Ahogy besétálok az ajtón, egyfajta nyugalom önt el. Mindenhol csend honol, a lámpák sehol sem égnek, így tudom, hogy a szüleim még nem értek haza. Nem lep meg, mindkettőjüknek rengeteg dolga van, s bár gyerekként ebből nem vettem észre semmit, ahogy idősödöm, egyre inkább értetlenül figyelem, hogyan képesek ellátni az itthoni teendőket, hogy képesek velem lenni, mikor olyan sokat dolgoznak. Én sosem bántam, ha nem értek haza vacsorára, ahogy azt sem, hogy sokat utaznak, amióta csak az eszemet tudom, hiszen így egyedül lehettem, valamint egyszerűbb titkolni, miféle lény járkál be a házunkba.
A kabátomat a fogasra akasztom, a cipőm pedig rendetlenül lerúgom az előszobában, nem törődve azzal, hová is esik. Fáradt vagyok, kimerült, egy lelki roncs és borzasztóan szégyellem magam, hogy mindezt Damien hiánya hozza elő belőlem. Hova lett a racionális énem, amelyik tudná, hogy vámpírokkal barátkozni egyáltalán nem biztonságos, pláne nem szerelembe esni egyikükbe? De a helyzet az, hogy pontosan tudom, hogy épp emiatt nem próbálok kihátrálni ebből a kapcsolatból. A biztonságos élettel tele a hócipőm, a veszély vonzz, talán mindig is az vonzott, bár egyedül Emaline-nek sikerült eddig kirángatnia a komfortzónámból, egészen addig, míg a vámpírom fel nem bukkant. Fáradtnak lépek oda apám italos szekrényéhez, töltök magamnak egy pohárka bort - úgy tűnik nagyon is rászoktam erre, esti rituálévá nőtte ki magát - és a zongorához lépek, amit mintha ezer éve nem használtam volna. Kortyolok az italból, egy ideig nézem, ahogy felfröccsen a pohár falára a vörös folyadék, majd szép lassan lecsordogál. Amikor hirtelen magam előtt látom Damient, ahogy egy holtestet tart a karjaiban, akinek vére a kezeit szennyezi, félrerakom a poharat a zongora tetejére, s aprót rázok a fejemen. Túlságosan a rabja lettem a vámpírnak, függök tőle, mint egy alkoholista a napi adagjától és figyelembe véve, az esti egy-egy pohár italt, nem is állok olyan messze ettől a felvetéstől. Leülök a padra, megigazítom a szoknyámat, hogy ne gyűrjem össze a kék anyagot, s ahogy a zongora billentyűjével találkozik az ujjam, az nem épp a legszebb hangot adja, de mivel évek óta nem játszottam rajta, ahhoz képest nem is olyan pocsék. A lágy dallam nem olyan gyönyörű, ahogy tanultam apámtól, talán meg sem közelíti azt, de engem megnyugtat. Lassan, fokozatosan alábbhagy az aggódásom, egyedül a fáradtság marad, de azt csak egy jó hosszú alvással tudom majd legyűrni. Egy húzásra lehajtom a pohárban maradt bort és készülök feltápászkodni a hangszertől, amikor meghallom a zajt. Nagyon halk, amilyet néha Damien csap, ha tudatni akarja velem, hogy itt van, s egy részem megrészegül az örömtől, míg egy másik gyanúsan méregeti a szobát. Az ablakokat kémlelem, a bejárati ajtó felé tekintgetek, amit innen nem látok jól, de... semmi. Újabb zaj, mire a szívem vadul kalapálni kezd a mellkasomba, úgy érzem, menten kiugrik a helyéről, de még mindig nem látok semmit. Már tudom, hogy nem Damien az és rögtön betörőre gondolok, egy gyilkosra, annyi minden végigpörög az agyamon. Kezdetnek az, mennyire ironikus és vicces lenne, ha egy emberi lény végezne velem. Egy vámpírba zúgtam bele, s pont egy halandó veszi el az életem végül! Furcsa módon a félelem mellett valami mást is érezni kezdek, egy ösztönt, ami azt súgja védjem meg magam. Körülnézek a szobában, de gyertyatartón, italos üvegen és egyéb csecsebecsén kívül semmi használhatót nem látok. És akkor megpillantom a levélbontó kést, amit anyu mindig előszeretettel alkalmaz, én pedig sosem értem, miért nem tépi csak fel egyszerűen a borítékot... Most hasznosnak találom, csakhogy mögül megint zaj érkezik és megdermedek a mozdulat közben, majd a következő zajnál ijedtemben lehuppanok a zongora padjára, ahelyett, hogy a szerszám felé igyekeznék. Hirtelen beáll a csönd, de valami azt súgja, ez még csak a kezdet...

599 szó ⌬  ⌬ öltözék

⌬