Máskor talán még örültem is volna a nő érkeztének, de ez nem az a nap volt. Sőt, kielégedtem volna azzal is, ha nem látom még egy emberöltőig. Laurának elég volt egy szörnyeteg az életében, nem akartam még egyet belevinni, pláne olyat, aki aztán tényleg az élvezeteknek él és a saját vágyainak. Skyler minden volt, csak ártalmatlan nem, s talán bíznom kellett volna benne, hogy nem bántana úgy, hogy az általam szeretett nőt bántja, de nem hihettem ebben teljes mértékben. Mert mi van, ha szeszélyesen úgy dönt, én jobbat érdemlek és megöli a lányt a szemem láttára? Nem bízhattam a véletlenre, vagy jelen esetben Skylerre az eseményeket. Szerettem volna minél távolabb tudni Lorától, ezt pedig úgy valósíthattam meg, ha néhány órát, vagy napot vele töltök, utána úgyis továbbáll, ahogy mindig is tette. - Ha engem kérdezel, biztosan a nyugati szél hozott ide. A nyugati a gonosz boszorkány, ugye? Csak épp te nem vagy zöld. - villantottam rá egy barátságos vigyort, kezdtem kicsit felengedni a közelében, de azért ott motoszkált az aggódás bennem, nem tudtam száz százalékig ellazulni. Merthogy az erre tévedtem nem győzött meg engem, inkább gyanakvóvá tett. Nem úgy ismertem meg ezt a nőt, hogy céltalanul bolyongana a földgolyón, de azzal is tisztában voltam hogy kicsit túlreagálom. Látogatott már meg ok nélkül, de az esetek többségében mindig kért valami szívességet csak úgy mellékesen. Sosem tudhatta az ember, hogy ártatlan betoppanásról van-e szó, vagy valami többről, ha valamit, hát ezt megtanultam a közelében. - Ó, most hogy itt vagy, újra van egy szabad hely a pokolban. - gúnyolódtam kezdésnek, kicsit el is szerettem volna terelni a témát, na meg aztán nem volt tőlünk furcsa az efféle "civakodást". Imádtam őt ugratni. - Naná, hogy élveztem, csodálatos év volt. Na és te? Akarom tudni, hogy mit csináltál az elmúlt egy évben? - tettem fel a kérdést hunyorítva, a koromfekete szemek összeszűkültek, aztán mosolygóssá változtak. Olyan voltam, mint egy kaméleon. Az egyik pillanatban gyanakvó, a következőben laza és vicces kedvű. De egyben szerettem volna elkerülni a kérdést, miszerint mi történt velem amíg nem látott, mert nem akartam a képébe hazudni. Megtettem volna, ha úgy kívánja a helyzet, de amíg nem kérdezett rá újra, inkább... passzoltam. Eközben ő átült mellém, az italát pedig elém helyezte, amit én néhány másodperc bámulás után visszatoltam elé. - Kösz, de nem. Jelen állás szerint nem hatna rám. - meredtem rá éjfekete szemeimmel, ezzel is jelezvén hogy nem épp most táplálkoztam utoljára, pedig már ideje lett volna. - Tudod, épp ebédelni indultam, amikor megéreztelek. - vallottam színt és megforgattam a szemeimet, merthogy nagyon ügyesen belerondított a tervembe. De vele étkezni... nem volt túl szerencsés, azonban valószínűleg elkerülhetetlen. - A szokásossal. Csak élem az életem, igyekszem elvegyülni. Nekem még mindig nem jött be a nomád életmód. De ahogy mondani szoktad, biztos a korom teszi. - villantottam rá féloldalas mosolyt. - Te is csodásan festesz, nem látszik rajtad hogy már csaknem az ötszázat taposod. - Igen, újból belerúgtam kicsit képletesen, de nem bírtam kihagyni. Sokkal egyszerűbb volt gúnyolódni és viccet csinálni mindenből, mint őszintének lenni vele. Mert akkor kiderülnek olyan dolgok is, amiket szeretnék véka alá rejteni.

In the end you always go back to the people
that were there in the beginning

háthelló :nááá: ❀ zene: bloodstream ❀ kredit

A pokolban éreztem magam egészen addig, míg Laura megragadott, és felrántott a földi mennyországba. A füstbe zárt angyalom nélkül nem akartam kitenni a lábam a lakásomból, de nem tarthattam ott örökre, rettegve az adottságomtól, amit inkább tartottam átoknak. Sokáig mégsem moccantam, órák hosszat tűnődtem rajta, mégis mit kéne tennem, mindezt egy pohár whiskyvel a kezemben, óránként talán egyetlen aprócska korty csúszott le a torkomon csupán, de megnyugtatott, hogy a markomban szorongathattam a kristálypoharat, amit nem is olyan rég még meleg, emberi ujjaim közt tartottam. Lágy zene szólt a háttérben, anyám kedvenc zongoradarabja, ami azóta kísért, hogy vámpírrá lettem, s ha másra nem is, arra tisztán emlékeztem, mennyire szerette, s akár naphosszat ez szólt a tágas nappaliban, miközben ő az ablakon meredt ki. Még gyermekkoromban is ezt dúdolta altató gyanánt, álmaimat kísérte a dallam, ami olyannyira belém égett, szinte a részemmé vált, hogy akkor sem feledném, ha halandó elmém kapnám vissza. Az egész lakást, sőt, mindenemet átjárta a zene, így tudtam csupán kikapcsolni zavaros gondolataim, és ez vett rá végül, hogy kilépjek azon az átkozott ajtón, miközben a dal még a fejemben tovább játszódott, mintha képtelen lennék elszakadni tőle, mintha ez lett volna az én védőfalam, ami segített, hogy elfeledjem a félelmeim egy rövid időre, és utcára merjek lépni. A járdát mintha lángok nyaldosták volna, legszívesebben visszarohantam volna az épületbe a nem létező tűz elől, ami valójában a rettegésem volt. A mágnest semmiképp nem akartam aktiválni, de szemeim már feketéllettek az éhségtől, kénytelen voltam tenni ez ellen, egy éhes vámpír nem jó vámpír. S ha nem volna elég a torkomat szorongató forróság, az ingerültségem, a félelmem is az egekbe szökött az éhség által. Enyhíteni akartam mind a fájdalmamon, mind a dühön, ami tehetetlenségemből fakadt. Táplálkozni indultam, és el akartam kerülni a világon élő összes nőt, de arra nem számítottam, hogy egyikük illata az orromba szökik, és azonnal elveszítem a kontrollt a terveim felett. - Ez kibaszottul nem lehet... - mormoltam magam elé, és a pub felé vettem az irányt, ahová az illat vezetett a járda mentén. Nem éreztem vonzást, ahogy a bejárat felé tartottam, de azért félve léptem be rajta, mintha bármikor megérezhetném a felsőbbrendű erőt húzni valaki felé. Mégis jobban nyugtalanított a nő jelenléte, akit ugyan jó ideje nem láttam, de pontosan tudtam, hogy a felbukkanását nem mindig jó dolgok sorozata követi. Ha ő felbukkan, valami biztosan a feje tetejére áll. Megszokásból teleszívtam tüdőmet levegővel, és beljebb merészkedtem, de körbepillantva nem találtam a barna hajzuhatagot, és senki arcán nem láttam azt a gunyoros mosolyt, amire a nő ajkai kismillió alkalommal húzódtak. Aztán megpillantottam a leghátsó boxban ücsörögni őt, akire most a legkevésbé sem volt szükségem. Nem így, hogy egy halandó lány körül forgott a világom, nem így, hogy bármelyik pillanatban pokollá változtathatja a nő a földi paradicsomot. Rettegtem, az idegességem a tetőfokára hágott, emberként már patakokban csorgott volna a víz rólam, de így csak nyugodtságot erőltettem magamra, egyedül az ébenfekete szempárom árulkodott a feszültségemről. Skyler pedig túl jól ismert ahhoz, hogy elrejtsem előle az érzelmeim. Odasétáltam hozzá lassú, komótos léptekkel és megálltam az asztal előtt egymásba font karokkal. - Nocsak... kit fújt erre a szél? - kérdeztem felvont szemöldökkel, egy zavart, féloldalas mosollyal és persze ideges tekintettel. - Mit keresel itt? - kérdeztem immár komolyabban és levágódtam vele szembe a boxba, kicsit sem rejtettem véka alá hogy gyanakvó vagyok. Ahogy azt már számtalanszor az orrára kötöttem, ő sosem jött véletlenül, mindig jó oka volt a látogatásaira. - Most komolyan. Hiányoztál és örülök hogy látlak, de... - felnevettem és félbehagytam a mondatot, miközben hunyorogva néztem őt tovább. Igen, nem bíztam benne túlzottan, mert mint már említettem, ha ő felbukkant, általában a pokol tüze követte az ördöggel együtt.

In the end you always go back to the people
that were there in the beginning

háthelló :nááá: ❀ zene: bloodstream ❀ kredit