To my biggest br?ther

Halk léptek mik kecses ropogó tűz álcájából előbukkannak, majd állnak meg mellettem. Csak hallgatok. Úgy teszek mintha mit sem hallanék s a legkevésbé sem kívánnék tudomást venni róla. Hiszen félek attól, kit e léptek hordoztak egész idáig. Félem, hogy oly személy kereste fel társaságomat, kitől most a leginkább tartok. Félek anyám szemrehányásától, mi az ő nézőpontjából igenis jogos. Ugyanakkor a magamét figyelembe véve, a legkevésbé sem kellemes. Nem beszélve arról, hogy epés konfrontációm nagyobb összetűzést vont maga után, mit anyám egyedül, megtorlás nélkül elbírt volna. Így tudván miképp viselem szívemen a köznép sorsát, adományukat jócskán lecsökkentették, mit korábban magam vívtam ki. Azonban a hang mélyebb volt, mi megköszörülte magát. Arcomra a meglepettségem nyilvánvaló jele költözött rá, majd azzal a hang irányába tekintvén, fivéremet láttam.
- Altair! - Meglepett ugrás, miképp reagáltam legidősebb bátyám jelenlétére. Arcomon átszaladt a megkönnyebbülés, hogy féktelen boldogságba torkollván örömömet hirdesse szerettemnek. Hamar felállván a rönkről, melyen ezidáig üldögéltem tétlenkedvén. Felé fordultam, s mosolyom aképp is fordított hátat fivéremnek.
- Ugyan. Mintha bármit is képes volna tenni ellene... - amit már megtehetett, már megtette. A hirtelen jótékonyságától való elállása rossz színben tüntetné fel családunkat, amennyiben nem tud hozzá kellő okot kitalálni, mely mögé bujdokolván kellőképp bosszút állhatna vétkeimen.
Gyöngéd kezei felém nyúlván húztak meleg mellkasához, hogy karjai közé zárván szeretetével óvjon önnön hibáimtól. Arcomra ismét mosoly csúszott, hogy karjaimat végigfuttatván hátán, kecses ruhájába markoljanak, így belekapaszkodván szeretetébe. De hamar elhúzódott, hogy újabb hangvételt vegyen beszélgetésünk. Egy sokkalta bensőségesebbet.
Hallgattam szavait, s figyeltem mozzanatait, miképpen leguggolt a ropogó tűz elé, hogy egy kisebb botot felkarolván végül a tűzben égessen porig. Érezte ő is valahol a másság előnyeit. Ugyanakkor talán sosem kívánt oly mélyen belegondolni, hiszen mind ezt belenevelték. Élj mint nemes polgár, tégy, mint feljebbvaló, érezz mint király. Hiszen már most sokkal többünk volt, mint másoknak adódhatott. Mind ezt családunk jóvoltjából. De sosem elég semmi. Hiszen míg mások egyre előrébb tőrnek a cél felé, úgy mi hátul maradunk. Nem fejlődünk. Ez megengedhetetlen! Versenyképesnek kell maradni, hiszen a szemek, melyek figyelnek, minél jobban látnak, úgy a te neved is felkerül a felső százakba. Így nem taposhatnak el.
-Mit szólnál ahhoz...? - guggoltam le hirtelen mellé, majd támasztottam meg kezeimet térdeimen, hogy elé hajolva, szemeit fürkészhessem. - Ha azt mondanám: Létezik!?
Valahol pillanatnyilag oly örömöt véltem felfedezni önmagamban, mit ideje már nem éreztem. Az örömöt, hogy efféle érzéseim, ha csak egy pillanatra is, de viszonzásra találtak egy másik szívben. Habár megeshetett, hogy ezt a bizonyos életet ő egészen másképp képzelte el.
- Ha nem is úgy teljesülhet be kívánságunk, miképp mi áhítozunk utána... De talán tehetnénk úgy, csak egy órácskára. - biztattam őt kihágásra, mit magam már csak oly természetesen űztem, mintha csak levegőt kellene vennem magamhoz.
Hirtelen álltam fel, s tártam szét karjaimat, arcomon széles mosollyal, csillogó szemekkel.
- Érezzünk úgy, akár a madár. Legyünk kicsit szabadok! Szórakozzunk! - pillantottam rá lelkesen, várva, hogy ajkai az igen szócskát formálják.

477 || You & Me || note: Rövidke lett. Bocsánat    || kredit

To my sister

A legidősebb gyermeknek lenni a családban, főleg ebben a világban… nos, nem volt túl jó. A felelősség minden tekintetben rám hárult. Én voltam úgymond az örökös, én kaptam mindent: a figyelmet, a törődést, és minden mást is, azonban sokkal nagyobbak voltak felém az elvárások is. Nem lázadhattam, nem szólhattam vissza, nem lehetett saját akaratom. Mondhatni, a szüleim bábja lettem, de valahogy így tűnt ez természetesnek. Szerettem őket és nem tudtam volna rosszat mondani rájuk. Elvégre, csak jót akartak nekem.
Azonban bizonyos dolgok mellett nehéz volt elmennem, avagy szemet hunynom. A legkisebb fivérem, Sedrick felé irányuló bánásmódjuk nem tetszett. Sokáig próbáltam megérteni a szüleimet, miért ennyire ellenségesek vele, de nem ment. Nem volt semmi épkézláb magyarázat a viselkedésükre. Nem szerették őt, ki tudja, miért. Én pedig, már hiába akartam volna közeledni a fivéremhez, elutasítást kaptam. Sőt mi több, úgy éreztem, engem is élből gyűlöl, csakúgy, mint a szüleinket.
Aztán ott volt Lionel, aki… nos, nem is tudom. Ő az a fajta ember volt, aki csendben tűrt és nem lázadt, elfogadta a helyzetét. Vele igyekeztem több időt tölteni, hogy kiépítsünk valamiféle testvéri viszont, de nem mindig jártam sikerrel.
És Karen, ó, Karen… az én kishúgom. A legféltettebb kincsem. A vörös szépség. Még csak 16 éves volt, de gyönyörű. Tudtam, hogy bárki örömmel lenne vele. Szerettem volna, ha rálel a boldogságra, és tudtam, hogy azt itt, ebben a közegben nem kaphatja meg. Ő mindig más volt. Máshová vágyott. Még a vak is látta volna, ha végignéz ezen a lányon. Sajnáltam, néha sajnáltam, hogy ebbe a korba született bele. Vagy éppenséggel hozzánk.
Hosszú percek óta figyeltem, karba tett kezekkel, ahogy a tűz mellett ácsorog. A ruhája sáros volt és piszkos, de nem látszott rajta, hogy túlzottan aggódna miatta. Ez mosolygásra késztetett. Apró köhintéssel hívtam fel magamra a figyelmét.
- Karen. Ha anyáék meglátnak így, megint baj lesz belőle. – Mértem végig újból a piszkos ruháját, míg végül ráemeltem vissza a tekintetem. Közelebb lépkedtem hozzá, miközben karjaimat magam mellé engedtem.
- Nem szabad kivívnod az ellenszenvüket, húgom… - Ahogy odaléptem mellé, féltőn, óvón húztam magamhoz a lányt a tarkójánál fogva, hogy végül puszit nyomjak a fejére. Ezután el is engedtem lassan. – Nem szeretném, hogy veled is veszekedjenek. – Vagy épp hasonlóan rossz bánásmódban részesítsenek, mint az öcsénket. Tettem hozzá gondolatban, majd szusszantam egy nagyot. Elléptem tőle.
- Néha jó lenne eltűnni innen. – A tűzhöz léptem, majd leguggoltam és egy faágat a kezembe véve a tüzet kezdtem piszkálni. – Mármint, egy olyan helyre, ahol mindenféle korlát és felelősség nélkül élhetünk. De… - Elmosolyodtam. - …ilyen hely nem létezik. – Piszkáltam tovább a tüzet, míg végül beledobtam a faágat és figyeltem, ahogy porráég.

432 words || youtube || note: húgi    || kredit

To: Altair La Morte

A ropogó tűz előtt ülvén szinte kábultan falt fel a fény, mely melegével már-már arcomat égette. Körülöttem madár csicsergés. Lágy kellemes szellő lebegteti tincseimet. Ajkaimat lassan eleresztem egymástól. Megszállottan bámulom a fényt, mintha bármit is képes volna mondani számomra. Mintha felégetné minden kétségemet és unalmamat, mely ideje már körbelengett. A kötelezettségeimet, melyet messze elkerülnék, ha tehetném. De származásom révén, mint nemesi család sarja, kötelezettségeim közé tartoztak a készségeim csiszolása. Rengeteg trágyába való értelmetlen mű és az etikett. Egyenes hát, egyenes tartás. Felemelt állak és büszke léptek, melyekkel magunk alá tiporjuk az aljanépet. Tedd így, vagy nem vagy jó nemes, s a többi tehetős uraság minden további nélkül egy életre megbélyegzi minden sarjadat.
Anyám mindig ellenezte a szegénység felé irányuló irgalmamat és gáláns viselkedésemet, melyet oly természetesen űztem, mint ahogy levegővel telítem tüdőmet. Talán olybá tűnt számára, magatartásom nem nemes sarjhoz illő. Úgy gondolta, hogy a köznép közé vágyódom. Sokat talán nem is tévedett, hiszen sosem akartam többet a szabadságtól. Hogy végre a saját tetteimért én felelhessek. A szolgasor elutasítása, amellyel talán végleg kihúztam nála a gyufát. Hiszen van két kezem, van két lábam s nem vagyok tehetetlen öregember, hogy ne tudnám rönkkel táplálni hálóm kandallóját. Talán nemeshez képest túl nagy önállóságot tanúsítottam. Azonban, mint ki élvezi nemesi lénye elleni abajgatását,
tovább tetéztem minden egyes alkalommal tetteimmel, már amúgy is degradált jellemzését. Bevallom, talán élveztem, ahogy némi bosszúságot okozhatok túlontúl büszke anyámnak.
Szinte már vártam, ahogy megjelenik fivérim közül egy, hogy átadván anyánk üzenetét, ismételten letromfoljanak makacs természetemért. Féltem ez előbb történik meg, mielőtt valóban nyugalomra leltem volna a tűzet szemlélve, az istállók mellett. A szag egyszerűen undorító volt, azonban ez a bűz, a sok sár, mely ruhám végén futott fel, közepéig, szükséges volt ahhoz, hogy a lelki békémet megleljem. Kötelezettségeim el menekülvén, hagytam magam mögött ismét egy tucatnyi olvasmányt, s kézimunkát. Hiszen idő kérdése, mikor akarnak férjez adni. Idő, melyből sosem elég, s egyre csak vészesen fogy. 16 éves vagyok. Így is késlekednek. Talán az utolsó pillanataim ezek a tűznél. Az orrfacsaró bűzben, amely minden egyes nap nyugalmamat jelenti. Minden pillanatát ki kell élveznem.
 

343 || I Apologize || note: Rövidke lett. Bocsánat    || kredit