A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Volt egy kötelességem, egy fél éve elhunyt falkatagunk felé, megígértette velem, hogy vigyázom a gyerekére. S mivel vannak a bíróságon is farkasaink, meg egyéb helyeken is , így könnyedén el tudtuk intézni, hogy a falka egyik gyermek nélküli családja kapja meg a fiút. Szerettek volna gyerekeket, de egyelőre valamiért nem jött össze nekik, ők vigyáztak a kicsire. Hogy miért nem én, ha már megígértem? Mert az én életembe nem fért bele más gyerekének a felnevelése, nem tudnék figyelni sem a munkámra, sem a falkára, ha más gyerekét kellene pesztrálnom. Hat éves, így a pelenkázással nem lenne gondom, de akkor is… Más gyerekét nem. Ez amolyan farkasos dolog, főleg nálam. Ellenben mint a falkám tagjaként elviselem, elfogadom, sőt örülök, hogy annak a két tagnak sikerült egy kisebb családot alapítania. Viszont a kötelezettség, a srácot időnként én magam is elszoktam vinni állatkertbe, vagy épp Disney Landbe, Zen örömére, mert őt is magammal rángatom a legközelebbi ilyen úton, még akkor is ha bealszik a hullámvasúton. A srác…itt ül a porschém ülésén, apró kis öltönyében, és viszem a zeneakadémiai előadására, zseni a srác, az első napirendi pont az előadás, csoportban, majd szólóban. Komponál és kar mesterkedik, döbbenet, hogy ennyi idősen mennyi minden fért a fejébe, de egy apró zseni , az biztos. Az anyja is művész, és az apja is az. Nos, az apja nem tud a létezéséről, és nem is fog, ha pedig mégis megtudná, hogy létezik a srác, nos akkor szembe kell néznie velem is, és a ténnyel, hogy nem adjuk vissza neki a gyereket, ő a falkáé. - A következő dalt, a nevelőapámnak szeretném ajánlani, amiért befogadott és szerető családot adott. – a kissrác állt a pódiumon és egyenesen rám nézett, én meglepetten vontam fel a szemöldökömet, majd elmosolyodtam, és biccentettem. Mondtam, hogy nem egy üresfejű gyerek. Az elkövetkezendő egy órát még hangversenyek hallgatásával töltöttem, mellesleg nem különösebben az én stílusom ez az egész, de a srác miatt egyhelyben maradtam. A díjkiosztás után még hivatalos volt egy díszvacsorára is, amire kísérő nélkül ugyebár nem mehetett el, és különben is arról volt szó, hogy mely iskola akar lecsapni erre a fiatal tehetségre. Afféle tehetséggondozás, vagy bánom is én mi. De miért este kell ehhez szerencsétlent megkörnyékezni. Mindenesetre, itt voltunk a hotel báltermében, oldalamon a kissráccal, aki a kezemet fogta, cseppet sem hasonlított rám, megjegyzem, fekete haj, fekete szemek, és enyhén kreolos bőr. Hol vagyok én a sráchoz való hasonlóságban? Sehol, de azt vettem észre , hogy az összes nő a bugyijába olvad a látványtól. Nem csak ő volt az egyedüli gyerek az estélyen, különböző korosztályok is jelen voltak, és mind-mind gazdag családból származtak, akik vagy pénzen vették meg a tehetségüket, vagy tényleg rendelkeztek is vele. A srác pedig csajmágnesként működött, ám ez érdekelt a legkevésbé, hiszen minden nő érzi mellettem azt a vad, tomboló, féktelen aurát, ami miatt azonnal megakarnak környékezni és tüzelő szukákként kínálgatják a seggüket, épp csak nem ereszkednek négykézlábra. Nincs bajom a nőkkel ,de nem vihet el a farkam most rossz irányba. Így meglehetősen hűvösen viselkedtem, aminek az lett az eredménye, hogy végül senki sem mert a közelünkbe jönni. A végén még én fogom elrontani a viselkedésemmel, és a távolságtartó megjelenésemmel a gyerek karrierjét. Madox… figyelj már oda magadra egy kicsit… De nem tudtam. Egy ismerős illat csapta meg az orromat, lassan pillantottam körbe, itt van! Mit keres itt?! - Szaladj játszani, keress új haverokat. – engedtem el a srác kezét, és az útjára bocsátottam. – De fél szemed rajtam, ha indulok, azonnal előkerülsz. – figyelmeztettem.
Szombat este, 7 óra, Four Seasons Hotel. A meghívó a táskámban, és már sétálok is lefelé a kocsihoz, ami már vár oda kint. Az egyik pénzes anyuka akarja igencsak tehetségtelen fiát beszuszakolni valamelyik nagyhírű iskolába. Elvileg rendeztek ennek valami eseményt, valami baromi nagy báli eseményt, zenei koncertet, vagy hasonlót, ahol iskolák válogatnak az ifjoncok között. Elég szép összeget kaptam, hogy az egyik igazgatót rá vegyem arra, hogy bevegyék a fiút az iskolájába. A nő próbálta őt lepénzelni, de a férfi valamiért hajthatatlanul, folyamatosan visszautasította az ajánlatot és vele a gyereket is. Még egy ruhát is kaptam a nőtől, mert szerinte, amim nekem van, az úgy sem jó, bízzam csak rá. Eleinte azt hittem, hogy valami mindent mutogató koktélruhát ad rám, de szerencsére nem így lett. Mondjuk úgy néztem ki, mint egy halott menyasszony, ahogy a tükörbe néztem, de már legyintettem az egészre. Ha neki ez kell, akkor ezt veszem fel. Végül is finoman is lehet közeledni egy ilyenben. Mondjuk úgy, nem ajtóstul rontok a házba. Egy laza sminket is kapok egy bérelt sminkmestertől, meg parfümöt. Ez a nő mindent eltervezett. Ijesztően mindent. De hát legyen, történjen, aminek történnie kell. A kocsiba rutinosan ülök be a nagy szoknyával. A középkorban divat volt az ilyesmi. Amint beülök mellé, kinyitja a kis táskáját és elővesz belőle egy óvszert. - Ezt tedd el, ha szükséges, használd. – utasít. Kissé megemelem a szemöldököm. Ez a nő tényleg nagyon akarja azt a rohadt iskolát. Másik miért nem jó? Persze elveszem az eszközt, aminek számomra semmi értelme. Ezt persze ő nem tudhatja. Elteszem, és közben ismét belém mar az érzés, hogy az emberek számára örök gyerek maradok. Örök, meddő gyermek. Csak reménykedem, hogy egyszer eljön az a kor, amikor az én kinézetem már felnőttnek számít. Újra. Bár minél tovább él az ember, annál fiatalabbnak számít majd a 16. Annál gyermekibb leszek bárki szemében. Kivéve egy valakit. Megszorítom a táskát a kezemben, ahogy Maddock eszembe jut. Ő soha nem tekintett rám gyerekként, csak is egy olyan nőként, akit magáénak akar. És ez a része számomra még tetszik is, de amit csinált… Hogy erőszakkal ő döntött helyettem. - Figyelsz? – szól hangosabban a nő, mire hirtelen rá pillantok. - Tessék? – nézek rá, mire türelmetlenül felém fordul. - Azt kérdeztem, csináltál-e már ilyet. – ismétel újra, lekezelően formálva a szavakat. - Többször, mint gondolná. – válaszolom, majd elfordítva a fejem kipillantok az ablakon. A fényeket nézem, a várost. Végül megérkezünk, a kocsi fékez, kiszállok, a nő is kitipeg a hosszú, uszályos, vörös ruhájával. Ő feltűnően öltözködött, kihívóan van szabva ruhája. Szerintem be is akar pasizni itt. A gyereke úgy néz ki, mint egy kései nerd-rocker. Görnyedve áll, az inge nincs betűrve, az öltöny nincs begombolva. Félhosszú barna haja kócosan lóg, amúgy meg úgy néz ki, mint valami girhes ló. Csupa csont és bőr. Talán egy-két évvel lehet fiatalabb nálam. Amint meglát minket, egyértelműen zavarba jön. A rossz értelemben. Feszült és ideges, láthatóan nincs ínyére, hogy az anyja beszervezett engem. A nő persze megy is helyre tenni őt, közben folyamatosan jár a szája, mondja mit, hogy kéne a fiának, halkan szidja a viselkedése és viselete miatt, míg én csak állok kissé hátrébb és várok. A srác kelletlenül pillant rám, de megértésre nem talál bennem. Csak kifejezéstelen arccal nézek vissza. Végül besétálunk. A koncert alatt a nő mellett ülök, akinek be nem áll a szája, bár ez fehérzajként hat nálam. A koncert után valami vacsorára megyünk. Természetesen svédasztalos állófogadás, a hatalmas teremben halk háttérzene szól. A nő karon fog engem meg a fiát és a tömegben a célt keresi, majd amikor meglátja, lelkesen oda is rángat minket. Persze a 40-es férfi már láthatóan felsóhajt, amikor meglátja a nőt, de magára erőltet egy mosolyt és egy köszönést is, amint közelebb megyünk. A nő megint beszél 4 mondatot, majd közelebb tol, bemutat, miszerint „Lizi” vagyok és már nem is tudom, mi volt az indok, amivel rásózott a férfire, még mielőtt elviharzott volna a fiával. Persze a színjáték kedvéért a póker arcom kivételesen, kifejezetten élettel teli. Mosolygom, sőt, kicsit eljátszom a zavart lánykát, idegesen toporgok. - Sajnálom. Carla képes túlzásokba esni. Azt sem tudom, mit keresek itt, igazából. – sóhajtok. Ennyi elég, hogy a pasi megenyhüljön és beszélgetni kezdjen velem. Felajánlja karját, én pedig mosolyogva fogadom el és kezdek sétálni vele. Hallgatom, ahogy beszél, magyaráz a zenéről, meg ilyesmikről. Néha visszakérdezek, bólogatok. Néha megjegyzem, hogy Freddietől, Carla fiától tudok ezt azt, hogy jelezzem, a fiú nem ostoba. Persze a férfi sem az. Nem kell neki sok, hogy leessen, hogy direkt lettem nála hagyva. - Azért elég alattomos egy lányt küldeni azért, hogy rávegyen arra, amire már többször nemet mondtam. – mondja egy ital közben, de láthatóan nem neheztel rám. Miután álcám lehull, eddigi mosolygós arcom komolyra vált. - Nem vagyok „lány”. Több vagyok, mint amennyinek kinézek. – mondom sóhajtva, a poharamra nézve. - Valóban? – kérdezi hitetlen mosollyal a férfi, mire alig észrevehetően megcsóválom a fejem. - Tulajdonképpen miért nem veszi fel Fredericket? Carla szép összeggel járulna hozzá az iskolájához. – kérdezem a tárgyra térve, mire a férfi elneveti magát. - Azért, mert az a szipirtyó a fiát használja arra, hogy hozzám közelebb jusson. Nehogy azt hidd, hogy a fia sorsa érdekli. Az egyetlen, amit akar, hogy az én figyelmemet felhívja. Ha a fia az iskolámba járna, akkor okot adnék neki a találkákra. Ezeket elakarom kerülni. Fredericknek sem tenne jót. Nem hiszem, hogy a zene az álma. – mondja, én pedig szinte lenyűgözve állok. Ez a férfi csak azért utasítja el a pénzt, hogy egy gyermek –és köztük a saját- élete is úgy haladjon, ahogy kellene, nem úgy, ahogy egy gazdag nő akarja. - Nem vagyok Frederick barátja. – mondom végül. - Tudom. – mosolyog rám, mire leteszem a poharat. - De Carlat nem kell bemutatnom. Ha nem gondolja, hogy mindent megtettem az ügy érdekében, akkor rajtam, és a fián fogja ezt visszaadni. – folytatom, mire a mosoly eltűnik az arcáról. - Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi halkan. - Félre vonulhatnánk. Nem kell történnie semminek, elég, ha a nő azt hiszi, történik valami. – mondom, mire a férfi kelletlenül figyel engem. - Kérem! – érintem meg a karját. - Én is megakarok szabadulni ettől a „szipirtyótól”! – sóhajtom, mire végül elmosolyodik és bólint. Ismét karját nyújtja, majd amint belekaroltam, elindulunk. Ekkor pillantok meg a szemem sarkából valami ismerőset. Oda pillantva meglátom a jól ismert, széles hátat. Bújhat bármilyen ruhába, Maddock körvonalát, haját, járását, tartását bárhonnan felismerném. Kissé elsápadok és visszakapom előre a tekintetem. A férfi közben magyaráz nekem tovább a zenéről, az én agyam pedig kattog. Nem figyeltem meg, kivel van itt, de jobb, ha nem lát meg. Talán már így is megérezte a szagomat. Kicsit nagyobb lépésekkel haladok a férfivel a kihaltabb folyosókhoz, onnan pedig a lifthez. - A tetőről csodás amúgy a kilátás a városra. Ott ketten is lehetünk. Mesélhetnél magadról. – mondja, én pedig bólintok. - Igen, igen. – szuszogom idegesen, majd amikor pittyen egyet a lift és kinyílik az ajtó, gyorsan betolom rajta a férfit és már nyomom is meg a legfelső emelet gombját. Többször is, remélve, hogy minél hamarabb bezáródik az ajtó.
Keresve sem találhatna jobb alkalmat a bosszantásomra, hiszen egészen biztos, hogy azért jött ide, hogy felidegeljen, kikészítsen… hiszen megígérte! Megfogadta. Bensőm egy része arra vágyik, hogy elfogadjon, hogy elfogadja a közeledésem, de mégis milyen közeledést?! Nem tettem semmit ennek érdekében, de miért nem érzi ugyan azt amit én?! Abszurd! Amióta megéreztem az illatát, őt figyelem, kellemes illatú drága parfümöt is visel magán, ez szokatlan tőle, de tetszik. Követem az illatát, még nem láttam, tudom hogy a kissrác vigyázni fog magára, menet közben dobok egy sms-t Zane-nek, hogy jöjjön a gyerekért, mert dolgom akadt. Fontos dolgom, és vágja legalább olyan puccba magát, mint amilyenbe én tettem a mai estére. Szerintem őt is el kellett volna rángatnom magammal, a biztonság kedvéért, így két felügyelője lenne. Magamhoz intem a fiút. - Jól figyelj, Zane bácsikád hamarosan itt lesz. Csakis, de csakis vele mehetsz el. – szorítottam meg a fiú vállát, gyengéden, mert képes vagyok efféle mozdulatokra is, hogy biztosítsam a számára, hogy ez igazán jelentőségteljes pillanat, fontos; jobb, ha hallgat rám. Megborzoltam a srác haját, és visszaküldtem a terembe, hogy foglalja el magát. Minden rendben lesz. A folyosókra kiérve pedig megláttam a gyönyörű fekete abroncsos ruhát, akár egy reneszánsz kori kis fekete hercegnő, fekete hattyú. Zsebre tett kézzel álltam a lifttel szemben, és még láttam, ahogy kétségbeesetten fújtat, és pont rám emeli a szemeit. Tettem egy lépést a lift felé, majd még egyet. Láttam, ahogy bezáródik az ajtó a párosra. Felemeltem a fejem és kipillantottam az ablakon, az éjfekete ég irányába. Az állkapcsom is megfeszült. Senki sem érhet az én Annámhoz! Odasétáltam a lifthez, láttam, hogy a tetőtéren állt meg. Mit lehet csinálni a tetőtéri kertben? Kettőt találhatsz, te ökör! A faszi biztos gazdag, vagy… a szeretője, bánom is én! Miatta nem keresett nem igaz?! Megvan neki a saját élete! Hazudott! Hazudott arról,hogy neki nincs normális élete! Ezekszerint van, elég fényűző és magasztos, ha egy vén fasszal szűrte össze a levet. Nem-nem nem-nem! Felmordultam, még az albak üvegek is beleremegtek a hangba, aztán elindultam a lépcső irányába. Lassan szedtem a lépcsőfokokat, megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de nem megy, hiszen egyfolytában azon jár az eszem, hogy ezek ketten mit csinálhatnak odafent. Tényleg nem vagyok neki ennyire fontos, hogy nem keresett?! A féltékenység, amit egyébként kibaszott haragnak érzek, mert még ilyen érzést sosem éreztem, utoljára csak akkor amikor a juhász felesége volt. A tetőtéri kert illatát is érzem, éjjel nyíló virágok szaga tölti be a környéket, már jó pár emelettel lejjebb is éreztem. ~Nyugodj meg Maddock, nyugodj meg Maddock! Nincs gáz, nem lesz gáz, legfeljebb ledobod a faszit az emeletről, mi az neked nem igaz?!~ Vibráltam a feszültségtől, még azt a rohadt nyakkendőt is megbontottam magamon, elég csálén állt, de nem érdekelt. A hátra zselézett hajamon már nem volt mit széttúrnom, legfeljebb csak a feszült vállaimon látszott valami, hogy nagyon nem stimmel valami, mert egyébként fapofával gyalogoltam fel. Hátha elmúlik az a mardosó gyilkolási vágy, és indulat amit a párocska láttán kezdtem érezni. Lehet, hogy Zent magamhoz kellett volna hívnom, nem a sráchoz, annak pedig a nevelőszüleit? Ó, édes faszom! Sokkal rosszabb, be kellett volna rohannom a liftbe és velük együtt kijönni levegőzni, és cigizés címén rágyújtani. Igen! Ezt kellett volna tennem. Mégis úgy éreztem magam, mint a robbanni kész vulkán, akinek csak egy utolsó löket egy utolsó sóhajtás és kitörik. Kiléptem a lépcsőfeljáróról, és a belső zsebembe nyúltam a deckért. Felelősségteljesebben viselkedtem, valamelyest, mert tudtam, hogy odalent egy kisember épp a példaképének tekint, és értékelnem kell azt, hogy miattam, nekem ajánlotta az előadását. Ha igazán felelősségteljes lettem volna, akkor egyedül sem hagyom a fiút! ~Faszom!~ A gyenge szellő az arcomba csapott, még jobban éreztem a Anna illatát. Gyönyörű! Ahogy az elefántcsont színű bőrét kiemelte a ruha, mintha egy középkori hercegnő volna, apró teremtés, bár kevésbé bájos. De én tudom, én még valamiért remélem, hogy ott van ez alatt a réteg alatt az a nő akit én szerettem, akibe beleszerettem. Miért?! Miért ver engem ennyire a sors?! Csak azt tudom, hogy annak a fazonnak semmi keresnivalója az én Annám mellett. Végig simítok a halszálka csíkos szürke öltönyöm élén, és veszek egy nagy levegőt, a kevert dohány, amit attól a boszorkától vettem, igazán jól jönne, de a srác miatt el sem hoztam magammal. A példakép meg ilyesmi… Kibaszott kert! Miért kell ezt ennyire zegzugosnak csinálni?! Egyáltalán miért akarom én hallani,hogy itt enyeleg a gazdag fószerével Anna? - Csak egy csókot, odalent figyelnem kellett a többiekre… - hallom az ismerős mellékzöngét, és érzem Anna illatát is, az egyik lugas alatt állnak, és épp az alattunk elsuhanó városra lehetne rálátni. - Nekem adhatod az ártatlant, nem véletlenül küldött hozzám a gyerek anyja! – több sem kellett, mintha elhúzták volna a szemeim előtt a vörös posztót, hátulról robbantam be, és kaptam el a grabancánál fogva a faszit. Egy…kettő…három! Ott lógott a korláton kívül, a markonban a nyakával, derekával egyensúlyozva a peremen. - Egyetlen egy jó okot mondj, hogy ne engedjelek el. – vetem oda foghegyről. Itt a szélén már sokkal jobban fúj a szél, jobban belénk kap, de nekem ez meg sem kottyan.
A lift ajtó becsukódik lassan, miközben én riadtan veszem észre, hogy Maddock a felvonó elé ér és egyenesen a szemeimbe bámul. Nem csak hogy megérzett, de megtalált. A lifthez lép, ahogy az becsukódik, ő úgy közeledik, de végül kint marad. Fellélegzem. - Mi a baj? - kérdezi, mire hátra pillantok a férfire. - Csak valaki, akit kerülni akarok. – mondom egy halvány mosollyal. Nem csak érzem... tudom, hogy fel fog jönni. Fel kell gyorsítani az eseményeket. Már most olyan érzéseket és vágyakat kezdek bele ültetni, mint amilyenek Maddock érezhet. A hamvas, feszes bőr, a telt ajkak, a hetyke keblek, a karcsú derék. Nem kell sok, hogy finoman megérintse a csupasz vállamat. - Ne aggódj, nem engedem a közeledbe. - nehéz visszatartanom egy horkantást. Ha ő azt tudná... De a szerepemet játszva hálásan elmosolyodom és ölelem meg. A tetőre érve átölelem magam. Ide fent fúj a szél, hűvös van. Persze egyből leveszi a zakóját és rám adja azt. - Tessék. Ha fázol szólj, és vissza megyünk. - mondja én pedig bólintok egy mosollyal és ismét a karjába karolva sétálok vele. Terelgetem, úgy hogy az épület szélére menjünk. Tényleg csináltam már ilyet, magam is terveztem dolgokat... egy fotós egy meglehetősen jó kamerával a másik tetőn vár és figyel. Megbeszéltem, hogy ha meglát egy férfivel, akkor lőjön fotókat. Főleg, ha csinál is valamit velem. Jó pénzt kap érte. Nem annyit, mint én a munkáért, de neki ezt nem kell tudnia. - Még is mit mondjak Carlának, ha kérdi, mit csináltunk ide fent? – mondom kis mosollyal, megállva. Jó helynek tűnik, mert ha valaki a tetőről közeledne, nem lát minket, de a lesifotós a másik épületről igen. Így a férfi biztonságban hiszi magát. Közelebb lép, megsimítja az arcom, miközben elmereng. Talán azon gondolkodik, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe. Miféle, kiféle vagyok, hogy ilyen munkákat vállalok. - Bár jobb kérdés az, hogy te mit akarsz tőlem. – mondom halkan, újabb vágyakat ültetve a férfibe, de mivel tudom, hogy ő szeret a "ragadozó" lenni, összébb húzom magamon az öltönyt. - Csak egy csókot, odalent figyelnem kellett a többiekre… Nekem adhatod az ártatlant, nem véletlenül küldött hozzám a gyerek anyja! - lép még közelebb, testünk összeér és már hajolna oda hozzám, már előttem a cél, már várom, hogy a fotós elcsíphesse a pillanatot, és a nő megkapja, amit akar. Egy képet, ahogy a férfi egy kiskorúval csókolózik. Épp elég, hogy fenyegetni tudja őt. Épp elég zsarolni. Ennyi kéne. Tíz centi. Egy arasznyi. Ennyi kellett volna, de hirtelen elragadják a férfit. Elkéstünk. Magamban átkozódom, miközben a farkas kilógatja a korlát felett a rémülten felkiáltó igazgatót. - Maddock! – lépek oda és megragadom a karját. - Hagyd abba! Nem ölheted meg! Tele van kamerákkal a hely, nem úsznád meg! És mi lenne akkor a falkáddal, hm?! A ... gyerekkel! – hozom fel a fiút lentről. Emlékeibe pillantva hozom fel a képet, ahogy a kisfiú neki szánta az estét. Azt hiszem.... ez.... ez az első alkalom, hogy életemben "jóra" használom az erőmet. Hogy ezúttal valaki életét akarom megmenteni, nem pedig megölni őt. Rohadtul próbálkozom. Aggódom, mérges vagyok és elkeseredett. Miért kellett megint... Halkan sóhajtok. Most már beszélnünk kell. - Húzd vissza és engedd el őt! Ha megteszed, megbeszélek veled mindent. De ha most elengeded ezt a nyomorultat és megölöd, ígérem neked, hogy soha többé nem fogsz látni! – azt hiszem, számára ez lehet a legnagyobb fenyegetés. A falkájával nem hatottam meg, de látom, hogy mennyire ragaszkodik hozzám. Ha pedig ennyire ragaszkodik, akkor a leginkább így tudom megfékezni. Remélem, sikerülni fog. - Kérlek... – teszem még hozzá, finoman megszorítva ujjaimmal karját.
Nem tudtam türtőzteni magam, még a fazon szavai sem jutottak el a füleimhez, azonnal. Nem véletlenül küldték ide? Ki a francot érdekel?! Taperol, meg csókolgat! Senkit ne merészlejen csókolgatni főleg ne Annátt! Nem érdekel a sikongatása is, úgy sikongat mint egy nő, már csak ezért sincs joga hozzáérni ahhoz aki az enyém. Vicsorgok rá, esküszöm, hogy még a hangomat is hallani lehetett, ahogyan felmorgok rá fenyegetőn. Édese istenem, csak ide ne hugyozz félelmedben, mert eléggé kényes vagyok az új öltönyömre. Újat vettem erre az alkalomra. Meg kellett adnia a módját, nem mehettem el ugyan abban a ruhában a srác ünnepségére, amiben az anyját temettük, de nem is ez a lényeg, vagyis részben, csak… egy… á! Fújtatok, mint egy felbőszített vadkan. Hallom Ana hangját, ahogy mellém lép, és megfogja a karomat. Az előbb még össze voltam zavarodva, azt hittem enyelegni jött fel a kedves negyvenes faszijával, erre most? Megtudom, hogy ő akart rá mászni. Nem! Tisztelettel kell bánjon vele, különben velem gyűlik meg a baja! A falkám, a kissrác, a falkám, az életem amit eddig felépítettem! Hülye lennék eldobni az egészet egyetlen nőért nem igaz?! Az ajkamon feltolul egy kétségbeesett, dühös morgás, ő vagy a falka? Végül beadja az utolsó adúászt amit beadhat. Ha megteszem, soha többet nem láthatom. Pedig képesek lennénk eltűntetni a nyomaimat, hogy én öltem meg, hiszen semmi közöm nem lenne az egészhez. - Faszom! – csattanok fel és fordulok a pihekönnyű kis terhemmel és bedobom a lugasba, hogy azért nyekkenjen. Veszek egy nagy levegőt, kihúzom magam, és teljes magasságommal pillantok le Annára, miközben a kezeimet karba fontam magam előtt. - Halljam, mit csinálsz ezzel a kis nyomorulttal?! – fújtatok, az orrcimpám megremeg, a nyakamon lüktet az ér, bosszús, kibaszott ideges vagyok! – Otthagylak! Eltűnsz! Még csak utánam sem jössz ,ezúttal már szabad akaratodból sem, és aztán így kell lássalak újra?! – zihálok, igen, elöntötte a szar az agyamat. Nem hiszem el, képtelen vagyok elhinni, hogy ezek szerint én nem vagyok a számára olyan fontos mint amilyennek őt érzem a magam részéről. Ráadásul nekem sokkal nehezebb volt átvágnom magam a mocsáron keresztül a házamhoz, mint neki, egészen biztos vagyok benne, hogy amint lekerült róla az a rohadt nyaklánc elszelelt, elillant, el is felejtett! Bezzeg én! Időnként pár alkatrészt a falhoz vágtam, az embereim idegeire mentem, és végül maga Zen volt az, aki azt mondta, hogy kényszer szabira kell mennem. A hirtelen jött szabadidőmben pedig inkább edzettem, futottam, az máskor megnyugtatott most nem. Egyértelmű volt, azok után, hogy lerugdosott a pincébe, hogy nem akar belőlem. Nem akar többé látni, sőt! Terhes neki a jelenlétem, de azért rendezett egy izgalmas kis mészárlást, amibe kénytelenek voltunk belefolyni rendőrségi szinten , iratokat, jelentéseket hamisítani. Lerendezni a lakásomat, gyorsba rendet tenni, minden felszerelést, hogy a normalitás látszatát keltsük, éjszaka lábujjhegyen pakoltuk ki a törmelékeket, még fingani sem lehetett, hogy nehogy felébresszünk bárkit is, aki kukkolna. Őrszemekkel pakoltunk, komolyan nagyon para volt, bár élveztem, valamilyen szinten. Mert izgalmas volt, mindig is szerettem titokban járni. Mellékes,hogy a haza út után nyakig dzsuvás voltam. Oldalra pillantottam a tanárkára, összehugyozta magát, idáig éreztem a szagát. Megropogtattam a nyakamat, és összezártam a számat, jobb ha nem szólalok meg, nem borulhatok ki ennyire Anna közelében, így is tudja, hogy mennyire fel vagyok kavarodva a közelében. De akarom, hogy újra hozzám érjen! Még mindig érzem szinte az érintését az alkaromon. Mi a fasz van már?!
Sikerült. Vissza húzza, én pedig megkönnyebbülten nézek afelé a tető felé, amerre a fotós lapul. Maddock bevágja a lugasba az igazgatót, én meg csak sóhajtok. Majdnem sikerült gyilkolnia egy szemtanú előtt.. Mert mások zsarolása egy fotóval egy dolog, de egy gyilkosság teljesen más. Fogadok, hogy a paparazi beköpött volna minket. Aztán Maddock szinte rám förmed, ha csak az auráját látnám is tudnám, hogy tombol benne a harag és a féltékenység. Ha meg nem látnám, akkor is tudnám. Olvasni lehet az arcából, a szemeiből, a hangjából. Halkan sóhajtva nézek a sokkos állapotban lévő tanárra a bukszusban, majd vissza Maddockra. - Gyere. – ezt nem itt fogom vele megbeszélni, az hót ziher. Ismét a másik tetőre pillantok. Már csak a paparazzi miatt sem. Azonnal hátat fordítva elindulok, bemegyek a lépcsőházba, szoknyám alját felhúzva lelépcsőzöm egy emeletet. Ott kimegyek a folyosóra, majd az első szoba ajtaján keresztül megyek, túlvilági alakommal. Belülről, a kilinccsel nyitom ki neki az ajtót. Feltételezem, hogy követett. Én biztosan nem maradok ott, álldogál, vagy sem. Oda bent felkapcsolok egy villanyt, de nem az összeset. Egy elég. Azután járkálni kezdek és azon gondolkodom, vajon az anyag, amit a fotós lőtt, elég lesz-e. Ha Maddock a szobába ér, felé fordulok. Istenem, de leordítanám megint a fejét, hogy mit képzel. De egyszerűen nem tudom. Belefáradtam abba, hogy harcoljak vele. Úgy sem ér semmit. - Tudom, mit érzel. Megértem. – kezdem végül. - De ez így nem működik, Maddock. Azért nem kerestelek, mert azt akarom, hogy az én döntésem legyen. Ha azt akarod, hogy veled legyek, akkor meg kell dolgoznod érte. Nem köthetsz magadhoz erőszakkal. Nem ölhetsz meg mindenkit, aki csak hozzám ér. – sóhajtok fel. - Ez a munkám, érted? Felbéreltek, hogy rábírjam a férfit valamire. Fotókkal lehetett volna zsarolni, de hála neked, lehet, hogy semmi nincs a kezemben. És az elégedetlen ügyfélnél nincs rosszabb. – de van. Egy őrült, kanos, szerelmes farkas. Leveszem magamról a zakót és karba teszem a kezeim. - A francba is Maddock, egyáltalán mit szeretsz bennem? Nem is ismerjük egymást. "A juhász felesége" vagyok, akivel egyszer hetyegtél és ennyi. Mi volt a kedvenc színem? Mi volt a kedvenc illatom? Mi volt az álmom? Mi tartott életben azokban a sötét időkben? – kérdezgetem. Persze tudom, hogy semelyikre se fogja tudni a választ. Sose beszélgettünk... Sose volt még alkalom se rá, hiszen egy egyszeri, titkos viszony volt a mienk. - Én sem tudnék rólad semmit mondani, csak azt, amit mindenki más is tud. – mondom és fáradtan a hajamba túrok. - Ezért kell dolgoznod értem. Ha azt akarod, hogy veled legyek, el kell érned, hogy akarjam. Meg kell ismerned, nekem meg kell ismerni téged és meg kell szeretnelek. És az, hogy rabbá teszel, nem segít. Az csak feldühít. És tudod, hogy egy fúria vagyok, ha feldühítenek. Nem tudok józanul gondolkodni olyankor. – mondom, leülve a legközelebbi objektumra, esetünkben egy fotel. - Tudod... ha nem rontasz rám azon az estén, minden máshogy alakult volna. – hozom fel a találkozásunkat, de inkább nem nézek rá, csupán a padló szőnyeget bámulom. - Te voltál az, aki hosszú idő után újra egyenesbe tehetné a életem, és te sem akartál mást, csak megölni. Karddal vártál, gyilkos szándékkal. Csodálkozol hát, hogy megakartam halni? És amikor meggondoltad magad, akkor sem engedtél el. Akkor sem értem, hanem önmagadért cselekedtél. Azt tetted, ami neked jó volt, nem azt, ami nekem. Egy ilyen önző, kihasználó kapcsolatfélében voltam már. Nem akarok újra elkezdeni egy ilyet, értesz? Ezért se kerestelek. – mondom, végül rá pillantva.
Követem, nincs más választásom, mert úgy érzem, hogy komolyan beszélni akar velem. Figyelemre sem méltatom a kis gané túrót. Nem fontos számomra, egyáltalán. Mögötte haladok, zsebre dugott kézzel, még mindig tombol bennem a harag,de már csak fél lángon, figyelem, ahogy belebeg az első üres szobába, tényleg az, mert semmiféle életjelet nem hallok kiszűrődni onnan. Ő gondolom a lidérc érzékeinek köszönheti, hogy egyáltalán nem érez semmit. Amikor megszólal, kibukik belőlem egy meglepett horkantás, és még előrébb is dőltem álltomban, a szoba közepén álltam, karba font kezekkel, akár az ő tükörképe, az egészen csak az rondított, hogy rajta ott feszült az az ócska kabát, még csak nem is méretre szabott ,drága darab. Vettem egy nagy levegőt, és hűvösen pillantottam rá, szét szaggattam volan a ruhadarabot, de türtőztetnem kellett magamat. Úgy éreztem, hogy jobb, ha csendben maradok, és figyelek. ~De megölhetek mindenkit!~ válaszolok gondolatban a szavaira, hiszen ez így igaz, minden jogom megvan hozzá, senki sem fogja elvenni többet tőlem. ~Mit?! Az illatod, az, hogy érinthettelek, a selymes bőröd, hogy te őszinte voltál velem az első pillanattól kezdve,tényleg tetszettem neked, és hosszú idő óta vágytam már rád, miért nem elég ez? A farkasom szerint elégnek kellene lennie ennyinek, nem érted?! Nem érzed?! ~ Igen, nekünk fekete és fehér, könnyű vagy nehéz, jó illatod van, jó volt veled a szex, erős vagy, most már erősebb, alkalmas nőstény lennél, de…úgy tűnik ez nem elég. - A fazonon könnyen lehet segíteni, fél tőlem, még a földet is felnyalná értem, előttem. Szóval, ha nem tesz meg nektek valamit ,csak fenyegesd meg ,hogy jövök, és ismét megszellőztetem. – rántom meg a vállam könnyedén. Ezután újra csöndben maradok, nem szólalok meg. A kérdéssorozattól megrettenek, ezek mind csak emberi problémák! Ez…neki fontos! Nekem…?Nekem…? Veszek egy nagy levegőt és átsimítom a hajamon a tenyerem, miközben leülök az ágyra. - Más is tud? Heh? – suttogom halkan. Nem kell modnani, a legtöbb embernek csak egy nagydarab izomagyú állat vagyok, aki legtöbbször hirtelen felindulásból cselekszik. Csendben hallgatom a problémáját, a kívánságait, és azt, hogy ő sem így képzelte az első találkozásunkat. Sokáig ülök csendben, és kicsit idegesen ráng is a lábam, mennék. Utálok egyhelyben maradni, utálom ilyen sebezhetőnek érezni magam, mindezt ez az egész helyzetünk váltotta ki. Hogy újra láthatom. Mi van… ha soha de soha többet nem láthatom?! Abba… megrokkannék, újra. - Nem úgy akartam azt az estét… - temetem a tenyerembe az arcomat. – Én… nem úgy akartam. – suttogom halkan. – Haragudtam rád, mert úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy te tetted tönkre a terveimet. Titokban veled akartam lenni, elakartam szökni a faluból veled, egy másik kontinensre, vagy anglia másik végébe, hiszen kovácsra mindig szükség volt. A feleségem… az a nő… -köpöm megvetőn a szót – Őt… gyűlöltem… a fiammal hált, havonta egyszer, akkor még nem tudtam, hogy miért, vagy…mifélék. Most már tudom, hogy mi az a havonta egyszeri fontos, és halaszthatatlan elvonulás a civilizáció elől. Akkor még nem tudtam. Megakartalak ölni, mert téged is hibáztattalak azért, mert tönkre ment ez az egész álomkép. -Nem akartam mást, csak téged… és… teljesen elvesztettem az eszem, igen… - felkeltem és komolyan pillantottam Annára. – Egy állat vagyok. Ez vagyok én. Elfelejtettem milyen embernek lenni, különbséget tenni vágyak és érzések között. Jó és rossz között, jó volt, hogy találkoztam veled, de valami mélyen azt súgja, hogy rosszul tettem, hogy úgy viselkedtem, elvettem tőled azt az estét. Önző vagyok, mert…képtelen vagyok téged megölni. Nem megy, - felsóhajtottam. – minek titkoljam, hiszen úgyis érzed. Őrülten, megmagyarázhatatlan oknál fogva ragaszkodom az életedhez, nem akarom ,hogy meghalj, egyáltalán. – hátat fordítottam neki és lehúztam a nyakamból a nyakkendőt, és kigomboltam azt a néhány gombot felül, baromira bezártan éreztem magam, sarokba szorítva. Tettem egy lépést az ajtó felé, és a folyosón állva megálltam a lámpa fénykörén kívül, miközben nekidőltem a falnak, és onnan, távolról pillantottam vissza a fotelben ücsörgő alakra. - Én… csak…a verekedéshez értek. A klánomhoz, és a kovácsmesterséghez, és a szereléshez. – a sötétben állva vettem egy nagy levegőt és nekivetettem a hátam a folyosó falának. - Nem elég, ha elveszlek feleségül, és menet közben kiderül minden? – bukott ki belőlem a kérdés, hiszen régen is így volt. Most is működnie kellene ennek nem? De hiába tettem fel a kérdést, tudom ,hogy nemezt várja tőlem, nem ezt akarja. Lassan előkotortam egy névjegykártyát a belső zsebemből és azt forgattam a kezeim között, aztán odaléptem hozzá, lassan. - Itt megtalálsz… - rántottam meg a vállam könnyedén. ~ha akarsz~De ezt már nem tettem hozzá. Csak álltam vele szemben és őt figyeltem, látni akartam, ahogy eltűnik előlem, hogy soha többet nem látom. Hiszen megmondta, nem ismer, azt se tudja, hogy mit szeretek vagy sem. Nem kellek neki. A farkasom belül magányosan ordított, szívet szaggatóan. - Ígérem, hogy többet nem kereslek, bár most sem miattad vagyok itt… csak megláttalak… - magyarázom halkan.
Szavaim közben csak ritkán nézek rá, látom az arckifejezésén, az auráján, hogy értetlen, hogy ideges. Minden tisztán leolvasható róla, ha akarná se tudja elrejteni. Halkan sóhajtva figyelem csak, ahogy elmondja, hogy fenyegessem csak nyugodtan a férfit vele. - Az erőszak nem megoldás mindenre. – Madox mindenkit alábecsül. Vagy csak túl sokat gondol magáról. A pasas kérhet védelmet, távoltartási végzést, satöbbit. Jogai vannak csak azért, mert ember... egy gyilkosságot pedig nehéz lenne amúgy is eltusolni. Mindegy. Az estéről beszélve látom rajta a bűnbánást. Szomorúan, keserűen nézem. Elhiszem neki, hogy nem úgy akarta. Értem, hogy csak hibáztatni akart valakit. Mert valakit muszáj volt. - Tudom. Nekem is kellett, hogy legyen célpontja a dühömnek, ami nem akar egyszerűen csillapodni. Nekem mindig más volt. Mindig, mindenki megsínylette körülöttem épp ezért. – mondom, miután közli, hogy őrülten ragaszkodik hozzám, kisétál a fényből. Nem akarja, hogy meghaljak. Újra, véglegesen. Őszintén szólva, nekem sem fűlik hozzá a fogam, most hogy egy apró szikrát látok. Egy apró esélyt, ami megnőhet még bármivé. Kérdésére, hogy nem vehetne egyszerűen csak feleségül, aztán megismerkedünk út közben, felvonom a szemöldököm. Gondolom úgy is tudja a választ. Nem akarom ennél is jobban letörni azzal, hogy hangosan ki is mondom. A levegőben hagyom a dolgot. A klános dolog annyira nem is érdekel. Tudom, hogy képes másra is, nem csak verekedésre. Alfa. Alfává csak azok válnak, akik képesek a falkájukat mindenféle tekintetben biztonságban tartani. Többre képes, mint amennyit gondol magáról. Ezután oda sétál hozzám és felém nyújt egy névjegykártyát. Felállok, elveszem, ujjaim finoman érnek közben az övéhez. Szavaira halkan sóhajtok és a fotel melletti kisasztalra teszem a névjegyet. A felszabadult kezemmel megfogom az övét. - Nekem nem az kell, hogy ne keress, Maddock. Nekem az kell, hogy úgy közeledj felém, mint... egy ember. Hogy randizzunk, ha akarsz valamit. Hogy rázz vissza a világba. Hogy megments. – mondom halkan, együttérzően figyelve őt. Talán, ha a régi Annát keresi bennem, ezekben a percekben, pillanatokban, pillantásokban megtalálhatja őt. A felszín alatt, valahol mélyen, több száz év alatti mélységben, de ott van, elveszve, egyedül, megtörve. Megtört lelkéből szivárog ez a fekete méreg, amely most engem alkot. De itt van még. És érez. És akar. Akarom őt. Kívánom őt. De végig is akarom járni az utat, amely oda vezethet, hogy tényleg boldog lehessek. Halkan szusszanok, egyik kezemet felcsúsztatom a karján, fel a vállán a tarkójára, hogy közelebb húzva adhassak egy csókot arcára. Apró gesztus, de úgy érzem, eléggé felemelő tud lenni neki ahhoz, hogy ne legyen ennyire letörve. Ez nem az örök búcsú perce.
Hasonló dolgokról beszélünk, azt hiszem. Mindig, ezidáig, eddig a pontig az iránta érzett haragom és gyűlöletem mozgatott, de amikor megláttam, egész mást akartam tőle, nem leszúrni, nem megölni…nem tudom. Egyszerűen csak azt akartam, hogy éljen. Amikor elveszi a névjegykártyát a kezemből, le kell, hogy hunyjam a szemem, mert érzem a testemen az érintését, és többre vágyom, elkapom a kezem, mintha megégetett volna. Teljesen ledöbbenek, és megrettenek a szavai hallatán, mint egy…em-ber!!! Én nem vagyok ember! Semmi közöm az emberekhez, több bennem az állati, mint az emberi. Emlékszem, hogy azon az éjjelen, még vadat is vittem neki, neki vadásztam, de ő…? Inkább… a fán volt fent! Inkább elmenekült akkor is tőlem, egy farkas senkinek sem visz úgy ajándékot. Csak az emberi énemnek köszönhetem, hogy valamelyest tisztában vagyok az ajándékozás fogalmával, mert amikor én születtem, nem volt semmi ilyen…Randi, mert az meg mi a faszom?! De ahogy őt nézem, úgy látom, hogy ez a Randi nevű dolog igazán fontos, ki tud nekem randi tanácsokat adni, de most komolyan? Zen előbb ad főző leckét nekem, minthogy randi…?! Randival kapcsolatban kezdjen el oktatni, a hasát fogja a röhéstől majd, ha ezt felvetem neki, nem…ilyet nem tehetek. Nem hozhatom ezt fel neki, ezt hallgatnám évszázadokig! Döbbenten állok, és pislogok magam elé, látom, hogy nagyon remélni szeretné, hogy én képes vagyok ilyesmire, de jelenleg megmukkanni is alig vagyok képes. A szemei mélyén látom azt a lányt aki egykor volt, ott van halványan, talán most, hogy itt állunk a búcsú kapujában látom meg benne azt a lányt, miért pont most?! Hiszen a névjegykártyám is ,ami egy gesztus volt felé, azt is letette inkább az asztalra. Dermedten állok, és követem végig a kezének mozdulatát, egyenesen a karomig, érzem a hűs érintését, hiszen az én testem mindig forróbb pár fokkal, így az övé valahogy hűvösebben hat, ahogy a nyakamra, majd a vállamra simítja a tenyerét. Ekkor már rá pillantok, kérdőn, kíváncsian, és zavarral a tekintetemben, mit akar tőlem? Meglepetten egyenesedek fel, és lépnék hozzá közelebb, hogy többet akarok, ám a mozdulat felénél megmerevedek, lehorgasztott fejjel, és teszek pár lépést hátra. Veszek pár nagy levegőt és megszellőztetem az ingem. Utálom ezt a ruhát is ami most van rajtam, egyáltalán nem kényelmes! Megremeg a szám széle, és kűzdök magamban, próbálom kibökni, hogy életemben egyszer nem értek valamit, nem tudom, hogy hogyan kell randizni! - Öhm… szóval…? – kétségbeesetten pillantok körbe a szobában, fhúú de eltűnnék innen a picsába! – Fuh… - masszírozom a tarkómat. Többször ökölbe szorítom a kezemet ezekután, még életemben nem éreztem magam ennyire… összevissza. Nem azt akarja, hogy rá mássz te! Hanem?! Az elején akarja kezdeni! Az nem ott lenne, hogy fogják a családjaink és eldöntik, hogy kihez adnak hozzá?! De. Én meg…? kitől kérhetném meg a kezét?! De nem kézkérésről volt szó! A picsába! Lassan…vettem egy újabb levegőt. - Én egy állat vagyok Anna. – bököm ki végül. – Én csak… erővel veszem el amit akarok, ráadásul hiába vittem neked vadat, te… inkább kimentél a biztonságos odúból is akkor… én ezt nem értem. – tettem hozzá sokkal halkabban a végén.
Kezdőlap
