Az árnyak lassan, komótosan kúsztak a férfi irányába, aki minden bátorságát sutba vágva kuporodott apróra a sarokban. A láncok csörömpöltek, ahogy arca elé vonta karjait, egész testében remegett, gyengének, már-már halandónak tűnt innen nézve. Ilyenkor gyűlöltem a fajtámat. Jómagam sosem lennék képes rá, hogy eltiporjam a saját büszkeségem, és rabszolgaként térdepeljek a mocskos, hűvös köveken egy cellában, miközben izzadtságban fürdök, és könyörületért imádkozom. Soha. Előbb rágnám le a saját végtagjaim, hogy szabaduljak a béklyóktól, semmint térden állva csússzak, mint egy féreg. Megvető horkantást hallatva irányítottam közelebb az árnyakat, amik felgyorsulva vették körbe a vámpírt. Még el sem értek hozzá, mikor kapálózva fülsüketítő ordításba fogott. - Mindent elmondok, kérem, uram! - szinte zokogva üvöltötte felém a szavakat, próbálta kivenni alakomat a füstszerű, sötét árnyakon keresztül, sikertelenül. Visszaküldtem az árnyékokat a helyükre, mire a férfi kíváncsian meredt rám. Hátat fordítottam neki, az ajtóhoz léptem, kettőt kopogtam, s miután kinyílt, az ajtónál álló újonc klántársam felé biccentettem. - Innentől a tiéd, most bizonyíthatsz! Ha végeztél, jelentsd be a mestereknek, hogy sikerrel jártunk. - S már ott sem voltam, árnyékként száguldottam végig a folyosón, fel az emeletre. Csupán a recepciónál fékeztem le, ahol Witcher kisasszony ült. Ahogy lefékeztem, ő intett felém, félelmet nem ismerve pillantott rám, még azután sem riadt meg, hogy egészen közel sétáltam hozzá, rátámaszkodva a pultra, ami mögött ült. Nem szóltam semmit, felvont szemöldökkel néztem rá, ő pedig már bele is kezdett. A mondandója végén csak aprót biccentettem, rutinosan suhantam a vezetők terme felé, az újabb feladatért. Ms. Witchert nem tájékoztatták semmiről, mindössze annyit tudtam meg tőle, hogy Sebastién már keresett, s új feladattal bíznának meg. Nem volt meglepő, nem volt olyan hét, hogy ne kaptam volna valami megbízást. Rég voltam már klántag, a kínzáson, a testőrködésen, valamint a harcon kívül rengeteg feladatot kaptam, legyen az felderítés, vagy információgyűjtés, bármit megtettem, nem véletlenül voltam oly nagyra becsült tag. A terembe lépve a légkör enyhén fagyos volt, Nael viszont túlzottan is izgatott volt, hogy rögtön tudjam, miről van szó. Általában akkor ült eme kifejezés az arcán, ha valami újdonságot tapasztalt. Új faj, új képesség, bármi megtette, hamar képes volt ebbe az állapotba kerülni. Olykor úgy tűnt, mintha valamiféle transzba esett volna, ajkai őrült vigyorba torzultak, de számomra mindez megszokott volt. Egy átlagos nap a La Morte birtokon, amit otthonomnak tekintettem.
Ahogy Nael beszélni kezdett, hevesen gesztikulálva, kezeivel körkörös mozdulatokat téve, követtem a pillantását, s a másodperc töredéke alatt figyeltem fel a barna szempárt viselő leányra. Orcája piros volt, tekintete pedig riadt, vagy talán dühös, Nael pedig úgy mutatott rá, mint egy új trófeára, amit kitehet a polcra. Ez is volt a célja, megkaparintani magának az új kincset, akit személyesen velem hozatott a birtokra, de arról fogalmam sem volt, mégis mit akar most tőlem, a félvér lány kapcsán. Volt egy nagyon rossz megérzésem, arcom vonásai nem sokat változtak ezalatt a röpke néhány perc alatt, ámbár állkapcsom megfeszült, szemeim pedig enyhén összeszűkültek. Vártam, hogy a vezetők végre tudomásomra hozzák, miért is hívattak ide, amikor Sébastian intett a kezével, és átvette a szót Naeltől, aki addigra túlságosan belelovalta magát a mondandójába. Így zajlott ez náluk, egyikük elkezdte a mondandóját, majd valamelyik másik folytatta, a lényeg az volt, hogy általában mindhárman kivették a részüket a dologból. - Te fogod felügyelni a lányt. - jött az ítélet, mire még jobban megfeszültek arcizmaim, egyik kezem ökölbe szorult, gyomromban apró csomó keletkezett. Szemöldökeim a homlokomra vándoroltak lassan, tekintetemben a kíváncsiság és az elégedetlenség szikrája kelt életre. - Minden tiszteletem, ámbátor... egészen biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra? - Nem, sosem kételkedtem a tudásomban, a képességeimben, no de én pesztráljak egy félig halandó leányt, pont én?! Hangom mégis nyugodtan csendült, egyenletes hangszínem nem ugrott meg, kételkedésem egyedül arcomra ült ki, valamint testtartásomon tükröződött. Vállaim kemények voltak, éreztem, ahogy izmaim megfeszülnek, majd kicsit meggörnyednek a kínos feladat miatt, ujjaimat pedig még mindig ökölbe szorítottam, olyan erősen, hogy ujjperceim kifehéredtek, az erek pedig kidudorodtak kézfejemen, alkaromon egyaránt, ám azt a zakó és az ing takarta. Nael csak felvont szemöldökkel, torz vigyorral az arcán meredt rám, egyfajta "Mi ütött ebbe a pasasba?!" nézéssel, amit rögtön visszhangzó szavai követtek. - Alkalmas vagy rá. Az egyik legrégebbi tagunk vagy, megbecsült tagunk, és én rád bízom ezt a... lányt. - Egy kicsit vártam, hátha mást mond az utolsó szó helyett, mondjuk trófeát, vagy kincset, esetleg valami ennél is kifejezőbbet, de nem tette. Apró bólintottam, kezeimet egymásba fontam magam előtt, vállaim és hátam is kiegyenesítettem. - Rendben. Megtiszteltetés számomra a feladat. - feleltem fojtott hangon, s egyetlen szent pillanatra vártam, hogy Nael ördögi nevetéssel a tudtomra adja, látja, s hallja mennyire nincs ínyemre a feladat, de végül... ezt sem lépte meg. - Majd üzenünk, ha szükség van rád, Cassian. - szólalt meg François is, majd ezt követően mindhárman egyszerre intettek, hogy távozhatok. Az ajtó rövidesen bezárult mögöttem, én pedig úgy éreztem, mintha egy zárka ajtaját csukták volna rám.