Mindenre számítottam, de arra nem, hogy ennyire kiborul rám. Sejtettem én, hogy nem fog örülni, de hogy azt gondolja, direkt nem kerestem, s azért kerültem, mert már nem érdekel... ez meglepett. Csak hagytam, hogy mondja, adja ki magából, vágjon a fejemhez mindent. Ebben jó voltam, elviselni a hozzám vágott mocskos szavakat, állni a sarat, mintha tényleg hibás lennék. Most sem volt más a helyzet, csak épp nem egy idegen lány állt előttem, hanem az a lány, akiért bármit megtenném, aki miatt a képességem is gondolkodás nélkül vágnám sutba. Mellette még inkább meggyűlöltem a Mágnest, jóformán ki sem léptem az utcára, csak kizárólag éjszaka, vadászni, Skyler mellett viszont rettegtem, mikor aktiválódik, hiszen rá nem volt hatással. Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha másra lett volna hatással, hogyan néznék utána Lora szemébe, vagy egyáltalán tükörbe? Gondolataimból kiszakadva állítottam le a lányt, vagy legalábbis próbáltam, mindkét kezem tenyérrel kifelé emeltem a magasba védekezésképp. - Várj, kérlek! Mégis miről beszélsz?! - fakadtam ki én is. Dühös voltam, legfőképp magamra, de őrá is, amiért ilyenek fordulnak meg a fejében. Hát egy kicsit sem tudja észrevenni mindazt, ami különlegessé teszi őt? Ami valójában megfogott benne, az nem a vonzás volt, hiszen ha nem volt a közelemben, akkor is állandóan őrá gondoltam, miatta aggódtam. Ő pedig nem veszi észre, mennyire magába bolondított, hogy milyen sokat jelent nekem. Sőt! Képes lenne elhitetni magával, hogy semmit sem jelent számomra, és csak úgy eldobnám magamtól. Ostoba, ostoba emberlány... Ha nem lettünk volna mind a ketten ennyire dühösek, még fel is nevetek, hiszen egyszer már a fejéhez vágtam hasonló szavakat, lágyan, kedvesen, elkeseredetten, mikor tiltakozni próbáltam, ellökni magamtól, amire nem voltam képes. Pedig meg kellett volna tennem. - Komolyan azt gondolod, hogy ez történt? Hogy egy másik nő van a dologban? - De ekkor elkomorodok, végigfut az agyamon, hogy akár az is megtörténhetett volna, méghozzá akaratomon kívül. - Tudsz a képességemről... így talán tényleg nem volna meglepő egy ilyen eset. De nem ez történt! Illetve... nem úgy, ahogy gondolod. Meg akartalak óvni, ezért nem kerestelek, vagy üzentem. Azonban ha már így szóba jött, talán le kellene ülnünk, beszélni erről. - Érintettem meg szabad kezemmel a karját, lágyan végigsimítva rajta, remélve, hogy nem löki el, vagy üvölti le a fejem megint. Komolyan, még egy jó nagy pofon sem lett volna meglepő, csak mert magára hagytam. Vagy mert képtelen vagyok távol maradni tőle, mikor tudom, hogy veszélynek teszem ki. Vámpírok ólálkodnak az utcán, köztük olyanok is, akik puszta szórakozásból vadásznak emberekre, akin más vámpírok illatát érzik. Valóban ez történt volna? Vagy valakinek konkrét célja volt a támadással? Ujjaimmal mindenesetre elengedem a csuklóját, és tekintetem lemondóan szegeződik a padlóra. - Nem találkoztam soha ilyen képességgel bíró vámpírral. - motyogtam, aztán felemelt fejjel kerestem a lány tekintetét a sajátommal. - Látod, ettől tartottam. Emiatt nem szabadna a közeledben lennem. Távol kéne maradnom, most sem kellett volna visszajönnöm, de az a néhány nap... pokoli volt! - Dühösen meredtem rá, összeszorított szájjal, tekintetem ide-oda ugrált, sérüléseket kerestem rajta, nyomokat, bármit, amit a vámpír tehetett vele. - Nem esett komolyabb bajod, igaz? Annyira sajnálom, hogy nem voltam melletted, én... megkeresem a vámpírt! Megtalálom, és végzek vele! - indultam az ajtó felé sietős léptekkel, de aztán megtorpantam. Nem, most nem hagyhatom itt, így nem. Tanácstalanul meredtem rá, aztán se szó, se beszéd, a kanapéhoz sétáltam, és leültem rá, remélve, hogy ő is követ, s nem dob ki a lakásból. Felvont szemöldökkel néztem rá, aztán megveregettem magam mellett a párnát, ezzel hívva őt is, hogy csatlakozzon hozzám. Teljesen meg voltam zavarodva, megannyi érzelem kavargott bennem. Féltem, hogy elveszítem a lány, mérhetetlenül dühös voltam, ölni tudtam volna a méregtől, ugyanakkor szégyelltem is magam, az öngyűlölet lángjai olyan magasra csaptak fel, hogy alig láttam ki mögülük.

You are the frist and
the last thing on my mind

615 szó ❀ ❀ zene: waves ❀ kredit

Alig vártam, hogy végre Vele legyek. A Skylerrel töltött napok kínkeservesek voltak, s nem azért, mert nem élveztem a nő társaságát. Kifejezetten üdítő volt, hogy mikor vele voltam, nem ütötte fel a fejét a képességem, teljesen önmagam lehettem, és ő is. Ezért volt ő az egyetlen női barátom... meg úgy egyébként is az egyetlen barátom, akivel tartottam a kapcsolatot. Laura közelében is önmagam lehettem, mióta kitudódott a kilétem, de ott volt az a vonzás, az átkozott képesség, amit nem tudtam kikapcsolni, de még enyhíteni sem. Szerettem volna azt hinni, hogy valódiak az érzéseink egymás iránt, de néha felbukkant a kisördög, aki nem épp kellemes gondolatokat ültetett el a fejemben. Mert bizony benne volt a pakliban, hogy a mágnes akkor is működőképes, amikor nem vagyok a közelében. Csak gyanítottam, hogy nem így működik, de teljesen biztos nem lehettem benne. Megőrjített még a lehetősége is annak, hogy csak a képességem miatt van velem. Nem sokat beszéltem neki erről, sőt, egyáltalán nem is említettem, csupán a legelején volt erről szó, de minden áldott nap eszemben volt, nem tudtam elfelejteni soha. Néha még akkor is ezen járt az agyam, mikor vele voltam. Rettegtem, hiszen hosszú évek óta ő volt az első, akit tényleg, valóban közel engedtem magamhoz. Akivel valódi kapcsolatom volt, nem csak fizikai. Ugyanakkor az érzelmi része ijesztő volt, megkérdőjelezhető, bizonytalan.
Ahogy megpillantottam a lányt a nappali túlsó végében, arckifejezéséből rögtön leesett, hogy frászt kapott tőlem. Oké, Rick, legközelebb telefonálj, vagy kopogj! Nagyot nyeltem, nem mertem megmozdulni se, nehogy még jobban megijedjen tőlem, szíve már így is hevesen vert mellkasába, a levegőt is szaporábban szedte. De ami ezután következett, arra nem számítottam. A serpenyő egyik pillanatban még a kezében volt, a következőben pedig a mellkasomnak csapódott erőteljesen, onnan pedig a földre pattant egy éles csattanással, a benne lévő étel - feltehetőleg rántotta - egy az egyben beterítette a pólómat, a nadrágom, de még a hajamban is tojás, és hagymadarabok csüngtek. Arcomról lesöpörtem egy kevés ételmaradékot, és meghökkenve meredtem a lányra. Ahogy a nevemen szólított, és elindult felém, arcom meglágyult, a meglepettség hirtelen eltűnt róla. - Ennyire ijesztő volnék? - kérdeztem viccelődve, nagy naivan, nem számítottam rá, hogy ennyire kiborítom majd őt, olyannyira, hogy szó szerint nekem essen. Apró ökleivel újra, és újra lesújtott a mellkasomra, nyilvánvalóan az sem zavarta, hogy így összemaszatolja magát is a rám borított étellel. Csak pislogni tudtam, hagytam, hogy püföljön, hogy kiabáljon, kiadja magából a dühöt, amit nyilvánvalóan a hiányom okozott. Utáltam magam, hogy miattam került ilyen állapotba, de sajnos nem tehettem mást. Inkább gyűlöljön, mint bajba kerüljön Skyler miatt. A seggfej szónál még mindig hagytam magam, nem mozdultam, csak a lány arcát néztem, a szemeit, a száját, ahogy dühösen áramlottak ki belőle a szavak. Aztán újra megszólalt, de ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Elkaptam mindkét karját, és közelebb vontam őt magamhoz, úgy, hogy ne tudjon kiszabadulni, de elég óvatosan ahhoz, hogy mégse sérüljön meg, ha megpróbálja. - Hogy mi?! - suttogtam, de a haragomat nem tudtam leplezni, úgy tettem fel a kérdést, mint egy halálos fenyegetést. Hirtelen Skylerre gondoltam, mert minden egyes percet nem töltött velem, de nem hagyta volna szó nélkül, és nem is hagyta volna életben Laurát. - Ki támadott meg? Mikor? - És miért nem szóltál? Akartam kérdezni, de hangom hirtelen elhalt. Hiszen szólt. Üzent, hívott, de én... nem vettem róla tudomást. Az önmarcangolás hihetetlen erővel csapott le rám, a földbe döngölt, pedig én csak meg akartam őt védeni. Mégis bajba került, mert nem voltam vele, s ő még csak el se tudta panaszolni. Ennyi idő elteltével pedig hogyan fogom megtalálni az illetőt? Egyáltalán vámpír volt, vagy csak egy ostoba ember? Annyi kérdés kavargott bennem. A lányt azonban még mindig nem engedtem el, sőt, még közelebb vontam magamhoz, amennyire csak lehetett úgy, hogy közben csuklójára fonódtak ujjaim. - Mindent tudni akarok. Most! - jelentettem ki, persze azt kiérezhette a hangomból, hogy nem őrá haragszom. Állkapcsom megfeszült, egész testem ledermedt, inkább hasonlítottam egy kőszoborra, mint emberi lényre.

You are the frist and
the last thing on my mind

652 szó ❀ ❀ zene: waves ❀ kredit

Skyler visszatérése aggasztott, akárhányszor megközelítettem Laura lakását, vagy csak találkoztam vele valahol, előtte alaposan fel kellett mérnem a terepet, nem-e bújik meg a vámpírnő az árnyékban. Nem tudtam volna megmondani, mikor féltem bármitől is utoljára. Talán ostobaság, de ez a félelem emlékeztetett arra, milyen embernek lenni. Volt mit veszítenem, ami egyszerre volt remek érzés, és nagyon riasztó. Ugyan jó lett volna, ha elárulhatom Sky-nak mit érzek a lány irányt, de volt valami izgalmas abban, hogy titokban tartottam őt. S különben sem beszélhettem róla neki, egy halandó, törékeny emberlányról, egy több száz éves, veszélyes vámpírnak. Csak remélhettem, hogy nem marad itt sokáig a nő, s akkor egyáltalán tudomást sem kell szereznie Lauráról. Azonban még itt volt, így ahogy a lány lakása közelébe értem, sokkal éberebben figyeltem a környezetem, mint máskor. Külön odafigyeltem a kifinomult érzékszerveimre, azokra hagyatkoztam, s csak azután mertem bemenni, hogy megbizonyosodtam róla, senki sem figyelt. Ez fontos volt, nagyon fontos. Kissé aggasztott, hogy fogalmam sincs róla, hol van a vámpírnő, de így legalább meg tudtam szökni előle, nem követett, intézte a saját dolgát - remélhetőleg később sem keres meg, amíg itt tartózkodom. A lakásba anélkül sétáltam be, hogy kopogtam volna, az ajtó nyitva volt, így könnyedén bejutottam. Az ablakon át is mehettem volna, de igyekeztem emberiben viselkedni a lány közelében, a szomszédok amúgy sem örültek volna a jelenetnek, fennállt volna a lebukás veszélye. Lépteim hangtalanok voltak, cipőm talpa halkan érintette a talajt, emberi füleknek fel sem tűnt volna a zaj. Nem szándékos volt, hozzászoktam már a halk léptekhez, a lágy, nem épp emberi mozgáshoz, ami megkönnyítette a dolgom akkor is, ha vadásztam. Mosollyal az arcomon sétáltam át a nappaliba, arra számítva, hogy ott találom a lányt, de ekkor még nem láttam, vártam rá, mert éreztem az illatát, a lélegzetvételeit, szívverését is tisztán hallottam, még csak erőlködnöm sem kellett, füleim egyből ráálltak a kellemes, megnyugtató hangokra. Itt volt, s ettől máris jobban éreztem magam. Ez azt jelentette, hogy Skyler nem rabolta el, nem ette meg, de még a folyóba sem hajította egy bekötött zsákban - bármelyik opció lehetséges volt, hiszen Skylerről beszélünk. Aggódtam, ha Lora nem volt a közelemben, ilyenkor sosem tudtam, mikor eshet baja, amit nem akadályozhatok meg a távolból. - Laura. - szóltam halkan, jelezve, hogy itt vagyok, de amióta néhány perce beléptem a szobába, nem mozdultam. Egy helyben álltam, várakoztam, izgatottan, mikor bukkan fel az angyali arc. Nem jelentettem be előre, hogy jövök, így kicsit aggódtam, hogy talán nem alkalmas, alszik, a fürdőben van, vagy egy hirtelen jött fellépésre készül. Én azonban ráértem, és aggódásom, no meg a nyavalyás szívem ide húzott.

You are the frist and
the last thing on my mind

426 szó ❀ ❀ zene: waves ❀ kredit