Az arrogáns viselkedése nem nyerte el túlzottan a tetszésem, de nyilván nem is ez volt a célja, hanem egészen más. A képességemre fájt a foga, el akart érni valamit és szüksége volt rám. Ám nem zavart annyira, mint az elsőre tűnt. Nyilván nem segítettem akárkinek, sőt, inkább az önző céljaimat helyeztem általában előtérbe, de néha azért tehettem kivételt, nem? Incselkedni kezdtem vele, bár nem gondoltam, hogy belemegy a játékba. Egy La Morte… mi lenne, ha Wyatt megtudná, hogy összeszűrtem a levet az egyikkel? Vajon lemondana rólam végre? Mindketten tudjuk, hogy együtt semmi jövőnk. Kár volt felbukkannom újra az életében, hisz ezzel hamis reményekbe üldöztem mindkettőnket. Habár előtte igyekeztem a jégkirálynő arcát hordani, amikor magam voltam, akkor igenis mardosott valami belülről. Szükségem volt Wyattre, de annyi külön töltött év után és az árulásom végett… nem lehettem vele. Nem tehettem újra tönkre. Egyszer elég volt, hogy a padlóra küldtem. Gyűlölnie kellett volna, de a találkozásunkkor mégis több törődés volt az irányomban a részéről, mintsem szabadott volna. Csak egy apró löket kell ahhoz, hogy végleg elszakítsam a kettőnk közt húzódó, vékony fonalat, ami a múlthoz köt. Talán pont ez a szőke herceg fog segíteni nekem benne. Igen. Hisz nem lehet ez másképp! Egy apró, utolsó szenvedés Wyattnek… már nem oszt és nem szoroz a számlámon.
Közelebb hajolt, mire én megejtettem egy aprócska mosolyt. A kezeimmel a mellkasán vándoroltam, miközben a szemeit figyeltem és miközben… beszélgettünk. Érdekes látvány lehetett tulajdonképpen. Az arca az arcomhoz ért. Ekkor éreztem azt, hogy belement a kis játékomba, ahol mindketten nyerhetünk valamicskét. Nyeltem egy aprót.
- A segítségemért meg kell dolgoznod… - Jegyeztem meg halkan nevetve, ahogy a kezeimmel a hátára vándoroltam, ezzel mintegy közelebb vonva magamhoz a férfit. Hagytam, hogy eltávolodjon tőlem.
- Egyelőre ne gondolkozz efféle dolgokon, kérlek… nem akarok a La Mortehoz menni, intézzük el ezt az egészet… ketten. – Kezemmel újra a mellkasára vándoroltam. Az érintése tetszett, a szavai annál kevésbé. Menekültem, évszázadok óta menekültem és tudtam, hogy a sorsom maga a menekülés… leginkább a múltam elől. A La Morte elől, mert ők… megölnének, amint megkaparintanak maguknak. Semmi kedvem nem volt azonban meghalni. A kezemet lassan húztam el tőle, elgondolkodva. Az ajánlatát hallgatva rápillantottam, végül lehunytam a szemeimet. Megtörtem magunk közt a távolságot és megcsókoltam. Nem tudom, pontosan miért, hisz inkább válaszolnom kellett volna a szavaira, de… végül is ez is felért egy válasszal. A szabadságomért bármit. Tényleg bármit hajlandó vagyok feláldozni. Ahogy ajkaink elváltak egymástól, felnéztem rá.
- Legyen. A képességem a szabadságomért cserébe. De… mi lenne, ha más is lenne ebben az alkuban? – Fogtam meg a mellkasánál a ruhát, majd húztam újra magamhoz, miként ajkaihoz hajolva hevesebben csókoltam meg a kelleténél. A hátára csúsztattam a kezeimet, majd a derekára, ahogy egyik lábamat köré fonva magamhoz vontam szorosan. Reméltem, hogy nem visszakozik, bár az előbbi ténykedései azt mutatták, őt is érdekli ez a fajta játékosság, pajkosság.
- Ne gondolj ebbe bele többet, ha nem muszáj… - Suttogtam halkan, miközben elváltam tőle ajkaimmal, de nem hajoltam el tőle túlságosan messzire. – Valamiért borzasztóan izgat, hogy milyen lehetsz az ágyban… - Magyaráztam, miközben mosolyra húzódtak az ajkaim. A fiú szőke hajába futtattam az ujjaim és újból magamhoz vontam egy csókra, amennyiben benne volt.

A legkegyetlenebb dolog az életünkben a múlt, míg maga a legkínzóbb kép az emlékhez köthető. Minden egyes egykor megélt pillanat befolyásol, kényszerítve arra, miszerint újra, s újra felidézd az egészet, mintsem egy kellemes jelleget. De, amikor voltaképpen lepereg a szemeid előtt, nos rájössz, hogy mi mindenen mentél keresztül, avagy, hogy mi is vezetett el pontosan idáig. A legtöbben azt gondolják, hogy az átélt perceink merő boldogságból eredőek, s miként nem érheti veszteség ebből fakadóan őket. Viszont ekkor tévedésbe kell esniük, hisz' csak áltatják önmagukat reménytelenül, mintha megváltást jelenthetne egy hamis tévképzet. Tényleg ennyire naivvá tud válni bárki is, miszerint látszat harmóniában éljen?
Több, mint ezerötszáz év telt el, és mégis.. valamilyen szinten még most sem adtam fel. A bosszúnak szenteltem az egész életem, és eközben számtalan veszteséget könyvelhetem el. Azt hittem idővel könnyebb lesz, hogy a megszokott dolgok nem ugyanúgy végződnek, s hogyha netán megkedvellek valakit, nos az nem válik egy ködös kis emlékezetté. De az idő igazolta önmagát, s mindenkit szépen, de lassan elszedett tőlem, aki valaha is mellettem volt. Nem számított számomra senki, és semmi.. A bosszút tettem előtérbe, ami miatt annyi mindent elvett. Egykori képek hullottak a porba, s váltak halotti foszlányokká. S valahogy ez a legutóbbi történés... nos nem is tudom, talán megingatott lelkileg. Töprengésre késztetett, s a feledésbe vitt bele.
Nem volt nehéz egyetlen mozdulattal előtte teremnem, s azt sugallnom a személyemmel, hogy számára veszélyt jelentek, mégis... annyival másabb indokból érkeztem. Szükségem volt a képessége okozta csendre, amely lelkiekben bárkit helyre tudott tenni, avagy szimplán képes volt elbizonytalanítani. Megemelt hangszíne jócskán bántotta a fülemet, mintha ismételten egy olyan nőre akadtam volna, aki rikácsolásból éli meg az életét.
- Szerintem egyértelmű, hogy honnan ismerlek... - Törtem meg a csendet, sikeresen a falnak szegezve őt. S bár az elméleti sorában felvetődhetett, hogy meglóghat, de őszintén szólva, esélye se lenne ellenem. - ...ha mégsem, akkor gondolkozz egy cseppet. - Tettem hozzá halkabb hangszínnel, s mégis titokzatos módon. Rövidre zártam a kérdésének a megválaszolását, amelyre egyetlen fikarcnyi hasznos információt sem kapott. De hát nem tehettek arról, miként imádok játszani, s főként, akkor, ha egy áldozati prédámról van szó. Már pedig egyértelműen el volt döntve: segíteni fog, ha akar, ha nem, ugyanis utálom azt, ha velem szemben ellenkeznek. Azt ezt követő szavak, és tettek, nos szimpla játékot tükröztek részéről, ám mégis invitálásra hívják fel a figyelmet, mintha csak egy keringőre bólinthatnék rá. Hagytam teljes mértékig, hogy kiélvezhesse a kezének a vándorlását, hogy közelebb hajolhasson hozzám, s közben felállítsa az ő szemszögéből elvárt jogát. De érezhető volt, hogy a diktálása csak kezdeti előzmény, amelyet a merően kegyes természetemnek köszönhet, s annak a parányi türelmemnek, amelyet sikerült eközben magamra erőltetnem.
- Először is, kedvesem... - Léptem igencsak közel hozzá, így még inkább a téglafalnak kényszerítve őt. - ...talált, süllyedt, bumm! - Nevetem fel könnyedén, ahogy az arcommal az arcát érintve kötöttem ki a fülénél. Leheletem szinte csiklandozhatta, miként játszi egyszerűséggel folytattam. - A La Morte szolgálatában állok, és pontosan ezért is fogsz nekem segíteni, mert nincs más választásod. - Suttogtam mély hangon, ahogy végül hátrébb hajoltam tőle, de csak annyira, hogy a szemeibe tekinthessek. - Bár, ha önként, és dalolva szeretnéd, hogy bevigyelek a nagyfőnökök elé, akkor számomra az is megfelelő értékkel szolgál. - Húztam ördögi mosolyra az ajkaimat, miközben az arcvonásait fürkésztem.
Jobb kezemet ismét a feje mellé helyeztem, megtámasztva magam, míg a ballal végig simítottam az arcán. - Törékeny, szende, kis jellemed... - Szólaltam meg. - ...annyira kiszolgáltató tesz, hiszen gondolj csak bele. Menekülsz, és menekülsz, és futsz, és suhansz az igazság elől, de miképpen ezt teszed, nos... akárhová is keveredsz utolér a végzeted. Ugyanis senki sem szökhet meg a La Morte elől, de tudod... - Haraptam egy pillanatra az alsó ajkamba. - ...köthetünk egy nagyszerű üzletet. Te és én, avagy én és te. Kettőnk hasznára válna, hidd el. - Simultam hozzá, ezzel elfogadva a megkezdett játékát. - Egy puszta képesség alkalmazás, és én cserébe nem viszlek oda, ahová nem akarsz kerülni. Szóval.. mit szólsz hozzá, drágám? - Hajoltam ekkor annyira közel hozzá, hogy az ajkaimmal szinte érinthetném az övét, de mégsem teszem. Ez egy egyszerű kis játék, amelynek kihívása elé ő maga állított, én meg ostoba lettem volna visszautasítani, amikor is szórakozhatunk..

---

to: Sedrick La Morte

sosem tudni, mi várja az embert, míg meg nem érkezik

Wyatt La Morte. Miért is kerestem fel őt? Tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogyha látom és érintkezünk és beszélünk, akkor annak rossz vége lesz. Azt hittem, az érzéseim már réges-rég eltompultak, majd a semmibe vesztek, de tévednem kellett. Wyatt közelsége, jelenléte, a hangja… minden túlságosan is felkavart. Épp ezért kellett eljönnöm a közeléből, mindenáron. Ez pedig már jó néhány napja történt. Azóta nem jártam Chicagoban és nem is terveztem újra visszamenni. Jobb volt, ha nem keveredünk – ő más volt, mint én. Új életet kezdett. És én is réges-rég továbbléptem. Bár nem mondom, hogy nem dühített, mikor alátámasztotta, miszerint a pártfogásába emelte valami lányka a La Morténál… A szemeimet forgattam, majd körbenéztem. Késő éjszaka volt, ahogy róttam az utcákat. Nem volt semmiféle célom. Bár éhesnek éhes voltam…
Közben Derick is eszembe jutott. A múltkori találkozásunk óta nem láttam. Ekkor fordult meg a fejemben az, hogy elmegyek hozzá. Igen, ilyen későn. Maximum megzavarom a tökéletes kis estéjét, valami ribanccal, akire hatott az átkozott kis mágnese. Nem irigyeltem a képessége miatt, mert bár szinte bármelyik nőt megkaphatta, de sosem tudhatta, ki táplál iránta igazi érzéseket.
Egy sóhajjal irányt váltottam és arra indultam, amerre Derick lakása volt. Aztán hirtelen előttem termett valaki. Először meglepődtem, de azon még inkább, hogy tudta a nevem.
- Már megbocsáss, de honnan tudod, ki vagyok?! – Emeltem fel a hangom. Amikor a képességemet emlegette, nyeltem egyet. Reméltem, hogy nem a La Mortétől jött… reméltem, hogy Wyatt nem árult el. Bár jogosan tette volna, de legutóbb úgy tűnt, hogy meg akar védeni és félt engem.
Mivel túlzottan is azon kattogtam, ki lehet ő és mit akar és honnan jött és hogy egykori szerelmem elárult-e, nem figyeltem rá eléggé. A falnak szorított. Bár meg tudtam volna lépni, ha nagyon akarok… de végül érdeklődve néztem az arcára.
- Alábecsülsz… bárki is vagy te. – Mértem végig, amennyire tudtam, majd a szemeibe néztem. – Miért kellene segítenem neked? A képességem nem eladó. – A mellkasára csúsztattam a kezeimet, majd a nyakára és megsimítottam. – De talán… ha felajánlasz cserébe valamit, esetleg átgondolom. – Húzódtak mosolyra az ajkaim, majd közelebb hajoltam hozzá. – Bár, egyáltalán nem érdemled meg. Így letámadni a sötétben valakit, majd szívességet kérni...?! Nem tanítottak meg rá, hogy mi az illem?! – Húzódtam el tőle, majd a falnak támasztottam a fejem. Félnem kellett volna tőle, de nem tudtam.
- A La Mortétől vagy? – Kérdeztem rá végül arra, amire gyanakodtam. Ha nem onnan volt, még mindig lett volna esélyem eltűnni előle és megszökni. Addig meg… nos, játsszunk.
Akárkiért nem használtam volna az erőmet. Csakis a saját önző céljaim érdekeltek. Mint mikor Wyatt fejét átmostam vele… kétszer is ráadásul. Mind-mind az én céljaimat szolgálták. Az, hogyha ennek a… valakinek segítenék, mit nyernék vele? Semmit. A mellkasáról lassan visszahúztam a kezem.

449 szó ◆ hello, Sedrick   ◆ Final Call ◆ credit

Utamat a sötétség jegyében teszem meg, ugyanis tudni illő, miként a fajtánk nem igazán rajong a napfényért. S bár néhány órát eltölthetünk a társaságában, mégis legyengítő, és ugyanolyan szinten felemésztő közjelleg. Így jobb híján imádok az éjszakában utazni, avagy az árnyak között megbújva közlekedni. Olyan ez, mintsem gyermekkorunk egyszerű kis játéka: a bújócska, nos persze, megeshet, miszerint nem élvezzük, de... nézzünk körbe. Az égbolt sötétkék színe, a csillagok ékes, de mégis tündöklő ragyogása, és a vadászat okozta adrenalin -, egyféle rajongást vált ki. S miként szoríthatsz legjobban sarokba egy üldözött vadat, ha nem a késői jelleg varázsában?
Persze legtöbben ostobák a fajtánkból. A harc helyzet maga, a stratégia lépések felépítése, vagy a tökéletes terv kivitelezése, nos nem áll össze az elméjükben. Pusztán csak... döntenek indulatokkal telve, és fejjel a falnak rohannak. Nem számolva veszteséggel, verességgel, vagy netán lemondásokkal. Mindig is annak a híve voltam, miszerint előbb gondolkozunk, s utóbb cselekedjünk. Egyetlen küldetést sem rontottam el, de nem is igen hamarkodtam a lépésekben. Kivitelezés, tervezés, és számítás között, nos óriási nagy különbség van. A tervek pusztán illúziók, a számítások csak rajzok, és a kivitelezés mindig másabb az elvártnál. Azt hiszem, mondanom sem kell, miszerint nem igen lennék a magam ellenfele.

Nem volt nehéz dolgom, ami azt illeti, sőt már túlontúl is könnyű volt. Ugyanis a La Morte, előszeretettel toborozza a különleges képességű egyedeket. Tudva illő, miszerint körül veszik magukat ezekkel az emberekkel, és egy alkalmas időpontban, nos vámpírokká teszik őket. De van egy másikfajta véglet is, amikor már valaki eleve vámpír, és úgy rendelkezik egy adottsággal. Nem titok, hogy sok olyan egyed létezik a világon, akiket szívesen látnának a soraikban. Többek között, ilyen az a bizonyos hölgyemény is, akit szeretnék meglelni: Skyler Montbrai. A nevét kellő finomsággal tudakoltam meg, az összes többi keresettével egyaránt, az egyik klántársamtól, aki nem volt rest mesélni is. Voltaképpen rengeteg hozzánk hasonló mászkál szabadon, de mégis egyetlen dolog érdekelt: az emlékmódosítást használó személy. Hallottam már régebben is róla, de egészen eddig a pontig nem érdekelt. Valahogy elsiklottam felette, s ha csak nem kaptam meg egy nevet, képet, avagy személyt közvetlen utasításba, miszerint keressem meg, akkor eszem ágában sem volt fáradozni vele. Leginkább hidegen hagytak, legalábbis a mai napig.
- Skyler Montbrai... - Halkan suttogva, többször is ismételvén, járkáltam az épületben. Miként igyekeztem beazonosítani, hatalmas koncentrációt igényelt a feladat, és számtalan mértékű nyugalmat, amit olykor lehetetlen volt nálam kivitelezni. Az idő kedvezett, és azaz adott személy is, akinek az elméjéből sikerült kiemelnem a nőt. Wyatt La Morte...
Hosszú, mégis göndör, sötétbarna haj, egészen mély, titokzatos, mogyoróbarna tekintet, és valamilyen jellegzetes módon hófehér bőr. Mint egy törékeny porcelánbaba -, gondolhatnánk.
A pillanatnyian villanásszerű kép, nos hamar megszűnt. S ezzel kezdetét is vehette az üldözés. Éreztem őt... a nőt, mintsem egy újabb áldozati példányt, akit becserkészhettek. Az ösztönöm az egekbe szökött, és mindenféle gondolkozás nélkül indultam a megkeresésére. Készen állva a megtalálásra.

A kihalt terep egyszerűsége, a sötét utcák okozta fénytelenség, és maga ez a rideg hangulat, csak még izgalmasabbá tette az egészet. Könnyű volt fürgén mozogni, mindenféle félelem nélkül élve. Éreztem, ahogy egyre közelebb visz az a bizonyos ösztön, tagadhatatlan volt a tartózkodási helye. De vajon éjnek évadján egy vámpír, nos... mit kereshet itt? Nem úgy tűnik a számomra, mintha emberek sokaságát lehetne itt levadászni.. S bár nem érdekelt a valódi válasz, mégis eltöprengtem rajta, egyféleképpen unaloműzés gyanánt. A lépteim kellően hangosak voltak, s épp olyan vészjóslóak, miként közeledtem felé. Egyszer csak megálltam, mélyen szívva magamba a levegőt, aztán már suhantam is. Pontosan előtte kötve ki. Méterek voltak pusztán, s jobb szeretem volna meglepni, mintsem üldözni őt.
- Skyler Montbrai személyesen... - Hangom hűvösen cseng, ahogy végig mérem. - ...úgy hallottam, igencsak érdekes képességnek vagy a birtokában. - Ajkaimat ördögi mosolyra húzom, ahogy megragadom a karjánál fogva, még mielőtt lelécelni támadna kedve, és ezzel egyaránt magammal rántom az egyik épület faláig, ahol ugyanis sarokba szorítom őt. Jobb kezem a feje mellett pihen, a téglát támasztva, míg a másikkal lefogom őt, a csuklójánál. Nem bántottam, sőt finoman érinthette az anyagot, amely egyetlen fájdalmi pontot sem okozott neki.
- Még mielőtt netán ellenkeznél, amit ugyebár erősen nem javaslok, kedvesem, tekintve, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban... - Döntöttem oldalra némileg a fejem, ahogy a szőke hajfürtjeim két oldalra hullottak. - ...nos azelőtt szólnék, miszerint szükségem van a képességedre, azaz rád. - Suttogom a fülébe a szavakat. - Szeretném, ha önzetlen módon segítenél nekem, mit szólsz hozzá? - Nézek végül igencsak mélyen az íriszeibe, ahogy magam mellé ejtem mindkét kezemet. Lássuk hajlandó-e segíteni, vagy netán ösztönöznöm kell. S azt hiszem, az utóbbival kevésbé járna jól.

---