(Trina és Jan)


Alig lépek be a kapun, végigfutott a hátamon a hideg, de ez nem az esti időjárástól támadt. Tudom. Megéreztem. Baj van, s szinte tudtam, még mielőtt sebes léptekkel felfutottam a lépcsőn, berontottam a házba, és indultam is a pincelejáró felé, tudtam, hogy a baj odalenn vár... Épp, amikor a kezem a gombkilincsért kapott, odalenn egy sikoly harsant, és a nevem kiáltotta... Ő.
- Trina! - kiáltottam vissza, és bár nem akartam, hangomból kiérződött a félelem. Trina évek óta velem él... (enyhe megfogalmazása ez annak, hogy egy alku miatt a pincémben tartom, mert felbéreltek, hogy megöljem, de képtelen voltam erre... s inkább elrejtettem őt a világ elől). Azt hiszem, ő az egyetlen barátom. Az egyetlen, aki szinte mindent tud rólam, és akinek sosem állítottam volna alku tárgyává a segítségem, pedig ő is épp egy alkum, egy RÁ vonatkozó alkum miatt került hozzám, és él most már jó ideje velem. Vagyis... nem velem, mert hisz csak a foglyom, de... Sosem akartam, hogy baja essék, és a gondolat, hogy most valami baja eshetett, jeges hidegként zúdult a nyakamba.
- Trina, jövök! - kiáltottam vissza újra, és már rohantam lefelé a lépcsőn, jöttömre a fali lámpák azonnal felgyúltak. Mozgásérzékelősek. A pincét külön úgy építettem meg anno, hogy alkalmas legyen Trina itt tartására, és arra, hogy jómagam is minél több időt idelenn tudjak vele tölteni. Habár sosem hívtam magamhoz vendégeket, eddig, de mégsem kockáztathattam, hogy odafenn kapjon szobát, és valaha bárki is megláthassa, vagy megszökjön valamiként... Nem csak azért tartottam itt, mert meg akartam védeni az életét, de ha kijut, és az egykori megbízóim fülébe jut, hogy él, azzal a teljes szakmai hitelem is elveszíteném. Ezt megmondtam neki is. El kellett mondanom neki, tudnia kellett, miért kell itt élnie, mert azt akartam, hogy lássa a jó döntést a rosszban. Az ő élete és a megélhetésem... s talán az én életem is, mind attól függött, mit kezdünk az életével... de sosem mertem megkérdezni, nem-e választaná inkább a halált, mint sem hogy itt éljen, és velem éljen? Féltem a válaszától. S ha valaha is elmondta volna... azt hiszem süket lettem volna a szavaira, mert nem tudtam volna utálatosabb rémet elképzelni életembe, mint azt, hogy a halálba vágyjon énmiattam.
- Trina! - Leérve a lépcsőn egy kőburkolatos, kőpadlós járaton átfutva, megálltam a nehéz faajtó mellett egy tizedmásodpercre. Átlagos szemlélődő azt hihette volna, az ajtó a dolog kulcsa, de nem. Az ajtó melletti fal volt az érdekes, melyet benyomva, egy rejtett ajtón át egy újabb lépcsőn jutott le az ember a pincebeli rejtekbe. Ezen a pár újabb lépcsőfokon nem is futva, hanem ugorva átlendülve, megérkeztem a pinceterembe.
Ennek a teremnek a közepén állt egy szoba nagyságú... ketrec. Jobb szó híján, hisz a szoba falai helyett rácsok fogták körbe a területet, amit az Ő számára rendeztem be. A pince maga tulajdonképpen egy újabb könyvtárszobának tűnt, csak épp nagyobbnak, mint az, amit fent a nappaliban rendeztem be. De mint mondottam, igyekeztem minél több időt idelenn tölteni. Olvasni, tanulni, varázsolni, Trina mellett is tökéletesen tudtam.
- Tri... - kezdtem volna, amint leértem, és megpillantva őt, felé siettem, ám alig közelítettem meg őt, le is fagytam a látványtól... Nagyot nyeltem, és úgy bámultam őt, kapkodva pillantásomat a véres kezei, és az arca között.
- Trina, mit művelsz? - kérdeztem halálra vált arccal, és lassú, óvatos léptekkel jutottam el végül a cellája rácsaiig. - Ne csinálj butaságot, add azt ide! - szóltam rá, próbálva szigorúnak lenni, ám akaratom ellenére mégis megremegett a hangom. Mert féltem, mi lelte őt, hogy ezt tenné... Egyik kezem a rácsokba markolt, míg a másikkal feléje nyúltam, hátha megkaphatom az üvegdarabot. Nem mertem mágiát használni, nehogy olajat öntsek a tűzre...

Éreztem... már odafenn is éreztem, hogy valami gond van, hogy valami nem stimmel. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ez fog idelenn fogadni, amikor leérek. Trina... egy törött tükördarabbal a kezében, véresen... Megzavarodtam, és ledöbbentem... lehet, hogy egy kis sokk is ért... hiszen sosem hittem volna, hogy effélére... hogy ilyesféle dolog az eszébe jutna.
- Trina... - próbáltam ésszerűen gondolkozni, de nem tudtam napirendre térni a tettei felett. A szavai felett... A tekintete felett... Aztán elfordult tőlem, nem nézett reám, miközben tovább beszélt. - Trina te is tudod nagyon jól, hogy miért kell itt... élned. Tudod jól, hogy nem azért hoztalak ide, mert rosszat akartam neked, épp ellenkezőleg... - tudtam, tudja, megbeszéltük már ezt nem is egyszer, nem is kétszer, de... sosem feltételeztem volna, hogy ennyire... másként érez. Azt hittem... próbáltam emberségesen itt tartani őt, minél kevesebb lelki sebet okozni... de láthatóan rosszul mértem fel a helyzetet. Ez pedig rémisztő volt. Sosem történt még ilyen. Elvakított, hogy... életben akartam tartani, és magam mellett.
- Kérlek, ne csinálj butaságot, ezt te sem akarhatod komolyan - próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de ő direkt nem nézett a szemembe. - Kérlek, ne kényszeríts, hogy használjam rajtad a mágiát, te sem akarod, és én sem, hogy ilyen eszközökkel kelljen megállítanom téged. - Isten látja lelkemet, nem akartam megtenni. Féltem, ha hibázok, épp én okozhatok bajt, ha erővel próbálom elvenni a tükördarabot. Fájdalmat pedig úgy ahogy van, nem akartam okozni neki, talán jobban fájt volna az nekem, mint neki. Eddig mindent megtettem, amit csak tudtam, ami csak eszembe jutott, hogy jobbá tehessem az életét, hogy egyáltalán legyen neki, de úgy tűnik, rosszul gondoltam, hogy ez elegendő az élethez... az élhető élethez. Ő láthatóan máshogy érzett, talán csak eddig nem akartam erről tudomást venni. Pedig azt hittem, figyelek rá...
- Tudod jól, hogy nem tehetem, ha rájönnek, hogy élsz... neked is véged, és én... - elharaptam a mondatot. Azt akartam mondani, hogy az én hitelemnek is annyi, de ez most nem az a pillanat volt. Mikor így áll itt előttem, nem jöhetek az üzletemmel, csak rosszabbá tennék mindent vele, ebben biztos voltam. - Én csak itt tudom garantálni az életedet, odakint nem! Semmi sem biztosíthatja, hogy ha elmész, nem próbálnak megöletni mással is, ha rájönnek, hogy még élsz! És ezt nem akarod te sem, nem igaz? Kérlek, Trina...
Rám nézett... de mintha a szilánkkal vágott volna szíven. Sosem bírtam ha sírnak, talán azért sem, mert a családomban sosem voltak helyük a könnyeknek. Akkor sem sírtam, mikor apám meghalt. Apám sosem tűrte a könnyeket, a bátyám kinevetett ha sírtam, vagy egyszerűen faképnél hagyott. A nénémék pedig abszolút semmibe vették az érzelmeket. Sosem vigasztaltam senkit, aki sírt... igaz, miattam nem is sírt eddig senki olyan, aki iránt... érdeklődéssel fordultam. De Trina...
- Nem tehetem... - ráztam meg a fejem, és próbáltam még közelebb nyújtani hozzá a kezemet, de hiába tett felém egy lépést, az nem volt elég, hogy elérhessem őt. Kínlódva bámultam őt, még ha tudtam is, hogy ezzel elárulom magam, amennyire csak emberileg lehetséges. Nem szabadna tudnia, mennyire nem akarom, hogy ezt tegye, mennyire kétségbe ejt eme tetteivel, szavaival... a könnyeivel. Titkolnom kéne, erősnek kellene lennem, de annyira váratlan és új volt amit most láttam és hallottam tőle, hogy nem bírtam magam kontrollálni.
- Mi a terved, megpróbálsz megölni a fegyvereddel? - kérdeztem, mikor azt mondta, menjek be a tükördarabért, ha akarom. Majd úgy folytatta, hogy különben nézzem, miként öli meg magát...
Megbabonázva, és magam is felszisszenve néztem, ahogy újra megvágja magát... vére látványa szinte fájt, a szívem belesajdult. Lemondón bámultam szemeibe, fájdalommal nyelve vissza kikívánkozó elkeseredettségemet. Nem hittem volna, hogy ennyire... rossz neki velem. Próbáltam a barátja lenni, a társa... jó társasága. De úgy tűnik, minden igyekezetem fölösleges volt, és minden hitem merő ábránd, ostoba, kósza gondolat volt. Rosszul hittem. Ezt a nyakának nyomott éles eszköz alátámasztotta. Csak én éreztem kötődést, ő eszerint nem. De mit is hittem, hisz a foglyom... én ostoba! Hogyan kötődhetne hozzám?! Hogyan érezhetné barátjának, azt az embert, aki fogságba ejtette, és aki még csak nem is átlagember, mint ő... Hiszen mellette én minden szempontból csak szörnyű ember, egy torzszülött lehetek. Talán igaza is van...
- Tényleg ezt akarod? Hogyha egyikünknek vesznie kell, hát legyen - tettem hozzá, s mély lélegzettel léptem párat oldalra a rácsok mentén, majd némi ügyködés után kihalásztam zsebemből a kulcsot, és kinyitva a cellát, beléptem hozzá. Széttártam kezeim, és megálltam a kijárat előtt. Kíváncsi voltam, még ha fájdalommal is, de érdekelt, képes volna-e nekem támadni, csak hogy kijusson innét?
No persze, nem várnám el, hogy meg kelljen ölnie a szabadságáért, bár nem tudhatja, de nem harcolnék ellene. Fölösleges volna, hiszen úgysem tudnám bántani. Őt nem! Mégis tudni akarom, mit tenne meg az áhított célért, hogy elmehessen. Ha kitudódik, hogy megszegtem a saját szerződésem... mindketten félthetjük amink van. Ő is, én is. Én mégis őérte aggódom. És azért, hogy ha elmegy, nem lesz senki, akihez még szólhatnék, úgy igazán.

- Talán nem lehet, de muszáj - feleltem, félig csalódottan, félig mérgesen, hogy ilyet kell látnom tőle. Mintha gyerek volna, aki nem érti, miért nem játszhat az úttest kellős közepén. Csak azt nem tudtam igazából, én melyik is volnék a színjátékban... az autó, mely a halálát okozhatja, vagy a szülő, aki az életéért felel. Vagy mindkettő. Esetleg egyik sem.
- Megfizettek érte, hogy a föld alá juttassalak, s én így is tettem... Meg kellett volna, hogy öljelek, ám én nem tettem meg. Hittem, hogy ha már itt kell tartanom téged, becsületem mértéke szerint teszem, életfeltételeidnek eleget téve, mert aznap, mikor elfogadtam családod megbízását, megbíztam önmagamat is, hogy a földalatti léted élet lesz, s nem halál. De ha számodra ez ily elviselhetetlen... - haboztam kicsit, mielőtt folytattam volna. - Megkívántam magamtól, hogy ne bántsalak. Soha, semmikor, semmilyen eszközzel. Bár eszerint nem érezted semmi jelét, én barátomként igyekeztelek tisztelni. Sajnálom, hogy nem érezted. Ahogy nem kívántam, most sem akarom a halálodat. Ha nem tudlak rávenni, hogy maradj... és élj, úgy tégy belátásod szerint, szabad akaratodból - vallottam meg gondolataim előtte. Bánatomban érezve, hogy mennyire is sajnálom, s hogy igazából, ténylegesen mennyire is rossz, hogy ha elmegy, nem csak magam leszek, de ami rosszabb, őnélküle.
Ellenkezett velem, pedig fogalma sincs róla, hogy mennyire is képtelen volnék rá, hogy varázzsal kényszerítsem reá az akaratomat. Megtehettem volna oly sokszor, az elmúlt évek alatt, mégsem tettem. Most is elvehetném tőle a fegyvert általa, sőt, fájdalom által térdre és engedelmességre kényszeríthetném, mégsem teszem meg. Eddig azért nem használtam rajta efféle dolgokat, mert nem akartam megvallani magam előtt sem, hogy mennyire is rombolná az én lelkemet, hogy őellene ilyet cselekedjek, de most már azt is tudom, ha megtettem volna, nem csak a magam lelke ellen tettem volna nagy vétket, de az ő lelkét is darabokra törtem volna, hacsak ugyan meg nem tettem azt már így is.
Csak fenyegetőztem. De neki fogalma sincs róla, mennyire is a markában tart. Eddig én sem tudtam mennyire, de most, hogy itt állok előtte, szembesítve ellene elkövetett bűneimmel, el kell ismernem, talán nem is ő volt az én foglyom ennyi éven át... lehet hogy épp fordítva volt. Csak egyikünk sem tudta.
- Gondolod? - kérdeztem, egyszerre ártatlanul, és közben csúfolódva, ártatlan lelke gyönge hitén. Megnyerő gondolat, hogy nem bukunk le, és minden mehet a maga megszokott kerékvágásában, de ő... ő nem tudhatja, hogy a hatalmasok játékában, játszol, vagy meghalsz, és ő eddig csak azért nem játszott, mert nem volt a játéktéren, de ha most elmegy, kilép a sakkbábuk közé, és onnantól nem láthatom a sorsa alakulását, nem óvhatom meg attól, hogy le ne csapjon rá az ellenfél. Veszedelmes világban élünk. Ő még csak nem is sejti, mennyire. Elegendő, ha egy megtudja. Egy olyan, akinek nem volna szabad, és odaveszünk mind a ketten. Az már puszta mellékszál, hogy az ellenfél az ő ellensége lesz-e majd, vagy az enyém. Mindketten eszközei és áldozatai lehetnénk mindkét esetnek.
- Nem érzed át az élet értékét, azt látom, és mélyen sajnálom. Azt hittem, többet várhatok tőled, okosabbnak hittelek. A család nem olyasmi, amiért érdemes élni, nézd meg az enyém, nézd meg a tiéd! Élj önmagadért, vagy azért, akit választottál életed céljául, de ne olyanokért, akiket a vér erővel köt hozzád, akár akarod, akár nem! Azt hiszed, az a legrosszabb, hogy egy cellában éled le az életed? Vannak ennél sokkal rosszabb életek is! Szabadulj meg tőlem, és megláthatod magad is! Menj ki a nagy és gonosz világba, és rájössz majd! - mondtam bele igéző szemei drága csillagaiba, bár mintha puszta kezemben tartottam volna minden szabadságom, minden érzelmemet, ami valaha kósza gondolatként felötlött és gyenge gyökeret vert satnya szívemben. Fájt ez nekem nagyon.
Nem eresztett a szeme. Fogságban tartott, mint én őt, oly sokáig, hogy szinte beleszédültem. Rácsok ide vagy oda, még soha nem voltam ilyen közel hozzá... testileg-lelkileg, úgy éreztem, sőt, biztos voltam benne, hogy nálam nagyobb bolondot még nem hordott a hátán a földkerekség...
Fájdalmasan elmosolyodtam ugyan, de hiába kért, nem álltam félre. Pont olyan makacsul álltam ott, mint ahogy ő a szemem kerülte. Tudni akartam, miért?! Miért néz újra meg újra félre, tán látni sem bír? Meg is érteném. De ha a szabadsága kell neki, legalább emelt fővel vívja ki, és döfjön szíven!
- Tedd meg... - suttogtam oda neki, mikor a nevem kiejtette, és végre... most közelebbről is, szabadon láthattam íriszeit. De ő másként tett. Ahelyett, hogy megvágott, megölt volna, vagy akár kiszúrta volna a szememet, ő csak fogta és elhajította egyetlen meglévő... De nem. Nem is igaz. Nem ez volt egyetlen fegyvere, csupán ő maga hitte azt az egyetlennek. Mégsem hittem volna, hogy el fogja dobni. Kérdőn biccentettem félre a fejemet erre a cselekedetére.
- Miért...? - kérdeztem értetlenül. Erre ő megfogta a kezem, és a nyakához húzta. Még mindig nem értettem...
- Igen - válaszoltam elakadó lélegzettel, megigézetten, érezve a hevesen kalapáló szíve minden rezdülését erein át. - Érzem. - Nem tudtam tovább folytatni. Felelhettem volna még annyi sok mindent, de amit szívem szerint mondanom kellett volna neki, az mind-mind olyan dolgok lettek volna, melyekkel csak még többet ártok neki. Magamnak is. De neki leginkább. Hisz gyűlöletes lény vagyok, gyűlöletes személy, neki pedig, mint kimondta, egész másra van szüksége, mint amit én adni tudok neki. A szemei rabságban tartottak, a kezét úgy érzékeltem magamon, mint harmatot a virágszirom, de tudtam, ha felkel a Nap, a harmat elpárolog, és a virág magára marad. A harmatnak nem kell a virág, csak a virágnak a harmat. De a harmat sosem marad.
Fájdalmas lassúsággal, egyik ujjam leheletfinoman megsimogatta bőrét, mielőtt elhúzódtam volna tőle, s kezem lehullt volna bőréről, mikor eltolta azt magától. Szomorúsággal ráztam meg fejemet.
- Nem - suttogtam, és megszemléltem összevérezett kezemet -, nem, annál sokkal többet tettél - mondtam sejtelmesen, de nem fejtettem ki, mit is tett velem igazából. Egy bő pillanatig csak álltam ott, meredten bámulva... hagytam, hadd lépjen el mellettem, hadd induljon el, mielőtt...
- Várj! - szóltam utána, de fel sem bírtam nézni, továbbra is a padlót bámultam. Ő az ajtóban állt, én utána fordultam, és elkaptam a csuklóját, visszatartva annál fogva. - Kérlek, maradj. Nem azért, mert kell, hanem mert... - de képtelen voltam kimondani. Torkomra forrt minden további szó. Nem tehettem! Soha! Senkinek! Nem lehet...
Elengedtem hát, s kezem visszahullott törzsem mellé. Megráztam a fejem, és elfordultam tőle egészen, hogy csak a hátam lássa, semmi mást.
- Fuss! Eredj innen! - szálltam harcba önmagammal, még mielőtt erővel visszazárom. Inkább fusson el, és sose lássam többé, sem mint itt szenvedjen énáltalam.