Láthatóan nem veszi a viccet, így hát nem is erőltetem, bár jobb lenne ha néha legalább megszólalna, akkor legalább tudnám hogy nem némult meg. Tudom hogy szokott beszélni de egyszerűen néha olyan szoborszerű, nem is tudom elképzelni hogy milyen lehet "civilben" amikor épp nem küldetésre megy valakivel. Jelen esetben velem. A zsémbelésére felvonom a szemöldököm.
- Tudom jól hogy nem érdekli, elég régóta vagyok tagja a La Mortének, hogy minden szigorú és mocskos szabályát egy életre megtanuljam, nincs szükségem belőle továbbképzésre - válaszolok ahogy ránézek és szemeimben nincs félelem, nem félek tőle. Pedig sokak szerint talán kellene. Ahhoz, hogy hol töltöm éppen az időmet nem sok köze van.
- Talán ideje lenne, de nem fogok lemondani a lakásomról, csak azért hogy mindig bevethető bábu legyek a vezetők kezében. Van életem! Amit élni is akarok amellett, hogy megteszem a kötelességem és még egy munkát sem utasítottam el - teszem hozzá, hiszen nem akarok teljesen beolvadni a klánba, az valahogy nem nekem való. Sokat időzöm ott is, hiszen a kötelesség megkívánja, és nem hanyagolom el semmiképpen, de ettől még nem vagyok egy a sokból. Azaz, nem akarok az lenni.
- Vehetek, de jó kifogás lett volna - mosolyodom el én is, mert tény hogy könnyű kifogásnak szántam és ha a birtokon nincs tizenöt fürdőszoba vagy annál is több, akkor egy se. Mindenki ott él együtt, de nekem valahogy ez a nagy családi imidzs nem a mindenem.
- Oda tartozom, és azt gondolom hogy elég elkötelezett vagyok, de nem vagyok a La Morte tulajdona. A részese vagyok, a tagja de attól még én magam, és igaz hogy ezek az emberek semmit nem jelentenek, mégis... néha jól esik azt tettetni hogy ember vagyok - válaszolok neki egy kis hallgatás után, ahogy végül kinyújtom a kezem, és hagyom hogy átkarolva segíthessen. Biccentek neki, és amíg beszélgetünk addig el sem jut hozzám hogy mennyire fáj a lábam, pedig fáj. Eltereli a figyelmem, és ezért valahol hálás is vagyok.
Csendesen sétálunk egymás mellett, elmerülök a gondolataimba és nem is bánom hogy nem szólal meg, én sem vagyok az a mindenről fecsegős lány, csak nagyon ritkán. Alapvetően csendes, de nyitott érdeklődő vagyok, és hamar lelkes tudok lenni bármi iránt. A kérdése meghökkent kissé, nem számítottam rá hogy esetleg bármi is érdekelheti aminek hozzám van köze.
- Jól érzem magam a La Mortében. Olyan erő, és közösség az ahol nem vagyok furcsa, ahol nem néznek ki a képességem magam, ahol önmagam lehetek. Mégis, a lakásomban nem Artemys La Morte vagyok, hanem csak Artemys. Egy egyszerű nő, és nekem... nekem erre szükségem van néha - mosolyodom el ahogy válaszolok neki. Eszembe se jutna mást mondani, vagy hazudni. Azzal hogy válaszolok, azt jelzem, hogy átgondoltam a kérdését, és másnak is válaszolnék ha megkérdezné tőlem.
- Te jól érzed magad a birtokon, Altair? Sosem vágytál el onnan hogy egy kicsit, csak magad lehess? - fordítom vissza az udvarias kérdést. Tényleg kíváncsi vagyok, mert szoktam sajnos olyan bunkó lenni néha hogy nem kérdezek vissza ha nem érdekel, hiába illik, vagy sem.

Ahogy visszatérünk Chicagoba, megnyugtat kicsit a nagyváros ismerős forgataga. Még szerencse, hogy nem voltunk sokáig távol, és így hamarabb érhetek haza Bolyhoshoz is. Mondjuk nem tudom hogy mikor érek oda, mert a sérülés kicsit lelassít de haza kell jutnom. Így hát ideje búcsúznom, és mielőtt kimondom a szavakat, azért végigpillantok Altair kissé érdektelen, de látszólag sértetlen valóján. Ő legalább megúszta épen és sértetlenül, míg én ezt nem mondhatom el magamról, de ez van. Nem mehet minden munka tisztán és simán de ez valami extrán szívás volt. Kiesni a sokadikról, nem épp vidám. Mindenesetre nem problémázok ezen, és szőke kísérőm szavaira csak elnevetem magam.
- Egyszer ha részeg leszek, és eszembe jut, fel foglak hívni hogy lásd - jegyzem meg és már fordulok is hogy elinduljak. Tudom jól, a munka teljesítve lett és már csak jelenteni kell, de nekem van felmentésem, méghozzá hogy kicsit megsérültem, és elég találékony hogy maga is megtehesse. Így nem kicsit lepődöm meg, amikor elém suhan vámpírsebesen, és kevés híján nekigyalogolok. Az utolsó pillanatban állok meg és épp hogy nem érek hozzá. Meglep ahogy kicsit élesebben szólal meg, és össze is húzom a szemöldököm a szavaira.
- Nem akarsz itt hagyni? Miért nem? A munkád véget ért, és egyáltalán nem kötelességed rólam is gondoskodni, de igazán kedves tőled hogy felajánlottad - mosolyodom el, de a következő szavaira lehervad a mosolyom. Mártírkodnék? Mármint, én? Pont én? Csak haza akarok jutni, zuhanyozni és bedőlni egy ostoba sorozat elé. Ez minden, de...
- Nem tudlak lebeszélni róla ugye? Hiába bizonygatnám hogy nem akarok mártírkodni, csak forró fürdőre vágyom? - pillantok rá ahogy vágyakozó pillantást vetek a lakásom irányába, de lemondó sóhajjal emelem vissza a pillantásom a férfira. Nem is azzal lenne bajom hogy a La Morte tanácshoz kell mennem, sokkal inkább vágyom Bolyhos puha szőrére amiről a nevét is kapta, és akárhogy is ebben a kategóriában Altair nem veheti fel vele a versenyt. Nem tudom elképzelni mondjuk nyávogni, és ez apró mosolyt csal az ajkaimra.
- Szerintem elég nagy vagy ahhoz, hogy ne kelljek neked a jelentés tevéhez, de ha akarod... akkor majd lelki támaszt nyújtok ahogy ott állok melletted - vigyorodom el ahogy elfogadom a kezét, még ha jelképes gesztus is. Nem tudom miért, de valahogy az az érzésem támadt hogy tényleg nem akar semmi rosszat. Mert azért nem bízok meg olyan könnyen a férfiakban voltak rossz afférjaim, amikről még a macskámnak sem meséltem soha.

Meg kell hagyni, a Tanács nem lustálkodik ha arról van szó, hogy a háttérből irányítson dolgokat, vagy éppen megszerezzen magának egy egy fontosabb embert, vagy megállapodást. Ezekért általában én vagyok a felelős, hiszen nem vagyunk barbárok, emberi világban, emberi módon élünk és így szükségünk van néha a törvény védelmére vagy a jogok biztonságára is. A képességemnek hála, rá tudok venni embereket hogy megtegyenek akár olyasmit is, amire amúgy nem lennének hajlandóak, és így segítsék a mi életünket.
A legutóbbi munka azonban nagyon nem alakult egyszerűen, egyetlen szerencsém hogy nem egyedül mentem, hanem egy másik vámpír kísért el. A magas és szőke Altair, akivel a kapcsolatunk tökéletesen semleges. Ő is udvarias, én is, és ennyiben ki is merül a kapcsolatunk, na meg persze a terv megbeszélésén. Mégis volt valami, amivel nem számoltunk, és a lépés úgy jött ki hogy random ki kellett vetődnöm egy magas régi irodaház sokadik emeletéről, és rendben hogy túléltem, de baromira nem esett jól, és mázlim van ha csak a lában törtem el, és nem az egész csípőm ment tropára, mert az nem két nap lesz mire rendbe jön. Kellemetlen mindenesetre és már Chicago területén járva éppen  búcsúzni készülök Altairtől is, hogy mehessen a dolgára, míg én hazaséntikálok szépen lassan. A sérülésemről ő nem tehet, és nagyon remélem hogy nem is veszi magára, nem olyannak tűnik.
- Szóval, köszönöm hogy segítettél, de nem tartanálak fel tovább, innen már négykézláb is hazatalálok - intek az egyik mellék utca felé, amerre lakom. Tágas lakásom van egy bérházban, ahol két egymás melletti lakést vettem meg, és egybe nyittattam, szóval pofátlanul nagy lakás ez egyetlen embernek, de néha fogadok vendégeket is. Azokat legalább el tudom szállásolni, és van egy bejárónőm is, akit most azt hiszem alaposan igénybe fogok venni. A most rajtam lévő, kissé - na jó mocskosul - bekoszolódott és véres ruháim helyett pedig rendelnem kell majd újakat. Pedig szerettem ezt a kis fekete blézert. Micsoda kár.
- Viszlát, Altair - mosolygok rá barátságosan, ahogy a mellékutca felé fordulok, és kissé - nagyon - bicegősen elindulok arra. Csak két sarok és már ott is vagyok, igazán semmiség. Összeszorított fogakkal lépkedek, mert pokolian fáj, de nincs olyan isten hogy ezt kimutassam egy öregebb és erősebb vámpír előtt. Nevezzük női büszkeségnek.