Poison After Bite

A FÓRUM BEZÁRTA KAPUIT!
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi.
Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
beszélgess bátran
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok
World of Witchers

írta: Vendég
Hétf. Szept. 10, 2018 9:15 pm

Behind the Mask ~ A karakter hirdető fórum

Kedd Szept. 04, 2018 11:37 pm

Starbucks

Szomb. Aug. 25, 2018 7:30 pm

2018. augusztus

Hétf. Aug. 13, 2018 1:38 pm

Társalgó

Csüt. Aug. 09, 2018 6:46 pm

Konyha és étkező

Szomb. Aug. 04, 2018 5:09 pm

Fontos közlemények

Csüt. Aug. 02, 2018 5:16 pm

Maverick Tér

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:24 am

Golden Bowl Étterem

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:22 am

J.J. Foley's Bar & Grill

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:11 am

Irish pub

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:08 am

Kikötő és dokkok

írta: Poisoner
Szer. Aug. 01, 2018 1:07 am

Statisztika
mennyi?!
Fajok Hölgyek ♀ Urak ♂
Vámpírok 9 13
Boszorkányok 5 3
Vérfarkasok 5 9
Hibridek 1 1
Félvérek 1 0
Lidércek 3 1
Banshee-k 2 0
Emberek 7 5
Összesen 34 31
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (27 fő) Kedd Júl. 31, 2018 6:36 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Társalgó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Társalgó   Csüt. Aug. 09, 2018 6:46 pm



Carlos & Catherine
She tries to smile, but she just feels so empty


A szavaival annyira ki tudott hozni a sodromból, hogy olyankor fel tudtam volna robbanni. Talán szó szerint. A szüleim után ő volt az egyetlen, aki el tudta érni nálam ezt az állapotot. - Ez édes. - ismételtem meg a szavait, igyekezve leutánozni még a hangszínét is, ám az arckifejezésem távol állt az övétől. - Hogy azt hiszed tényleg így van. - Leereszkedő mosolyt küldtem felé. Persze tudtam én, hogy tudja, gyűlölöm, szerintem némileg kölcsönös volt ez az érzés, de legalább a "kapcsolatunk" ezt a részét mind a ketten szerettük. Húzni egymás agyát, idegesíteni a másikat. Ám ha tehettem, inkább elkerültem őt, vagy úgy egyáltalán ezt a helyet, pech volt, hogy hetente egyszer mégis ide kellett járnom. Nem sokszor botlottam belé eddig, de úgy néz ki, ez megváltozott, mert itt volt, teljes valójában, és módszeresen igyekezett a sírba tenni. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy direkt tarolt le a folyosón, hátha visszadughat erre a helyre, amit még nála jobban is gyűlöltem. A sors pedig csak azért is itt akart tartani, merthogy akárhogy próbáltam szabadulni a férfi társaságától, akárhogy próbáltam menekülni az épületből, képtelen voltam rá. Akár hason csúszva is közlekedtem volna, ha azzal kijutok, de a fenyegetése után még erre sem volt esélyem. Azt nem akartam, hogy vigyen, vagy hogy egyáltalán hozzám érjen, még ha jó illat is lengte körül, mint általában. Távol akartam maradni tőle, meg attól az ostoba érzéstől, ami kerülgetett a közelében, de valahogy erre sosem volt lehetőségem. Ujjaival az arcomat érintette, amitől rögtön libabőrös lett mindkét karom, s mindössze egyetlen pillanatig néztem a szemeibe, hogy megállapíthassa, az ég világon nincs semmi bajom. Na nem mintha ez megállította volna őt bármiben is. Felkapott, és gyors léptekkel elindult a várótermek, és orvosi szobák irányába, de én azonnal kapcsoltam, merre is tartunk, és elkezdtem püfölni a mellkasát. - Tegyél le! Komolyan mondom, most azonnal tegyél le, vagy megbánod! - igyekeztem nem sikoltozásba kezdeni, pedig olyan dühös voltam, hogy még arra is képes lettem volna. Helyette abbahagytam az ütlegelését, és megpróbáltam szemkontaktust felvenni vele. - Oké, van egy ajánlatom, csak tegyél le. - feleltem komolyan, mégis gyorsan, mielőtt közbeszól, és tényleg elcipel egy nyamvadt orvosi szobába. - Kapsz egy órát. Ha nem látsz agyrázkódásra, vagy bármi másra utaló jelet, elmegyek, és remélhetőleg soha többet nem kell látnunk egymást. - újra rápillantottam, fel azokba a barna szemekbe, amik egyszerre sugároztak arroganciát, és emberséget. Talán az egész viselkedése egy álca volt, mint az enyém... Vagy csak egy elsőosztályú seggfejjel volt dolgom. - Csak semmi orvosi szoba. Leülünk szépen oda! - mutattam a társalgó felé, amit éppen készültünk elhagyni, - És megpróbáljuk nem megölni egymást. - tettem hozzá morogva, mert valódi kínzásnak éreztem. Mégis hogy jutott eszembe, hogy egy teljes órát vele töltsek?! Most már mindegy volt, már ha egyáltalán belemegy az egészbe, és lerak a földre. A karjaiban lenni annyira furcsa érzés volt, igen magas testhővel rendelkezett, nekem pedig ennek ellenére még mindig libabőrös volt a karom, de már a hátamon is égnek meredtek az apró pihék.

495 szó ⌬  


avatar
Banshee
₰ Play by :
▵troian bellisario
₰ Reagok száma :
3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Társalgó   Szer. Márc. 28, 2018 11:02 pm




Catherine & Carlos



Sok mindent szerettem volna mondani ennek a lánynak, aki éppen – bár cseppet sem önszántából –, de a lábaim előtt hevert. Többek között ez a gúnyos kis poént is, de úgy döntöttem, eléggé nem kedveljük egymást már így is. Illetve ő nem kedvel engem, azt hiszem. Én nagyon is kedveltem, de a seggfej stílust inkább védekező mechanizmusként használtam. Nem akartam, hogy megsérüljön és nem akartam, hogy aztán én is. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ezt megkockáztassam. Emlékszem, anyám felajánlotta, hogy elrejti az emlékeimet azokról a dolgokról és róla mágiával, de én azt nem akartam. Emlékezni akartam minden nap, hogy ne kövessem el ugyanazt a reménytelen és elkeseredett hibát. Mégis… amikor Catherine a közelembe került, folyton úgy éreztem, hogy a múlt elmúlt és vele tehetnék egy próbát, mert talán ő megértené, ő talán képes lenne minden szarságot megérteni velem és az életemmel kapcsolatban, ahogy talán én is képes lennék megérteni őt. Aztán újra és újra elhessegettem ezt a gondolatot, mert jobban féltem attól, hogy megismétlődik minden.
– Ez édes. Tudtam én, hogy odáig vagy értem – vigyorogtam rá, némiképp beképzelten, de nálam ez már csak ilyen alapállapotnak volt tekinthető. Cinikus és nagyképű voltam általában mindenkivel. A munkámban segített érvényesülni, és az életem minden területén segített elszigetelődni másoktól. Hogy ezt valóban biztonságosnak tartottam-e, abban sokszor magam sem voltam biztos, mindenesetre könnyebb volt eljátszani a macsó parasztot. Nem szép, és ezzel nagyon is tisztában voltam, de egyszer már rohadtul ráfáztam, hogy megnyíltam ezek között a falak között.
Tudtam, hogy Catherine nem fog repesni a boldogságtól, hogy el akarom rángatni egy vizsgálatra, ám ez különösebben nem hatott meg. Sokkal inkább aggódtam az állapotáért, mintsem, hogy netán felpofoz mérgében. Miután végre feltápászkodott a földről, látványosan megszédült, és csak a falnak támaszkodva tudott megállni a lábán. És bár az epés megjegyzését követően távozóra kívánta fogni, nem jutott sokkal előrébb, úgy szédelgett. Ekkor lett igazából elegem.
– Catherine, nem szórakozom, jössz önszántadból vagy felkaplak és viszlek, nekem édes mindegy, – szóltam rá, ezúttal sokkal komolyabb hangon, mert biztos voltam benne, hogy csak miattam és a hely miatt óhajtja menekülőre fogni – de nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotban kisétálj innen, pláne hogy ki se tudsz – szembeálltam vele, és az egyik kezemmel finoman felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézzek. Az agyrázkódásnak ugyan nincsenek konkrét tünetei, de láttam már beteget, akinek hasonló elláttásra volt szüksége. Egy pillanatig csak bámultam az olvadt barna szemekbe, aztán mély levegőt vettem:
– Nem akarlak sem itt, sem más gyógyintézetben látni hosszabb ideig, úgyhogy a vizsgálat nem kérés volt – mondtam, majd azzal a lendülettel felkaptam az ölembe, és elindultam vele a folyósón az orvosi szobák felé, mert biztos voltam benne, hogy az egyikben találok egy dokit vagy egy nővért, aki képes egy rutinvizsgálatot elvégezni.


"újra és újra és újra" de láttam az esőt 692  
coded by JC


avatar
Boszorkány
₰ Play by :
† nicholas gonzalez
₰ Reagok száma :
2

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Társalgó   Szomb. Márc. 03, 2018 11:40 am



Carlos & Catherine
She tries to smile

Nem szerettem kórházakba járni, ez a hely pedig felért egy kórházzal, sőt, talán még rosszabb is volt. Nyomasztó légkör lengte be az egész épületet, s mivel a képességeim kialakulása előtt nem éreztem hasonlót, ezt is egyfajta mellékhatásnak tulajdonítottam. Hogy mindez minek a mellékhatása, vagy miért alakult ki, arról fogalmam nem volt, de már túljutottam a nehezén. Nem hittem saját magam őrültnek, ahogy mindenki más hitt, elfogadtam a dolgot, és megtanultam, hogy semmilyen körülmények között nem beszélhetek róla senkinek. Elfogadtam, hogy egy magányos élet vár rám, valószínűleg magányosan is fogok meghalni, mert nem engedhetek senkit közel magamhoz, ha nem lehetek száz százalékosan őszinte. Nincs értelme. Néha úgy éreztem semminek sincs értelme, de eszem ágában sem volt begyógyszerezve ülni a sötét szobámban, vagy véget vetni az életemnek, nem, ez sosem volt opció. Attól még lehetett életem, még ha szánalmas, és magányos is.
Kész voltam egy kicsit végre élni, szórakozni, belevetni magam a társasági életbe, a maréknyi barátommal eltölteni egy kis időt, de az élet közbeszólt. Jobban mondva Mr. Seggfej, aki képtelen volt az orra elé nézni, s olyan erővel jött nekem, hogy szinte lepattantam a mellkasáról. Akkorát zakóztam, hogy egy hatalmas csattanás visszhangzott a néma szárnyban, és szinte éreztem, ahogy a koponyám megrázkódik. Milyen ironikus lenne, ha épp Carlos tenné tönkre az életemet azzal, hogy agyhalottat csinál belőlem, s egy hasonló intézetben kellene sínylődnöm életem végéig. Néhány másodperc bizonyára eltelt, mire egyáltalán eljutottak szavai hozzám, amik mily meglepő, gúnyosan és cinikusak voltak! Ha kapnék egy dollárt minden egyes ilyen megnyilvánulásáért... Talán vissza akarok kerülni ide, hogy többet lássalak. - még a földön fekve is maró gúnnyal szóltam hozzá, megpróbálva megőrizni a maradék önbecsülésem. Sosem volt könnyű feldühíteni, mindig kiegyensúlyozott és nyugodt voltam, ésszerű, racionális ember, de Carlosnak különleges képessége volt, hogy feldühített másokat. Vagy ezt csak nekem tartogatta. Fogalmam sem volt, én csak ezt az oldalát ismertem, a mogorva, gúnyos, különc figurát, aki egy szempillantás alatt képes volt felbosszantani. Gyűlöltem, embert még nem gyűlöltem annyira, mint őt, de különösebb okot nem tudtam volna adni rá, a létezése, a jelenléte is képes volt felmérgesíteni, s emiatt még inkább utáltam. Nem volt rám jellemző, hogy csak azért ne kedveljek valakit, mert ő sem kedvel engem, vagy éppen bunkó velem, sosem érdekelt az ilyesmi. Aki nem kedvelt, vagy akinek problémája volt velem, rendszerint ignoráltam, nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de ez a pasi... kihozott a sodromból. Amikor felém nyújtotta a kezét, vártam két hosszú másodpercet, mielőtt elfogadtam volna a segítséget, mert hát mégiscsak Mr. Romero-ról volt szó, a nagyképű, seggfej önkéntesről, aki előbb kiröhögött, csak aztán akart segíteni. Miután talpon voltam, meg kellett támaszkodnom a falnál, miután kicsit meginogtam, de a nővér szó hallatán azonnal ingatni kezdtem a fejem. Nem, azt már nem, elég időt töltöttem itt ahhoz, hogy a hideg is kirázzon már a gondolatra is, hogy akár öt perccel is tovább kell maradnom az elvártnál. Ráadásul tényleg nem szívesen kértem az Ő segítségét. - Nem, de azért köszi. Inkább viselem el az agyrázkódás következményeit, minthogy még egy percet veled töltsek. Remélem megérted. - És már fordultam is az ellenkező irányba, hogy lelépjek, de annyira forgott velem a világ, hogy egy helyben is nehéz volt megállnom, nem ám mozogni, sétálni, vagy épp rohanni, amilyen gyorsan csak tudok. Visszaléptem oda, ahonnan elindultam, újfent a hűvös falnak támasztottam tenyeremet, és magamban imádkoztam, hogy múljon el a szédülés, különben itt ragadok, a világ legnagyobb seggfejével.

but she just feels so empty



avatar
Banshee
₰ Play by :
▵troian bellisario
₰ Reagok száma :
3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Társalgó   Hétf. Jan. 29, 2018 5:18 pm




Catherine & Carlos



A kollégáim általában vagy fehér köpenyben láttak vagy öltönyben a kis gyógyszeripari telepen, ahol elhelyezkedtem ebben a városban. Az életem nem egészen úgy alakult, ahogyan kiskölyökként elterveztem, de ezért nem fogom telesírni a párnámat minden éjszaka, már csak azért sem, mert az emberiség nagyjából 80%-a nagyobb bajokkal is küzd, én pedig sajnos ezzel nagyon is tisztában voltam a munkám miatt. És az is hozzátartozik ehhez, hogy vigasztaltam magamat: tulajdonképpen a normális emberek között szerencsésnek számítok, ha nem veszem figyelembe, hogy boszorkány létemre rohadtul elapadt az erőm, minden képességem. Hiányzik a varázslás. Hiányzik, főleg ha látom, hogy a szüleim csinálják, ha látom, hogy a húgom csinálja. Nekem csak a megérzések maradtak, amik nem kifejezetten hasznosak sok minden máshoz képest. Ennek már lassan két éve. Azt hiszem, emiatt a kellemetlen helyzet miatt sem igazán akartam elhagyni New Orleans határait. Biztosabb volt a családom környezetében élni, mert tudtam, hogy rájuk számíthatok. A kollégáim biztosan kiröhögtek volna, hiszen közel jártam a negyvenhez. Bár az is lehet, ennek az információhalmaznak a hiányában is nevettek vagy minimum azt feltételezték meleg vagyok, mert a lakásomon engem nem várt egy csinos barátnő vagy feleség. Nem igazán érdekelt, mit gondolnak, mert azt sem tudják. Ahogyan azt sem, hogy a szabadidőm egy részét, anyám kérésére önkénteskedésre fordítom a város elmegyógyintézetében. Sokan biztosan nem tennék be a lábukat erre a helyre, csak mert így hívják, de a valóságban ide nem ön- és közveszélyes pszichopatákat zárnak be. Amikor anyám először kérte, hogy jöjjek el, én is ezt gondoltam, pedig korábban is mesélt arról, hogy mit csinálnak bent, mivel telik el a napja, mint nővér egy ilyen helyen. Mégis ijesztő belépni egy ilyen helyre. Most már azt gondolom, sokkal ijesztőbb lehet mindazoknak, akik beutaltatják magukat vagy akiket erőszakkal behoznak. Bizonyos szempontból sajnáltam mindenkit itt. Be voltak zárva, pedig jóformán semmi másra nem voltak rászorulva csak és kizárólag emberi kapcsolatokra. Furcsa ezt így átgondolni, sose tettem eddig, most viszont ahogy megálltam az intézet parkolójában a kocsimmal, átvillant az agyamon, ha nem így gondolkodnék, akkor nem lennék képes újra meg újra eljönni ide, főleg nem azok után.
Egyszerű ingben és farmerben igyekeztem a bejárat felé, szemerkélt az eső, de érezhető volt, hogy hamar el fog állni, és már a levegőben érezni lehetett azt a kellemes illatot, ami csak az esős földre volt olyan nagyon jellemző. A nyakamba akasztottam a belépőkártyámat, miután áthaladtam a fogadóteren és a recepció melletti folyosón haladva lehúztam, ezzel becsekkolva a mai pár órás munkámra. Ilyenkor délután nem volt túl nagy nyüzsgés, a betegek nagyrésze lefeküdt pihenni, és az orvosok vagy vizitet tartottak külön-külön vagy pedig a járóbetegellátást végezték. Így nekem nem sok feladatom volt mára, leginkább csak előkészíteni az ebédlőt a később esedékes vacsorára, valamint egy tegnap érkező gyógyszerszállítmány rendszerezése, ami már rutinfeladattá vált, mióta újra hajlandó voltam ide betenni a lábamat.
Lepakoltam a táskámat az alkalmazottaknak kialakított öltözőben, ahol saját szekrényt kaptam anyám jóvoltából, majd elindultam végig a főfolyosón, hogy elkérjem a raktár kulcsát, amikor megláttam, hogy éppen kifelé tart Catherine. Nem vett rögtön észre vagy csak nem akart, ám ahelyett hogy ez kiderülhetett volna, hangos puffanással vágódott hanyatt a kőpadlón, hallottam ahogy a koponyája találkozott a járólapokkal, és azt a félre nem ismerhető nyekkenést is, amikor az ember tüdejéből kiszakad a levegő egyetlen hosszú másodpercre. Odasiettem a szerencsétlenhez. Annyira nem akartam arra gondolni, mennyire finomak a vonásai és mennyire gyönyörű az arca még így a földön is, ahogyan az arcába omlott néhány hosszú tincs barna hajából.
– Mi lenne, ha nem akarnád összetörni magad, ha már kikerültél innen? – Örültem, amiért már nem kell bent tartani ezt a lányt, mert nem volt idevaló. Anyámmal tudtuk miféle teremtmény ő, és bár nagyon szerettük volna megkönnyíteni az életét azzal, hogy felvilágosítjuk, úgy éreztük, nem készült még fel ilyen és hasonló információk befogadására. Mindenesetre nem pszichiáter kellett volna neki, de legalább a kezelőorvosa belátta, hogy nem mentálisan beteg… Ebben persze nagy szerepe volt anyám meggyőző képességének is.
– Na gyerünk, elég hülyén festesz a földön elterülve – nyújtottam a kezemet felé, hogy segítsek neki feltápászkodni. – Aztán ha nem ájulsz el rögtön, az egyik nővérrel megvizsgáltatlak – tettem hozzá, mert biztosan nem fogom hagyni, hogy egy ekkora zakós után kisétáljon az épületből csak úgy, minden nélkül. Mégis csak hónapokig elláttam.


"újra és újra és újra" de láttam az esőt 692  
coded by JC


avatar
Boszorkány
₰ Play by :
† nicholas gonzalez
₰ Reagok száma :
2

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Társalgó   Kedd Jan. 23, 2018 7:33 pm



Carlos & Catherine
She tries to smile

Dr. Kenward fantasztikus nő volt. Tudta azt, amit csak kevesen tudtak; hogy a csönd sokkal többet elárul egy emberről, mint a szavai, vagy a tettei. Szerettem a csöndet, de ő sosem erőltette rám a beszélgetést, legalábbis nem olyan erőszakosan próbált rávenni, mint a legtöbb pszichiáter, vagy pszichológus, akikkel dolgom volt már. Mert nem ő volt az első, akihez elráncigáltak a szüleim, de ez volt az első hely, ahová bezártak, s ez a nő egészen megkönnyítette a dolgom. Nem úgy, mint az a kicseszett önkéntes seggfej, aki képes volt egyetlen pillantásával felbosszantani. Utáltam Carlost, és a jó dolgok közé tartozott, hogy amint kikerültem innen, őt sem kellett már látnom. Persze vissza kellett járnom hetente egyszer a dokihoz, de különben messzire kerültem ezt a helyet, amennyire csak tudtam. Volt elég bajom anélkül is, hogy valódi őrültek közé járjak. Nem voltam mentálisan beteg, semmi probléma nem volt velem, vagy legalábbis nem olyan problémák, amiket mások gondoltak. Nem volt öngyilkos hajlamom, nem voltak elmezavaraim, a skizofrénektől is távol álltam, s még a személyiségem is rendben volt. Hogy szenvedtem-e depresszióban? Nyilván. Az enyhe depresszió mindig fennáll, ha túl sokat tartózkodsz a halottak közelében.Én pedig épp elég halálesetet láttam (éreztem) ahhoz, hogy olykor magam alatt legyek, miután kiüvöltöttem a tüdőmet egy-egy alkalommal.
A mai rendelés egész eseménytelen volt. Elújságoltam Dr. Kenwardnak, hogy újra belevetem magam a szociális életbe, New Orleans egyik bárjában tartott kis eseményre vagyok hivatalos, ahová valójában még el is akartam menni. A megmaradt barátaimmal iszogatni kicsit, anélkül, hogy gyógyszerekkel tompítanám az agyam, amiket néha még el is hanyagolhatok. A doktornő valamiért nagyon erőltette, hogy csak akkor szedjem a felírt nyugtatót, ha muszáj, pánikroham esetén, hiszen az alváshoz már így is altatót szedtem, anélkül nem ment volna. A szüleim borzasztóan szerették volna, ha eltompítva gubbasztok a szobámban, de foggal-körömmel tiltakoztam ellene, ráadásul a pszichiáterem sem látta szükségesnek. Kis győzelem volt ez, de a háború maga az életem volt, ami elől nem menekülhettem, bármennyire szerettem volna. Ahogy elhagytam a rendelőt, óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és sietős léptekkel indultam meg a folyosókon, nagyobb lendülettel is a kelleténél, de az épület jóformán kihalt volt. Délutáni rendelésre jöttem, ahogy mindig, ilyenkor a takarítókon kívül még egy-két alkalmazott lébecol, a betegek nagy része a szobájában tartózkodik, a közös foglalkozások és a látogatások ideje korábban volt, az ittlétem alatt hamar kitapasztaltam, mi és mikor, hogyan zajlik a falak között. Nem voltam sem őrült, sem beteg, sőt, talán mindenkinél okosabb voltam itt, ha az orvosokat nem számítjuk bele. Semmi nagyképűség, de magas IQ szinttel rendelkeztem, emiatt másképp láttam a dolgokat, no meg a fura képességeim miatt, amikről még mindig fogalmam nem volt, hogy micsodák, de veszélyes volt beszélni róla. Legutóbb is egy ilyen helyre börtönöztek be, mikor megtettem. Kiléptem a kanyargós folyosók egyikéről, de ahelyett, hogy tovább haladhattam volna, a földre huppantam, méghozzá olyan erővel, hogy a fejem hátravágódott egyenesen a kemény kőpadlónak, a mennyezeti neonfény pedig majd kiégette a szemem. Csak pislogva néztem körbe, de egyáltalán nem olyan arcot pillantottam meg, akit látni akartam. Nem. Sőt. Messzire el akartam őt kerülni. Nem mintha nem lett volna kellemes élmény ránézni, egészen addig, míg egyedül volt és nem szólalt meg. De ha valaki a közelében volt, a szúrós pillantásával kész csoda, hogy nem tudott ölni - talán jobb is, mert lehet, hogy mindent holtestek borítottak volna itt be -, a szavaival pedig a legvidámabb embert is képest lett volna megríkatni. A kisugárzása pedig még borzasztóbb volt. Lehangoló. Bosszantó. Nagyon szerettem volna egy mozdulattal felpattanni a földről, és bemosni neki egyet, de forgott velem a világ, megmozdulni sem tudtam még, csak morogtam az orrom alatt. Szó szerint a lábai előtt hevertem, kiszolgáltatott állapotban, s ettől olyan mérges lettem, hogy meg mertem volna esküdni, a fejem egy érett paradicsomra hasonlít. Vagy talán az eséstől sápadt és színtelen voltam, mint egy szellem.
.

but she just feels so empty



avatar
Banshee
₰ Play by :
▵troian bellisario
₰ Reagok száma :
3

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Társalgó   Kedd Jan. 23, 2018 6:38 pm

***

avatar
Méregkeverő
₰ Reagok száma :
562

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://poisonfrpg.hungarianforum.com
TémanyitásTárgy: Re: Társalgó   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Társalgó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Poison After Bite :: Városaink :: New Orleans :: Külváros :: Beacon Elmegyógyintézet-
^
ˇ