Az aszfalt érintése egyszerre volt hideg, és mégis épp oly' módon rideg, miként egyre csak maga után vonszolt. A kezdeti előnyöm megszakadt a hídhoz érkezvén, és minden próbálkozásom ellenére, nos elvesztettem az egyensúly érzékemet. A zord kő kikezdte a ruházatom anyagát, és felsértette egyúttal a bőrömet, mely akár pillanatok alatt be is gyógyulhatott, de maga a szövet, nos nem igazán úszta meg ilyen szerencsésen. Moroghattam volna a kedvenc dzsekim, és fekete vászonnadrágom okán, de sokkal jelentősebbé vált a lánc a nyakam körül, ami által régi sebek sorait tépte fel a lelkemben. Emlékeztetvén engem a sérelmeimre, s mindarra, amit elvesztettem egykoron. Már nem volt kedvem nevetni a tettén, vagy megdorgálni, amiért elszállt az agya. Sokkal inkább fókuszáltam a fájdalmamra, a gyötrelmemre, és a kínjaimra.. Jobb kezem ujjai leestek a láncról, ezáltal végleg elvesztve azt a minimális egyensúlyt is, amelyet az eddigiekben mutathattam. Szavai ugyan visszhangzódtak a távolból, de különösebben képtelen voltam felfogni -, legalábbis addig a pontig, amíg vissza nem tértem a valóságba.

Sosem tudtam igazából eldönteni, miszerint hol rosszabb lenni. Otthon, nézvén a testvéreim boldogságát, és a szüleim utálatát, avagy itt nála, minden kötetlen előzmény kapcsán, megtapasztalva a bántalmazások sorát. Akárhányszor eljöttem, mindig újabb elmei őrültséggel fogadott. Kitalálta, miszerint meg kell szabadítania engem mindenkitől, aki szeret, avagy, akit én szeretek. Szépen sorjában iktatta ki a kedvenc állataimat, a lovammal kezdve meg a sort, s majdan ezt követően, a szolgáló gyerekeket szedte el mellőlem. Élvezettel figyelte a rezdüléseimet, miként gyötrelmes fájdalmam közepette sírva borultam térdre, s mely által zokogva aludtam el minden egyes éjszakán. Nevetésre késztette a gyengeségem -, vagyis így nevezte el a reakcióm. Számára gyáva voltam, csak mert éreztem, és képes voltam kimutatni, ha engem valami bánt. De a kezdeti idő lassacskán megszűnt, ahogy pedig teltek az évek, megerősödtem. A magam formájára sajátítva el a kis trükkjeit, készen állva arra, hogyha kell megölhessek akárkit. Már ekkor megfogalmazódott bennem egyféle kettősség: az őrület és bosszú határvonalán.

A szavai keserűen hasítottak a fülembe, hiszen akárhányszor talált valami új fogási pontot, nos ide lyukadtunk ki. Nekem állt, lehordott mindennek, és a fejemhez vágta a tetteimet, mintha csak olyan szinten közölhetné velem mindezt, miszerint meg is bánjam. Őszintén?! Szerintem kivétel nélkül mindegyik megérdemelte a halált, és ezen a kis show műsora cseppet sem befolyásolt, hisz' ugyanolyan élvezettel vetettem volna véget, a nyomorult kis létüknek mostan is, mintsem akkor.
A fájdalom méregként terjedt szét a testemben, egyre jobban remegésre bírva. Nem tudtam visszaszerezni már a józanságomat, a megbecsült higgadtságomat, és mindazt, amellyel nyugtatni szoktam önmagam. Emlékek sorai vetültek a szemem elé, kínozván, gyötrőn, és maró hatásúan. Végül valahol, úgy nagyjából a közepe tájékán megállt velem, ám nem engedett el. Átvetette az egyik vasrúdon a fémet, amely iszonyatosan csörgött, majdan pedig erősen meghúzta. Szó szerint rántott egyet rajtam, ahogy a lánc elviselhetetlenül szoros volt. Fuldoklóan tekintettem fel rá, szemeim a ködbe vesztek el, míg hiába akartam őt látni, nos nem ment, ugyanis az emlékeim fátyolként terítettek be..
Minden egyes szó tőrként hatolt a mellkasomba, miképpen nem értette a lényeget. Kijelentette, hogy megöl... talán engedném... s talán békében meghalhatnék. De nem ment... nem tudtam rá felelni. Fojtóan szorongatta a nyakamat a vas, és a megszokott levegő szinte eltűnt a tüdőmből, mintha csak megfosztottak volna egy igazi értéktől. Lejjebb húzta magához a láncot, én pedig ösztönszerűen kaptam a jobb kezemmel az eszközhöz. Távolabb akartam tolni magamtól, csak egy lélegzetnyi levegőért könyörögvén, de nem érkezett megváltás. Lábaim immáron nem érhették a talajt, és a kezdeti fájdalom ezerszeresét éltem át. Nem sokkal később még egyet rántott a láncon, és a szemeim lezáródtak egy pillanatra. Az ájuláshoz igencsak közel jártam, az erőm fogytán volt, míg a porcikáim minden egyes négyzeten remegtek. A teljes testemet átjárta az a fajta szenvedés, amelyet egyáltalán nem kívántam senkinek. Hangja szinte bántotta a dobhártyámat.
Gyilkos vagyok, megöltem mindenkit, egy újabb valakit elvettem tőle... Nincs több fejezet, csak a halál... Hitt bennem, de csalódnia kellett, mert bennem csak csalódni lehet... Őrült vagyok...
Pontosan ez volt az a szó, amelyre lepillantottam rá. Ajkaim kegyetlen mosolyra húzódtak, és az íriszeimben valami ismeretlen érzelem csillant; a harag.

A kés vonulata gyakran elidőzött a bőrömön, fel nem sértve azt, míg máskor egyre csak mélyebbre hatolt. Fájdalmas üvöltéseim jelezték azt a mértékű szenvedést, amely az idő előre haladtával már meg se kottyant. Áttért olykor a korbácsra, a lehető legmélyebben csapva a hátam felületéhez. A bordáimat szinte leheletnyien érintve, s az egyetlen szerencsémnek volt betudható, hogy egyszer sem súrolta igazából a csontom, mégis átvágott megannyi bőrréteget. Színtisztán rettegtem tőle, és mindattól, amit képviselt, de hiába minden tett, könyörgés, és szép szó... Újból és újból ide küldtek, beledobva valami egészen mély fogalomba, mely az elmei bekattanásomig sodort. Mégsem jöttem vissza érte, s nem vetettem véget az életének, egyedül csak a szüleimmel végeztem. Valamiért... nem tudtam meglépni, talán... talán egészen mélyen kedveltem, amiért ilyenné tett: erőssé formált.

Az ordítása ránt vissza a valóság peremére, s majdan az, ahogy az aszfalttal találkozom, ugyanis elengedi a láncot, én pedig erőtlenül az oldalamra zuhanok. Mélyen lélegzem, egész testemmel remegve, ahogy próbálom lehámozni magamról a vasat. Kínzóan zihálok, miként hátrébb kúszom tőle. Nem akarom ezt az érzést... elegem van belőle. A hajamat tépem mindkét kezemmel, ahogy a térdemre helyezkedem.
- Nincs számodra mit mondanom... - Sziszegem dühvel telve, ahogy eleresztem az aranyló hajfürtjeim, s végül jócskán oldalra lököm a láncot. - ...hisz' nem érdemelsz szavakat. - Folytatom zihálva, kiélvezve a levegőt, amelyet nem régiben még elvett tőlem. Négykézlábra helyezkedem, az aszfaltot bámulván, majd a szavaira összpontosítok. Értelmetlenül állok elébe: halált óhajt az egyikünk részére. S voltaképpen az előbbiek fejében megadhatnám neki.. egyszerű módon kitéphetném azt az átkozott kis szívét, megetetve a kedvenc kis húgával a zárkában. Lenyomhatnám a nyomorult torkán Altair egykori éltető elemét...
Köhögök egyre erőteljesebben, majdan minden erőmet beleadva egyetlen cselekedetbe, nos felállok. Vele szemközt, méterekkel arrébb. Íriszeim az övéit kutatják, mérhetetlen düh érződik az irányomból, miként előrébb lépek hozzá.
- Mit is mondtál?! - Töprengek el egy fél pillanatig. - Oh, igen... nem vagyok épelméjű, tönkretettem mindent, bennem kizárólag csalódni lehet, és őrült vagyok. S mit hiszel, de komolyan, miszerint te annyival jobb vagy? - Vágom hozzá gúnnyal telten, miközben az oldalamról lecsatolom a kardot. - Szánalmas vagy, Altair... mindenféle nézőpontból. - Forgatom meg a kezemben az eszközt, mellyel támadhatnék, de még koránt sem teszem. - Tudod, mielőtt legközelebb valaki felett halálos sorsot lóbálsz, nos gondolkozz el... láss mélyebbre annál, mint, amit a kíváncsi kis természeted óhajt. - Három lépésnyi távolsággal előtte állok meg. - Ugyanis a drága szemecskéidnek csak az esik jól, amit látni vélsz, nemde? - Emelem meg a hangomat megvető stílusban, és ezzel egyúttal lesújtok rá a karddal, ha nem védekezik, akkor az egyedül az ő gondjává válik.
- Én hányszor tettem be a lábamat a te szobádba, avagy netán mikor kutattam a cuccaid közt? Egyszer sem! - Vágtam a fejéhez, miként újabbat, és újabbat csaptam a karddal. - Bármiféle meglepő gondolat, de nem tettem, ahogy neked sem kellett volna az ostoba kis szemeidet az én naplómon legeltetned! - Üvöltök, ahogy egyre dühösebben támadok, s ha nem védekezik, akkor képes vagyok sebeket ejteni rajta. Felszaggatva akár a ruháját, vagy megvágva a bőrét. - Tiszteletben tartottam egy határt! Mert te.... Te, kérlek átlépted, és ezzel elérted, hogy mindenféle értelemben gyűlöljelek, mint még eddig sosem.. - Álltam meg egy pillanatra elkomolyodva. - Fogalmad sincs a valódi okokról, a történtekről, te csak a saját kis uralkodói mivoltodra hagyatkozol. Azt gondolván mennyire felséges vagy, de tudod.... minél inkább erőlködsz, nos annál jobban senkivé válsz a szemeimben. - Vettem fel ekkor egy támadó állást. - De miként dicsőíted nagybátyánk, nos épp olyan szeretettel halhatsz is majd meg.. Esküszöm mindenre, ami szent... hogy egyszer véget vetek a nyomorult kis sorsodnak, és bevégzed szintúgy, mint a hőn imádott bácsikád. De addig is... örömmel fogadom a kihívást. - Gonosz mosolyra húzom az ajkam, ahogy készen állok kivédeni a támadását, amennyiben arra kerülne sor.

---

Szinte fuldoklóan kapkodom a levegőt, miként kezeimmel ösztönösen megtámaszkodom a talajon. Előrébb kell mennem -, ez lebeg a szemeim előtt -, de mégsem teszek egyetlen lépést sem. A szellő könnyed játéka az arcomba sodorja a szőke hajfürtjeim kellegét, s épp, hogy megemelem a kezemet, feltör belőlem egy fájdalmas üvöltés. Kétségbeesetten nyúlok a fejemhez, s mikor a hangom végleg elhalt, kiüresedett tekintettel pislogok a kőre. Az aszfalton finom módon sodródik, kisebbféle patakként tova a vérem, s ahogy a tenyeremre tekintek, a karcolás már szinte el is tűnik. Lezárom a szemeimet, fájdalmasan nyelve egyet, miközben magamra veszem a dzsekit. Igyekszem összeszedni a darabkáim apró vonulatát, s ezáltal mielőbb állóhelyzetbe keveredni. Nem kell sok, csak néhány másodperc, és az a bizonyos elhatározás.. Lendületet veszek, míg mély levegőt szívok a tüdőmbe, s aztán talpra állva lépésekként haladok előre, de a kezdeti siker öröm élménye, hirtelen alább hagy. Értetlen módon állok meg, ahogy az íriszeim előtt, lezajlik a nagybátyám okozta tett. A karó, a szúrás, a halál... azaz adott érzés abban a pillanatban, mely belülről szétszedi az épségben lévő lelket. Felemésztő, eltipró, az őrületbe kergető.. S ez az emlék okozza a balszerencsétlenségemet, ami által visszatérek a valóságba. A kezdeti fájdalmat, pedig a merő félelem veszi át, amelyet voltaképpen, nos évekkel ezelőtt éreztem.

Megragad a ruhámtól fogva, keresztül vonszolva az egész birtokon, míg nem a pincéhez érünk. Ott ugyanis a porba lök, mintsem egy állatot, amelyet vadászat során ejtünk. Zihálva kúszom odébb, négykézlábra emelkedvén, de a zár kattanása jelző értékűvé teszi, miszerint kinyílt. Beljebb rúgja egyetlen mozdulattal az ajtót, majd erőszakkal vegyített mozdulattal, belök. Már a kezdeti szakaszban megbotlom, ezzel végig gurulva a mocskos lépcsőfokokon, s a lent hemzsegő patkányok ijedezve futnak odébb. Elbújva, sőt elrejtőzve az árnyék adta eshetőségben. A porban fekszem, remegő testtel, és félelmet öltött tekintettel. Egy kósza könnycseppet ejtek, miként megmozdulva, hatalmas nagy fájdalom fut végig rajtam.
- Holnap reggel, azonnal indulsz vissza az öcsémhez. - Apám hangja kellő mértékben zeng a pincében, betöltő szerepkörré válva, miként újra, és újra hallom a fejemben. A szavak... a mondat. Nem, nem akarok visszamenni. Remegő kezekkel késztettem magam megmozdulásra, ahogy becsapódik a pince lejárat ajtaja, és kattan rajta a zár. Négykézlábra kerülök, előrébb vánszorogván, ezzel kikeresve a legelső lépcsőfokot. A teljes erőfeszítésembe beletelik, miszerint felüljek rá. A korlát peremének támaszkodom, ziháltan. Tekintettemmel igyekszem megszokni a sötétséget, de szinte lehetetlen küldetés, így egyszerűen csak lehunyom őket. Sosem értettem igazából, hogy miféle indok alapján illetnek büntetéssel, ugyanis tudtommal nem követtem el semmit. Túlságosan is féltik az első szülött fiacskájukat. De én nem akartam semmit... csak játszani. S miként egyetlen alkalommal is közeledni mertem hozzájuk, nos ez lett a vége. Bezártak, és másnap indulhattam vissza a nagybácsikámhoz. S ennek mi volt egyáltalán az értelme?

Valakinek sikerült kikötnie a hátamnál, én pedig egyszerűen nem vettem észre. Ütést mért a fejemre, ami rettentő módon fájt, és aminek a hatására ismételten a kövön kötöttem ki. A fájdalom végig terjedt a tarkómban is, miként igyekeztem összeszedni magam, de már késő volt. Megemelt, míg a nyakam köré pedig láncot tekert. Vészjóslóan csörgött, és végül egy erőset rántott rajta, ezzel megszorítva. A kezdeti megtámaszkodásom sikere elhullt tényé vált, az aszfalton feküdtem, mintsem egy karóra vert eb, vagy, mint egy kiláncolt dög. Bal kezem ökölbe szorult, dühösen morogtam, miként a vas kezdte kiszorítani belőlem a levegőt. Térdre álltam, jobb kezem ujjai a lánchoz kaptak, igyekezvén távolabb tolni a nyakamtól e csúnya eszközt. Ám, a szavak... ismerősek voltak, és nem is akárkihez tartóztak. Altair, hogy a jó Isten áldjon meg.. Mikor vált ennyire vérszomjas vadállattá, s miért akarna pont most... bosszút állni? Nem értettem a helyzetet, s főként nem a szavai kivitelezésének az értelmét. Tudtommal nem követtem el semmit, amivel kivívhattam volna az ellenszenvét, vagy már magától is képes megőrülni? Jó tudni, bátyám! Nagyot nyeltem, rettentően fájt a lánc szorítása, és mit sem tudtam ellene kezdeni. E percben gyenge voltam.

Kora reggel kinyílt a zárka ajtaja -, jobb szóval nem tudtam már illetni ezt a helyet. Felért egy kínzással, amikor is ide vetettek. Anyám állt ott, szánakozó pillantással méregetve, mintha csak sajnálná azt, amit velem tesznek.
- Fiam... - Hangja lágy volt, selymes, mégis szokatlanul jóleső. - ...gyere szépen. - Nyújtotta felém a kezét, ahogy lejjebb lépett a fokokon. Ám, lelki szemeim előtt már halott volt, és én öltem meg őt diadalittasan. Ösztönösen emelkedtem meg, és fogadtam el a segítségét. De, ahogy felálltam, máris magához húzott, és a hajamtól fogva rángatott fel. A porba lökött, pontosan a nagybátyám elé. - Fogd és vidd.. sőt neveld meg, mert nem tudja hol a helye.
- Gyere, kölyök. - Hajolt le, felállítva engem, majdan leporolva a ruhám. - Azt hiszem, nekünk kettőnknek, hosszú napjai lesznek egymással. - S ezzel a végszóval, már vitt is, meg sem álltunk a birtokáig, ahol ugyanis ismételten megismerkedhettem egy újabb szakasszal -, úgymond fogalommal.

Hirtelen rántott a láncon, és ezzel maga után vonszolt -, szó szerint. Igyekeztem a bal kezemmel felfogni a súrlódást, míg a jobbal a nyakamtól próbáltam távol tartani a vasat, így jutva voltaképpen némi levegőhöz. Lábaimmal szintúgy próbáltam enyhíteni a szenvedésemen, miközben rohamosan a híd felé haladtunk. Csak nem fel akar akasztani? Ironikus lenne, ami azt illeti. Hangos nevetés hagyta el az ajkaimat, amit nem sokkal később a köhögés váltott fel.
- Mindig is tudtam, hogy őrült vagy... - Ejtettem ki az ajkaimon a szavakat akadozva, s ahogy az erőm, avagy a levegőm engedte. - ...de a bosszúddal ezerötszáz évet késtél, nem gondolod, bátyám? - Egyre halkabbá vált a hangom, s nyöszörgést hallattam, ahogy megcsúszva elvesztettem az irányítást. Immáron nem tudtam enyhíteni semmin sem. A hídra való érkezésem, tehát rengeteg karcolást ejtett a dzsekimen, és egyaránt a fekete vászonnadrágom. Egy-két helyen megszakítva az anyagot, és kellő mértékűen meghorzsolva a bőrömet. A hideg is kirázott, miként végig húzott a hídon. Fogalmam sem volt arról, hol akar megállni, csak egy megérzésem, miszerint a közepe tájékán.

---

Az éjszakai lepel fátylat borít e tájra, míg a sötét égbolt magába zár, mintsem egy árnyat. A szellő finoman játszik a fürtjeimmel, ezzel szinte kilátástalanná téve a helyzetet, hiszen az összeborzolt hajam a szemembe lóg bele. Újabb, és újabb homokszemek sodródnak odébb, miként egyik helyről a másikra kerülnek át. A lapát ismét a talajba túr, s megemelkedve lekerül róla a tartalom. A környezet teljes kihaltságát csupán az ásás hangja töri meg, amely egyetlen pillanatra sem szakítódik félbe, mintha csak monoton átmenetként ismétlődne az idők végezetéig. Falevelek repkednek körülöttem, míg némelyik pusztán a fűben landol, de egyesek játékos módon engem találnak meg. Érintve az arcélemet, a bőrdzsekim külsejét, vagy a szőke hajszálaim töm kellegét. Akár, nos azt is hihetné rólam egy külsőleges szemlélő, miszerint csak sírásó vagyok, viszont ennél jóval többről van szó. Tiszteletről, mellyel meghajlok egykori társam előtt. Háláról, mert képes volt velem tartani a harcba. S részvétről, miként osztozom a sorsának vázlatában. Halálának valódi oka, nos én magam vagyok, hisz', ha nem késztettem volna választásra, ha nem élek ennyire megszállottan a bosszú jegyében, akkor ez... ez nem történik meg.

- Hogyan lehetsz ennyire lelketlen egyed? - Csendül fel a hangja élesen a levegőben. - S mégis miként ítélkezhetsz mások felett? - Rázza meg a fejét hitetlenkedve, ahogy szánakozó pillantásokkal kíván eredményt elérni. De egy olyas valakit, mint engem, nos ez nem igazán hat meg. Nem érdekem szebbé varázsolni a fivérem életét, csak mert valaki a pilláit rebegteti, és az anyámnak könyveli el önmagát.
- Köszönöm a bókokat, Danielle.. - Bólintottam elismerően felé. - ..végtelenül kedves vagy, sőt.. néha már azt sem tudom, hogy mi lenne velem nélküled. - Gúnyosan közlöm, ám mégis viccelődve.
- Azt hiszed e mögé rejtőzve kitérhetsz a válasz elől, vagy, hogy netán megfeledkezem a dolgokról?
- Tudtommal, kedvesem, nos nem igazán tartózom neked semmiféle beszámolóval. - Íriszeim a pillanat tört része alatt megkeményednek. - Hiú ábrándokat kergetsz, ha azt mered hinni, hogy válaszolni fogok...
- Pedig előbb-utóbb választ adsz majd, ha nem is nekem, akkor magadnak. - Válaszolta könnyedséggel. - Ugyanis kénytelen leszel szembenézni a bosszúd fájó pillanataival. - Szent meggyőződését mindvégig tartotta, s az idő múltával is ugyanúgy, rögeszmésen ragaszkodott hozzá. Mintha csak előre tudott volna valamit, amiről nekem fogalmam sem volt.

Az ásót teljes erővel dobom neki a földnek, ahogy mérhetetlen harag lesz rajtam úrrá. Nem tudok kontrollt tartani, s talán ez alkalommal nem is akarok. Mindent, és mindenkit elveszítettem az évek során, csak mert... mert egy megrögzült eszmének éltem. Azt hittem, ha a bosszút előtérként kezelem, akkor nyerhetek. De minden megtett lépés, szó, vagy cselekedet... - idáig vezetett. Egy újabb sír, egy újabb halott, s egy újabb eltemetni való..
A legkevésbé sem volt megváltó érzés a nagybátyám halála, sőt... kínzott. Pusztán csak elég volt arra gondolni, miként végzett Dani-vel. Erőteljesen megrázom a fejemet, lehajolva pedig az eszközért nyúlok. Befejezem az elkezdett munkát, majdan kimászom a gödörből. Tiszta kosz vagyok, s mégsem érdekel. Tiszta vér borít, s mégis... meg sem rendít. Könnyedén kerülök álló helyzetbe, ahogy a holtest mellé lépek. Lehajolok, a karjaimba emelem, és a tátongó mélység felé helyezem.
Vajon lehet-e egy lélek sötétebb, s maga a szív üresebb?
Elengedem, miszerint szabadon landolhasson, és földet érhessen. Leesik, ezzel felkavarva az álló port, amely elől némiképp el is kell hajolnom.
Vajon érezhet-e egy magam fajta végtelen fájdalmat?
Egy ideig nézem töprengőn; "mi lett volna, ha..." - válaszokkal spékelvén, s ahogy egyre inkább beleásom magam, nos könnycseppek jelenek meg az arcomon. Emberi mi volt jelző. Talán legutoljára emberként sírtam. S most annyi év távlatából újfent, mintha a sors ironikus módon űzne belőlem gúnyt.
S hogyan lehettek ennyire lelketlen alkat?
Finoman kelek fel a földről, s egyre szaporábban hányom vissza a homokszemeket a helyére, mintha pusztán csak eltörölhetném mindazt, ami történt.
S mégis... mégis miként ítélkezhettem mások élete felett?
Beásom, eltemetem, megőrizem.. S íme, egy korszak vége, és egy szenvedés kezdete..

Néhány órával később, nos az Illinois hídtól nem messze tartózkodom, egy bizonyos épületben. A szürke felsőmet vörösre színezi a vér, s barnává varázsolja a mocsok. A lelkemben érzett üresség szinte felemészt, ahogy az íriszeimben az érzéstelenség csillan fel, míg az arckifejezésem a rideg fogalmától is hűvösebb. Lépteket teszek, ám elakadok. Kijutok, de a földre rogyok. A fejemet fogom, és üvöltök.
Fájdalom, amelyet már oly' régóta nem éreztem, s amit sosem szerettem volna még egyszer megtapasztalni. S most mégis.
A magam után vonszolt dzsekit, nos végül magamra kapom, hetykén megigazítva. Mély levegőt veszek, ahogy felkelek, s miként nem figyelek e percben, nos hátulról könnyedén megtámadhatnak.. Kiszámíthatatlanul, de szimplán egyszerű módon, fogságba eshetek, de ez esetben nem igazán vagyok a helyzetmagaslatán.

---