A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Szavaim nem sarkallják tettekre. Illetve sarkallják, csak nem olyanokra, amilyenekre én akarom. Elrakja a kardot, és azt mondja, hogy megváltás volna számomra a gyors halál. Mint egy pulyka, úgy fújom fel magam. Most mutattam meg neki halálomat, és tud a több százéves kínlódásomról is az élettel kapcsolatban és van képe azt mondani, hogy nem szenvedtem eleget?! Szinte én is dühödten ordítva esnék neki és verném be azt a nagy pofáját, de megelőzve vonyítani kezd, majd egyszerűen kiugrik az ablakon, elsodorva egy rendőrt. - Ez hülye! - morranok fel az orrom alatt, miközben az ablakhoz állva kibámulok utána. Felveszem a lábamtól a táskámat és a vállamra veszem, figyelem, ahogy eljátssza a, hogy nem ő volt a "támadó", majd elhajt. Az ostoba rendőrök meg még be is veszik ezt a maszlagot. Talán a sötét miatt. De ha még se, teljesen mindegy lesz, mert mire felocsúdnak, a tettes már el is inalt. A fent maradt rendőr az ablakba pillant. Némán és kifejezéstelen arccal nézek rá, majd váltok szellem alakra, fordulok el tőle és tűnök el a szobában. Persze szinte felkiált a meglepetéstől és rémülettől, inkább lerohan segíteni a társának. Úgy tűnik, a nyaklánc csak egy bizonyos méteren belül hat csak... Remek. legalább a munkámban nem zavar. Azért megpróbálok keresni egy boszorkányt, hogy levehesse rólam ezt a vackot, ha már én magam nem tudom. Aztán meglátogatom ezt a félkegyelműt... és megízleltetem vele 1500 év haragját.
~Gyenge vagy hozzá.~ Ez a mondat vizhangzik a fülemben, szűntelen én pedig egyre dühösebb vagyok. Hogy lennék gyenge?! Egyedül túléltem egy harapást, egyedül felépítettem a semmiből a saját kis váramt, és képtelen volnék megölni egy olyan nőt, akiért évtizedekkel ezelőtt epedeztem? Nézem a kardom élét, ahogy a padló felé fordítom, és hűvösen pillantok fel Annára. Felhúzom a nadrágom sliccét, és fogcsikorgatva morgok rá. Miért nem fogtad be?! Miért kezdtél el beszélni, mindenféléről?! Miért nem hazudtál?! A kezemben forgatom a kardot, hallom, ahogy a rendőrök osonnak fel, és egymást csitítják. A tokért sétálok, és belecsúsztatom a kardot, az őt megillető helyre, tűnődve pillantok végig Annán. Megölhettem volna, de mégsem tettem. Miért? Mert őrült módon ragaszkodom iránta, valami felfoghatatlan, megfoghatatlan oknál fogva. De miért?! Egy részem el akar vele játszani, mielőtt elfogyasztom. A fogaimmal akarom széttépni, megakarom büntetni, amiért elhagyott, amiért utánam sem nézett, csak fogta magát és elhagyott. Hónapokig üres héj voltam csak. A falusiak lesajnáltak, megvetettek, éreztem, hogy nem volt már maradásom köztük. Még a fiam megjelenése sem segített a letargiámon, és önutálatomon. - A gyors halál megváltás lenne a számodra is. – valahogy úgy érzem, hogy egyikünk sem érdemelheti meg a könnyed halált. Nem. Közös poklot készítek magunknak, és gyötörhetem, amiért elhagyott, amiért tönkretette mindkettőnk életét! Mi a fasznak kellett annyira kíváncsinak, annyira bájosnak, annyira gyönyörűnek lennie, hogy minden porcikámmal őt kívánjam?! Vajon számít-e annyira a múltbéli sérelem, hogy megőrizzem azt, itt a jelenben is? Felszívtam magam és felüvöltöttem, igen, igazi farkas üvöltés szakadt ki a torkomból, pont akkor amikor a rendőrök megálltak az ajtóban, kétoldalról. Éreztem a szagukat, a félelmüket, az egyik elhátrált az ablakig, ahol bevilágítottak a fények, most persze már lekapcsolták a villógót. Meg sem hallom a parancsát, nem várom meg ,és nem is adom neki a lehetőséget, hogy elkezdjen velem harcolni, vagy beadni a rendőröknek, hogy én megerőszakoltam őt. Ami…tulajdonképpen, ha figyelembe vesszük, hogy mit tettem, a falat a feje mellett, a szétszakított ruháját, úgy…tényleg úgy tűnhet, mintha. De csak mintha. Megropogtatom a nyakam, és úgy ahogy van, a zöldfülűre vetődöm az ablakon keresztül, a lendület viszi a kölyköt a korlátnak, és már esünk is át a beton irányába, add hogy ne az én Chevi Cmaromra essen, igen, hiába a motor szenvedély, ha valami gyönyörű fekete és metál fényezésű, annak az enyémnek kell lennie. Centikre! Centikre landoltunk a kocsitól. Mázlid van öreg, mert átharapnám a torkod! Gyorsan az aszfaltba csapom a humanoid fejét, nem túl erősen, hogy azért életben maradjon, csak legyen egy kis agy rázkódása. Felülök a kocsik között és újra felüvöltök, tényleg higyjék csak azt, hogy farkas támadás. A magam fajta eszesebb , idősebb farkasok azért szeretnek eljátszani efféle dolgokkal, és megadni a módját, mindennek. Csak a másik maradt odafent Annával. - Farkas! Mindenki maradjon a szobájában! Farkas! Lehet, hogy veszett! Itt bent a városban! – a kocsim oldalának támaszkodom, és felsóhajtok. - Héé, rendőrkém, ébredj! Hééé!? Jól vagy?! Kibaszott nagy dög volt bassza meg! Hééé! Ott fent, maga, odafent! A haverja…. kicsit… szarul néz ki! – stabil oldal fekvés, és máris jobban fest, ügyes vagy Maddock. A szobákban már hallottam a sugdolózást, tényleg farkast láttam?! Igaz ez? BEvágódtam a kocsiba, és ráadtam a gyújtást. - Én aztán itt nem maradok, hallja, kurva farkasokkal van tele a város! - kiáltottam el magam és kifaroltam, majd irány Arizona. Vagy a legközelebbi motorépítő műhelyem, bánja is a faszom. Most már bárhol, bármikor megtalálom Annát, és gyötörhetem, trenkolhatom magam, hogy megtegyem, hogy megöljem. Mert véget kell vetni ennek az egésznek!
Figyelem reakcióit, miközben ügyködök. Szenvedését, amely egyszerre tölt el elégedettséggel és fájdalommal. Ha gyűlöl, miért akar segíteni? Miért nyöszörgi a nevemet? Miért próbál nyugtatni? Miért sír? Alkaromba törlöm szemeimet és orromat, hiszen én ma már sírtam egy sort. Immár üveges tekintettel figyelem hullámat, míg el nem tüntetem az illúziót. Aztán felkel, rá pillantok. Harisnyám, fehérneműm szakadt, az aktus valódi volt, míg el nem löktem magamtól. Nem zavartatva magam állok előtte, s érintem magamhoz a kardot, ám szavai értetlen arckifejezést hoznak arcomra. Hálás? Csak döbbenten hallgatom a szavai arról, hogy nem szerette feleségét, hogy azt hitte, csalja a saját fiával. Nem hogy nem szerette, de gyűlölte. Máig is van valami közös kettőnkben, úgy tűnik. A kezembe nyom egy pillangókést és elvárja, hogy megöljem. Az arckifejezésem még értetlenebb lesz. - Te élsz. Még van esélyed a boldogságra, a családra. Újra, ha a régire nem is. Ha falkád van, akkor csak ki kéne nyitni a szemed. Engem nem mozgat már a világon semmi csak az unalom. Nem kívánok élni, de képtelen vagyok megtenni! Azt hittem segítesz majd, de gyenge vagy hozzá. - tekintetem a falra kúszik, ahol a kék-piros villogás váltakozik, majd vissza rá. Leengedem a kést és arrébb lépek. - Te talán megbocsátottál, de én még mindig érzem, hogy dühös vagyok. Nem tudom, képes leszek-e valaha elengedni ezt... - vagy úgy érni hozzá, hogy ne derengene fel gyilkosom villogó szempárja. A rendőrök már sietnek is fel, s lassan elérik az ajtót. - Vedd le rólam a nyakláncot! - lépek hozzá határozottan közelebb, s szinte utasítom, bár nem emelem meg a hangom, az nyugodt, de szigorú. Nem tudom, miféle bűbáj van rajta... de az biztos, hogy ha a rendőrök betörnek, akkor neki lesz rosszabb: én könnyebben játszom el az áldozat szerepét.
Vicsorgok, nem fog eltűnni újra! Nem engedem, amíg meg nem ölöm! Kérdés, hogy megakarom-e tenni egyáltalán? Az ajkamba marok, kétségbeesetten vágyom rá, akarom őt, magam sem tudom hogy a múltam miatt, vagy azért, mert úgy rémlik, hogy éreztem iránta valamit. Igen, az iránt a lány iránt, aki leskelődött utánam, akinek a kuncogását olykor hallottam, amikor elég korán érkeztem a műhelybe, láttam, éreztem hogy leskelődik, leginkább olyankor amikor a tanoncomat elküldtem a piacra valamiért. Általában ételért. A vasat én magam vettem a bányászoktól, és én is jártam utána, senki másra nem bíztam ezt a műveletet. Persze ékszer készítéssel is foglakoztam, annak idején nem volt külön ékszer műves, az ékszereket is a kovácsok készítették, nekünk volt meg hozzá a kohónk és minden egyebünk. Manapság már elkülönült egymástól minden, és nem is értem, hogy hogyan jut eszembe a szakmámon merengeni, amikor épp a világ legcsodálatosabb teremtésében igyekszem elmerülni, mert ő még mindig az a számomra, nem érdekel, hogy mi lett belőle. Hogy-hogy mit tettem?! Hiszen, itt ül a derekamon, csak nem érzi, hogy mit tettem?! Zavarodottan pillantok le rá. A ruha…ámulva simítok végig a kibontott csomókon, a keble ívén, majd az ajkán, aztán eltűnik, hirtelen, mintha mi sem történt volna. Visszacsomagolom a havert a helyére, hiszen sietve indulok utána, ez nem játék, az ösztöneim azt súgják, hogy ez nem egy ártatlan numera, valami baljóslatú árnyék kapatássza a halántékomat. Valami nem stimmel. Mégis, úgy éreztem,hogy otthon vagyok, 1500 évvel ezelőtt, Britannia, az erdőnk! Az a fa! felismertem! A fejemre, a halántékomra szorítottam a tenyereim, és felmorogtam. Nem baszik ki velem senki! Felprüszköltem, próbáltam szabadulni a satuba szorító érzés elől. ~Biztos, hogy csak elmetrükk,biztos!~ Mantráztam, próbáltam észrevenni apró hibákat, hiszen ha találok, könnyebben tudok kijutni, ismerem a fajtád, Lidérc! Ám ekkor felhangzik a sikoltása, engem hív! - Anna! ANNA!- üvöltök fel, halkan kellene közelítenem, hiszen meghalhatnak, de nem érdekel, Anna bajban van. Segítenem kell rajta. A szagok, és a hangok elborítják az elmém, vér, hús, ruha, csontok repedése és törése. Egy szempillantás alatt rohanok oda, és kapnám le a farkast a grabancánál fogva, el akarom hajítani tőle. Nem ismerem fel az alakot, ő nem a fiam, ő nem így néz ki, nem ilyen az állati formája. Elestem, az avarba buktam, orral előre, értetlenül pillantottam körbe, hogy aztán megfordulva azt lássam, ahogy Annát széttépi az a farkas. A feleségem?! Zihálok, nagy a nyomás bennem, érzem. Üvölteni tudnék, de nem megy. A szemem láttára tépik szét azt a nőt akit titkon szerettem. Hát tényleg nem lehettünk volna együtt sosem?! Nem akarom látni! Elfordítom a fejem, nem akarom látni! Nem érted?! Betapasztom a fülem, és zihálok, az adrenalin száguld az ereimben, tudom, hogy az a másik már halott, mindketten halottak, ő ölte meg a feleségem. Érzem a szagokat, nyomokban olyan mint a fiúnké, az anyja szaga, talán ezért sem tudtam rá nézni soha többet. Sosem vallotta be a fiú,hogy nem ő ölte meg a kedvesemet. Felmorgok, próbálok szabadulni a fogságból, de nem megy. Erőszakkal fordítja a fejemet a kivégzés irányába, mert ez az. - Elég! Hagyd abba! – minden egyes sikoly a bensőmbe mar! Magamat okolom azért, mert képtelen vagyok bármit is tenni, mert képtelen voltam bármit is tenni akkor! – HAGYD ABBA! – a fülemre szorítom a karomat, nem akarom hallani ahogy hörögve leheli ki az életét. Az állkapcsom megfeszül. Bosszút akarok állni rajta, a feleségem egy fikarcnyit sem érdekel. De ő…? A családomat csak a gyerekem tartotta egyben, a közös gyerekünk, akivel féltve őrizték a kis titkukat. Sosem voltam a családja része, kívülálló voltam, a saját családomban. Hiába tapasztom a fülemre a kezem, tenyerem, bármit, akkor is hallom, a csontomig hatol az üvöltése, az agóniája. A szagok… bár ragadozó lettem magam is, mégsem volnék képes az ösztöneimmel élni, nem most, őt nem, őt soha sem! Remegve térdelek fel, hiszen eddig négykézláb seggre ülve figyeltem félig meddig a jelenetet, hiszen muszáj volt, ő fordította oda a pillantásomat, ő sugdosott a fülembe. - Anna! – suttogom s próbálok odakúszni hozzá, segíteni akarok neki, ha tudnám, a tenyerembe fognám a fejét és az ölembe ringatnám, gyengéden. – Ssss Anna! Itt…itt vagyok. Veled…. – suttogom halkan, s pislogok. Valami csípi a szemem, egészen biztos, hogy az avarból ment bele néhány homokszem. Amikor már magam mellett látom, felállok, és úgy pillantok le rá. Ugyan az a halott, élettelen pillantás, ami az égboltra a sárga, elsárgult de még kapaszkodó levelek irányába mered. Ó Anna! Ha nem engedek a vágyaimnak, még élnél, vagyis… éltél volna még egy darabig s én is emberként haltam volna meg. Félrebillentett fejjel pillantottam végig rajta, mire befejeztem a mozdulatot, megéreztem a kezemben a kardom súlyát, a tenyerem már begyógyult, rászorítottam a markolatra, és újra a szobában álltunk, szinte ugyan ott ahol megtörtént az aktus, most megtörtént, vagy mégsem? Hunyorogtam, a szemem alatt egy ideg pattogott. Vontatottan pillantottam rá, újra. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavai értelmét, noha láttam, hogy egy pillanatra sem remeg meg a karom, szégyen lenne, ha egy ilyen helyzetben teljesen kiborulnék, csak ahhoz kellett egy kis idő, hogy helyre tegyem az elmém, de úgy tűnt, nem igazán akar menekülni sem. - Azt hiszem, van az a pont amikor elmosódnak a határok, a gyűlölet és a kellemes érzések között. – biccentem félre a fejem, és végig nézek a kard éle mentén, egyenesen a torkáig. Még most sem tudom, hogy hol vagyok pontosan, a vér szaga teljesen betölti az orromat, az ő vérének a szaga. Vagy én… vagy ő. Igen, itt lenne a lehetőségem, hogy lecsapjam a torkáról a fejét, de mégsem teszem, miért nem teszem?! Aztán lassan előre csúsztatom a pengét, a kulccsont alatti résztől fél arasznyira. Még csak a kard hegye éri a húst. Itt állok felette, és az alsó ajkam teljesen beharaptam. - Megváltást akarsz, tőlem? Megbocsátást? Megbocsátok neked, mert te szabadítottál fel, egy olyan kapcsolatból,amiben gyűlöltem élni. Igen, gyűlöltem az asszonyt. Titkolózott, azt hittem ,hogy a fiammal hál havonta egyszer – kétszer pár napig, mert napokra eltűntek. Már tudom,hogy miért tűntek el… Én egyszerű halandó pedig kapóra jöttem az álcájának, azt hitte, hogy a kovács hülye, hogy a kovácsnak nincs szüksége szerető feleségre, de könyörgöm! Főzni is képtelen volt, nem egyszer gyomorrontástól senyvedtem! Azt hittem,hogy direkt akar eltenni láb alól. De csak az álcája miatt kellettem. Szóval, ha tőlem akarsz megváltást, rossz helyen kopogtatsz. Nem foglak azért megölni, mert azt hiszed, azzal majd jobb lesz. Kérdés, melyikünknek?- lassan elkezdtem tolni a penge élét a húsba. - Meg akarsz ölni, ölj meg, de az egész Falkám a nyomodban lesz. – előhúztam a farzsebemből a pillangó késem, és a kezébe adtam. – rajta. Azt hiszem ez a klasszikus pillanat, nem élhet az egyik, míg a másik is? – egyedül neki van joga megölnie. Odakint kék, piros fény villogott és hallottam a cb rádió hangját is. - Rajta, biztos, hogy kihívták ránk a zsarukat. – sürgettem, és a szívem fölé húztam a pengét.
Az érzelmek, amelyek eddig elkerültek, kitörtek belőlem. A férfi viselkedése teljesen összezavart. Elmondtam neki, hogy eddig sem éltem igazán, tehát nyugodtan megszabadíthat, sőt! Szabadítson fel! Akartam, hogy megtegye, hogy véget vessen a szenvedéseimnek. De hiába minden, ő másba kezdett bele. Hallottam, hogyan szakad rajtam a ruha, láttam állatias szenvedélyét, éreztem szorításán vágyát. Hát nem érti, hogy ez nem a kinézetről szól? Hogy nem egyszerűen megcsúfított! Megölt! Én nem hagyhattam ezt annyiban. Szemet szemért alapon tértem vissza. Üvöltött, morgott, mintha ő is küzdene önmaga ellen. Aztán a fiával és a feleségével jött. Hogy megoldhattuk volna, hogy az övé lehettem volna, hogy nem kellett volna vért ontanom. Nem érti.. Nem érti! Meghaltam! Meghaltam! MEGHALTAM! Halott vagyok! Nekünk nem volt jövőnk! Soha nem is tudtam volna neki megadni azt, amire vágyott! És én sem tudom, hogy ő képes lett-e volna rá. A faluban megköveztek volna, ha megtudják, hogy megcsaltam a juhászt. Akkoriban nem volt divat a válás, a házasság halálig szólt... És akkor elmerült bennem. Nem tudom, hogyan is fejezhetném ki, amit érzek. Hiányzott. Vágyom arra, hogy ő legyen a megváltásom. Hogy segítsen életet élni. De egy részem gyűlöli, elítéli amit teszünk. Ebből indult minden. Maddock csak bajt jelent! Ahelyett, hogy elmenekültem volna, hagyom, hogy ezt tegye velem. Hogy megszerezze amit akar. A falba ütött, abban valószínűleg egy örökkévalóságig meghagyva nyomát. Én pedig... Csak könnyeztem. Sírtam, miközben magáévá tett, mert nem hiszem el, hogy ezt élvezhetném is. Érzem a vágyat, érzem, hogy ha eltudnék lazulni, ha ki tudnám üríteni a fejemet, oda adhatnám magamat, azonban ez egyáltalán nem megy. Folyamatosan az erdő, az őszi levelek szaga jár a fejemben. Az akkori érintések, és érzelmek, amelyek a katasztrófához vezettek. A halálomhoz. Sértett szellemként vagyok itt, ezen a világon. Nem tudom, valaha is képes leszek-e megbocsátani... Pedig nem ő tehet az egészről. Ütemes mozgását csak az állítja meg, ahogy elővesz egy nyakláncot és a nyakamba aggatja. Eleinte nem foglalkoztam vele, de pár pillanat alatt elért a tudatomig, hogy valami nem stimmel. Miért adna ajándékot, ha megölni készül? Kikerekedtek a szemeim. Hiába próbáltam másvilági alakom felvenni, nem sikerült. - Mit tettél?! - suttogom döbbenten. Hazug! Minden, amit kiejt a száján, hazugság. Nem akar ő felszabadítani, megmenteni, megölni... Egy fenéket! Elönt a harag, úgy mint előtte soha. Csalódottsággal keveredik. Az őszi erdő, amely csak haloványan derengett elménkben, a valóságban is megjelenik most már. A félhomályban a sárga levelű fák sötéten tűzdelték a tájat. Pár pillanatig még az ölén vagyok, kapaszkodom belé, de ruhám már egészen más... A régi. A kelta tunika fűzője kibontva, ingem félre húzva, hogy kebleim szabadon lehessenek. Szoknya része felhúzva csípőmig, hátam fal helyett fának van döntve. Pár másodpercig a régi voltam, élvezve ölelését és szorítását nyögtem, aztán egyik pillanatról a másikra, mintha hirtelen felvillant volna sebes, kiforgatott belű valóm. Épp csak annyira lehetett látni, mint a villám fényét, ahogy hirtelen beragyogja az eget. Ezután ellöktem magamtól és hirtelen eltűntem a szeme elől. Egyedül állt a fák közt, annak zaja, szaga élénken ostromolta érzékeit. Aztán egyszer csak egy sikoly rázta meg az erdőt. - NE! SEGÍTSÉG! MADDOCK! SEGÍTSÉG! ÁÁÁÁ! - A sikítás és kiabálás nem maradt abba. Hallani lehetett benne a küzdelmet, a fájdalmat. Azt a mértékűt, ami után már nem képes az ember szavakat formálni, csak artikulátlanul kiabálni. ~ Kövesd... ~ adtam neki az intuíciót, egyfajta megérzés nyomán. Arra sarkalltam, hogy keresse meg a hang forrását, keressen meg engem. Ha nem tette, hát akkor úgy jelent meg előtte a hang forrása, mintha egy színházban rá világítanának a szereplőkre. Ha megtette és magától ment, láthatja, hogyan terít le a farkas. Az én élményemet az ő több évszázados emlékeiből teszem össze. Minden részlet máshonnan van, a sikolyok tőlem, a morgások tőle. A farkas emléke valamely vadászatról van, a sebek már az én alkotásaim. A csontok ropogása, a hús cafatjainak szakadása, sem ismeretlen számára, így az is az ő emlékeiből származik... Épp ettől lesz az egész annyira, veszettül élethű. Ha oda akarna szaladni, nem tudna semmit sem tenni, úgy esne át a két alakon, mintha azok is túlvilágiak lennének. Ha elakarna nézni, egy kéz fog állára oldalról benyúlva: az enyém. Kényszerítem, hogy nézze. Azt akarom, hogy lássa, mi történt velem. - Nézd csak végig. Nézd, hogy mit művelt a nő, akin bosszúm kiéltem. - Suttogom hátulról fülébe, miközben a jelenetben épp védekezni próbálok, de a farkas alkaromra harapva hangos reccsenéssel és ropogással töri el azt, és rángat arrébb. - Nézd, és most dönts: szerinted nem érdemelte meg, amit kapott? - Kérdezem, miközben az a szörnyeteg fogaival megragadva, tépve, fejét rázva húz ismét az avarban lábamnál fogva. Hörgő sikolyom egyre erősebben hallatszik Madox fülében, ahogy fájdalmaim a tetőfokára hágnak, amikor a farkas hasamat kezdte felharapni hegyes fogaival, hiszen elszaladni úgy se tudtam volna már. Védekezni sem tudtam szét harapdált kezeimmel. Csak tehetetlenül feküdtem az avarban és rekedten kiabáltam, szinte fennakadó tekintettel. Aztán a hangok lassan elültek, mikor a bestia belsőségeimet kirángatva tovább áll. Mozdulatlanul fekszem tovább az avarban, életemről csak az ajkaim elhagyó lélegzet árulkodik, amely a hideg levegőben párásan jelenik meg. Még egy levegővétel, még kettő, a levelek és a föld vörös véremet isszák. Végül a szemeim üvegessé válnak, rettegve merednek fel a kopaszodó fák satnya ágaira, miközben kihuny bennük a fény. Az egész, az elejétől kezdve a végéig nem több, mint 10 perc. - Azt hiszed, ezután képes lettem volna "beszélni" vele? Neeem... Nem. Igazából bánom, hogy olyan kegyesen és gyorsan öltem meg, mikor ő ennyi ideig szenvedtetett! - Sziszegem a férfi mellé lépve szemlélve szétszaggatott hullámat. Tekintetem üres, semmitmondó, de kezeim annyira ökölbe vannak szorítva, hogy szinte remegnek. - Azt hittem, amikor megláttalak, hogy megváltás vagy. Hogy te vagy az, aki a szenvedéseimnek így vagy úgy, de véget vet. - Fordulok felé és a szemeibe nézek. Míg az emlékekkel lefoglaltam, a valóságban összeraktam kardját, s most a markába simítottam azt. - Tévedtem. Azt mondod gyűlölsz, de még se öltél meg... Pedig megadtam a lehetőséget, az esélyt. És annyira sem szeretsz, hogy szabadon engedj. Helyette rabbá tennél? Nem. Nem fogok még egy férfi markában bábot játszani. Közös múltunk ellenére nem vagy más, vagy több, mint Antony... - Ekkor felemelem kezét, hogy kardjának hegye tokámat érintse. Egy határozott szúrás elég volna ahhoz, hogy véget vessen életemnek. - Vagy te ölsz meg engem, vagy én téged. Nincs más opció. - Közlöm hidegen, miközben az erdő és annak zajai nem szűnnek meg létezni körülöttünk. A vér szaga is terjeng, de a valóságban is, hiszen a kardot nem tudtam úgy összerakni, hogy ne vágtam volna fel vele tenyerem. A kérdés már csak az, tényleg gyűlöl e annyira, hogy megtegye? Avagy szeret-e annyira, hogy felszabadítson? Én nem látok más megoldást.
Egy pillanatra úgy érzem, mintha én is ott lennék, mintha beszippantott volna valamiféle régi emlék, ősszel a fák között, igen… hideg volt, de felmelegítettük egymást.Én másnap is megakartam ismételni vele ezt, sőt! Rengetegszer megakartam ismételni vele. Még azon is elgondolkodtam, hogy kimegyek a határba és megölöm a juhászt, állattámadásnak állítom be, és lesz egy özvegyasszony, aki az enyém titkon. Csak az enyém. De feltűnt volna,ha özvegy létére várandós, éppen ezért erre is kellett volna megoldást találnom. A feleségem! Miért nem rohangászott a rohadt farkasaival inkább örökké, és hagyott engem békén végleg, miután megajándékoztam egy fiú gyermekkel, de nem! Túl kényelmes volt neki az –az élet amit biztosítottam! Hogy rohadna el az a maradék por is ami maradt belőle! Egész biztos, hogy az a baj, hogy nem zártuk le, hogy nem volt lezárása ennek az egésznek! Szörnyetegnek kellene, hogy lássam, hiszen láttam, ahogy szétkaszabolja a feleségemet, és közben olyan eszelős arcot öltött fel. Félnem kellene tőle, de nem tudok, nem megy, csak azt akarom, hogy tudja, hogy nekem is fájt! Terveim voltak vele! Miért tette azt a családommal, amit?! Végig ez volt a terve! - Miért tetted velünk azt? Végig ez voltál?! Engem… nem érdekelt volna, hogy hogyan nézel ki, én…csak veled voltam akkor! – miért mondom ezt, miért fontos ez, hiszen már nem számít, ami elmúlt az rég elmúlt nem? Hülyeséget beszélek, tudom már, hogy a fiam tette ezt vele, őt kellene megölnöm, de mégis csak az én vérem! Valakire haragudnom kell, akkor is! Megremeg az állkapcsom, ahogy nekem feszül, és magához húz, kitátom a szám, hallom, ahogy az izületek roppannak, és tényleg átakarom harapni a torkát, megfogom tenni! - Megteszeeem! – üvöltök fel. - Rajta haver tegyétek már meg! – kiáltottak át a másik szobából onnét ahol korábban folyt az aktus. De nem hallom, csak az alattam könyörgő alakot látom, a tekintetét, ahogy könyörög a megváltásért. Reccsen a bugyi és a harisnya, az övem csatja pedig koppan, egymásnak ütődik, majd kiszabadítom magamat a nadrágból. Az ajkába marok. - Megöllek, itt és most! De előbb elveszem amit akarok! Elveszem mindenedet! – ó igen, jelen pillanatban egy vadállat voltam, akartam őt, mindennél jobban, van az a pont, amikor elmosódnak a határok, a gyűlölet, szeretet és a vágy között, azt hiszem ez az a klasszikus pillanat, még sosem éltem át ilyet, ezt a velejéig kibaszottúl idegesítő érzést. Az ajkam követelőzőn tapadt az övére, és fogtam, szorítottam, nem érdekelt, hogy a kezem a fogásom nyomot hagyhat rajta, nem akartam elereszteni, féltem hogy újra szem elől tévesztem, akkor újra meg kell keresnem! - A fiam… - mi a faszt akarok én itt a fiammal, amikor épp bevágni igyekszem, mélyen és keményen olyasvalakinek aki megérdemli?! Átszúrni, és keresztül döfni, csak ezt akarom. Eközben elemi erővel szorítom a derekát és a tarkóját. Nem hagyhatsz itt! - És ő… ők ketten…hazudtak! De te is! – morogtam fel, hogy tőle miért viselem nehezebben? Nem tudom! Annyira zavaros minden! – Nem kellett volna megölnöd senkit, megoldottuk volna Anna, lehettél volna az enyém, lehettél volna az én feleségem! A picsába! – zihálok, ügyetlenkedem, végül csak megtalálom, amit akarok, őt! Elmerülök benne, amennyire lehetséges. Frusztrációm, és a dühöm benne élem ki, és abban, hogy a falba öklözöm, közvetlenül a feje mellett. ~ Menni fog Maddock, erre vártál 1500 éve! ~ - Roooaar! Gyűlöllek! – kaptam a kezeim közé az arcát, az öklöm felhasadt a falba öklözéstől. A szavaim tökéletesen ellentmondtak a tetteimnek, még szerencse, hogy egyetlen alárendeltemet sem hoztam magammal, különben látnák, hogy a vezérük agya teljesen elszállt, begőzöltem, mint még soha. Az évszázadok alatt elfojtott érzelmek most készülnek feltörni igazán. Összezavarodtam, ki az- az ő? Ki vette el az életét?! A fiam! Teljesen megkattantam! Nem értettem már semmit sem! Azt, sem hogy mit teszek, hogy… ösztönből cselekszem, megyek az ösztöneim után, az mindig is ment! Gratulálok Maddock! Nyögéseim belevesztek tán az övéibe. Nem eresztelek! Nem mehetsz el! A nadrágom zsebébe nyúltam, és a nyakláncot a nyakába csúsztattam. Boszorkány varázslat, bebiztosítottam magam arra az esetre, ha elgyengülnék, s lám milyen igazam lett! A párja, ami nem fogja hagyni,hogy eltávolodjon tőlem, itt van a kezemen, egy gyűrű formájában. Csak pár szót kell elsuttognom, és kész is van a varázs. Rabszolga vagy szolga kapcsolat, bánom is én hogy mi, de nem fogom hagyni, hogy eltűnjön újra. A nyaklánccal is látszólag megakartam fojtani, befeszültek az izmaim, annyira erőlködtem, hogy megtegyem, de a szemei mélyén láttam valamit, ami arra a régi lányra emlékeztet. Az én Annámra
Nem értem, mi történik. Mit csinál? Miért nem teszi meg? Itt állok. A torkom a markában. Nem telne neki semmibe. Még erőfeszítésbe sem. Szinte felkínálom magamat, az életemet. Ha mindent elakar tőlem venni bosszúja révén, hát tessék. Nincs semmim. Semmi, ami fontos volna nekem. Semmi, ami számítana. És most úgy tűnik, hogy az életem ismét semmit sem ér a saját szememben. Talán épp ezért élek ilyen veszélyes életet. Hogy felhívjam mások figyelmét és megakarjanak ölni? Mert én képtelen vagyok rá. Nem tudok önmagammal végezni. Kissé meglepődök válaszán. Ha nem a felesége miatt, akkor miért...? Értetlenül nézem arcát, míg fel nem emel, lábaim közé fúrja magát, én pedig szinte automatikusan kulcsolom köré azokat, kezemmel vállában kapaszkodva. - Hogy..? De akkor miért? - kérdezem remegő, elhaló hangon, szinte én is alig hallottam. Ráadásul tettei teljesen az ellenkezője szavainak. Mert mozdulatai inkább szexuálisak, mint támadóak, még akkor is, ha keze a torkomon van. Érzem a feszültséget a hangjában, mikor mondja, hogy megakar ölni. És én egyre mélyebbre süllyedek ebben a sötét, üres érzésben. A közelsége, az érintése... magam elé pillantva a sötétben szinte látom a leheletem... az őszi fákat, hallom a leveleket ropogni a lábam alatt. Hallom morogni azt a szörnyet, amely átváltozva nekem esett. Minden innen indult. Minden ebből a helyzetből indult, amiben most vagyunk. Tekintetem visszatér a valóságba az emlékek mezsgyéjéről, miközben torkomat szorongató keze a tarkómra siklik. A nevem súgja újra, és újra emlékek törnek rám egy hullámban. Ez azonban egy elég meredek érzelmi hullámvasút. Egy részem nagyon vágyik a férfire, egy másik várja a megnyugvó halált a kardja által, a harmadik pedig felkoncolná. Magam sem tudom, mit tegyek, pedig kétségbe esetten, nevetve néz rám. - Az a szörnyeteg el vett tőlem mindent. - kezdek bele halkan. Nem is tudom, miért tárulkozom ki neki. Talán azért, mert a múltam részét képezi, amit nem tudok elengedni... nem tudok túl lépni rajta. - Csak azt akartam, hogy kelljek valakinek. Hogy valaki szeressen. De Ő mindent elvett tőlem. Elvette az életem. Vele a családom. A család lehetőségét. Nincsenek barátaim. Nincsenek céljaim. Nem érdekel a pénz. Nem tett soha semmi boldoggá. Régóta nem éreztem már ezt az érzést... Talán emlékezni se tudok arra, milyen volt. Nem éltet semmi... - mondom a szemeibe nézve, ahogy rám pillant. - Meg akarsz ölni? Tedd meg. Más nem tudta... én sem tudom. Szabadíts fel! - markolom meg az inget vállain, követelően nyöszörögve. - Miattad vagyok itt, ahol! Fejezd hát be! - követelőzök kicsit ingerültebben, és érzem, hogyha nem kapom meg, amit jelenleg akarok, akkor újra fellángol bennem a düh. Nem tudom, hogy miként fogok akkor viselkedni. Soha nem álltam szemben vele. De azt tudom, hogy szenvedtem eleget. 1500 évet...
~Támadj!Támadj!Üss meg! ölj meg! Tégy velem amit akarsz!~ Csak egy mozdulat lett volna eltörni a nyakát, hiszen itt fogom a kezeim között, ahogy közelebb kerülök hozzá, érzem az illatát. Most még intenzívebb, mint akkor, mint régen. Ahogy ráfogok a másik kezemmel is, beleszagolok a nyakába. Hiszen ismerem őt! Ismertem őt! De elégette a házamat, azt amit két kézzel építettem, vérrel és verítékkel, ahol éltem! Valami szorítja a mellkasomat, de még én sem értem ,hogy mi ez. Mogorván morgok fel, és hátrálok vele a falig, érzem, hogy hiába nyomom, már nem haladunk sehova sem. Bele akarom passzírozni a falba! Ki akarom csinálni, az elfojtott indulatoktól remegek az egész testemben. A kérdése zökkent ki a hangtalan vívódásomból. Nem eresztem, de meglepetten pislogok fel. - Amiatt a hazug szuka miatt? Ugyan! Megérdemelte, hogy megdöglött. – vetem oda morogva. Ne beszélj vele Maddock! Nem beszélgetni jöttél! Feljebb emelem a derekánál fogva, és belépek a lábai közé. Most érzem csak igazán, hogy szoknyát visel. A szemeit kutatom a tekintetét. Nem szabadna ennek ilyen könnyűnek lennie. Nem hagyhatom,hogy a gondolataim elkalandozzanak! Megrázom a fejem, és a torka felé kapok a fogammal, ekkor ér a következő kérdése. Véres kezem a derekába mar, biztos,hogy csak játszik velem! Nem merem elengedni, mert attól tartok, hogy akkor eltűnne a szemem elől újra, és pillanatnyilag magam semtudtam, hogy mit tegyek vele, fojtsam meg? Üdvözöljem, mint egy rég nem látott ismerőst?! - Megakarom tenni! – majdnem felüvöltöttem, annyira eltökélt vagyok, hogy tényleg megtegyem. Megölni, vagy nem megölni? Ez a kérdés! Ráadásul… annyira kanos vagyok a korábbi hangtól, és a szagok, még mindig érzem, nem igaz, hogy egy rohadt vérfarkas veszte az orra lesz! De nem tudom elfeledni, hogy milyen jó volt vele! Akarom őt! Igen…aztán majd…meglátom , hogy mi lesz! Gyomorból morogva kaptam a torka felé, és ráfogtam a fogaimmal a nyakára, ám ehelyett végig nyaltam a nyakát, eégszen a füléig, majd vissza, a kezem ekkor már a tarkóján pihent, nem menekülhet előlem! - Anna! –súgtam a levegőbe. kezem a szoknyája alatt, a fenekén pihent, éreztem, hogy necc harisnyát visel. – megakarlak ölni! kiakarom tépni a szíved! A véredben akarok fürdeni! – biztos, hogy csak egy abberrált állat jön attól izgalomba, hogy ilyeneket mond a karjai közt álló nőnek, de én bizony izgalomba jöttem, nem a szavaimtól, hanem nem is tudom, a gyűlölet és a vágy keveredett bennem. Magam sem tudtam eldönteni, hogy melyik az erősebb, s hogy kit gyűlölök, magamat, amiért belevágtam annak idején ebbe az egészbe?! Azért lettem az ami, mert azt hittem az által tisztázhatom a múltamat? Nem gondoltam, hogy olyan érzések, amiket régen éreztem akár újra felszínre törhetnek. Amikor megláttam, tudtam, hogy nekem rendelték, magamnak akartam, de nálunk nem dívott a többnejűség. Miken gondolkodom! Elkeseredetten nevettem fel, egész biztos, hogy megőrültem. Kétségbeesetten pillantottam végig Annán, kerestem a tekintetét.
"Miattad". Visszhangzott a fejemben. A fia haraphatta be. Hát nem volt mindig ilyen, ahogy én se. Miattam. De persze csak a bosszú miatt. A vérem miatt. Átérzem, amit ő, ó, nagyon is. Pont ez az érzés keltette életre a testemet. Ez a harag éltet napról napra. Ettől váltam harcossá, gyilkossá. Még sem tudtam megmozdulni, ahogy felém közelített és elkapta a kard pengéjét. Tökéletes darab, tökéletes kiegyensúlyozással... és éllel. Két mozdulatomba telne levágni a kézfejét, de én csak megdermedve meredek a sötétben izzó szemekbe. A nevemen szólít. Rég nem hallottam ezt a nevet. Az ő ajkáról főleg. A dühöm eltűnni látszik. Mintha csak ő volna az, aki a bennem tomboló viharnak gátat tudna szabni. A fegyver, melyet egyszerű mozdulattal szétszed, a földön koppan. Elengedem. Ismét felém kap, de nem védekezem, nem húzódom el, nem térek ki. Hagyom, hogy az erős marok a torkomra szoruljon. Felvágott keze a derekamra szorul, de én még mindig mereven a narancsos szemeket nézem. - Azért jöttél, hogy bosszút állj érte? - kérdezem szinte suttogva, természetesen a feleségére gondolva. Arra, akit leszúrtam, szét vertem, feldaraboltam. Nem tudom, hogy mi rémiszt meg jobban. Az, hogy képes ilyen szinten megállítani, vagy hogy nem is akarok ellene tenni. Csak a másik alakomba kéne váltanom és eltűnhetnék... Vagy visszavághatnék. Én még is, mintha csak elvesztettem volna minden erőmet, szinte kifejezéstelen arccal figyelem őt. Kifejezéstelen arccal... de a szemeim. Letargikusan, csalódottan, megfáradtan nézek rá. Az egész világnak hadat üzentem, mikor eljöttem Onnan. Akkor azt hittem, ő már nem a világ része. De még is az, így pedig a küzdelmet sokkal nehezebbnek érzem. Ellene nem tudom, van-e elég erőm harcolni, mert akkor talán elveszteném az utolsó, életemből megmaradt darabjaimat is. - Meg fogsz ölni? - kérdezem tovább suttogva. A másik szobában elcsendesednek, bár már nem érdekel. Sokkal érdekesebb dolog köti le a figyelmemet, jelen pillanatban.
Kezdőlap
