Poison After Bite

Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi.
Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
beszélgess bátran
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok
Nova Nightingale

Kedd Május 22, 2018 5:57 pm

Kikötő és dokkok

Hétf. Május 21, 2018 10:45 pm

Földszint

írta: Madox Smith
Hétf. Május 21, 2018 12:36 pm

Starbucks

Vas. Május 20, 2018 5:03 pm

Chicagoba be- és kivezető út

Pént. Ápr. 13, 2018 2:37 pm

Csocsó és biliárd terem

Szomb. Ápr. 07, 2018 5:19 pm

Néptelen sikátorok

írta: Josh Taylor
Szomb. Ápr. 07, 2018 3:02 pm

Heart of Europe

írta: Vendég
Szer. Ápr. 04, 2018 7:27 pm

Black Star Pub

Hétf. Ápr. 02, 2018 1:47 am

Konyha és étkező

Hétf. Ápr. 02, 2018 12:22 am

Társalgó

Szer. Márc. 28, 2018 11:02 pm

Red Pirate Pub

írta: Poisoner
Szomb. Márc. 24, 2018 2:35 pm

Statisztika
mennyi?!
Fajok Hölgyek ♀ Urak ♂
Vámpírok 9 13
Boszorkányok 5 3
Vérfarkasok 5 9
Hibridek 1 1
Félvérek 1 0
Lidércek 3 1
Banshee-k 2 0
Emberek 7 5
Összesen 34 31
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (16 fő) Szomb. Okt. 14, 2017 9:24 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Starbucks

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Vas. Május 20, 2018 5:03 pm

- Nem tehetem - ráztam a fejem, és bár szívem szerint odaböktem volna neki az igazat, ahogy szólt hozzám... de nem tehettem, egyszerűen nem lehet, hogy... A kislányom nem egy eszköz, akivel távol tudom magamtól tartani az embereket, akiket nem akarok közel engedni. Ő nem egy pajzs, hogy megvédjen, attól, mikor tudom, muszáj lesz megbántanom valakit, akit szeretek... nem lehetek ilyen gyáva, ha el akarom küldeni Caleb-et, magamnak kell megtennem ezt...
- Nem, nem a te hibád, az enyém... az én gondjaim... olyan dolgok, amik nem neked valók, nem a te életedbe... nem csak mert fiatal vagy, egyszerűen... más életet élünk mi ketten, és ami az enyémben történik, számodra túl... veszélyes. A veszélyérzet rosszat hoz ki az emberekből, tudom... - ingattam a fejem, ahogy szabadkozott, de még ha rosszul is esett, tényleg nem az ő hibája volt... a gondjaim, a viselkedésem, én magam... rossz hatással voltunk rá, és nem akartam ezt... nincs még kész rá, hogy ilyen gondokat kelljen megoldania, ilyen akadályokat leküzdenie, ez még túl komoly neki, nem neki való... és túlontúl veszedelmes is.
Figyeltem az arcát... tudtam, éreztem, nem kellene sok... néhány jól megfogalmazott érv, vagy szúrás... hogy rájöjjön, ez nem megy, mi nem lehetünk együtt... úgy éreztem csak ennyi kéne, hogy eltűnjön... csak ki kellett volna mondanom... És mégis, csak... csak ültem ott, és bámultam ahogy összerogyva ül előttem... nem jöttek ajkamra az érvek... nem tudtam megszúrni őt... egyszerűen nem ment...
Pedig muszáj lett volna...
Kellett volna, mégsem tudtam többet bántani, csak felállni tudtam... El akartam menni, de közben mégsem... A karjaiban akartam lenni, érezni a lélegzetét, a csókját... meleg tenyerét a hátamon... és egyszerűen nem bírtam megtenni... mintha elvesztem volna a világban... a világban, ami ő volt nekem...
- Semmi... semmi... keveset alszom mostanában... - magyarázkodtam szipogva, mert nem akartam megmondani az igazat, hogy beleszédültem a gondolatba, hogy itt hagyjam... hogy a szívemet kifacsarja az érzés, hogy tudom, el kell őt eresztenem... pedig ennél kevés fájdalmasabb dolgot tudnék elképzelni.
A fájdalom, a félelem, a zavartság... mind ott dúlt bennem, de egy csapásra elcsitult mind, amikor megéreztem magamon a kezét... ahogy átkarolta testem, megtartott... felsóhajtottam, oly jóleső volt, oly biztonságos... oly vágyott... Már azért tudtam volna sírni, hogy el ne eresszen. De ahogy a szemembe nézett elvesztek a könnyek a szememből is... Úgy... éreztem, eltűntem a szemeiben, talán már nem is létezem, megszűntem testnek lenni, mert a lelkem beleolvadt szemei mélyébe...
Ám ahogy ajkai hirtelen az enyémekre lecsaptak... rájöttem, megvan még a testem, igen... igen, mert e percben mintha áramot vezettek volna beléje... éreztem, mint kezd tűzijáték kilövellni a szívemből, mint szállnak szikrák az égbe... Mielőtt átgondolhattam volna, már visszacsókoltam, egyik kezem a hajába túrt, a másik a derekánál fogva húzta még közelebb, kapaszkodtam beléje, nehogy elrepüljek...
De ajkaim néhány varázslattal átáztatott pillanat után elváltak az övéitől, és kibukott belőlem a szó... amit egész idáig minden erőmmel igyekeztem lenyelni, még ha tudtam is... sőt... talán épp azért, mert biztos voltam benne, ha kimondom, soha többé nem érezhetem ajkaimon az ajkait... tudtam, de... de muszáj volt kimondanom... hogy a még szörnyűbb titkom ne kelljen felhasználnom az elüldözéséhez...
- Van egy kisbabám. Én már édesanya vagyok. Nem lehetek veled. Kérlek, menj el... - Elfordítottam a fejem, lesütöttem szemeim, nem bírtam volna látni a csalódottságot az arcán... vagy azt, amint elmegy... épp eléggé fájt elképzelni a látványt...

avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
6
₰ Foglalkozás :
Tanár

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Szer. Május 09, 2018 7:33 pm



Leah & Caleb


Dühített, hogy egy fiatal kissrácként gondolt rám még most is. Már régen felnőttem, nem csak a koromat és a fizikumomat tekintve, hanem fejben is. Nem voltam már ugyanolyan, mint akkor amikor találkoztunk. Tisztában voltam vele persze, hogy nem én vagyok az ideális partner Leah számára, mégis mélységesen bántott, hogy úgy beszélt velem, mintha a tizenötéves önmagammal beszélne, még mindig a gimi szertárában, vagy az udvar eldugott, bokrokkal takart hátsórészében. És úgy tűnt, hiába próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről.
– Akkor magyarázd el, kiről van még szó?! Ha annyira fontos valaki, akkor ne rejtegesd előlem! – szép vagy nem szép, kicsit felkaptam a vizet, és olyan éllel szóltam a velem szemben ülő nőhöz, ahogyan nem akartam. De akkor ezt nem fogtam fel, csak másodpercekkel később: – Ah, ne haragudj… semmi jogom követelőzni… – azzal elengedtem a kezét és az ölembe ejtettem mindkét karom, a vállam kissé megrogyott, belül pedig éppen darabokra készültem törni, mert tudtam, ha még egyszer hagyom, hogy elmenjen mellettem a lehetőség Leah-vel kapcsolatban, több esélyem biztosan nem lesz.
Nem akart tágítani attól sem, hogy nem vele kéne töltenem az időmet, hanem azzal a csajjal… aki a világon semmit sem jelentett. Valószínűleg ha nem lett volna benne a neve a telefonomban, nem is emlékeztem volna, hogy hívják. Hetekig próbálkozott nálam az üzletben, és először észre sem vettem, mit akar, csak amikor a kollégám szólt, hogyha nem mozdulok rá, majd ő fog. Aztán be is próbálkozott nála, de kosarat kapott, a csajszi meg nem akart lekopni, és a kávéra is csak azért hívtam meg, mert elegem lett és bíztam benne, hogyha így pattintom le, békén hagy végre. És ha tudtam volna, hogy ma találkozom a nagybetűs Nővel, akkor el sem hívom.
Ahogy Leah felállt, én is felugrottam, nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam elengedni sem. Főleg nem abban az állapotban.
– Hé, hé, mi a baj, Leah? – bíztam benne, hogy nem én bántottam meg annyira, hogy teljesen kiboruljon. De ebben nem lehettem biztos, és nem is mertem igazából rákérdezni. Aztán ahogy megingott a teste, önkénytelenül nyúltam utána és kaptam el, átfogtam a derekát, és hirtelen olyan közel került hozzám, ahogyan régen. Már akkor is magasabb voltam nála egy kicsivel, de most szabályosan le kellett néznem Leah-re, hogy a szemébe nézhessek. És egy hosszú pillanatig csak bámultam rá, elbódított az illata és a testének melegsége, és csak az járt a fejemben, hogy azt mondta, még mindig szeret, ugyanúgy mint régen. És akkor minden gondolkodást mellőzve megcsókoltam, ott a kávézó közepén.


what about us?


avatar
Ember
₰ Play by :
cameron monaghan
₰ Reagok száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Szer. Ápr. 25, 2018 10:37 pm

Próbáltam volna kitörni a szorításból, de a szívem makacsul küzdött bennem, kétfelé szakítva szinte szét, mert amennyire küzdeni akartam érte, hogy a lányomnak olyan életet biztosítsak, ami a lehető legnormálisabb... közben ott volt bennem az is, hogy mennyire szeretném megcsókolni ezt a fiút itt az asztal túlfelén. Szeretem... mindkettőt... és borzasztóan rossz anya vagyok, amiért nem vagyok képes gondolkodás nélkül a kicsikémet választani, miközben a "másik oldalon" csak egy egyszerű románc, egy túl fiatal fiú van, akivel rég véget ért a kalandom... Még ha az igazából nem is csak kaland volt... de akkor is...
- Te ezt nem érted, Caleb, nem csak rólunk van szó!
Szinte kibukott belőlem, hogy van egy kislányom... de még épp idejében visszanyeltem a kijelentést. Nem tehettem... egyszerűen nem tehettem... Nem lehet, nem mondhattam el neki, nem akarnám látni az arcán a csalódást, hogy lefeküdtem mással, mikor vele annyi sok ideig nem tettem meg... vagy épp a ráeszmélést, hogy én tényleg sokkal idősebb vagyok, mint ő, hisz nekem már gyerekem van, míg ő még nagyon is fiatal az ilyesmihez, még előtte van az egész élet, kalandok, lehetőségek...  minden... De a legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy azt mondaná, így is akar engem... pedig... nem lehet... nem szabad...
Csendben bámultam rá. Az a lány... Az a lány, bármilyen ismeretség is legyen közöttük igazából, ezerszer is inkább illene hozzá, mint én, aki idősebb is nála jóval, aki nem is ember, és aki már édesanya... és akinek ezer meg ezer olyan veszély van az életében, ami nem kell egy ilyen fiatal ember életébe... Nem lehet, nem lehet, nem lehet!
- Mégis inkább azzal a lánnyal kéne lenned... Jobban tennéd, ha adnál magatoknak egy esélyt. Valami biztosan megtetszett benne, ha végülis elhívtad. Nem kellene hagynod, hogy elússzon ez a lehetőség - mondtam, bár igazából végig olyasmiket mondtam, amikre én vágytam. Bárcsak ne kéne hagynom, hogy elússzunk... bárcsak ne hagyna elmenni, elveszni... Mert az az igazság, hogy rettegek. Egyedül vagyok, és félek... még ha apa mellettem is áll, az nem ugyanaz... Annyira szeretném, ha nekem is lenne valakim, aki magához ölel, megcsókolja a hajam, és megnyugtató dolgokat súg a fülembe, miközben a hátamat simogatja. Valaki, akinek a karjai között nem félek, hogy valaki mindjárt rám töri az ajtót, megöl, és elviszi a babám, vagy megöli őt is... Bárcsak volna mellettem valaki... akárki... Caleb...
De nem lehet, és ettől az egész csak még félelmetesebbé vált a szememben, nap-nap után... és Caleb minden szava után...
- Te ezt nem érted, akkor sem... nem lehet! Nem lehet, értsd meg, kérlek! Te nem tudod, mennyire... mennyire nehéz... - küzdöttem, de a könnyek szúrták a szemeimet, pedig annyira, de annyira nem akartam sírni, nem akartam leleplezni magam, elgyengülni... de azok az átokverte hormonok, még így a szülés után is... egyszerűen... még ha nem is tudom, hogy a fajom, az anyaságom, a szívem, vagy mi teszi ezt velem... de nem bírtam megakadályozni, hogy legördüljön arcomon néhány cseppnyi könny.
- Nem érted, hogy ez nem csak rólunk szól. Szeretlek... most is, ahogy régen is, de nem számít, mert nem lehetek veled! Nem tehetem tönkre az életed! Nem ismersz engem, nem tudsz rólam semmit! Nem tudod mit szabadítanék a nyakadba, azzal, ha megadnám magam a vágyaimnak... Nem tehetem, nem lehet... el kell mennem... - felálltam, el akartam menni... minden idegszálam azon dolgozott, hogy egyik lábam a másik után tegyem, de a szívem közben visszafelé rángatott, amibe egy az egyben beleszédültem...

avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
6
₰ Foglalkozás :
Tanár

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Pént. Ápr. 20, 2018 10:16 pm



Leah & Caleb

Fogalmam sem volt, mi fog ebből az egészből kisülni. Úgy értem, már arra is igen kicsi volt az esély, hogy egy ekkora városban belefutok életem Nőjébe, viszont kezdett aggasztani, hogy mindent véglegesen elszúrtam, amikor a saját önzőségemből nem kerestem fel Leah-t. Igen, csak saját magamat okolhattam érte, mert nem bíztam eléggé abban, ami kettőnk között volt. Némi mentség, hogy valóban nagyon fiatal voltam akkor, és bizonytalan is. Azt hiszem, sosem voltam biztos benne, hogy ez csak valami játék, ami majd elmúlik, vagy tényleg komoly, mert hát… lássuk be, tizenöt is alig voltam, amikor elkezdtünk kavarni, néha én is úgy gondoltam az egészre, mint egy kis szórakozásra. De most, hogy ennyi idővel később ott ültem vele a kávézóban, rájöttem, hogy sosem volt egy futó kaland mindaz, ami kettőnk között volt – és remélem még van is…
Megnyugtatott a tudat, hogy nincs komoly baj, és mosolyogva bólogattam, és őt figyeltem. Tényleg hiányzott. A közelsége, a hangja, a pír az arcán, ami folyton megjelent, újra és újra, mikor a szemembe nézett, és ami olyan jól állt neki. Igen, valóban felnőtt nő volt, én pedig hozzá képest még mindig nagyon fiatal, de számomra ez nem jelentett semmit sem.
– Ugyan már, Leah, felnőttek közben én is. Már nem vagyok az a kis srác, aki csak a hormonjai és a farka után megy, én komolyan… én komolyan gondolom, hogy nem jelent semmit sem. És ha működik, akkor senki véleménye nem számít – a jelenléte kissé elvette az eszemet. Sosem gondoltam, hogy lesz lehetőségem felnőttként beszélni vele, mert túl távolinak tűnt. Most mégis annyira valóságos volt. Még mindig a kezét fogtam, nem akartam elengedni, nem akartam megkockáztatni, hogy eltűnjön. Jelen helyzetben ettől féltem a világon a legjobban.
Aztán ahogy a telefon megszólalt és kizökkentett a helyzetből, úgy éreztem ideges lettem. A lány a vonal másik végén hisztizett, amiért úgy alakultak a dolgok ahogyan, engem ez különösebben nem hatott meg, megértettem, de nem érdekelt. Valószínűleg amúgy sem találkoztunk volna többet, nem az én esetem volt. Az enyém ott ült egy karnyújtásnyira.
– Egyáltalán nem fontos – vágtam rá keserűen. Bántott, hogy hallotta Leah, mert úgy éreztem, a háta mögött csináltam valami rosszat, és ez rosszul érintett, és bántott az is, hogy azt feltételezte, komoly dologról van szó. És rettenetesen bántott, hogy le akart pattintani, miközben tudtam, hogy neki is ugyanaz jár a fejében, mint nekem.
– Azzal a lánnyal életem három mondatot beszéltem, és azért hívtam el randizni, mert én hülye azt gondoltam, ennyi idő után már sohasem foglak látni. Csak azért vettem fel a telefont, mert elfelejtettem a létezését is, mióta beléptem ide és megláttalak – mindez csak úgy kibukott belőlem, mert fájt és dühített, hogy le akart rázni, pedig láttam a szemében azt, amit több évvel ezelőtt is. – Nem tudom, miért hiszed, hogy minden szép és jó az életemben, de ez nincs így, és azt hiszem, sosem lesz, ha nem adsz nekem egy esélyt. Lehetnek akármilyen bonyolultak a dolgok Leah, én még mindig teljesen beléd vagyok esve. Tudom, hülyén hangzik ez az egész, de tényleg úgy érzem elcsesztem akkor, és nem akarom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni – halkan beszéltem, bár a mély hangomnak köszönhetően biztosan tisztát hallotta minden szavamat. Újra a keze után nyúltam, az ismerős melegség, mely a bőréből áradt, kissé megnyugtatott. Tulajdonképpen csak most kezdtem felfogni, hogy mit mondott egy másik személyről. Először csak azt fogtam fel, hogy nem pasija van, ami kétségkívül jó és szerencsés az én szempontból. De akkor is, mintha azt mondta volna, hogy van egy nagyon fontos valaki az életében. Ez elgondolkodtatott, mintsem megijesztett volna. Egyrészt, mert még nem esett le miről volt szó, másrészt pedig el voltam foglalva azokkal a nagy barna szemekkel és a dús ajkaival, amik mindig kissé szétnyíltak és amiről kölyökkoromban nem bírtam levenni a tekintetem.


what about us?


avatar
Ember
₰ Play by :
cameron monaghan
₰ Reagok száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Pént. Ápr. 20, 2018 6:34 pm

- Kedves vagy, köszönöm - mosolyogtam, még ha tudtam is, hogy helytelen. Helytelen az egész, minden, amit teszek. Rég fel kellett volna kelnem, és elmenni, mielőtt még valami jóvátehetetlent tennék... vele, az életével... Sőt, el sem kellett volna kezdenem, hisz ez csak katasztrófához vezethet, semmi egyébhez. Ha nem is veszem számításba, hogy mi vagyok én, mi a lányom... Akkor is ott van, hogy a diákom volt, én a tanára, és már akkor is túl messzire mentünk, és bár már nem a tanítványom, sőt, nem is iskolás, de akkor is, mit szólna a világ, mit szólnának a barátai, a szülei?! Az emberek mindig megvetnének engem, őt, és ami még rosszabb, a gyermekem, mert ilyesmibe kezdtünk. Ez nem lehetne jó, senkinek sem... nem tehetem, nem tehetem ezt egyikükkel sem, mind a ketten jobbat érdemelnek ennél.
Kérdése hallatán haboztam, mit, vagy egyáltalán feleljek-e.
- Nem, nem, semmi baj - ráztam aztán meg sietve a fejem -, kedves tőled, hogy érdeklődsz, csak tudod... még én sem tudom. Egyelőre túl bonyolult ami történt. Még nem tudom mi lesz a vége - feleltem végül. Ezzel nem is hazudtam. Csak nem tettem hozzá, hogy amellett, hogy a családom egyik ága vélhetően az életemre tört, emellett született egy lányom a "merénylet" hozadékaként, akit semelyik oldal sem tervezett, de már itt van, és bármi áron megvédem majd, mert ő a mindenem.
- Egy vacak szám, ami mégis sokat számít. Gondolj a családodra, a barátaidra... - próbáltam észnél maradni, de a szívem meglódult az érintésétől. Annyira szerettem volna... olyan szívesen megcsókoltam volna...
Nem teheted, Leah, légy erős! - győzködtem magam lélekben, de Caleb hangja hangosabban szólt, mint az én belső hangom.
- Ez nem így működik, Caleb, nem ilyen egyszerű... - vágtam volna a szavába, de nem én voltam az egyetlen. Megszólalt a telefonja. Égi jel? Vajon őt vagy engem akartak elhallgattatni? Vagy mindkettőnket?
Egy mosollyal bólintottam, hogy megértem, fel kell vennie, majd csendben hallgattam, míg ő beszélt a vonal túlvégén levő személlyel. Ide a rozsdás bökőt, hogy egy randevút mondott éppen le... ami nem tudom mely értelemben, de mindenképp a szívembe mart...
- Fontos randi? - kérdeztem feleletként, amikor letette, és visszafordult hozzám. Tulajdonképpen az arcára volt írva, amikor a kijelzőt megnézte, de utána, ahogy beszélt, szintén... De nem is tudom... az esett-e igazából rosszul, hogy miattam hanyagolja a saját, fiatalos, teljesen normális életét, vagy... az, hogy randevúja lett volna? Talán mindkettő...
- Van valakim, de nem olyan értelemben, ahogyan te gondolod, mégis... mégis nagyon... az életem nagyon fontos része, és ez... bonyolult. És túl komoly. Neked nem... - lemondón sóhajtottam, fogtam a táskám, úgy éreztem, indulnom kéne... így volna helyes... mégsem bírtam mozdulni. Csak néztem őt. - Ez túl nehéz, Caleb. Neked megvan a saját, normális, fiatalos életed, ezzel kell törődnöd, nem velem. Menj el arra a randira, nem akarlak feltartani... - Bár kimondtam, a szívem belesajdult. Annyira rossz volt elképzelni, hogy másvalakivel legyen... mikor én is azt akartam, hogy énvelem legyen... annyira szerettem volna.
- Azt akarom, hogy légy boldog, és legyen szép életed, egy csinos, fiatal barátnőd, és... normális, békés mindennapjaid, mindenféle zűr nélkül. Olyan sokra viheted még, azt akarom, hogy élj úgy! - kérleltem, mert tudtam, ha megtudná az igazat, az érzéseimről, az életemről... az neki visszalépés volna, nem előrelépés. Tudom, sosem törődött vele, pedig olyan okos fiú volt, olyan sokra lett volna képes, és még lehet is! De nem mellettem, miközben a természetfelettivel, a családommal, és a lányommal töltődne meg az élete... Nem lehetek ilyen önző. El kell őt engednem...

avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
6
₰ Foglalkozás :
Tanár

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Csüt. Ápr. 19, 2018 9:53 pm



Leah & Caleb

Kissé elvarázsoltan éreztem magamat, mert bár eddig nem voltam benne biztos, látni akarnám Leah-t, most hogy itt volt, hogy kézzelfoghatóvá vált, úgy éreztem a legnagyobb kívánságom vált valóra. Csak az járt a fejemben, hogy lehettem akkora seggfej, hogy nem kerestem, hogy nem beszéltem vele, mióta kicsaptak. Igazi idióta voltam. És kezdtem félni, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor eltávolodtam tőle.
– Nem látszik. Csak úgy ragyogsz – bókoltam tovább, teljesen őszintén. Az jutott eszembe, nyilván van valami pasija, aki miatt ilyen kivirult, és ez kissé elkeserített. Ez a nő tökéletes volt, és újra látni, nem is tudom, felért minden vágyamhoz, még akkor is, ha netán már nincs esélyem nála. De pusztuljak meg, ha úgy megyek innen el, hogy ezt az egészet nem tisztázom ki vele. Úgy éreztem, kell nekem Leah. Még akkor is, ha ugyanazt a kis hülyét látja bennem, akivel anno elkezdett kavarni a gimnázium szertárában. Pedig már nem voltam kanos kiskamasz, az élet úgy hozta, hogy tényleg felnőttem.
Mosolyogva bólintottam, amikor azt mondta, örül, hogy befejeztem a sulit. Mindig is nagy reményeket fűzött hozzám, szerintem sokkal nagyobbakat, mint értelme volt, de már nem akartam vitába szállni vele ezen, mint régen. Akkoriban, mikor kikezdtem vele, mint a történelem tanárommal, mindenáron be akartam bizonyítani neki, hogy én vagyok a kemény csávó. Lassanként persze beláttam, hogy Leah-t nem ezzel lehet igazán levenni a lábáról, de azért mindig próbálkoztam.
– Ugye nincs semmi gáz? – kérdeztem a kissé zavaros beszámolója miatt rá, aztán kapcsoltam, hogy lehet egyáltalán nem akarja megosztani velem, még ha van is. Végül is jó pár éve nem találkoztunk. – Már ha nem vagyok túl indiszkrét – fűztem hozzá, egy félmosollyal, jelezve, hogy nem kíváncsiskodni akartam, inkább csak aggódtam érte egy kicsit.
Azt hiszem, a kifakadásom némiképp meglephette, ami igazából nem olyan nagy csoda, mivel saját magamat is sikerült vele meglepnem. Nem számítottam rá, hogy a szavak csak úgy, kitódulnak a számon, mégis megtörtént. Az ujjaim elengedték a mobilomat, ahogyan megéreztem a finom, meleg érintését a bőrömön. A szavai mintha távolabbról jutottak volna el hozzám, legalábbis egészen addig, míg el nem érkezett a mondandójában ahhoz a részhez, ami a korkülönbségről szól, és kicsit úgy érzem magamat, mint tizenöt évesen, amikor győzködtem, hogy mindez nem számít, és tényleg nem számított. Most aztán meg pláne nem, bár tudom, ő sosem ezt gondolta.
– Remélem tudod, és emlékszel, engem sosem érdekelt a korod, az csak egy vacak szám – kaptam el most én a kezét, gyengéden, mégis határozottan tartva, úgy mint annyiszor, mikor a találkánkról inkább le akart lépni, mert félt, hogy lebukunk. – És nem tudom, ennyi idő után egyáltalán még kíváncsi vagy e rám, vagy sem, de én… én szeretném… – szerettem volna én sok mindent, például befejezni a mondatot, és azt is hogy ne szólaljon meg az a nyomorult telefon. Láttam a kijelzőn a lány nevét, akivel randim lett volna ma, és egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy bármi dolgom lenne, azon kívül hogy Leah-vel legyek. – Ne haragudj, ezt el kell intéznem – jegyeztem meg a nőnek az asztalnál, aztán felkaptam a készüléket az asztalról, de a rövid beszélgetés végig félszemmel Őt néztem: – Szia! Bocsi, közbejött valami nagyon fontos, ezért nem hívtalak… Igen, vagyis nem, biztosan nem érek oda… Nem, nem így terveztem… de nem várhat most… Figyelj, mennem kell és… –
A lány a vonal másik végén nem engedte, hogy befejezzem, rám vágta a kagylót és nem is tudtam hibáztatni érte. Azonban most semmivel nem lehetett volna elvonszolni innen.
– Ne haragudj, elfeledkeztem egy találkozóról – fordultam ismét Leah felé. Aztán nagy levegőt vettem: – Nem tudom, hol szakított félbe a telefon, de muszáj valamit megkérdeznem: van valakid? – úgy éreztem, egy örökkévalóság lesz, amíg válaszolni fog, és biztos voltam benne, hogy időközben még legalább öt évet öregedni is fogok.


what about us?


avatar
Ember
₰ Play by :
cameron monaghan
₰ Reagok száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Szomb. Ápr. 07, 2018 5:07 pm

Zavarba hozott, talán kicsit még el is pirulhattam, amikor azt mondta, én is hiányoztam neki. Hirtelen buta kis fruskának éreztem magam, ahogy rám pillantott. Annyira... egek, olyan jól néz ki... annyira helyes, és... egészen el tudtam volna veszni az izmai figyelésében, ha elengedtem volna magam ezzel kapcsolatban. Nagyon nehéz volt féken tartani az érzéseim, a vágyaim... a gondolataim. Pedig muszáj voltam megtenni ezt, érte, értem, és a kislányomért, mindhármunk érdekében...
Viszont ő is... a pillantása... ahogy rám nézett, egyszerűen már attól is zavarba kellett volna jönnöm... ha nem lettem volna már eleve abban. Ha belegondoltam, régen mennyire kellett folyton vigyáznunk, hányszor kellett rászólnom feltűnésmentesen az órákon... mindig úgy féltem, hogy a homlokunkra van írva, mi jár a fejünkben... Talán így is volt, és csak az ég adta csoda volt, hogy nem jöttek rá a körülöttünk levők, mi is van... vagyis volt... közöttünk.
- Jaj... nem... ugyan, elengedtem magam mostanában - ráztam a fejem sietve, amikor megdicsért. Mindig is jó érzéke volt hozzá, hogy mikor már eleve zavarba hozott, még egy "kegyelemdöféssel" mindig telibe talált, amivel levett a lábamról... Most is így éreztem... még ha tudtam is, nem igaz, amit mond, hisz a szülés előtt és után egyáltalán nem figyeltem rá, hogyan festek, csak az volt a fontos, hogy a kicsikémnek jó legyen, nem mozogtam, nem edzettem, ha nem számítjuk azt a mozgást, amit ő kivált az emberből, illetve, azt és akkor ettem, amit otthon találtam, és amikor időm (vagyis ő) engedte. Ha ez azt jelentette, hogy sütit éjjel háromkor, akkor azt és akkor. De azért mégis, jólesett amit Caleb mondott, kedves volt tőle.
- Klassz, az jó, örülök neki, hogy ezt hallom - mosolyogtam rá zavartan, de tényleg örültem, hogy befejezte az iskolát. Így is rossz volt, de ha azt hallottam volna, hogy abbahagyta az egész tanulást, az még jobban elszomorítana, és jó adag bűntudatot is éreznék miatta. Így is, de akkor főleg... Mindig olyan okosnak találtam, sajnáltam, hogy ő ezt nem látja úgy magában, mint ahogy én mindig is láttam benne.
Bólogattam, egyetértőn hümmögtem. Fiatal még, jól teszi, és érett gondolkodásra vall, hogy spórol a keresetéből. Ez igazán büszkévé tett, jó érzéssel töltött el, hogy ilyen érettnek látom...
- Igen, igen, még mindig. Vagyis most épp egy kis... szabadságot vettem ki, egy időre, tudod, családi dolgok... de majd visszamegyek, csak most elég sok a... szóval, most épp egy kis pihenőt tartok, de nem végleg - válaszoltam, némileg talán hadarva, mert eléggé zavarba jöttem, nem készülvén fel erre a helyzetre... meg arra sem, hogyan magyarázzam el a szülési szabadságot, úgy, hogy nem mondom meg, hogy szültem egy gyereket... ez így nagyon nehéz... és persze rossz is volt előtte titkolózni, de elmondani is féltem... Ahh, ez olyan nehéz...
Aztán hirtelen nekem szegezte... istenkém... annyira meglepett, amiket mondott.
- Caleb, én... én... - félénken, kicsit talán félve is nyúltam oda, és fogtam meg a kezeit, melyek eddig a mobiljával voltak elfoglalva. Esküszöm, bizsergett a tenyerem, ahogy hozzáértem, tényleg... - Én kerestelek utána... szerettem volna beszélni veled, de eltűntél, és... nem tudtam, nem-e azért, mert engem hibáztatsz, vagy csak... már elég volt, ami volt... Nagyon sajnáltam, hogy úgy ért véget, ahogy, bár... tudom, egyébként sem szabadott volna, gyönge voltam, és én csak... De nagyon bántott, hogy egy szó nélkül... hogy nem tudtam elmondani, mennyire sajnálom... Bárcsak többet tehettem volna, hogy ne kelljen elhagynod az iskolát... - magyarázkodtam, elveszve igéző szemeiben, melyek elbűvölték a szívem...
Bárcsak kérhetném, hogy kezdjük újra, de félek, annyira nehéz... nem tehetem meg, nem lehet... pedig érzékeim azt súgják, s szavai is arról árulkodnak nekem, ő is érez még... irántam... valamit... bármi is volt az tulajdonképpen, ami közöttünk volt, az még mindig meglenni látszik...
Mégis muszáj voltam kimondani, nem tehettem meg vele...
- Nagyon... hiányoztál, tényleg, és... nem is tudom mi volt, ami közöttünk volt, de... tudnod kell, nem játszottam veled, tényleg, fontos voltál nekem, és... - visszahúztam kezeim, szemeim lesütöttem, nem tudtam nézni őt, miközben beszéltem -, de nem változtathatok azon, amin akkor sem tudtam... tíz évvel vagyok nálad idősebb, a tanárod voltam, és... az életem... most... nagyon zavaros, nem olyan, mint egy magadfajta fiatalé. Nem terhelhetlek az életem velejáróival, és... azt hiszem, mindkettőnknek az volt a legjobb, ami történhetett velünk, hogy vége lett... még ha bánom is, hogy úgy... - szomorúan ingattam fejem, minden szó tüske volt a szívembe, de muszáj voltam kimondani. Nem szabadott, hogy azt gondolja... vagy hogy nekem eszembe jusson... nem lehet...

avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
6
₰ Foglalkozás :
Tanár

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Kedd Márc. 27, 2018 11:30 pm



Leah & Caleb

Hosszú percek kellett mire felfogtam, hogy nem álmodom, tényleg a valóságban vagyok és Leah ott van, szinte karnyújtásnyira tőlem. A viszontlátás teljesen elfeledtette velem a kételyeimet ezzel a nővel kapcsolatban, és hirtelen elszégyelltem magamat, hogy olyan hülye voltam, miatta rúgtak ki anno a gimiből. Biztosan nem. Biztosan nem, mert még látom a szemében azt, amit akkor, valami mélyet, amiről sosem akart beszélni és azt hiszem én sem igazán akartam feszegetni, mert akkor ki kellett volna mondanunk dolgokat hangosan. Az pedig végzetesnek tűnt ránk nézve. Ránk? Egyáltalán még van olyan, hogy „ránk”? Ő vajon gondolt rám azóta? Vagy talált valakit, akinél nem probléma a kor?
– Jó ég, nagyon rég… – mondtam egy félmosollyal, miközben egymással szemben álltunk, ahogy felállt az asztalától. Késztetést éreztem, hogy megöleljem, hogy magamhoz húzzam, szorosan, hogy újra magamba szívhassam a bőre és a haja illatát, aztán még sem tettem. Nem tudtam, mit gondolna, ha megtenném, és nem akartam, hogy rosszul vegye ki magát a dolog. Így aztán csak hallgattam, amíg kissé talán bizonytalanul ő is hebegett valamiféle választ, és elfogadtam, hogy hellyel kínált az asztalánál. Abban a percben mindent elfelejtettem, mert semmi nem számított annyira, mint Ő. Főleg miután azt hallottam, hogy hiányoztam neki.
– Te… Te is hiányoztál nekem – nem bírtam megállni, hogy ne úgy pillantsak rá, hogy ne bámuljam és ne tegyek úgy, mint aki nincs megveszve érte, még ennyi idő után is. – Csodásan nézel ki – nyögtem végül ki, és bíztam benne, hogy nem veszi rossz néven. Ültem mellette, alig tizenöt centire, ami egészen felfoghatatlannak tűnt, hiszen néhány órája éppen felejteni próbáltam a vele kapcsolatos múltamat. Jesszus, mekkora egy idióta vagyok, miért nem próbáltam meg felkeresni. Ahogy ott ültem, képtelen voltam felfogni, miért nem próbálkoztam.
– Jól, minden oké. Befejeztem a sulit máshol, azóta pedig dolgozom. Anyáméktól még nem tudtam elköltözni, de legalább tudok spórolni így – megvontam a vállamat. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, mert nem ilyesmiről akartam beszélgetni vele, sokkal inkább érdekelt, most mi van kettőnk között.
– És még mindig a gimiben tanítasz? – kérdeztem, miközben kissé szégyenlősen lesütöttem a szememet és kezeim között a mobilomat forgattam, csak hogy valamit piszkálhassak. Aztán hirtelen felindulásból, át sem gondolva azt mondta: – Figyelj, Leah, én… én sajnálom, hogy nem kerestelek. Kellett volna. De nem tudtam, hogy te… hogy mit gondolsz, és azt hittem talán jobb lesz így, de most rájöttem, hogy rohadtul elcsesztem. Nem tudom, talán… talán… – nem tudtam hogy mondhatnám el, hogy folytatni akarom vagy újrakezdeni, bánom is én minek nevezzük, csak hadd csókolhassam meg újra. És aztán még egyszer és még egyszer.


what about us?


avatar
Ember
₰ Play by :
cameron monaghan
₰ Reagok száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Csüt. Márc. 01, 2018 10:06 pm

Felpillantott a telefonjából, amint kimondtam a nevét, és mikor felém fordult, már biztos voltam benne, ő az. Caleb. Életem egyik leges-legmerészebb húzásának másik szereplője... Egy ex-tanítványom, és... tulajdonképpen a szeretőm is volt... igen, bár semmi "jóvátehetetlent" nem tettünk, annyi eszem volt, nem akartam börtönbe menni, de... mit szépítsem, így is hagytam, hogy elcsavarja a fejemet ez a fiú... vagyis, azóta már férfi. Felnőtt, mióta nem láttam. Azóta, hogy kirúgták az iskolából a stiklijei miatt, és már nem tudtam megvédeni, azóta, hogy eltűnt szó nélkül az életemből. Igen, azóta felnőtt.
Megfordult akkoriban a fejemben, hogy talán engem hibáztatott, amiért kirúgták, pedig Isten látja lelkemet, nem volt benne szerepem, mármint, azon kívül nem, hogy próbáltam megakadályozni. De nem volt már mit tenni. Többször is bevetettem minden erőm és hatalmam hogy megvédjem a kicsapatástól, a megrovástól, de a végén már nem tudtam kimosni a bajból, nem hagyták... Viszont hiába szerettem volna később beszélni vele erről, elmondani, mennyire sajnálom, hogy el kell hagynia az iskolát, de... már nem találtam őt, és hiába próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, mintha elnyelte volna a föld. Azóta nem láttam, nem hallottam felőle... És tessék, most, ennyi idő múltán egyszer csak megjelenik, itt van... és már a puszta látványától is hevesebben vert a szívem, ohh...
- Szia! Istenem, olyan régen... - álltam fel az asztalomtól, és tettem egy tétova lépést feléje. Hirtelen nagyon szerettem volna a viszontlátás örömétől megölelni, de haboztam, nem tudtam hogyan venné ki magát, vagy mit reagálna rá, hisz azt sem tudom, miért tűnt el tulajdonképpen az életemből, mert hisz... én azt nem akartam... Ha már vége kellett lennie a kapcsolatunknak, legalább ne így alakult volna...
- Én... én jól, jól vagyok. Nem zavarsz, dehogy, úgy örülök, hogy összefutottunk, már... - intettem neki, hogy üljön le ő is, és én is ismét elfoglaltam a helyemet. Nagyon-nagyon zavarban voltam. Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben -, már olyan régen nem láttalak. Hiányoztál - csúszott ki a számon. Kimondtam, mielőtt átgondoltam volna, mit is beszélek. Hiszen már anno is hatalmas rizikó volt, hogy úgy néztem rá, ahogy, és bár már nem tanítom, de az ég szerelmére, még mindig ugyanolyan borzasztóan nagy a korkülönbség kettőnk között... nem szabad, nem nézhetek rá úgy, mint egy rég látott páromra, nem lehet! Ráadásul már nem is csak rólam van szó, nem vagyok egyedül, ott a kislányom is, akire gondolnom kell, és persze Caleb is... egek, nem, lehetetlen, hisz nekem gyerekem van, ő pedig hozzám is túl fiatal és ahhoz is, hogy a nyakába sózzak egy ilyen helyzetet... És ő ember is ráadásul, nem az ő gondja, s nem is tehetem azzá, ami az én életemben most zajlik... farkasok, vámpírok, családi dráma, nem... nem... ehhez nem lehet köze, túl sok mindez. Tartanom kell magam, nem gyöngülhetek el már a puszta látványától is...
- És te? Hogy vagy? Mi van veled? - kérdeztem, közben idegesen babrálva a hajammal, a ruhám szegélyével, és az újságommal az asztalon. Nem akartam rögtön faggatózni, de nagyon furdalt a kíváncsiság, vajon hogy megy a sora? Mi lett vele, miután eltűnt...

avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
6
₰ Foglalkozás :
Tanár

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   Hétf. Feb. 26, 2018 8:44 pm



Leah & Caleb

Az elmúlt években nem sok mindennel törődtem. Anya és Christer segítettek abban, hogy befejezzem a sulit, hogy aztán elkezdhessek dolgozni, de tudtam mennyire mérgesek, amiért elcsesztem az egyetemi ösztöndíj lehetőségét. Számukra minden ok nélkül. Persze, ha tudták volna az igazságot arról, miért történt mindez, valószínűleg sokkal jobban ki lettek volna akadva, mint egyébként. Így hallgattam Leah-ről. Valójában az elmúlt kicsivel több mint két évben folyton ő járt a fejemben, a Nő, de senkinek sem beszélhettem róla. A középsuliban azért nem, mert nem voltam barátaim, a régiek közül pedig csak néhánnyal tartottam a kapcsolatot és nem akartam, hogy esetleg valamelyik pletykásnak eljárjon a szája. A családomnak értelemszerűen azért nem, mert mindenkinek jobb volt, ha csak én ismerem a saját életem minden mocskos kis titkát. Végül is elég szarul jöttem ki ebből az egészből, és fogalmam sem volt arról, hogy kit kéne okolnom mindezért. Leah-t esetleg, mert lehetséges, hogy kirúgatott, hogy mentse a csinos kis hátsóját? Vagy saját magamat, mert igazán visszafoghattam volna magamat, hiszen mégis csak a történelem tanárommal kezdtem ki? Vagy simán az univerzumot, mert úgy döntöttek, valahol valami magasabb erő, hogy nem kéne együtt lenne egy majdnem tíz évvel idősebb nővel? Nem is tudom… Mindenesetre igyekeztem ezt az egészet félretenni minden nap, amikor dolgozni mentem. Mégis… ez az egész rohadt nehéz volt így, mert így is folyton ott kavargott a gondolataim között minden.
Ma szabadnapom volt, így úgy döntöttem elintézem az ügyes-bajom dolgaim egy részét, amit a munkaidőben képtelenség lett volna. Illetve randim is volt megbeszélve aznapra, néhány órával későbbre, mert úgy gondoltam, ha máshogy nem, talán egy lány képes egy rövid időre feledtetni minden bajomat. Aztán majd alakulnak a dolgok. Beugrottam a bankba, majd utána úgy döntöttem meglátogatom a közeli Starbucksot is, egy hosszúkávéért, hogy aztán folytathassam a kis utamat Seattle-ben. Persze arra, ami ekkor várt a kávézóban nem számíthattam, és meg is döbbentett.
Ahogy beléptem az üvegajtón, miközben egy üzenetet írtam a mobilomon, éreztem, hogy valaki tekintete rám tapad, majd egy ismerős hang a nevemet is kiejtette, én pedig rögtön felismertem azt a hangot, még az emberek nyüzsgése mellett is. Ahogy odafordultam, megláttam Leah-t újsággal a kezében és engem nézett. Egy pillanatra elakadt a szavam és csak álltam ott bambán a bejárattól pár lépésre. Eszembe jutott, hogy kirohanok innen, nem túl felnőttesen, aztán mégis úgy döntöttem ezt nem teszem.
– Leah! – hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, minden egyszerre akart kijönni a számon. Miközben közelebb lépdeltem az asztalához, azon gondolkodtam, milyen jól néz ki, és hogy mennyire nem változott semmit sem, míg nem láttam. Ugyanolyan dögös volt, mint akkor, mikor utoljára megcsókoltam a szertárban.
– Hogy vagy? Amúgy zavarok? Mert ha igen, akkor… – össze-vissza hebegtem. Nem találtam a szavakat, amiket ki akartam mondani, annyira felpörögtem, hogy itt volt előttem és akár meg is érinthetem. Nem is tudtam befejezni a mondatot, mert nem akartam, hogy elküldjön. Annyi idő után végre esély volt tisztázni mindent.

what about us?


avatar
Ember
₰ Play by :
cameron monaghan
₰ Reagok száma :
5

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Starbucks   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Starbucks

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Poison After Bite :: Városaink :: Seattle :: Belváros-
^
ˇ