A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Tárgy: Re: Konyha és étkező Szomb. Aug. 04, 2018 5:09 pm
keith & haven
Amikor azt mondta, ez nem az ütésekről szól, felvont szemöldökkel meredtem rá. Magam előtt láttam, ahogy rávetem magam, és addig ütöm, amíg mozog. Tényleg. És ez egyáltalán nem hozta ám a frászt abban a pillanatban, sőt, inkább éreztem, ahogy végigáramlik az ereimben az adrenalin, és feltölt energiával. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt újra megszólaltam, vagy mielőtt tényleg megpróbálnám péppé verni. - Szólhatna azokról is. - vetettem oda, a vállam felett, miközben hátat fordítottam neki, és a konyhaablakon bámultam ki karba tett kézzel. Hogy a fenébe lehet, hogy valakihez ennyire vonzódom, s kívánom egyszerre a pokolba? A vérmérsékletemre mindenesetre oda kellett figyelnem, nem akartam kárt tenni ebben a házban, még akkor sem, ha nem igazán éreztem már otthonomnak. Nagyon szép emlékek kötöttek ehhez a helyhez egykor, de anyu és apu halála után csak egy üres ház volt. - Talán jobban is járok úgy, ha meghalok, mintha rád kezdenék hasonlítani. Vagy a húgodra. Különben évek múltán azon kapom magam, hogy gyógyszerekkel tömöm a saját öcsémet, vagy egy újabb pszichopatát teremtek -merthogy nyilván ez a te célod is. - motyogtam, és még mindig kerültem a pillantását, mert akárhányszor ránéztem, kinyílt a bicska a zsebemben. Tényleg tartottam tőle, hogy a konyha kellős közepén váltok át félig vadállatba, azt pedig nagyon nem akartam. Ráadásul fenn állt annak az esélye, hogy Edwin a következő pillanatban betoppan, s akkor bizonyára nem állt volna szóba velem egy ideig. Végtére is, Keith egy idegen volt, akit beengedtem a házunkba, bár nem saját akaratomból tettem. Az, hogy itt állt a szülői házban, még mindig jobb volt, mintha az említett otthon lángokban állt volna. Pedig roppant mód furcsa volt, hogy Ő itt áll... A szüleim szobafogságra is ítéltek volna, ha meglátják, kivel "randizgatom". Legalább nem kellett megélniük, hogy a lányuk szörnyeteggé változik, s egy még nagyobb szörnyeteg társaságában "múlatja" az időt. - Ekkora baromságot még életemben nem hallottam. Még, hogy nem jelent semmit! Ha! - fakadtam ki, és eltátottam a számat a meghökkenéstől. - Ezt csak azért mondod, mert hozzászoktál, hogy időről-időre együtt éltek. De még ha el is hinném ezt a szart, amit összehordasz, akkor sem számítana. - szokásom volt, hogy ha rettentően felidegesítenek, átváltok káromkodós üzemmódba. Nos, Keith közelében ez rendszeressé vált. Nem tudom Edwin mit szólna hozzá, ha hallana így beszélni, bár talán ő is hasonlóképp beszél ha nincs a közelemben, nem tudhatom. De én nem voltam ilyen, nem ilyen neveltetésben volt részem, mégis... nem tehettem ellene semmit. Főleg, mióta átváltoztam. - Engem szoros kapocs fűz az öcsémhez, és nem fogok tőle elbúcsúzni. Nem tehetem. - Azt már nem tettem hozzá, hogy mi van, ha átváltozik, mert az őt egyáltalán nem érdekelte. Őt csak én érdekeltem valami elcseszett okból, a testvérem nem. Ez egy kicsit fájt, de igyekeztem nem erre összpontosítani, túlságosan összezavartak az érzések, amiket a férfi iránt tápláltam, s ami annyira abszurd volt. Ahogy felém fordult, én is felé fordultam, kissé higgadtabban, lassú mozdulatokkal. Egyenesen a ragyogó, kék szemeibe néztem, amik mindig is lenyűgöztek, és nyeltem egy nagyot, mielőtt bármit is szóltam volna. Erre a kérdésre nehéz volt értelmes, vagy bármiféle választ adni. - Néha, mint most is, minden tiltakozásod és seggfejséged ellenére, úgy tűnik, hogy igen. Máskor akár azt is elhinném rólad, hogy te vagy maga az ördög. - Őszinte választ adtam neki, elgondolkodva a végén, de többet nem tudtam hozzáfűzni. Nem tudtam rajta kiigazodni. Kegyetlennek, kicsit őrültnek találtam, talán még egy kicsit veszélyesnek is, mégis vonzódtam hozzá, pokolian, égetett a vágy, hogy vele legyek, de volt eszem, tudtam tartani magam. Az már más kérdés volt, hogy meddig. - Ki mondta, hogy most bármennyire is kedvellek? - morogtam csak úgy magamnak, bár nyilván ő is hallotta, ami egyáltalán nem érdekelt. Persze, hogy kedveltem, valami fura módon, de ezt még magamnak is nehéz volt beismerni, nem ám neki. - Nem vagy vendég. Csak egy betolakodó. Ha emlékszel, fél órával ezelőtt azzal fenyegetőztél, felgyújtod a házat, ha nem jövök ki. Mintha az egyik kismalac lennék a háromból, nem pedig farkas. - újabb morgással zártam le a hozzá intézett szavaimat, és éreztem, ahogy az említett farkas mocorogni kezd bennem újra. Képtelen vagyok Keith mellett öt percig is nyugodt lenni... - Megbeszéltük? Beleegyeztem, hogy ott maradok, amíg nem érzem úgy, hogy tudom uralni a fenevadat. Arról egy kurva szót sem beszéltünk, hogy örökre ottmaradok, az a beszélgetés csak a te fejedben történt meg. Nem vagyok a foglyod, és nem is kívánok az lenni. Te talán holmi mesevilágban élsz, ahol elfújhatod mások feje fölül a házat, és szörnyeteg létedre fogva tarthatsz egy lányt, szóval lehet a húgodnak rád kellene fókuszálnia, nem énrám. Kezeljen téged ki ebből az elmebajból, már ha lehetséges! - Mérges voltam, borzasztóan, s úgy éreztem a falnak beszélek, de lehet, hogy még az is előbb értette volna meg, amit mondok, mint Ő.
Tárgy: Re: Konyha és étkező Hétf. Ápr. 02, 2018 12:22 am
Haven & Keith
Be brave, my little wolf...
- Ez nem az ütésekről szól Haven. Az erő megvan benned, és a korral csak nagyobb lesz. A vérfarkasság velejárója hogy ahogy öregszünk, nem gyengébbek leszünk, hanem egyre erősebbek, és erősebbek ha megérjük. Már pedig nem lehetetlen ha az ember ügyesen sakkozik az életben - mosolyodom el, azzal az ajas és ugyanakkor lehengerlő mosolyommal, amit úgy utál bennem. Jelenthet jókedvet és halált is, mikor milyen hangulatom van, vagy milyen híreket kapok. Mert néha, bizony a futár a hibás, de jellemvonásaim egyik rosszabbika, hogy hirtelenharagú vagyok, és nehezen viselem ha valami nem úgy alakul ahogy akarom. Többek között azt is, hogy Haven nem jött velem. Ezért is vagyok most itt, hogy elvigyem innen. Az emberi élete már véget ért, és azt akarom hogy észrevegye, hogy felfogja, neki már nincs helye itt. Az ő helye mellettem van, és a falka mellett. Bár egyszerűbb lenne ha lenne falka, de még az sem kizárt hogy lesz. - Rajtam kívül nem sokan lássuk be. Mérgező? Hát szabad ilyet mondani nekem? Lehet hogy Sofia az, néha engem is zavar a jelenléte, de még mindig vérfarkas és sajnos elég hosszú életű. Ugyan már Haven, ki lenne melletted ha nem én, és segítene megbirkózni a farkasoddal? A fiatal alakváltók, akik magukra vannak hagyva, ritkán élik túl a kölyökkort - teszem hozzá ahogy a lehetőségekhez mérten elhelyezkedem a legkényelmesebben a széken. Esküszöm rendelni fogok neki ide egy új szettet, ezen valami szörnyű ülni. Szerencse hogy nekünk nem is kell igazán, mert a saját lakásom tágas és kényelmes és nem mellesleg város szélén is van. Ami hasznos. A kifakadására elgondolkozok, vagyis úgy teszek mint aki elgondolkozik, mert egyáltalán nem érdekel hogy mit gondol arról, miféle rohadék vagyok. Az vagyok, soha nem is tagadtam, de megvan az oka. - Az hogy Sofia vérfarkas nem jelent semmit az égvilágon. Nem ő az aki a legközelebb állt hozzám ebben a rohadt életben, és nem tőle kellett elbúcsúznom. Búcsúztam eleget, és beleuntam az örökös fájdalomba, és túlléptem az egészen. Nem várom el hogy megértsd, mert nem ismersz - állok fel, és a konyhaasztalt megkerülve az ablakhoz sétálok, és végighúzom az ujjam a párkányon. - Ha maradt is emberi oldalam, önmagam elől is jól leplezem. Mit gondolsz, maradt bennem emberi? - fordulok a nő felé egy kicsit talán költői kérdéssel. Érdekel is meg nem is a véleménye, hogy milyennek lát. - Nem hiszem. Ezt kiváltja valami, alapvetően én sem voltam mindig ilyen mint most. Ember koromban talán még kedveltél is volna. Legalábbis jobban mint most - kuncogok fel, ahogy nekitámaszkodom az ablaknak. - Egyébként szörnyű vendéglátó vagy. Még itallal sem kínáltál meg - dorgálom meg, ahogy körülnézek a kis helyiségben. A válaszra csak felhúzom a szemöldököm és elnevetem magam. Az isten biztos hogy nem áld meg, még csak az kéne. Letörném a kezét. - Ahhoz képest elég nagy, hogy megbeszéltük hogy nem lépsz le csak úgy, és tessék, mit az isten? Te egy kurva szó nélkül leléptél! Én miért legyen megértő? - szegezem vissza a kérdést felé, hiszen valahol megértem. Valahol.... jó mélyen. Az emberi oldala mondatja ezt vele, de majd... majd ki fogja nőni idővel ha már nem lesz öccse.
- Ami szerinted tény, az szerintem alábecsülés. Fiatalabb vagyok, de biztos vagyok benne, hogy jó pár ütést be tudnék vinni a tapasztalatlanságom ellenére. - vágtam oda harciasan, mert abban legalább igaza volt, hogy bizony, harcias voltam. Nem is kicsit. Egész életemben megvolt benne a harciasság, bár életem nagy részében elnyomtam magamba, hiszen miért lett volna önbecsülésem, hogy kiálljak magamért, amikor évekig őrültnek hittem magam? Előtte pedig a fiatalságom élveztem, magassarkúk, csilli-villi ruhák, picsogó barátnők kíséretében. Egyikükkel sem tartottam már a kapcsolatot, valójában amióta elköltöztem, senkivel se, az öcsémet is csak néhány alkalommal hívtam fel, de ahogy ő mondta, a vonal valami borzalmas a mocsárban. A lányokat pedig nyilván nem érdekeltem, miután megtudták, hogy kezelésekre járok, s bár akkor még támogatóak voltak, miután a mocsárba költöztem, még csak fel se hívtak. Csak annyit tudtak, a városon kívül vagyok... efféle érdek-barátságokra pedig nem volt sem időm, sem türelmem, kedvem pedig pláne. Jól éreztem magam a bőrömben, még ha furcsa is volt ez az új életforma, szerettem. Rátaláltam önmagamra, az önbizalmamra, a harciasságomra, újra a saját lábamra tudtam állni, most már nem kellett színlelnem se, hogy erős vagyok. Erős voltam. - Mármint, rajtad kívül ki merne bántani? Egyszerűen... mérgező vagy. Te is, és Sofia is. Talán jobb nekem nélkületek. - Dacosan kezdtem a mondatot, kemény, haragos pillantással, amiből aztán elhalkuló hang, és földre szegezett pillantás lett a mondat végére. Kötődtem ehhez az idiótához, és Sofia is elég sokat segített nagy bűntudatában, kicsit megrémített a gondolat, hogy többé ne lássam őket, de az még inkább a frászt hozta rám, hogy a hiányuk megrémít. Atya világ, mintha egy kifordított univerzumba csöppentem volna. Megköszörültem a torkom, és újra felnéztem a kék szemekbe, megacélozott tekintettel, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy átlátszó volt a magamra erőltetett keménység. Tartottam tőle, hogy ezt kihasználja, vagy csak meggyújtottam a kanócot a kijelentésemmel, és robbanni fog a bomba, amint leég, de nem magától a férfitől féltem, nem. Csak egy újabb vitába nem akartam belefolyni, pedig az nálunk túl gyakori volt. - Azért, mert neked már nem maradt emberi oldalad? Vagy csak azért ekkora a pofád, mert a te húgod történetesen szintén vérfarkas, és nem kellett elbúcsúznod tőle? - vágtam vissza kicsit sem kedvesen, miközben a pultnak támaszkodtam, ügyelve rá, hogy ujjaim ne markoljanak rá, nehogy tönkretegyem a bútort, amikor Keith felcseszi az agyam. Kicsit aggódtam, részben csodálatos lett volna, ha Edwin is átváltozik, részben viszont nem akartam, hogy ő is ezzel küzdjön. Hogy emiatt kelljen Lynntől és a többi barátjától távol lennie hónapokig, vagy még tovább. De ha nem változik át... egyáltalán mindenki örökli a családban? Annyi kérdésem volt, zavaró, bosszantó kérdések, amire senki se tudta a választ. Keith és Sofia mindketten örökölték, és Sofia elmondása szerint akikkel eddig találkozott, mind örökölték a gént. Edwinből hiányzik, vagy ő is későn fog átváltozni, mint én? Mi van, ha őt is gyógyszerekkel tömi Sofia a távollétemben?? Jól van, Pearson, állítsd le magad! Edwinnel minden rendben! Felsóhajtva próbáltam koncentrálni Keith szavaira, hogy egyáltalán reagálni tudjak rá. - Nem, félreérted. Én ezzel csak azt akartam mondani, hogy a családotokban nem csak a vérfarkas dolog öröklődött. Nyilván a pszichopata vonások is. - Gyakran húztam ezzel az agyukat, de egy részem meg volt róla győződve, hogy tényleg őrültek, gyilkosok, és még rengeteg negatív jelzőt fel tudtam volna sorolni rájuk, ha valaki kéri. Végül is, ki a fenének jut eszébe a másikat azzal fenyegetni, hogy ha kell, felrobbantja a házat, vagy kinek jut eszébe a másikat gyógyszerekkel tömni az akaratán kívül? Nem, ezeken nem tudtam csak úgy túltenni magam. - Hányszor mondjam még el, Keith?! Az isten áldjon meg... - ezúttal rajtam volt a sor, hogy felmorranjak, bár az enyém határozottan dühösebb morranás volt, mint az övé. Inkább valódi, vadállati morgás... vagy valami ahhoz hasonló. - Nem akarok visszamenni veled. De ha vissza is mennék, mondom HA! Akkor sem ma. Néhány napot az öcsémmel akarok tölteni. Ez olyan kurva nagy kérés? - megint kihozott a sodromból, elléptem a pulttól, és föl-alá kezdtem járkálni a konyhába. Néhol rápillantva a férfire, néhol félrenézve. Egy kicsit komolyan gondoltam, hogy visszamennék hozzájuk, ha itt maradhatok pár napot, de a védelmező nagy testvér énem maradni akart véglegesen. A józan eszemre próbáltam hallgatni, hogy még nem állok készen a hazatérésre, de abban biztos voltam, hogy ha vissza is megyek a mocsárba, tartani fogom Edwinnel a kapcsolatot.
Kényelembe helyezem magam az asztalnál, ha már a lakás ezen pontján sikerült leragadnunk. Mindig itt kötünk, én nem értem miért, pedig elég tágas ez a ház ahhoz, hogy bemenjünk nappaliba, vagy Haven szobájába, teljesen mindegy. A konyha, az úgy tűnik ilyen központi hely, mindig minden itt dől el. Pedig még csak főzni sem igazán tudok, és nem hinném hogy Havennek az lenne a vágya hogy megvendégeljen, bár.. ki tudja. Mindenkinek vannak extrém vágyai, lehet neki nem pont ezek, de attól még... Figyelem őt, ahogy mozdul, megfeszül a tartása, az egész lénye beszédes, csak olvasni kell tudni. Volt elég időm megtanulni, hogy mire számítsak egy nőtől, egy nem is akármilyen nőtől, ha már itt tartunk. - Én nem becsüllek le, csak közöltem egy tényt, amin bármilyen harcias is vagy, nem tudsz változtatni - mosolyodom el, és figyelem a dacos pillantását. Rég volt már amikor utoljára ilyesmit láttam, és most emlékeket ébreszt fel bennem. Valaha még engem is nevezhettek dacosnak, de aztán... minden voltam, csak dacos nem. Felvonom a szemöldököm ahogy megpillantom a szemeit, igazi farkas szemek. Számomra természetesek, én magamhoz öleltem farkast, nem gyűlölöm ami vagyok és nem akarok más lenni. Megtanultam elfogadni magam. Ahogy elnézem Havennek ezzel még vannak gondjai, és nem uralja teljesen a farkast. Megvillantom a szemeim, erre a mutatványra nem csak ő képes, de az én pillantásom visszanyeri kék, tengert idéző mivoltát. A horkanására felnevetek, kissé keserédes hangon. - Mellettem - válaszolok, aztán hozzá teszem. - Ki merne téged bántani egy pszichopata mellett, most komolyan? Bár nem hinném hogy az vagyok, csak kissé... hirtelen haragú - mert elég nagy hévvel jöttem le ide hogy már pedig visszaviszem Havent magammal. Most egészen lement bennem a pumpa, de persze előfordulhat hogy elég lesz egy másodperc is hogy újra robbanjak és erőszakos legyek. Ez nálam már csak így van. ezen viszont Haven makacssága nem sokat lendít, mert elég akaratos vagyok ahhoz, hogy képes legyek érvényesíteni a sajátom. - Félig. És nem maradsz így mindig. Az emberi éned lassan elsorvad majd. Játszhatod tovább hogy nem, de igazából mindenkinek hazudni fogsz, magadnak a leginkább - sóhajtok fel, mert ezt lehet odázni, de előbb utóbb utolér a keserű pirula, hogy amíg te nem öregszel, mindenki más igen. Elég nehéz ügy volt ami azt illeti, én végignéztem a szerelmem halálát, mert mellette maradtam az utolsó pillanatig, de vele együtt... az én szívem egy darabját is eltemették. Az emberségemmel együtt. - Sofia tette nem volt indokolt, és én nem tudtam róla. Emlékeztetnélek rá hogy amint megtudtam azonnali hatállyal leállítottam az ügyködését és nem tekertem ki a nyakát, pedig igazán megérdemelte volna - de mégis csak az egyetlen húgom, nem ölhetem meg. Vagyis de, megölhetem, ha még egyszer rossz irányba kezelné nekem Havent. Őt.. őt nem veszíthetem el úgy mint Lizt. Nem bírtam ki hogy ne karoljam át Havent és egészen magamhoz húztam ahogy a vállán támasztom a fejem. Kényelmes pozíció mert pár centit ráverek magasságban. Kuncogva morranok fel ahogy eltol, és farkasvigyorral nézek rá. - Akkor nem én lennék én. Különben is, én csak edzem az önuralmad, mert cukik a szemeid, de nem hiszem hogy ezt szívesen mutogatnád az öcsédnek is aki bármelyik percben hazaérhet - mosolyodom el ismét, és elléptem tőle. - Különben is mit akarsz tőle? Elbúcsúzni? - nézek rá. A pillantásába mélyesztem kék szemeim, mert ha búcsúzni akar... azt megértem. Én is búcsúztam elégszer.
Ahogy letelepedett az asztalhoz, a gyomrom összeugrott, egészen apróra zsugorodott, az idegesség minden porcikámat átjárta. Zavart, hogy itt van, a házamban, ahová csak azért engedtem be, hogy ne kezdje el lemészárolni a szomszédaimat, vagy nem gyújtsa fel az egész kócerájt. Nem akartam itt látni. Amióta eljöttem, nagyjából körülötte forogtak a gondolataim, de nem akartam a közelemben tudni, egyáltalán nem. Az az ostoba kötődés ha nem volna... de a vonzás olyan erős volt, és akárhányszor belenéztem azokba a kék szemekbe magával ragadott az a különös érzés, amit soha senki közelében nem éreztem még. Ezt gyűlöltem, ahogy őt is, de nem tehettem az érzéseim ellen semmit. Csak remélhettem, hogy egyáltalán nem komoly érzések fűznek hozzá, mert ha beleszerettem, akkor én vagyok a legnagyobb idióta ezen a bolygón. - Azért még ne becsülj alá, nagyfiú! - vágtam oda összefont karokkal, dacos tekintettel. Utáltam, amikor kislányként kezelt, csak mert ő már kicseszettül öreg, ami amúgy teljesen abszurd még számomra, s rossz belegondolni, hogy már én sem fogok többet öregedni. Külsőre legalábbis nem. Klassz dolog is volt egyben, de inkább ijesztette ki belőlem a szart is már az elképzelés is, hogy örökké így fogok kinézni. És ha az öcsém nem képes az átváltozásra? Egy idő után el fogom őt veszíteni, ahogy a barátaimat is, akikkel már amúgy sem olyan szoros a kapcsolatom, mint néhány hónappal ezelőtt. Visszanyeltem a feltörni készülő ordítást, ami minden alkalommal ki akart törni belőlem, akárhányszor ilyen frusztráló dolgokra gondoltam, valamint a farkast is el kellett nyomnom magamban, nehogy karmokat villantsak, és tönkre vágjam valamelyik bútorunkat. A szemeim viszont megvillantak, éreztem, ahogy látásom enyhén kiélesedik, s elfog az a különös vad érzés, ami ilyenkor mindig eluralkodott rajtam, elég volt csak egy kicsit felhúznom magam. Aranyló tekintettel bámultam a férfire, és tényleg azt kívántam, bárcsak elnyelné a föld. - Biztonságban? Melletted? - horkantottam gúnyosan, és mellé még a szemeimet is megforgattam, annyira ostobának találtam a szavait. - Nagyobb biztonságban nem is lehetnék, mint egy pszichopata mellett! - újabb gúnyos szavak következtek, amiket néhány pofavágás követett, de ennél jobban nem akartam belemerülni a témába. A fejébe vette, hogy mellette biztonságban vagyok, pedig nyilvánvalóan csak az átkozott kötődés miatt akar maga mellett tartani. Sofia próbálta elmagyarázni, hogy ez miért is van, bár ha lehetett, inkább csak edzettem vele, beszélgetni nem akartam Miss Júdással, de ez az egy érdekelt. Viszont mikor az erős utódokról kezdett papolni, nekem felfordult a gyomrom, s azonnal leállítottam. Nagyjából tudtam mi ez, a részletek pedig rohadtul nem érdekeltek. A jelenlétét most nagyon nehéz volt elviselnem, pedig épp elég lett volna azt a feszültséget teherként cipelnem, hogy Edwin bármelyik pillanatban hazaérhetett. Aggódtam, hogy Keith még itt lesz, vagy, hogy magával ráncigál még azelőtt, hogy elbúcsúzhattam volna az öcsémtől, mert ha valaki, hát ő képes volt erre. Szinte magam előtt láttam, ahogy a vállára kap és elrabol. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy zsákba dob, és úgy vonszol magával, vagy a csomagtartójában utaztat. - Na nem mondod! - puffogtam háttal neki, de aztán visszafordultam felé, és dühösen meredtem rá, ajkamat harapdálva. - Félig még ember vagyok, és egész jól tudok uralkodni magamon. Ahhoz képest egész ügyesen, hogy a húgod jól elcseszett nekem mindent. És akkor szerinted mellettetek biztonságban vagyok. Te egy pszichopata vagy, mint már mondtam, Sofia pedig gyógyszerekkel tömött. Ezt normálisnak tartod? - Persze tudtam én, hogy valójában nem pszichopata, de néha igenis olyan jellemvonásokat produkált, talán még embereket is ölt, s a húga sem volt jobb nála. Kikészítettek mind a ketten, aztán csodálkoztak, hogy random karmot és agyarakat villantottam rájuk. Az öcsém egyszer sem tudott annyira felhúzni, hogy megmutassam neki az igaz valómat, ez azért csak jelent valamit... A szavai egyáltalán nem hatottak meg a családom elvesztéséről, csak néztem rá bambán, miközben ő felkelt, tovább magyarázott, aztán átkarolt hátulról. Néha képes volt nem seggfej módjára viselkedni, de emiatt általában csak még idegesebb lettem. Nem bírtam elviselni az érintését magamon, vagy azért, mert annyira gyűlöltem, vagy épp az ellenkezője miatt, amit nem ismertem be magamnak. Sofia rengetegszer szeretett analizálni minket, örültem, hogy legalább őt nem hozta magával. Néhány másodpercig csak hagytam, a karjai körülöttem jóleső melegséggel öntöttek el, a fejbőröm bizseregni kezdett a szokatlan érzésektől, de hamar véget vetettem a dolognak. A könyökömet enyhén a gyomrába fúrtam, úgy toltam el magamtól, és újra dacosan néztem vele szembe. - Akkor mi lenne, ha nem idegesítenél fel?! - förmedtem rá gorombán, és olyan hirtelen pördültem meg, csak hogy hátat fordíthassak neki, hogy hajam az arcomba hullott. Egy gyors, könnyed mozdulattal kisöpörtem onnan, és próbáltam rájönni, hogy mégis mi a fene ütött belém. Jó érzés volt, ahogy átkarolt, ajka csaknem a nyakamat érintette... de valami elpattant bennem, talán az utolsó ép idegszálam. Vonzott magához a férfi, mint bogarat a lámpafény, de nekem több eszem volt. Tudtam, ha túl közel kerülök hozzá, megégetem magam. Azt pedig nagyon nem akartam.
Ahogy beenged, felmérem a lakást, és körbeszimatolok egyetlen pillanat alatt, nem akarok kellemetlen meglepetéseket. Éppen elég dühössé tett a tény, hogy elhagyta LaPusht. Nem szeretem ha valami nem úgy történik ahogy azt én elképzelem, és ez általában mindig dühössé tud tenni. Most is dühössé tesz hogy nem maradt ott a rezervátumban. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy hol keressem mert ismerem már ennyire, másfelől pedig remek az orrom, nem hiába vagyok farkas már egy jó ideje. Volt időm gyakorolni, és volt időm élni mindenféle stílusban és még mindig gondtalanul haladok át az életen, egyszerűen csak nem egyedül, hanem Havent akarom. Nem tudom miért, de vele minden valahogy élettel telibb, és még az állandó ellenkezése is arra emlékeztet hogy nem kaphatok meg mindent az élettől. Dehogyis nem, csak várd ki. - Az nehéz lenne, mert ragaszkodom a torkomhoz - foglalok helyet az asztalnál, és onnan figyelem ragadozó mosolyaim egyikével, hogy dühöng. Idáig érzem hogy ki van akadva rám, de végső soron, talán valahol mélyen megérteném. - Pontosan, tündérem. az lenne az utolsó tette, de azért kettőnk között van egy kis különbség. Én elmúltam pár száz, míg te csak huszonnégy. Szerinted ez az apró korkülönbség, ami igazán csekélyke, kinek kedvezne? - kérdezem tőle gúnyosan, hoszen öregebb vagyok, erősebb és tapasztaltabb, de nem akarom bántani. Nem ez az elsődleges szándékom, de a nem létező isten lássa a lelkem megteszem ha nem veszi észre magát! A türelmem nem végtelen. - Csodálatos, akkor kölcsönösen nem értjük egymást. Pasis dolog lenne ha nem akarom hogy bajba keveredj a rezervátumon kívül? Baj hogy csak azt akarom hogy biztonságba legyél? Oh igen, akkor halálos bűnt követtem el az emberiség ellen - gúnyolódom, mert nem véletlenül nem akarom hogy elkóboroljon onnan, és természetesen igaza van, de sosem fogom beismerni. Ez nem is inkább pasis dolog, mint inkább rám jellemző vonás, hogy nem engedem el azt, ami az enyém, és őt magaménak tekintem. Vele ellentétben én megőrzöm a türelmem, és nem borulok ki, mindössze valami sötét elégedettséggel nézem hogy ő viszont nem is kicsit, és elragadják az érzelmei. Keresztbe teszem a lábaim, és várakozom. Nem tudom mire várok. Talán tetszik, hogy ennyire vehemens, hogy ennyire vakmerő hogy üvöltözni akar velem. Erre nem sokan lennének képesek. Felnézek rá, szemeim mélyén semmi nem tükröződik, a pillantásom gyakran üres, de engem már nem érdekel. Hátat fordít nekem, és ott hagy. - Tudom hogy Mira sokat foglalkozott veled és azt is, hogy nem vagy reménytelen eset. De ettől még nem leszel ember, többé nem lehetsz az, akár tetszik akár nem. Előbb utóbb le kell mondanod a családról, mert nem lesznek melletted örökké... - szólalok meg, kissé talán halkabban és kevésbé gúnyosan mint eddig, és felállok. Közelebb lépek hozzá, és átkarolom hátulról, hozzásimulok és érzem testének hőjét, bőrének forróságát. - Máris elvesztetted a kontrollt, mert hagytad hogy felidegesítselek... Tudom, hogy sokszor megölnél, de sajnos, vagy éppen szerencsére ez nem lehetséges - mosolyodom el, ahogy a nyakába szusszantom a szavaim. A gyilkosság nehéz köpenyeg és engem minimum ólomsúllyal kéne visszahúzzon, de hol szrom le? Engem már nem tesz tönkre, de őt... olyan ártatlan még, nem akarom hogy gyilkossá váljon. Nem engedem hogy olyasmit tegyen, amit később megbánna. Nem tudom miért.
Nem tudtam eldönteni, mi bosszant jobban, hogy nem hagy békén, vagy hogy az én küszöbömön fenyegetőzik. Legszívesebben nekirontottam volna, s ha a mocsárban vagyok, valószínűleg nem uralkodtam volna magamon, nem próbáltam volna meg visszafogni a haragom és elnyomni, nem, helyette engedtem volna kitörni és bundás alakban estem volna a torkának. De itt nem tehettem meg és azzal is tisztában voltam (sajnos), hogy képtelen lennék ártani neki. Nem, mert az átkozott lenyomat nem engedné, csak tudnám akkor azt miért engedi, hogy ennyire feldühítsen. Miért nem lágyíthatja meg kicsit a férfi szívét? A kisördög persze erre a gondolatra rögtön a vállamra ült és a fülembe kezdett duruzsolni, miszerint ha a férfi másképp viselkedne, nem tetszene nekem. Nem akartam erre gondolni, sőt, egyáltalán nem akartam Keithre gondolni, a házamban látni pedig végképp nem akartam, de nem tehettem semmit. Féltem, hogy tényleg kárt tenne valakiben és akkor az az én lelkemen száradna. Így hát kénytelen voltam beengedni, pedig szívesebben tártam volna szélesre az ajtót, hogy aztán egyenesen a képébe vágjam. Ehelyett betessékeltem, ő pedig követett a konyhába, csak emiatt nem szöktem még el innen is, mert tudtam, hogy nem csak ide követne, de a világ végére is eljönne értem, csak hogy visszaráncigáljon a tetves mocsárba magával. Jelen állapotomban gyűlöltem azt a helyet, a férfi miatt természetesen. - Megtetted. És örülj, hogy emiatt még nem haraptam át a torkod! - ugattam felé a szavakat, megállva vele szemben, csípőre tett kézzel. Kezdett nagyon felmenni bennem a pumpa, ezt a fajta viselkedést nem toleráltam senkitől, tőle főleg nem. Ahogy leült a székre, még dühösebb lettem. Utáltam, hogy itt van és ha nem sajnáltam volna a bútorokat, kirúgom alóla a szék lábát. - Te mit szólnál hozzá, ha a húgodat fenyegetné valaki? Szerintem az illetőnek az volna az utolsó tette, ugye? Nos, ezzel én is így vagyok. Még egyszer ne merészeld őt fenyegetni, mert velem gyűlik meg a bajod! - förmedtem rá és azon kaptam magam, hogy felé hajolva morgok. Hirtelen kiegyenesedtem és tágra nyílt szemekkel, döbbentem kaptam számhoz a kezemet. Kezdett kicsúszni ujjaim közül az irányítás, amitől még pocsékabb hangulatba kerültem. Természetesen ezért is a férfit okoltam, mint mindenért, holott tudtam, hogy nekem kellene óvatosabbnak lennem és uralkodnom magamon. Csakhogy az ő közelében erre képtelen voltam. - Én tisztában vagyok vele. Csak téged nem értelek. Ez ilyen férfi dolog, igaz? Képtelen vagy elviselni, hogy valaki nem engedelmeskedik neked. A tulajdonodnak tekintesz engem, pedig nem vagyok az. Az uralkodási mániád tartsd meg magadnak, én nem kérek belőle. - vágtam vissza, de most már kevésbé voltam dühös, a korábbi reakcióm miatt kicsit visszafogtam magam. Hangosan kapkodtam a levegőt, az igaz, de normál hangerőn beszéltem hozzá, már ha ezt beszédnek lehet hívni, nem pedig veszekedésnek. Szerettem volna őt megérteni, látni benne a jót, de ebben a helyzetben nehéz volt, nem láttam mást, csak egy acsarkodó hímet, aki a területét próbálja óvni. Épp csak nem hugyozta körbe a házat. A vigyora kiváltott belőlem valamit, megindultam felé, oldalról közelítettem meg és kész lettem volna beverni az orrát, de ahogy elértem hozzá, lefékeztem és éppen mellette álltam meg. - Egészen idáig nem bíztam magamban. De Mira eleget tanított ahhoz, hogy néhány napot az öcsémmel töltsek. Nem fogom őt bántani, mert ő nem olyan megalomániás seggfej, mint te. Csak te váltod ki belőlem a vadállatot. Felfogod egyáltalán, hogy olykor tényleg meg tudnálak ölni? Ha nem volna ez a kicseszett kötődés... - hátat fordítottam neki és egyik kezemmel a hajamba túrtam, míg a másikkal a konyhapulton támaszkodtam meg. Nem bírtam tovább ezeket a vegyes érzéseket, a magas testhőm pedig még inkább kikészített. Még mindig nem szoktam hozzá teljesen, s néha olyan érzés volt, mintha a bőröm lángra kapott volna. Keith pedig egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetem.
Valahogy kiakaszt ez a nőszemély, pedig isten látja lelkemet... na jó inkább ne lássa, türelmes ember vagyok, ha valami olyan miatt kell várnom, ami nekem jó. De Haven alaposan próbára tesz engem, de nem fogom engedni hogy csak úgy lelépjen mellőlem, a mi életünk nem itt van, és nem külön. Az hogy most idejött elég nagy ostobaság volt részéről, úgy vélem, és mikor az ajtón kopogtatok tisztán érzem bent a jelenlétét. A farkas jellegzetes pézsmaszaga megüti az orromat, és megadom neki az ultimátumot. Vagy kinyitja, vagy rá töröm az ajtót és nem fog érdekelni az sem, mit szólnak ehhez a szomszédok. Erőszakos lennék? Csak vigyázok arra ami az enyém, és Haven nagyon is az. Már éppen készülnék fel az erőszakos bejutásra, amikor elfordul a zár és a kilincs lenyomódik, szóval van esze és beenged. Követem a konyhába és őt figyelem. A jelenlétem kitölti a helységet, fenyegető érzetet kelthet, a farkas, a ragadozó fenevad idebent van. Nem mindenki örül egy ilyen látogatónak mint én, és még kevesebben fogadják örömmel. - Nem? Épp az imént tettem meg ha nem emlékeznél rá - emlékeztetem hogy ezzel már elkésett, és letelepszem az egyik konyhai kényelmetlen székre. Pocsék a lakberendező. - Egy ujjal sem? Ejnye már, mindig el akarod rontani a szórakozásomat. Ennyire fontos neked az öcséd? - kérdezek vissza bájos mosollyal, ahogy kényelembe helyezem magam a helyzethez mérten és őt méregetem. Nem tudja? Dehogynem tudja. - Nos ha úgyis tudod, akkor meg minek kérdezed? Ez is ilyen furcsa női dolog? Tudod, mert nem értem... - vonom meg a vállamat, de amit a szemeimben lát az nem éppen gyűlölet, sokkal inkább vágy. Vágy arra, hogy uralkodjam rajta, hogy elrángassam magammal, hogy velem legyen...Az enyém. - Az öcséd felnőtt ember, tud magáról gondoskodni. Legalábbis eddig túlélt valahogyan, miért lett pont most olyan fontos hogy ide gyere és a törődő nővére legyél? Tudja egyáltalán hogy olyankor elég szőrösszívű vagy? - vigyorodom el ahogy enyhe utalásként jelzem hogy nem mindegy hogy ember él egy emberrel, vagy egy vérfarkas egy emberrel. Az néha...tragédiába is torkollhat. Éppen ezért fog visszajönni velem La Push-ba, és tényleg nem fog érdekelni ha szó szerint is kell majd vonszolnom.
A farkaslét kikészített. Tudtam, hogy nem volt jó ötlet eljönnöm a mocsárból, mégsem bántam meg. Láthattam az öcsémet. Tudtam, hogy minden rendben vele. Fizikailag... az érzelmeiben nem voltam teljesen biztos. Felzaklatta, s jobban megviselte a távollétem, mint gondoltam. Örültem, hogy volt egy negyed órám átgondolni mindent, bár nem jutottam semmire. El kellett mennem, vissza abba az átkozott kunyhóba, mert nem volt biztonságos a testvérem közelében tartózkodni, ugyanakkor féltem elmenni, mert nem tudtam miként reagálna Edwin, ha újra magára hagynám. Utáltam Keith-t, mindennél jobban, még a bestiánál is, ami bennem szunnyadt, s ami megváltoztatta az életemet. A férfi ezerszer jobban felforgatta, a feje tetejére állította a világomat és nem voltam elég erős, hogy helyreállítsam. Dühös voltam, elkeseredett és tehetetlen. Amint megéreztem, hogy a közelben van, mindez felfokozódott, éreztem, hogy ha nem higgadok le, hamarosan a konyha kellős közepén fogok farkassá változni. Felálltam a pulttól, a teát ott hagytam - gőzölgő emlékeztetőként, hogy megváltozott minden, s hogy tíz percnél több nyugalom már nem jut nekem - és a bejárati ajtóhoz sétáltam. Az előszobában leszobroztam és újra számba vettem a lehetőségeket. Ha nem nyitom ki, betöri az ajtót. Ha kinyitom, saját magamra szabadítom a poklot az ördöggel együtt. Bosszúsan a kulcs felé nyúltam, elfordítottam egy kattanó hang kíséretében, majd a kilincsre csúsztattam a kezem és néhány másodpercig vártam. Erőt gyűjtöttem egy orbitális vitához, érveket gyűjtöttem, mély lélegzettekkel szívtam tele a tüdőm. Aztán lenyomtam a kilincset és az ajtó kinyílt. Még a fülemben csengtek a férfi szavai, mintha visszhangoztak volna az előszobában. "...És ne akarjak ártani az egész nyomorult kis utcának, kezdve a rokonaiddal." Gyűlöltem ezekért a szavakért. Gyűlöltem, amiért mégis kötődtem hozzá. Egyszerűen csak gyűlöltem mindenért. Rá se néztem, s mielőtt beléphetett volna, a konyhába sétáltam sietős léptekkel és csak a pult előtt álltam meg, annak nekidőlve néztem a férfire, ha utánam jött. Fel voltam készülve mindenre. Arra, hogy megpróbál a vállára vetni és elcipelni, hogy a hajamnál fogva rángat ki a házból, sőt még arra is, hogy rám gyújtja a házat. Szó szerint mindenre. Ha belépett a konyhába, ha nem, beszélni kezdtem hozzá egyáltalán nem kedves hangnemben. Inkább harciasan szóltan hozzá, provokálóan, haragosan, utálattal tele. - Nem fenyegetheted az öcsémet! Sok mindent elviselek tőled, de ezt nem. Egy ujjal sem érhetsz hozzá, soha. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően és egymásba fontam a karjaim magam előtt. - És most halljam, miért is jöttél utánam? Előre megmondtam, hogy nem maradok ott örökre. Az öcsémnek szüksége van rám, te pedig gyűlölsz, nemde? - tudtam, hogy meg kellene válogatni a szavaimat, mert megbánok minden egyes kimondott betűt, de képtelen voltam uralkodni magamon és nem is akartam. Nem fogok meghunyászkodni előtte!
A nőkkel csak a baj van. Nem emlékszem már pontosan ki mondta ezt a bölcs gondolatot, de újra meg újra belátom hogy igaza volt, tényleg elég problémásak, és nekem kettő is kijutott, mintha nem lenne bőven elég egy húgica. Nem, nekem kellett még egy. Ráadásul olyan, aki még faképnél is hagy. Engem. Engem nem szokás csak úgy ott hagyni, és éppen egy inget rángatok magamra idegesen, a fekete atlétám fölé, és már indulok is hogy visszaráncigáljam azt a nőszemélyt. Mehetnék ugyan autóval is, de ha csak úgy húzom ki a lakásból hogy elvonszolom La Pushig akár a hajánál fogva az mégis csak hatásosabb. Valahol a kettő között állapodok meg, és motorral közelítem meg a házát, azt a házat ahol egy halandóval lakik, a testvérével. Nem érdekel. Neki nem itt van a helye, hanem nálam. Az akaratomat pedig véghez is viszem, ahogyan mindig is tettem, nem érdekel mit kell érte elpusztítanom, min és kin kell érte átgázolnom, nekem semmit nem jelentenek már az emberi kapcsolatok, és egyszerűen hagyom hadd árasszon el a düh, csapjon át rajtam, és csituljon el. Ez nem jó, ez az a bizonyos vihar előtti csend, és még fokozza a hatást az arcomon lévő gunyoros kis félmosoly. Hát igen, neveztek már démonnak is, aki az ördög legjobb barátja, nem értem mire fel. Leparkolom a motort nem messze a Pearson háztól, és gyalogosan közeledek, és nem titkolt szándékom hogy berúgom az ajtót, kezdő lendületből. Közém, és a prédám közé mer állni. - Heaven. Gyere ki azonnal, és megkímélem az ajtót a kiszakadástól, és ha kijössz elérheted hogy jó kedvem legyen és ne akarjak ártani az egész nyomorult kis utcának, kezdve a rokonaiddal. Mit választasz hát? Törjem be az ajtót? - állok meg az ajtó előtt, és az előbbi kis monológot intézem felé köszönés gyanánt. Hallom hogy bent van, és kifinomult érzékeim azt is megállapítják hogy olyan ideges, hogy majd felrobban. Helyes, ezek szerint várt engem. Neki támaszkodom lezseren az ajtófélfának, és a légzését hallgatom, eléggé zaklatottnak érzem. - Gyerünk már, nem érünk rá egész nap! - sürgetem meg kicsit, és jól hallhatóan el is hátrálok hogy lendületet vegyek, ha esetleg mégis be kell rúgnom az ajtót. Mert megteszem, minden gátlásosság nélkül, és nem fog érdekelni hogy leszakad a helyéről. Nem az én ajtóm.
Kezdőlap
Amikor azt mondta, ez nem az ütésekről szól, felvont szemöldökkel meredtem rá. Magam előtt láttam, ahogy rávetem magam, és addig ütöm, amíg mozog. Tényleg. És ez egyáltalán nem hozta ám a frászt abban a pillanatban, sőt, inkább éreztem, ahogy végigáramlik az ereimben az adrenalin, és feltölt energiával. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt újra megszólaltam, vagy mielőtt tényleg megpróbálnám péppé verni. - Szólhatna azokról is. - vetettem oda, a vállam felett, miközben hátat fordítottam neki, és a konyhaablakon bámultam ki karba tett kézzel. Hogy a fenébe lehet, hogy valakihez ennyire vonzódom, s kívánom egyszerre a pokolba? A vérmérsékletemre mindenesetre oda kellett figyelnem, nem akartam kárt tenni ebben a házban, még akkor sem, ha nem igazán éreztem már otthonomnak. Nagyon szép emlékek kötöttek ehhez a helyhez egykor, de anyu és apu halála után csak egy üres ház volt. - Talán jobban is járok úgy, ha meghalok, mintha rád kezdenék hasonlítani. Vagy a húgodra. Különben évek múltán azon kapom magam, hogy gyógyszerekkel tömöm a saját öcsémet, vagy egy újabb pszichopatát teremtek -merthogy nyilván ez a te célod is. - motyogtam, és még mindig kerültem a pillantását, mert akárhányszor ránéztem, kinyílt a bicska a zsebemben. Tényleg tartottam tőle, hogy a konyha kellős közepén váltok át félig vadállatba, azt pedig nagyon nem akartam. Ráadásul fenn állt annak az esélye, hogy Edwin a következő pillanatban betoppan, s akkor bizonyára nem állt volna szóba velem egy ideig. Végtére is, Keith egy idegen volt, akit beengedtem a házunkba, bár nem saját akaratomból tettem. Az, hogy itt állt a szülői házban, még mindig jobb volt, mintha az említett otthon lángokban állt volna. Pedig roppant mód furcsa volt, hogy Ő itt áll... A szüleim szobafogságra is ítéltek volna, ha meglátják, kivel "randizgatom". Legalább nem kellett megélniük, hogy a lányuk szörnyeteggé változik, s egy még nagyobb szörnyeteg társaságában "múlatja" az időt. - Ekkora baromságot még életemben nem hallottam. Még, hogy nem jelent semmit! Ha! - fakadtam ki, és eltátottam a számat a meghökkenéstől. - Ezt csak azért mondod, mert hozzászoktál, hogy időről-időre együtt éltek. De még ha el is hinném ezt a szart, amit összehordasz, akkor sem számítana. - szokásom volt, hogy ha rettentően felidegesítenek, átváltok káromkodós üzemmódba. Nos, Keith közelében ez rendszeressé vált. Nem tudom Edwin mit szólna hozzá, ha hallana így beszélni, bár talán ő is hasonlóképp beszél ha nincs a közelemben, nem tudhatom. De én nem voltam ilyen, nem ilyen neveltetésben volt részem, mégis... nem tehettem ellene semmit. Főleg, mióta átváltoztam. - Engem szoros kapocs fűz az öcsémhez, és nem fogok tőle elbúcsúzni. Nem tehetem. - Azt már nem tettem hozzá, hogy mi van, ha átváltozik, mert az őt egyáltalán nem érdekelte. Őt csak én érdekeltem valami elcseszett okból, a testvérem nem. Ez egy kicsit fájt, de igyekeztem nem erre összpontosítani, túlságosan összezavartak az érzések, amiket a férfi iránt tápláltam, s ami annyira abszurd volt. Ahogy felém fordult, én is felé fordultam, kissé higgadtabban, lassú mozdulatokkal. Egyenesen a ragyogó, kék szemeibe néztem, amik mindig is lenyűgöztek, és nyeltem egy nagyot, mielőtt bármit is szóltam volna. Erre a kérdésre nehéz volt értelmes, vagy bármiféle választ adni. - Néha, mint most is, minden tiltakozásod és seggfejséged ellenére, úgy tűnik, hogy igen. Máskor akár azt is elhinném rólad, hogy te vagy maga az ördög. - Őszinte választ adtam neki, elgondolkodva a végén, de többet nem tudtam hozzáfűzni. Nem tudtam rajta kiigazodni. Kegyetlennek, kicsit őrültnek találtam, talán még egy kicsit veszélyesnek is, mégis vonzódtam hozzá, pokolian, égetett a vágy, hogy vele legyek, de volt eszem, tudtam tartani magam. Az már más kérdés volt, hogy meddig. - Ki mondta, hogy most bármennyire is kedvellek? - morogtam csak úgy magamnak, bár nyilván ő is hallotta, ami egyáltalán nem érdekelt. Persze, hogy kedveltem, valami fura módon, de ezt még magamnak is nehéz volt beismerni, nem ám neki. - Nem vagy vendég. Csak egy betolakodó. Ha emlékszel, fél órával ezelőtt azzal fenyegetőztél, felgyújtod a házat, ha nem jövök ki. Mintha az egyik kismalac lennék a háromból, nem pedig farkas. - újabb morgással zártam le a hozzá intézett szavaimat, és éreztem, ahogy az említett farkas mocorogni kezd bennem újra. Képtelen vagyok Keith mellett öt percig is nyugodt lenni... - Megbeszéltük? Beleegyeztem, hogy ott maradok, amíg nem érzem úgy, hogy tudom uralni a fenevadat. Arról egy kurva szót sem beszéltünk, hogy örökre ottmaradok, az a beszélgetés csak a te fejedben történt meg. Nem vagyok a foglyod, és nem is kívánok az lenni. Te talán holmi mesevilágban élsz, ahol elfújhatod mások feje fölül a házat, és szörnyeteg létedre fogva tarthatsz egy lányt, szóval lehet a húgodnak rád kellene fókuszálnia, nem énrám. Kezeljen téged ki ebből az elmebajból, már ha lehetséges! - Mérges voltam, borzasztóan, s úgy éreztem a falnak beszélek, de lehet, hogy még az is előbb értette volna meg, amit mondok, mint Ő. 
- Ami szerinted tény, az szerintem alábecsülés. Fiatalabb vagyok, de biztos vagyok benne, hogy jó pár ütést be tudnék vinni a tapasztalatlanságom ellenére. - vágtam oda harciasan, mert abban legalább igaza volt, hogy bizony, harcias voltam. Nem is kicsit. Egész életemben megvolt benne a harciasság, bár életem nagy részében elnyomtam magamba, hiszen miért lett volna önbecsülésem, hogy kiálljak magamért, amikor évekig őrültnek hittem magam? Előtte pedig a fiatalságom élveztem, magassarkúk, csilli-villi ruhák, picsogó barátnők kíséretében. Egyikükkel sem tartottam már a kapcsolatot, valójában amióta elköltöztem, senkivel se, az öcsémet is csak néhány alkalommal hívtam fel, de ahogy ő mondta, a vonal valami borzalmas a mocsárban. A lányokat pedig nyilván nem érdekeltem, miután megtudták, hogy kezelésekre járok, s bár akkor még támogatóak voltak, miután a mocsárba költöztem, még csak fel se hívtak. Csak annyit tudtak, a városon kívül vagyok... efféle érdek-barátságokra pedig nem volt sem időm, sem türelmem, kedvem pedig pláne. Jól éreztem magam a bőrömben, még ha furcsa is volt ez az új életforma, szerettem. Rátaláltam önmagamra, az önbizalmamra, a harciasságomra, újra a saját lábamra tudtam állni, most már nem kellett színlelnem se, hogy erős vagyok. Erős voltam. - Mármint, rajtad kívül ki merne bántani? Egyszerűen... mérgező vagy. Te is, és Sofia is. Talán jobb nekem nélkületek. - Dacosan kezdtem a mondatot, kemény, haragos pillantással, amiből aztán elhalkuló hang, és földre szegezett pillantás lett a mondat végére. Kötődtem ehhez az idiótához, és Sofia is elég sokat segített nagy bűntudatában, kicsit megrémített a gondolat, hogy többé ne lássam őket, de az még inkább a frászt hozta rám, hogy a hiányuk megrémít. Atya világ, mintha egy kifordított univerzumba csöppentem volna. Megköszörültem a torkom, és újra felnéztem a kék szemekbe, megacélozott tekintettel, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy átlátszó volt a magamra erőltetett keménység. Tartottam tőle, hogy ezt kihasználja, vagy csak meggyújtottam a kanócot a kijelentésemmel, és robbanni fog a bomba, amint leég, de nem magától a férfitől féltem, nem. Csak egy újabb vitába nem akartam belefolyni, pedig az nálunk túl gyakori volt. - Azért, mert neked már nem maradt emberi oldalad? Vagy csak azért ekkora a pofád, mert a te húgod történetesen szintén vérfarkas, és nem kellett elbúcsúznod tőle? - vágtam vissza kicsit sem kedvesen, miközben a pultnak támaszkodtam, ügyelve rá, hogy ujjaim ne markoljanak rá, nehogy tönkretegyem a bútort, amikor Keith felcseszi az agyam. Kicsit aggódtam, részben csodálatos lett volna, ha Edwin is átváltozik, részben viszont nem akartam, hogy ő is ezzel küzdjön. Hogy emiatt kelljen Lynntől és a többi barátjától távol lennie hónapokig, vagy még tovább. De ha nem változik át... egyáltalán mindenki örökli a családban? Annyi kérdésem volt, zavaró, bosszantó kérdések, amire senki se tudta a választ. Keith és Sofia mindketten örökölték, és Sofia elmondása szerint akikkel eddig találkozott, mind örökölték a gént. Edwinből hiányzik, vagy ő is későn fog átváltozni, mint én? Mi van, ha őt is gyógyszerekkel tömi Sofia a távollétemben?? Jól van, Pearson, állítsd le magad! Edwinnel minden rendben! Felsóhajtva próbáltam koncentrálni Keith szavaira, hogy egyáltalán reagálni tudjak rá. - Nem, félreérted. Én ezzel csak azt akartam mondani, hogy a családotokban nem csak a vérfarkas dolog öröklődött. Nyilván a pszichopata vonások is. - Gyakran húztam ezzel az agyukat, de egy részem meg volt róla győződve, hogy tényleg őrültek, gyilkosok, és még rengeteg negatív jelzőt fel tudtam volna sorolni rájuk, ha valaki kéri. Végül is, ki a fenének jut eszébe a másikat azzal fenyegetni, hogy ha kell, felrobbantja a házat, vagy kinek jut eszébe a másikat gyógyszerekkel tömni az akaratán kívül? Nem, ezeken nem tudtam csak úgy túltenni magam. - Hányszor mondjam még el, Keith?! Az isten áldjon meg... - ezúttal rajtam volt a sor, hogy felmorranjak, bár az enyém határozottan dühösebb morranás volt, mint az övé. Inkább valódi, vadállati morgás... vagy valami ahhoz hasonló. - Nem akarok visszamenni veled. De ha vissza is mennék, mondom HA! Akkor sem ma. Néhány napot az öcsémmel akarok tölteni. Ez olyan kurva nagy kérés? - megint kihozott a sodromból, elléptem a pulttól, és föl-alá kezdtem járkálni a konyhába. Néhol rápillantva a férfire, néhol félrenézve. Egy kicsit komolyan gondoltam, hogy visszamennék hozzájuk, ha itt maradhatok pár napot, de a védelmező nagy testvér énem maradni akart véglegesen. A józan eszemre próbáltam hallgatni, hogy még nem állok készen a hazatérésre, de abban biztos voltam, hogy ha vissza is megyek a mocsárba, tartani fogom Edwinnel a kapcsolatot. 
