A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Kijavított, és éreztem, hogy közben megkönnyebbültem. A csókja egyszerre volt megnyugtató és felkavaró, mert nem tudtam, mi fog történni. Utáltam az olyan helyzeteket, ahol semmilyen lehetőségem nem volt irányítani. Rettentően féltem, hogy kontroll nélkül egyszerűen ki fog csúszni Leah a kezeim közül. Úgy tűnt, mintha máshol lenne, mintha nem is abba a világba tartozik már, ahová én, pedig ezt régen nem éreztem rajta. Régen, a gimis éveim alatt egy helyen voltunk, mindig ugyanabban a pillanatban, és nem csak fizikálisan. Most távolinak és zárkózottnak látszott, amilyen korábban sosem volt. Persze elég jól magyarázta ezt a változást, hogy az ex-pasija meg akarta ölni a kislányával együtt. Micsoda egy begolyózott fasz… és egyáltalán, hogy gondolta… és… Annyi kérdés kavargott a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy teljesen elfelejtettem a megdöbbenésemet a kislány létezését illetően. – Szóltál a rendőrségnek? Vagy valakinek, hogy megtámadott titeket? – kérdeztem tőle, miközben mellé húztam a székemet és átöleltem, úgy ülve. – Biztos lehetne kezdeni ezzel a helyzettel valamit… és, és ha kell majd segítek kitalálni – már az is eszembe jutott, hogy költözzön el, még ha ezzel azt is kockáztattam, hogy soha többé nem láthatom majd őt. Nem egészen tudtam elképzelni, hogy a hatóságok semmit sem tudnának tenni egy ilyen helyzetben, hiszen mégis csak egy anyáról és a gyerekéről volt szó. Megnyugtató volt hallani, hogy nem utált meg azért, amiért eltűntem. Bár én jelen helyzetben kissé szidtam magamat miatta, hiszen lehet sosem találkozott volna azzal a féreggel, ha én nem képzeltem volna bele mindent abba, hogy kiraktak a gimiből, és akkor talán nem lenne ennyire kiborulva sem Leah. Persze már nem tudom visszacsinálni az elmúlt éveket, és ő sem képes helyre rakni a saját rossz döntéseit. Szerettem volna valamit tenni érte, szerettem volna, ha képes lettem volna csodát tenni, de a világ nem így működik. – Mert Te vagy az egyetlen, akit valaha is szerettem – szinte csak kettőnk közé suttogtam. Képtelennek éreztem magamat, arra hogy megutáljam és ott hagyjam, főleg ilyen helyzetben és állapotban. Nem igazán tudtam, miként győzhetném meg Leah-t arról, hogy nem kell féltenie engem, és hogy nem teljes őrültség, hogy megpróbáljuk. Nem tudtam, egyáltalán adna-e esélyt nekem erre. És ez a bizonytalanság kikészített. – Én szeretném megérteni mitől félsz ennyire, mert úgy érzem, többről van szó, mint az exed, de semmi közöm hozzá, ha nem akarod. Viszont ilyen állapotban nem foglak itt hagyni, főleg mert miattam borultál ki, úgyhogy az a minimum, hogy hazaviszlek. Jó? – nem tudhattam, hogy ezt akarja vagy sem, de abban biztos voltam, hogy mindenképpen hazáig fogom vinni, és csak akkor megyek el, ha a házban van, és azt akarja, hogy menjek.
Félreértett. Éreztem, hogy a rossz következtetést vonta le a szavaim alapján, s mikor morogva megszólalt, gondolatom bizonyítást is nyert. Szomorúan csóváltam meg a fejem, és odanyúlva finoman simogattam meg arcát. - Tudom, nem is ezt akartam mondani - cáfoltam meg gondolatát, mert igen, iszonyú fiatal hozzám, viszont én most akkor sem... nem erre céloztam... csak hát, az igazságot nem akaródzik a szemébe mondani... az sem hangzott volna sokkal jobban, ha kimondom, "te csak egy egyszerű emberi lény vagy"... nyilvánvalóan bolondnak nézett volna, hogyha efféléket beszélnék... Habár minden, de tényleg, minden ösztönöm, józan gondolatfoszlányom, és egyszerűen minden idegszálam ellene volt, mindenem azt súgta, hogy ne tegyem... mégis... ezúttal én voltam, aki lassan odahajolt hozzá, és... bár alig egy centire tőle, némileg megtorpantam egy pillanatra, de aztán csak lehunytam a szemeimet, és minden csepp józan eszem a szakadékba hajítva, végülis megcsókoltam őt. Mert... mert azt akartam, hogy tudja... hogy érezze, nem kevesellem őt... ha valamelyikünkkel baj van kettőnk közül, az én vagyok, nem ő... Talán ostobán hangzik, de nem tudtam örülni neki, hogy nem tudtam elüldözni... vagyis... a baj az volt, hogy a szívem örült... az nagyon is, sőt, egészen el is olvadt, feloldódott szavaiban, és cukros, édes masszává alakult, mellyel nyugodtan le lehetett volna önteni egy muffint, cukordíszeket szórni rá, és ízlésesen felszolgálni egy gyerekzsúron... De az eszem közben azon járt szüntelen, hány meg hányféleképpen tudná őt megölni egy vámpír... az a vámpír, aki engem és a gyermekemet szeretne holtan látni... és ha ő az útjába akadna, ha ott találná nálunk, vagy ha megtudná csak valamiként, hogy közünk van egymáshoz... istenkém, milyen sokféle módon tudná bántani, és őrajta keresztül engem is... És ez annyira fájt... szétszakított belülről. Annyira... jó lett volna, csak abba a két hátráltató tényezőbe kapaszkodni, hogy túl fiatal hozzám, és én már anya vagyok, de... az igazság az volt, hogy ezek közül őt egyik sem érdekelte, és... talán ezért már annyira engem sem, de jó volt ezekkel takarózni, míg ki nem borult közénk az asztalra az igazság, hogy őt egyik sem tartja távol tőlem, míg én az ellenkezőjébe kapaszkodtam volna minden erőmmel... De valójában már csak attól tudtam félteni, hogy ez a csodálatos fiú... nem... nem is fiú... férfi... ő... meghal énmiattam, vagy miattam szörnyeteggé változtatják, vagy megkínozzák, vagy... vagy akármi történik vele, és énmiattam, mert nem bírtam elengedni... pedig kellett volna, nagyon... nagyon kellett volna! - Igen... - feleltem szipogva, mélyen szégyellve, és ostorozva magam, hogy kikotyogtam, de már mindegy volt... hiába, kialvatlan, ostoba és szerelmes vagyok... és az ilyen nők gyakran kikotyognak olyat, amit nem szabadott volna... - Igen, tőle félek. És tőle féltelek téged is. Minket már egyszer megtámadott, ha rájön, hogy te... hogy te mit jelentesz nekem... vagy ha megpróbálnál szembeszállni vele... meghalnál, vagy még annál is rosszabb, és... azt nem bírnám ki... Meg kell védenem tőle Meenát, és az nem megy, úgy, ha közben attól is félnem kell, hogy bajod esik miattam! - Azt már nem mondtam ki, hogy mellette nem lehetek az, aki vagyok igazából, szóval nagy eséllyel sem Meenát, sem őt, sem magamat nem bírnám megvédeni... mert még farkasként van esélyem a vámpír ellen, de ha embernek kell tettetnem magam, akkor semmi... Annyira szerettem volna mindent eléje tálalni, de... nem tudtam volna eldönteni, melyiktől félek jobban, hogy elfogadna és maradna, vagy hogy elítélne és elmenne...? Igen, a tanára voltam, nála sokkal idősebb, és egy anya... és minderre mégis fittyet hány... kedves, és törődő, és velem akar lenni, megismerné a lányom, és... és én mégis rettegek, mert a legnagyobb titkom még mindig, még... még csak nem is sejti... Mert vérfarkas vagyok, valahol... hozzá képest egy szörny... egy egészen másik faj tagja, mint ő... és az üldözőm egy vámpír, és a lányom kettőnk gyümölcse... és még én magam sem tudom mivé fog majd ő felnőni, nem hogy neki elmagyarázhatnám, de még én sem értem őt egészen... És melyik rosszabb? Ha emberként efféle lények világába keveredik, és retteghetek, mikor hal meg énmiattam, vagy ha végig kell néznem, mint menekül el előlem? - Sosem ítéltelek el. És nem haragudtam rád. Nem utáltalak soha. Bárcsak tudnálak utálni, de nem tudlak... ha utálnálak, sokkal könnyebb volna... könnyebben el tudnálak küldeni, ezzel megvédve téged az én világomtól... és mégis, miközben tudom, hogy ez volna a helyes... közben nem bírom eldönteni, melyiktől félek jobban, attól, hogy ártok neked, hogy miattam bajod lesz... vagy hogy kimész azon az ajtón, és többé nem látlak, nem... érinthetlek, nem csókolhatlak meg... Nem tudom, és ez halálra rémít. Szorítottam a kezét, mintha a világvége közeledne, mintha... bármikor jöhetnének, és elragadhatnák tőlem... - Bárcsak... bárcsak egy másik életben ismertelek volna meg, amikor... amikor nem ilyen nehéz. Bár hazavihetnélek, bár ne kéne attól félnem, hogy... - megráztam kicsit a fejem. Annyival könnyebb lett volna, ha utálom őt, vagy ő megutál engem... - Istenem, miért nem tudsz engem utálni, mond? Miért nem... nem utálsz, ítélsz el, és futsz...? - néztem rá esdekelve, de úgy szorítottam közben a kezét... mert féltem, hogyha mégis megtenné... a szívemet össze is morzsolná. Olyan jól megvoltam évekig nélküle, de most... most megjelent, itt van, és... és... mintha uralma lenne felettem, én... én egyszerűen annyira... nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy elüldözzem, mégis meg kellene tennem...
Leah Liwet Lithidos
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
8
₰ Foglalkozás :
Tanár
Tárgy: Re: Starbucks Szer. Júl. 18, 2018 6:08 pm
Leah & Caleb
Szinte biztos voltam benne, mit akart mondani… Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hiszen már nem voltam fiatal és nem függtem a szüleimtől sem tulajdonképpen. Persze voltak korlátaim az anyagiak terén, de alapvetően jól alakultak a dolgok. Elkeserített és dühített egyszerre, hogy kiskölyköt látott bennem még mindig Leah. És hogy ez nem csak kimondatlanul lebegett közöttünk, még inkább elszomorított. – Nem vagyok már gyerek… – morogtam magam elé, megcáfolva az elharapott mondatát. Ugyan nem tudhattam milyen veszélyről és bajról beszélt, mégis egészen szilárdan hittem és tudtam, hogy nem engedhetem, hogy bármi baja eshessen Leahnek. Ő jelentett nekem a világon mindent, régen is, most is. Olyasmire volt képes, amire a kortársaim egyike se, és nem csak a történelem óráira gondolok, hanem egyáltalán a lényére, mindarra, amit felébresztett, megmutatott nekem érzelmi szinten. Ha őszinte akartam lenni magammal, soha nem ragaszkodtam úgy senkihez, mint őhozzá. Láttam, hogy a problémáját emlegetve, valami számomra elképzelhetetlent próbált felvázolni. Én pedig nem lehettem biztos benne, hogy nem csak azért mondja ezt, mert el akart taszítani, és el akart volna távolodni, vagy komolyan gondolta, hogy bajom eshetne. Nem egészen értettem, mi történhetett vele, ami ennyi megviselte. Szerettem volna ugyan megkérdezni, de tartottam tőle, hogyha ennyire ódzkodik ettől a témától, és én erőltetem, akkor elijesztem. Ezt pedig semmiképpen sem akartam, éppen ezért nem firtattam tovább, csak próbáltam megnyugtatni, ahogy átöleltem. Hosszú percek teltek el azt hiszem, mire képes voltam megszólalni, és még több hosszadalmas pillanat, mire Leah felfogta, hogy nem szaladtam ki a világból, olyannyira nem, hogy éppen a gyereke felől érdeklődtem. Nem volt bennem semmi rossz érzés. Nem is lehetett volna, hiszen én tűntem el az életéből teljesen, miután kicsaptak. Nem lett volna fair vele szemben, ha haragudtam volna rá a gyerek miatt. – Nagyon szép neve van – jegyeztem meg, miközben a velem szemben lévő nő, lassan, kissé zavartan válaszolgatott a kérdéseimre. Úgy tűnt, nem számított tőlem ilyesfajta reakcióra. És én sem számítottam hasonló válaszra az utolsó kérdésemre: – Mi? Jól értettem: meg akart ölni titeket? Ettől az alaktól félsz ennyire? De hát… – a zavarodottság most nekem volt kiosztva. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy ez komolyan elhangzott volna. Aztán belekezdett egy hosszabb monológba, magyarázatot adva, miért nem mondta el eddig, hogy született egy kislánya. Értetlenül pislogtam rá, mint aki fel sem képes fogni miről beszélt. Úgy éreztem, akkor valami megváltozott. Lehet csak azért, mert már nem kellett kerülgetnie azt a bizonyos kását, vagy csak mert megnyugtatta a tudat, hogy nem léptem le azonnal, ezt nem tudhattam biztosan, minden esetre őszintébbnek tűnt abban a percben Leah. – Miért ítélnélek el? – kezdtem kissé csodálkozva. – Évekig azért nem volt köztünk semmi komolyabb, mert neked volt annyi eszed, és nemet mondtál, és mindketten tudjuk, hogy én ettől megőrültem – vigyorogtam, mert nem tudtam nem így tenni. Hosszú hónapokon keresztül Ő töltötte ki a fejemben az összes gondolatot, valójában nem csoda, hogy állandóan megbuktam. – Arról nem is beszélve, hogy ha félhet valamelyikünk közül attól, hogy a másik elítéli, az inkább én vagyok… Eltűntem, mintha nem is lettem volna, és most… most mikor megláttalak, az egyik első gondolatom az volt, hogy biztos utálsz, amiért sosem kerestelek. És teljesen jogos is lenne. Én… össze voltam zavarodva, amikor kirúgtak, és semmise volt akkor rendben. És tudtam, hogy nem jó ötlet a gimi előtt várni, mert bárki összerakhatta volna sztorinkat… és szóval, ne haragudj. Már régen fel kellett volna keresnem téged, hogy beszélhessünk – nem engedtem közben el a kezét, nem akartam elengedni, és úgy tűnt, ő sem akarja ezt megtenni. A hüvelykujjammal finom, apró köröcskéket írtam a kézfejére. Megnyugtató volt a jelenléte, és mindezt elmondani neki. – Nézd, Leah, én nem tudlak és nincs is jogom hozzá, hogy elítéljelek. Egyrészt, mert nem esküdtünk örök hűséget egymásnak, másrészt meg felnőttek vagyunk. Nem tartozol semmiféle magyarázattal nekem és úgy gondolom, senkinek sem – nagy levegőt vettem: – Én is szeretlek, ugyanúgy, mint régen, és én szeretném, ha megpróbálnánk… Szeretném megismerni a kislányodat!
- Segíteni? Nem tudsz nekem segíteni... te csak egy... - De elharaptam a mondat végét. Azt akartam mondani, hogy ő csak egy egyszerű halandó, egy ember... s emberi ereje egy olyan ellenséggel szemben, mint az enyém... semmit sem ér. Megölné őt. Vagy rosszabb... És ezt nem engedhetem meg, nem hagyhatom, hogy bántódása essék. Soha nem bírnám megbocsátani magamnak, ha miattam... vagy ha meggátolhattam volna a katasztrófát... Hiába az évek, hiába a történtek, egyszerűen biztos voltam benne, hogy ha meghalna... vagy egyéb... nem bírnám elviselni. Egyszerűen nem és kész... Még ha olyan szívszorítóan... és szívet melengetően is hatott rám, ahogy beszélt, amiket mondott... De hát nem tudta miről beszél, fogalma sincs a veszély valódi mértékéről. Nem tudja, hogy énértem... az éjszaka démonaival kellene megküzdenie... vagyis, hogy egyel biztosan, mert az bármikor visszatérhet. Szipogva simítottam meg arcát, s megráztam a fejem, nemet intve. - Nem tudod miről beszélsz... nem tudod, mit vállalnál ezzel. Nem engedem, hogy miattam bajod essen. Nem hagyhatom, hogy beleavatkozz. Fogalmad sincs, mekkora veszélynek tennéd ki magad... Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam... ha neked bármi... - ráztam meg újra könnyezve a fejemet. Nem... egyszerűen nem bírtam elmondani... Hogy is mondhatnám meg neki, hogy nem vagyok ember? Hogy a támadóm sem ember? Hogy a lányom sem ember? Hogyan lenne képes ezt mind... felfogni, megérteni... elfogadni...? Még ha felállva... karjai közt úgy is éreztem magam... mintha... ha... De nem. Hiába érzem, ha átölel, ha megcsókol, hogy meg bírna védeni, hogy vele biztonságban vagyok... de ha az az alak ismét rám rontana, és ő is ott lenne akkor, és megpróbálna megvédeni, akkor... akkor biztosan meghalna... sőt... még az volna a minimum amit megtenne... És ettől rettegek. Rettegtem és most is rettegek. Nem bírnám... - Kérlek... csak... menj... - súgtam, ahogy kibukott belőlem Meena létezésének ténye. Mert komolyan, biztos voltam benne, hogy megtaláltam a módját, hogy elüldözzem... Biztos voltam benne, most majd szépen a fejemhez vág valami csúnyát, és... eliszkol még a környékről is. Egészen biztos voltam ebben... Pedig ha így lett volna, a szívemet is magával vitte volna. Szépen zsebre tehette volna, és... mehetett volna vele, amerre csak látott. Ezért hát mérhetetlen meglepetést okozott nekem, amikor... mégsem ezt tette... Persze, éreztem, hogy megdermedt, amikor kimondtam. Éreztem, a kezén, mely még mindig derekamat érintette, s egész lényén... oly közel állt, nem is tudtam volna nem érezni. Hallottam, hogy felnyög, és azt hittem, ezzel indul majd... hogy menet közben leszajházhasson, és... eltűnjön örökre az életemből... De csak vártam és vártam a pillanatot, ahogy megérzem, hogy eltávolodik, de... mégsem ment el... Én pedig egyszerűen nem mertem hinni érzékeimnek, hogy még mindig itt van, még mindig fogja a kezem... Azt hittem, csak oly' nagyon vágyom erre, hogy fantáziám tréfálkozik velem... Aztán megszólalt. - Te... tessék? - hangom megremegett, ahogy visszakérdeztem. Meg mertem volna esküdni rá, hogy félrehallottam... mert az nem lehet, hogy a kicsikémről érdeklődik... lehetetlen... nem lehet... És hogy-hogy még mindig itt van?! - Ö... három hetes. Kislány. A neve Meena. És nem, nem vagyok együtt az apjával, miután meg akart ölni minket... - adtam meg sietve, bár kissé megzavarodottan a válaszokat a kérdéseire, mert még nem tértem magamhoz a döbbenetből, hogy ő tényleg... az én kicsi lányomról érdeklődik... ÉS még mindig itt ül! Bizonyára ezért is csúszhatott ki a számon az a bizonyos apró információ, mely nem éppen mellékes, vagyis... az, hogy a drága apuka az én és a gyermekem életére tört nem túl régen... De már késő volt, nem tudtam visszaszívni, ahogy bizonyára átsiklani sem nagyon fog ezen az információn, ez konkrétan biztos... - Hogy... cso... csodálatos? - hebegtem, és bizonyos, hogy még a szám is eltátottam a meglepetéstől. Zavartan pislogtam, hol rá, hol környezetünkre, az asztalra közöttünk, az ablakra mellettünk, mert nem hittem a fülemnek. Komolyan azt mondta, hogy csodálatosnak találja, hogy van egy gyerekem?! - Én... én nem mondtam, mert... mert nem akartam, hogy... tudod, ő... és én... és te... - teljesen érthetetlenül beszéltem össze-vissza, annyira meglepett. Talán végül ezért is győzött a szégyenérzetem, és mondtam ki. - Egyrészt én... azt gondoltam, túl fiatal vagy ahhoz, hogy... ilyen komoly dologgal terheljelek, és... és ha megtudnád, hanyatt-homlok elmenekülnél, vagy... épp hogy maradnál ezt hallva, és miattam veszélybe kerülne az életed... és... közben úgy gondoltam, hogy... szóval én azt hittem, majd... elítélsz, mert csak úgy, összefeküdtem mással, miközben téged évekig... oké, nem jó szó, hogy "hülyítettelek", mert nem, mert törvénytelen lett volna, ha az ágyamba csábítalak, de... de akkor is, mi évekig nem... érted, és... azt hittem, elítélsz majd érte... Mond, elítélsz érte? - kérdeztem, szinte már félve, hogy azt mondja majd, igen, elítél a tettemért, és majd most megy el... - Sajnálom, Caleb, hidd el, én... nagyon sajnálom, én szeretlek téged, és más vágyam sincs, mint veled lenni, de... nem tehetem. Van egy lányom, és előtted még ott az egész életed, és... és veszélyes is volna, nem bírnám elviselni, ha bajod történne miattam, én... nekem ez egyszerűen nem megy... - fakadtam ki keservesen, és próbáltam elengedni a kezét, de szívem nem engedte, úgy éreztem, ha elereszteném... kizuhannék a világból. Pedig tudtam, hogy meg kéne tennem...
Leah Liwet Lithidos
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
8
₰ Foglalkozás :
Tanár
Tárgy: Re: Starbucks Szer. Júl. 11, 2018 4:48 pm
Leah & Caleb
Több dolog miatt is irtó szarul éreztem magamat – kiállhatatlannak éreztem abban a percben Leah viselkedését, mert még ha kölyökként tekintett is rám, azt tudhatta volna, hogy bármi baja, nyűgje, gondja van, a múltban is elmondhatta nekem, és ez nem változott, még akkor sem, ha ő nem így gondolta. Ezért is csattantam fel, amikor sokadjára kikerülte a kérdést, arról a bizonyos fontos személyről. Persze nem akartam vele kiabálni, sőt veszekedni sem, mert nem volt jogom ilyesmihez, hiszen én léptem ki egyik pillanatról a másikra a kapcsolatunkból. De most, ilyen közel hozzá, úgy éreztem mindez semmis, nem számít, sohasem számított, akármi is történt, mert mi összetartozunk. Éreztem, mélyen a belsőmben, hogy ez valódi, mindig is az volt és mindig is az lesz. – Leah, ha bajban vagy, hadd próbáljak meg segíteni – nyögtem ki, ugyanis kissé megrémített, amikor arról beszélt, veszélyes az ő élete számomra. Nem is értettem miről beszélhet, de ösztönösen tudtam, hogy nem akarom egyedül hagyni… így főképp nem. Még akkor sem, ha minden erejével tiltakozott ellene, akkor sem. – Ha nem lehet közöttünk semmi, akkor sem hagyom, hogy bajod essen, hallod! Azután, ahogy felállt, minden olyan gyorsan történt, legalábbis sokkal gyorsabban, mint az eddigi beszélgetés alatt bármi. Láttam és éreztem rajta, amint a felindultsága alább hagyott, miközben átöleltem és magamhoz húztam. A csók közben pedig újra olyanná változott mint régen volt, mint mikor utoljára csókoltam meg: szorosan ölelt ő is engem, biztos voltam benne, hogy nem akar eltaszítani magától, nem csak fizikailag, hanem érzelmileg sem. Éreztem az ujjaim a hajamban, ami felpiszkálta az összes létező vágyamat. Hirtelen nagyon szerettem volna, ha nem a kávézóban lettünk volna, hanem valahol egész máshol, ahol nem sértek törvényt. Egy hosszú pillanatig tartott mindez, aztán mintha nyakon öntöttek volna jeges vízzel… Van egy gyereke?! Csak ez járt a fejemben. Meg egy csomó kérdés, amik hirtelen olyan gyorsan villogtak, hogy nem is tudtam volna feltenni őket. Kissé lefagytam, és bár eltávolodott tőlem Leah, az ujjaim még mindig a derekán pihentek, nem is nagyon tudtam volna megmozdulni. Lesütötte a szemét, azt hiszem, azt várta, hogy fogom magamat, és kirohanok. Nem hazudok, egy pillanatra megfordult ez is zavaros gondolataim között, de elhessegettem… jobban mondva átugrottam. Szólásra nyitottam a számat, de csak artikulálatlan nyögés jött ki rajta értelmes szavak helyett, így becsuktam. A derekáról lecsúszott a kezem, miközben visszarogytam a székbe, de a kezét nem engedtem el. Mély levegőt vettem, remélve kitisztítja kissé a fejemet, majd lassan kifújtam. – Me…mekkora? Lány vagy fiú? És mi van az apjával? E…együtt vagy vele? – Aztán a levegővel együtt kiáradtak a fejemben gomolygó kérdések is. Felnéztem az arcában, láttam rajta, mennyire megbánta, hogy elmondta nekem, bár én nem egészen értettem miért. És akkor kibukott belőlem egy újabb kérdés: – Miért nem mondtad eddig? Hiszen ez csodálatos – Mosolyogtam.
- Nem tehetem - ráztam a fejem, és bár szívem szerint odaböktem volna neki az igazat, ahogy szólt hozzám... de nem tehettem, egyszerűen nem lehet, hogy... A kislányom nem egy eszköz, akivel távol tudom magamtól tartani az embereket, akiket nem akarok közel engedni. Ő nem egy pajzs, hogy megvédjen, attól, mikor tudom, muszáj lesz megbántanom valakit, akit szeretek... nem lehetek ilyen gyáva, ha el akarom küldeni Caleb-et, magamnak kell megtennem ezt... - Nem, nem a te hibád, az enyém... az én gondjaim... olyan dolgok, amik nem neked valók, nem a te életedbe... nem csak mert fiatal vagy, egyszerűen... más életet élünk mi ketten, és ami az enyémben történik, számodra túl... veszélyes. A veszélyérzet rosszat hoz ki az emberekből, tudom... - ingattam a fejem, ahogy szabadkozott, de még ha rosszul is esett, tényleg nem az ő hibája volt... a gondjaim, a viselkedésem, én magam... rossz hatással voltunk rá, és nem akartam ezt... nincs még kész rá, hogy ilyen gondokat kelljen megoldania, ilyen akadályokat leküzdenie, ez még túl komoly neki, nem neki való... és túlontúl veszedelmes is. Figyeltem az arcát... tudtam, éreztem, nem kellene sok... néhány jól megfogalmazott érv, vagy szúrás... hogy rájöjjön, ez nem megy, mi nem lehetünk együtt... úgy éreztem csak ennyi kéne, hogy eltűnjön... csak ki kellett volna mondanom... És mégis, csak... csak ültem ott, és bámultam ahogy összerogyva ül előttem... nem jöttek ajkamra az érvek... nem tudtam megszúrni őt... egyszerűen nem ment... Pedig muszáj lett volna... Kellett volna, mégsem tudtam többet bántani, csak felállni tudtam... El akartam menni, de közben mégsem... A karjaiban akartam lenni, érezni a lélegzetét, a csókját... meleg tenyerét a hátamon... és egyszerűen nem bírtam megtenni... mintha elvesztem volna a világban... a világban, ami ő volt nekem... - Semmi... semmi... keveset alszom mostanában... - magyarázkodtam szipogva, mert nem akartam megmondani az igazat, hogy beleszédültem a gondolatba, hogy itt hagyjam... hogy a szívemet kifacsarja az érzés, hogy tudom, el kell őt eresztenem... pedig ennél kevés fájdalmasabb dolgot tudnék elképzelni. A fájdalom, a félelem, a zavartság... mind ott dúlt bennem, de egy csapásra elcsitult mind, amikor megéreztem magamon a kezét... ahogy átkarolta testem, megtartott... felsóhajtottam, oly jóleső volt, oly biztonságos... oly vágyott... Már azért tudtam volna sírni, hogy el ne eresszen. De ahogy a szemembe nézett elvesztek a könnyek a szememből is... Úgy... éreztem, eltűntem a szemeiben, talán már nem is létezem, megszűntem testnek lenni, mert a lelkem beleolvadt szemei mélyébe... Ám ahogy ajkai hirtelen az enyémekre lecsaptak... rájöttem, megvan még a testem, igen... igen, mert e percben mintha áramot vezettek volna beléje... éreztem, mint kezd tűzijáték kilövellni a szívemből, mint szállnak szikrák az égbe... Mielőtt átgondolhattam volna, már visszacsókoltam, egyik kezem a hajába túrt, a másik a derekánál fogva húzta még közelebb, kapaszkodtam beléje, nehogy elrepüljek... De ajkaim néhány varázslattal átáztatott pillanat után elváltak az övéitől, és kibukott belőlem a szó... amit egész idáig minden erőmmel igyekeztem lenyelni, még ha tudtam is... sőt... talán épp azért, mert biztos voltam benne, ha kimondom, soha többé nem érezhetem ajkaimon az ajkait... tudtam, de... de muszáj volt kimondanom... hogy a még szörnyűbb titkom ne kelljen felhasználnom az elüldözéséhez... - Van egy kisbabám. Én már édesanya vagyok. Nem lehetek veled. Kérlek, menj el... - Elfordítottam a fejem, lesütöttem szemeim, nem bírtam volna látni a csalódottságot az arcán... vagy azt, amint elmegy... épp eléggé fájt elképzelni a látványt...
Leah Liwet Lithidos
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
8
₰ Foglalkozás :
Tanár
Tárgy: Re: Starbucks Szer. Május 09, 2018 7:33 pm
Leah & Caleb
Dühített, hogy egy fiatal kissrácként gondolt rám még most is. Már régen felnőttem, nem csak a koromat és a fizikumomat tekintve, hanem fejben is. Nem voltam már ugyanolyan, mint akkor amikor találkoztunk. Tisztában voltam vele persze, hogy nem én vagyok az ideális partner Leah számára, mégis mélységesen bántott, hogy úgy beszélt velem, mintha a tizenötéves önmagammal beszélne, még mindig a gimi szertárában, vagy az udvar eldugott, bokrokkal takart hátsórészében. És úgy tűnt, hiába próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről. – Akkor magyarázd el, kiről van még szó?! Ha annyira fontos valaki, akkor ne rejtegesd előlem! – szép vagy nem szép, kicsit felkaptam a vizet, és olyan éllel szóltam a velem szemben ülő nőhöz, ahogyan nem akartam. De akkor ezt nem fogtam fel, csak másodpercekkel később: – Ah, ne haragudj… semmi jogom követelőzni… – azzal elengedtem a kezét és az ölembe ejtettem mindkét karom, a vállam kissé megrogyott, belül pedig éppen darabokra készültem törni, mert tudtam, ha még egyszer hagyom, hogy elmenjen mellettem a lehetőség Leah-vel kapcsolatban, több esélyem biztosan nem lesz. Nem akart tágítani attól sem, hogy nem vele kéne töltenem az időmet, hanem azzal a csajjal… aki a világon semmit sem jelentett. Valószínűleg ha nem lett volna benne a neve a telefonomban, nem is emlékeztem volna, hogy hívják. Hetekig próbálkozott nálam az üzletben, és először észre sem vettem, mit akar, csak amikor a kollégám szólt, hogyha nem mozdulok rá, majd ő fog. Aztán be is próbálkozott nála, de kosarat kapott, a csajszi meg nem akart lekopni, és a kávéra is csak azért hívtam meg, mert elegem lett és bíztam benne, hogyha így pattintom le, békén hagy végre. És ha tudtam volna, hogy ma találkozom a nagybetűs Nővel, akkor el sem hívom. Ahogy Leah felállt, én is felugrottam, nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam elengedni sem. Főleg nem abban az állapotban. – Hé, hé, mi a baj, Leah? – bíztam benne, hogy nem én bántottam meg annyira, hogy teljesen kiboruljon. De ebben nem lehettem biztos, és nem is mertem igazából rákérdezni. Aztán ahogy megingott a teste, önkénytelenül nyúltam utána és kaptam el, átfogtam a derekát, és hirtelen olyan közel került hozzám, ahogyan régen. Már akkor is magasabb voltam nála egy kicsivel, de most szabályosan le kellett néznem Leah-re, hogy a szemébe nézhessek. És egy hosszú pillanatig csak bámultam rá, elbódított az illata és a testének melegsége, és csak az járt a fejemben, hogy azt mondta, még mindig szeret, ugyanúgy mint régen. És akkor minden gondolkodást mellőzve megcsókoltam, ott a kávézó közepén.
Próbáltam volna kitörni a szorításból, de a szívem makacsul küzdött bennem, kétfelé szakítva szinte szét, mert amennyire küzdeni akartam érte, hogy a lányomnak olyan életet biztosítsak, ami a lehető legnormálisabb... közben ott volt bennem az is, hogy mennyire szeretném megcsókolni ezt a fiút itt az asztal túlfelén. Szeretem... mindkettőt... és borzasztóan rossz anya vagyok, amiért nem vagyok képes gondolkodás nélkül a kicsikémet választani, miközben a "másik oldalon" csak egy egyszerű románc, egy túl fiatal fiú van, akivel rég véget ért a kalandom... Még ha az igazából nem is csak kaland volt... de akkor is... - Te ezt nem érted, Caleb, nem csak rólunk van szó! Szinte kibukott belőlem, hogy van egy kislányom... de még épp idejében visszanyeltem a kijelentést. Nem tehettem... egyszerűen nem tehettem... Nem lehet, nem mondhattam el neki, nem akarnám látni az arcán a csalódást, hogy lefeküdtem mással, mikor vele annyi sok ideig nem tettem meg... vagy épp a ráeszmélést, hogy én tényleg sokkal idősebb vagyok, mint ő, hisz nekem már gyerekem van, míg ő még nagyon is fiatal az ilyesmihez, még előtte van az egész élet, kalandok, lehetőségek... minden... De a legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy azt mondaná, így is akar engem... pedig... nem lehet... nem szabad... Csendben bámultam rá. Az a lány... Az a lány, bármilyen ismeretség is legyen közöttük igazából, ezerszer is inkább illene hozzá, mint én, aki idősebb is nála jóval, aki nem is ember, és aki már édesanya... és akinek ezer meg ezer olyan veszély van az életében, ami nem kell egy ilyen fiatal ember életébe... Nem lehet, nem lehet, nem lehet! - Mégis inkább azzal a lánnyal kéne lenned... Jobban tennéd, ha adnál magatoknak egy esélyt. Valami biztosan megtetszett benne, ha végülis elhívtad. Nem kellene hagynod, hogy elússzon ez a lehetőség - mondtam, bár igazából végig olyasmiket mondtam, amikre én vágytam. Bárcsak ne kéne hagynom, hogy elússzunk... bárcsak ne hagyna elmenni, elveszni... Mert az az igazság, hogy rettegek. Egyedül vagyok, és félek... még ha apa mellettem is áll, az nem ugyanaz... Annyira szeretném, ha nekem is lenne valakim, aki magához ölel, megcsókolja a hajam, és megnyugtató dolgokat súg a fülembe, miközben a hátamat simogatja. Valaki, akinek a karjai között nem félek, hogy valaki mindjárt rám töri az ajtót, megöl, és elviszi a babám, vagy megöli őt is... Bárcsak volna mellettem valaki... akárki... Caleb... De nem lehet, és ettől az egész csak még félelmetesebbé vált a szememben, nap-nap után... és Caleb minden szava után... - Te ezt nem érted, akkor sem... nem lehet! Nem lehet, értsd meg, kérlek! Te nem tudod, mennyire... mennyire nehéz... - küzdöttem, de a könnyek szúrták a szemeimet, pedig annyira, de annyira nem akartam sírni, nem akartam leleplezni magam, elgyengülni... de azok az átokverte hormonok, még így a szülés után is... egyszerűen... még ha nem is tudom, hogy a fajom, az anyaságom, a szívem, vagy mi teszi ezt velem... de nem bírtam megakadályozni, hogy legördüljön arcomon néhány cseppnyi könny. - Nem érted, hogy ez nem csak rólunk szól. Szeretlek... most is, ahogy régen is, de nem számít, mert nem lehetek veled! Nem tehetem tönkre az életed! Nem ismersz engem, nem tudsz rólam semmit! Nem tudod mit szabadítanék a nyakadba, azzal, ha megadnám magam a vágyaimnak... Nem tehetem, nem lehet... el kell mennem... - felálltam, el akartam menni... minden idegszálam azon dolgozott, hogy egyik lábam a másik után tegyem, de a szívem közben visszafelé rángatott, amibe egy az egyben beleszédültem...
Leah Liwet Lithidos
Vérfarkas
₰ Play by :
Julia Jones
₰ Reagok száma :
8
₰ Foglalkozás :
Tanár
Tárgy: Re: Starbucks Pént. Ápr. 20, 2018 10:16 pm
Leah & Caleb
Fogalmam sem volt, mi fog ebből az egészből kisülni. Úgy értem, már arra is igen kicsi volt az esély, hogy egy ekkora városban belefutok életem Nőjébe, viszont kezdett aggasztani, hogy mindent véglegesen elszúrtam, amikor a saját önzőségemből nem kerestem fel Leah-t. Igen, csak saját magamat okolhattam érte, mert nem bíztam eléggé abban, ami kettőnk között volt. Némi mentség, hogy valóban nagyon fiatal voltam akkor, és bizonytalan is. Azt hiszem, sosem voltam biztos benne, hogy ez csak valami játék, ami majd elmúlik, vagy tényleg komoly, mert hát… lássuk be, tizenöt is alig voltam, amikor elkezdtünk kavarni, néha én is úgy gondoltam az egészre, mint egy kis szórakozásra. De most, hogy ennyi idővel később ott ültem vele a kávézóban, rájöttem, hogy sosem volt egy futó kaland mindaz, ami kettőnk között volt – és remélem még van is… Megnyugtatott a tudat, hogy nincs komoly baj, és mosolyogva bólogattam, és őt figyeltem. Tényleg hiányzott. A közelsége, a hangja, a pír az arcán, ami folyton megjelent, újra és újra, mikor a szemembe nézett, és ami olyan jól állt neki. Igen, valóban felnőtt nő volt, én pedig hozzá képest még mindig nagyon fiatal, de számomra ez nem jelentett semmit sem. – Ugyan már, Leah, felnőttek közben én is. Már nem vagyok az a kis srác, aki csak a hormonjai és a farka után megy, én komolyan… én komolyan gondolom, hogy nem jelent semmit sem. És ha működik, akkor senki véleménye nem számít – a jelenléte kissé elvette az eszemet. Sosem gondoltam, hogy lesz lehetőségem felnőttként beszélni vele, mert túl távolinak tűnt. Most mégis annyira valóságos volt. Még mindig a kezét fogtam, nem akartam elengedni, nem akartam megkockáztatni, hogy eltűnjön. Jelen helyzetben ettől féltem a világon a legjobban. Aztán ahogy a telefon megszólalt és kizökkentett a helyzetből, úgy éreztem ideges lettem. A lány a vonal másik végén hisztizett, amiért úgy alakultak a dolgok ahogyan, engem ez különösebben nem hatott meg, megértettem, de nem érdekelt. Valószínűleg amúgy sem találkoztunk volna többet, nem az én esetem volt. Az enyém ott ült egy karnyújtásnyira. – Egyáltalán nem fontos – vágtam rá keserűen. Bántott, hogy hallotta Leah, mert úgy éreztem, a háta mögött csináltam valami rosszat, és ez rosszul érintett, és bántott az is, hogy azt feltételezte, komoly dologról van szó. És rettenetesen bántott, hogy le akart pattintani, miközben tudtam, hogy neki is ugyanaz jár a fejében, mint nekem. – Azzal a lánnyal életem három mondatot beszéltem, és azért hívtam el randizni, mert én hülye azt gondoltam, ennyi idő után már sohasem foglak látni. Csak azért vettem fel a telefont, mert elfelejtettem a létezését is, mióta beléptem ide és megláttalak – mindez csak úgy kibukott belőlem, mert fájt és dühített, hogy le akart rázni, pedig láttam a szemében azt, amit több évvel ezelőtt is. – Nem tudom, miért hiszed, hogy minden szép és jó az életemben, de ez nincs így, és azt hiszem, sosem lesz, ha nem adsz nekem egy esélyt. Lehetnek akármilyen bonyolultak a dolgok Leah, én még mindig teljesen beléd vagyok esve. Tudom, hülyén hangzik ez az egész, de tényleg úgy érzem elcsesztem akkor, és nem akarom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni – halkan beszéltem, bár a mély hangomnak köszönhetően biztosan tisztát hallotta minden szavamat. Újra a keze után nyúltam, az ismerős melegség, mely a bőréből áradt, kissé megnyugtatott. Tulajdonképpen csak most kezdtem felfogni, hogy mit mondott egy másik személyről. Először csak azt fogtam fel, hogy nem pasija van, ami kétségkívül jó és szerencsés az én szempontból. De akkor is, mintha azt mondta volna, hogy van egy nagyon fontos valaki az életében. Ez elgondolkodtatott, mintsem megijesztett volna. Egyrészt, mert még nem esett le miről volt szó, másrészt pedig el voltam foglalva azokkal a nagy barna szemekkel és a dús ajkaival, amik mindig kissé szétnyíltak és amiről kölyökkoromban nem bírtam levenni a tekintetem.
- Kedves vagy, köszönöm - mosolyogtam, még ha tudtam is, hogy helytelen. Helytelen az egész, minden, amit teszek. Rég fel kellett volna kelnem, és elmenni, mielőtt még valami jóvátehetetlent tennék... vele, az életével... Sőt, el sem kellett volna kezdenem, hisz ez csak katasztrófához vezethet, semmi egyébhez. Ha nem is veszem számításba, hogy mi vagyok én, mi a lányom... Akkor is ott van, hogy a diákom volt, én a tanára, és már akkor is túl messzire mentünk, és bár már nem a tanítványom, sőt, nem is iskolás, de akkor is, mit szólna a világ, mit szólnának a barátai, a szülei?! Az emberek mindig megvetnének engem, őt, és ami még rosszabb, a gyermekem, mert ilyesmibe kezdtünk. Ez nem lehetne jó, senkinek sem... nem tehetem, nem tehetem ezt egyikükkel sem, mind a ketten jobbat érdemelnek ennél. Kérdése hallatán haboztam, mit, vagy egyáltalán feleljek-e. - Nem, nem, semmi baj - ráztam aztán meg sietve a fejem -, kedves tőled, hogy érdeklődsz, csak tudod... még én sem tudom. Egyelőre túl bonyolult ami történt. Még nem tudom mi lesz a vége - feleltem végül. Ezzel nem is hazudtam. Csak nem tettem hozzá, hogy amellett, hogy a családom egyik ága vélhetően az életemre tört, emellett született egy lányom a "merénylet" hozadékaként, akit semelyik oldal sem tervezett, de már itt van, és bármi áron megvédem majd, mert ő a mindenem. - Egy vacak szám, ami mégis sokat számít. Gondolj a családodra, a barátaidra... - próbáltam észnél maradni, de a szívem meglódult az érintésétől. Annyira szerettem volna... olyan szívesen megcsókoltam volna... Nem teheted, Leah, légy erős! - győzködtem magam lélekben, de Caleb hangja hangosabban szólt, mint az én belső hangom. - Ez nem így működik, Caleb, nem ilyen egyszerű... - vágtam volna a szavába, de nem én voltam az egyetlen. Megszólalt a telefonja. Égi jel? Vajon őt vagy engem akartak elhallgattatni? Vagy mindkettőnket? Egy mosollyal bólintottam, hogy megértem, fel kell vennie, majd csendben hallgattam, míg ő beszélt a vonal túlvégén levő személlyel. Ide a rozsdás bökőt, hogy egy randevút mondott éppen le... ami nem tudom mely értelemben, de mindenképp a szívembe mart... - Fontos randi? - kérdeztem feleletként, amikor letette, és visszafordult hozzám. Tulajdonképpen az arcára volt írva, amikor a kijelzőt megnézte, de utána, ahogy beszélt, szintén... De nem is tudom... az esett-e igazából rosszul, hogy miattam hanyagolja a saját, fiatalos, teljesen normális életét, vagy... az, hogy randevúja lett volna? Talán mindkettő... - Van valakim, de nem olyan értelemben, ahogyan te gondolod, mégis... mégis nagyon... az életem nagyon fontos része, és ez... bonyolult. És túl komoly. Neked nem... - lemondón sóhajtottam, fogtam a táskám, úgy éreztem, indulnom kéne... így volna helyes... mégsem bírtam mozdulni. Csak néztem őt. - Ez túl nehéz, Caleb. Neked megvan a saját, normális, fiatalos életed, ezzel kell törődnöd, nem velem. Menj el arra a randira, nem akarlak feltartani... - Bár kimondtam, a szívem belesajdult. Annyira rossz volt elképzelni, hogy másvalakivel legyen... mikor én is azt akartam, hogy énvelem legyen... annyira szerettem volna. - Azt akarom, hogy légy boldog, és legyen szép életed, egy csinos, fiatal barátnőd, és... normális, békés mindennapjaid, mindenféle zűr nélkül. Olyan sokra viheted még, azt akarom, hogy élj úgy! - kérleltem, mert tudtam, ha megtudná az igazat, az érzéseimről, az életemről... az neki visszalépés volna, nem előrelépés. Tudom, sosem törődött vele, pedig olyan okos fiú volt, olyan sokra lett volna képes, és még lehet is! De nem mellettem, miközben a természetfelettivel, a családommal, és a lányommal töltődne meg az élete... Nem lehetek ilyen önző. El kell őt engednem...
Kezdőlap
