Valahol messze éjfélt ütött egy óra, mikor egy sietős alak kopogó léptekkel bevetette magát a fák közé. Ahogy a fűre ért, lépései már nem zavarták meg az éjszaka csendjét, kapkodó légzése azonban annál inkább. A felhők lassan tovahaladtak, s hamarosan kibukott mögülük a Hold, ezüstös fényével borítva el a parkot. A fák sötét árnyékot vetettek a füves térre, melyen a nő sietve végighaladt. Folyamatosan ide-oda kapkodta fejét, a szél tépte a ruháját. Úgy érezte, az elemek ellene fordultak, egyre hidegebb lett, egyre erősödött a szél, és a sötétség mintha csak szellemként követte volna, néha-néha még arra is meg mert volna esküdni, hogy egy fekete füstszerű kéz ér a vállához. Susogó neszeket vélt felfedezni a szél zúgásában, mintha egy alak hajolna folyton-folyvást a füléhez, s fenyegető szavakat suttogna neki, valami idegen, ijesztő hangon.
Újra a fák közé érve, olyan hirtelen lobbant lángra mellette egy bokor, hogy ijedtében felsikoltott. Riadt vad módjára vetődve jobbra-balra, újabb sikkantásokkal reagálva, igyekezett menekülni valamerre, mikor újabb és újabb növények kaptak lángra körötte, hol egy fa, hol egy bokor, hol egy egész sövény, elzárva menekülőútjait. Bő egy percbe tellett, mire rájött, nincs merre mennie tovább, hacsak nem veti magát a lángok közé. De már-már arra is rászánta volna magát, mikor hirtelen a sövény ágait magukba ölelő lángok, mint egy függöny, szétnyíltak, s mintha csak a növényfalból válna ki, egy feketébe öltözött, sötét hajú, sötét szemű, sötét bőrű illető bukkant elő, és a reszkető alak elé lépett.
- Annabelle, megmondtam, hogy nem menekülhetsz előlem - csóválta a fejét az újonnan érkezett, és megvető pillantással mérte végig az előtte állót.
- Sosem kapod őt meg, soha! - ordított rá a férfira Annabelle, és bár nekirontott, esélye sem volt, még el sem ért odáig, meg sem érinthette, mikor a férfi egy villámgyors mozdulattal elkapta a nyakát, és szorítva azt, térdre kényszerítette őt. Egy bő pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy most rögtön végez vele... de aztán a fia érdekében úgy döntött, mégsem, és elengedte a nő nyakát, aki köhögve, levegő után kapkodva roskadt a fűbe.
- Nem kapod őt meg... Rafael... nem adom! - köpte feléje a szavakat gyűlölködve, fájdalmasan nyeldekelve, de a férfi erre csak felnevetett. Gonosz, és kegyetlenül vidám hangon, és ez a hang akkor sem változott, mikor válaszolt.
- Komolyan azt hitted, hogy megfoszthatsz a fiamtól? Te álnok, természetbolond boszorkány! - Rafael féltérdre ereszkedve hajolt föléje, keze a nő gömbölyű pocakjára siklott, és gonosz vigyor terült el az arcán. - A fiam érzi, hogy hol a helye, ő sem akar elszakadni tőlem. Ne hidd, hogy erősebb vagy nálunk. Hamarosan itt lesz az ideje, hogy a világra jöjjön, és ezt te sem akadályozhatod meg. Akkor majd elveszem tőled, és soha nem látod viszont.
- Ahhoz még neked sincs elég erőd, hogy elválassz a fiamtól - bámult fel rá Annabelle, sírva, de dühtől izzó szemekkel. A férfi megcsóválta a fejét, és még közelebb hajolva hozzá, a fülébe suttogta:
- És ki mondta, hogy egyedül vagyok?
Annabelle a következő pillanatban ájultan terült el a fűben. Már nem látta, mikor Rafael felállt, és a lángok kihunytak, de legalábbis úgy, mintha soha nem is gyulladtak volna fel. Aztán három irányból három újabb alak bukkant fel. Mikor odaértek, az egyik magas, széles vállú, erős férfi lehajolt, és a kezénél fogva felhúzta Annabelle-t, majd a karjába emelte, és Rafaelre nézett.
- Vidd. Nemsoká itt az idő. A fiam hamarosan megérkezik.
A férfi pedig bólintott, és hamarosan eltűnt a fák között, karjai közt az ájult kismamával.
- És ha megszületett, mihez kezdünk Annabelle-el? - lépett oda Rafael mellé egy másik illető, egész pontosan, az egyetlen nő a csapatban, Rafael nővére, Ria.
- Az a te dolgod lesz, nővérkém - válaszolta ő, rá sem nézve közben, mert a másik, negyedik jövevényt figyelte. Ő volt közöttük a legkisebb termetű, alig ért Rafael mellkasáig.
- Megölhetem? - csillant fel rögtön a nő szeme.
- Nem érdekel mit teszel vele, a fő, hogy soha, ismétlem, soha ne kerülhessen a fiam közelébe. Nem engedhetjük, hogy valaha is felkutassa, és megpróbálja átcsábítani abba a természetbolond csődületbe. A fiam nem fogja a fákat ölelgetni, és virágokat nevelni, vagy tudom is én mit tesznek ők a természetért. Ő hasznos dolgokra fogja használni az erejét, erről én gondoskodom!
- Nem hiszem, hogy fákat ölelgetnek - mosolyodott el Ria, akit mulattatott testvére érdektelensége a "jó boszorkányok" tevékenységi körei iránt, miközben mégis képes volt teherbe ejteni egyet.
- Nem érdekel - ismételte Rafael, és magához intette a negyedik alakot, aki engedelmesen odasétált hozzájuk, így vállára tehette a kezét, és büszke mosollyal az arcán nézhetett a szemeibe. - Az én fiaim nem lesznek "jók", ők a legjobb mágusok lesznek, de korántsem jók! Igazam van, Magnus?
- Igen, apa - mosolygott, büszkén kihúzva magát a Rafael előtt álló fiú, aki a férfi elsőszülöttje volt, és a maga alig tíz évével már most kiérdemelhette volna New York legördögibb gyermekének címét. Hála az apjának, aki nem volt rest neki megtanítani a mágia minden csínját-bínját, és mindeközben szüntelen bátorítani is abban, hogy kamatoztassa is tudását, amikor és ahol csak éppen tudja.
*
Elszúrt egy család ez, igaz-e? Igen. Az. Hát csoda hogy én is el lettem szúrva?
Az anyám jó boszorkány volt, aki csak jó célra használta az erejét, harcolt a vámpírok és egyebek ellen, és soha nem engedte volna hogy önös érdekű mágiahasználatra csábítsa őt el valaki.
Ostobaság, igaz? Hát persze, épp ezért van, hogy az anyám már rég nem él. Alig valamivel a születésem után meghalt, pontosabban, a nagynéném ölte meg, apám biztatására.
Apám. Ő minden volt, csak jó nem. Gonosz mágus volt, aki semmi másra nem használta az erejét, csak önmaga céljainak elérésére. Mindenféle gonosz, kegyetlen ügyben lépett fel porondmesterként és soha nem kért bocsánatot semmiért. Nyilván pont ezért nem él már ő sem.
Apám és anyám szerelme... elnézést, visszaszívom, nem volt szerelem közöttük. Csak egy elfuserált igyekezet mindkettejük részéről, hogy a másik oldalra állítsák egymást. Anyám azt hitte, jó embert faraghat apámból, apám pedig hitte, hogy anyám tehetségesen tudná a maga - vagy inkább pontosabb lett volna, hogy apám - céljaira felhasználni az erejét. Mindketten tévedtek. Mikor anyám terhes lett velem, új probléma ütötte fel a fejét. Már nem az volt a kérdés, hogy ők mire használják a maguk erejét, hanem az, hogy én, mint gyermekük, mire fogom a magamét.
Végül persze apám nyert, hiszen anyám nem harcolt az erejével. Ő észérvekkel küzdött. De azok persze hasztalanok voltak az apámnál, aki végül elkapta őt, és bezárta, egy titkos búvóhelyre a Central Park kellős közepén, míg meg nem szült engem, utána ráhagyta a nagynénémre, Riára, hogy tegyen vele, amit akar. Ő pedig megölte, bosszúból, mert anyám anno megpróbálta megölni Ria párját.
Ezután, apám egyedül nevelt fel engem, és a bátyámat, aki a féltestvérem volt, egy másik nőtől, akit apám ugyancsak elintézett korábban. Ott annyi volt a különbség, hogy az asszony ember volt.
Apám nem sokat beszélt a származásomról, míg vele éltem, elég volt annyit tudnom, hogy anyám már halott. De igazából soha nem is vártam tőle több választ. Apámat nem volt nehéz kiismerni. Csak az erő, a hatalom, és a tudás számított neki, az érzelmek világa, a családi kötelékek nemigen érdekelték, bár, az valamiért mégis számított neki, hogy a fiai nehogy olyan mágiahasználókká váljanak, amilyennek a múlt törvényei megkövetelték volna őket. De nem is volt ezzel gond. Fel sem merült, hogy "jók" legyünk. Már csak azért sem, mert egészen apánk haláláig azt sem tudtuk, hogy elméletben másmilyennek kéne lennünk. Azaz. ÉN nem tudtam. Nem tudtam, hogy a régi szabályok előírnák, hogy nem használhatjuk kényünk-kedvünk szerint a mágiát. Születésemtől fogva azt láttam és hallottam, hogy azt tehetünk vele, amit csak akarunk. Hat éves voltam, mikor először varázsoltam. Előtte csak elméletet tanultam, és néztem apámat, meg a bátyámat. Utána kezdtem el én is használni a tudásomat.
Aztán apám meghalt. Máig sem tudom mi történt vele pontosan, a néném nem érezte szükségét, hogy elmagyarázza nekünk. Csak azt tudom, hogy egy nap, mikor apánkat vártuk haza a fivéremmel, ő nem jött. Helyette a nagynénénk jött el hozzánk, és mondta el, hogy apánk nem jön haza többé, mert meghalt, megölték. Más információval nem szolgált számunkra.
Ezután ő és a párja, Eric neveltek bennünket. Vagyis inkább engem, mert a bátyámon már nem sokat tudtak nevelni. Ria boszorkány, mint mi, és apánkhoz hasonló nézeteket vallott mindig is, nagyjából. Nem is véletlen, hisz a társa, Eric, egy vámpír. Fura egy kapcsolat az övék, nem állítom hogy értem, de soha nem is nagyon akartam boncolgatni a magánszférájukat. Azt mindenesetre tudtam, hogy nagyon összetartó páros, hiszen anyám úgy ismerte meg a családot, hogy meg akarta ölni Eric-et, vámpírsága okán, ám Ria megvédte, és később ő állt bosszút a kísérletért, azzal, hogy megölte anyámat a születésem után. Eric megkímélte volna az életét, de Ria más volt.
Valószínűleg annak is ez volt az oka, hogy sosem zárt igazán a szívébe engem. A testvéremet inkább, de Magnus meg senkit sem kedvelt túlzottan soha, szóval... Egyedül apánkra nézett fel. Én sem igazán érdekeltem soha, onnantól főleg nem, hogy elárvultunk. Egy darabig rossz volt. De később már nem bántam, elfoglaltam magam azzal, hogy megkeressem... önmagam. Másra nem volt szükségem. Tíz éves fejjel, teljesen árván, a boszorkány néném és a vámpír bácsikám nevelésében, a féltestvérem társaságában kissé elveszettnek éreztem magamat. Addig könnyű volt. Egy dolog számított, hogy apámnak megfeleljek, és ez nem volt nehéz. Csak a saját fejem és saját érdekeim kielégítése iránt kellett figyelmet fordítanom. De aztán apám meghalt. Próbáltam a bátyámhoz kötődni, de ő ekkorra már majdnem felnőtt, és persze, többé nem kellett félnie apánk véleményétől, így hát nem érdekelte a kisöccse. Apám tanításai szerint csak magával törődött, amivel nem is lett volna gond, csak hát... így nem volt épp díjnyertes nagy testvér. Inkább egy beképzelt tuskó.
A néném és a bácsikám nemigen voltak szülőnek valók, nem is próbáltak azok lenni. Adtak enni, tetőt a fejünk fölé, de amúgy azt az elvet vallották, hogy mindenki oldja meg a maga gondját. Míg apám élt sem voltak mások, de apám elég erős volt ahhoz, hogy a ráhatására, bármit is kért tőlük, megtették. De apám már halott volt. Ekkor volt, hogy egy alkalommal, érdeklődni kezdtem az anyám iránt, de a Ria által előadott történetből kiderült, nem megyek vele sokra így holtában. Megpróbálhattam volna felkutatni a családját, de... minek tettem volna? Nem akartam lemondani az erőmről, annak korlátlan és szabad használatáról. Jó volt nekem a mágiám, úgy, ahogy volt, nem akartam, hogy nyesegessék a szárnyaim. Szóval... végülis beletörődtem, hogy már nincsenek mentőövek, korlátok, nincs iránymutatás. Ha figyelmet akarok, nem kérnem kell, hanem megszereznem erővel. Nálunk ez így működött. És így is fog mindig.
*
16 voltam, mikor leléptem. Egy éjjel, Eric és én összekaptunk. 15 évesen rájöttem, hogy tehetségesen tudom kamatoztatni azt a tudásom, hogy nem érdekel, ki jó és ki rossz és ki mit akar, míg én megkapom, ami nekem kell. Akkor előálltam önmagammal a család előtt. Nevezetesen azzal, hogy bár apám nem helyeselte a dolgot, én szeretem a természetet. Egyetértek apámmal, akkor használom a mágiám, mikor nekem tetszik, nem akkor, mikor a természet megkívánja, és nem harcolok a természetfeletti lények ellen, bár éppenséggel értük sem. Bár tudnék, és ezt a tudást hasznosíthatom is. Így aztán elkezdtem hasznomra fordítani a mágiát. Ha valakinek kellett valami, bármi mágikus segítség, hozzám jöhetett, de meg is kértem a dolog árát. Lehetett fizetni pénzzel vagy épp szívességgel, vagy bármivel, ami érték volt. És nem szabtam gátat holmi erkölcsi követelményekkel, hogy csak jók, rosszak, emberek, vagy egyéb lények, hanem jöhetett bárki, míg megfizeti az árakat. Eric ezt nem szívlelte, miután megtagadtam a segítséget egy csóró haverjától, aki nem kívánt fizetni, s mikor nekem támadt, megöltem az illetőt. Ezután a néném "finoman jelezte", hogy jobban örülne, ha távoznék. Mondhatni, hogy ez volt a válasz Eric kijelentésére, hogy vagy ő megy el, vagy én. A néném őt választotta, mint ahogy az ebben a családban várható is volt.
Szóval eltűztem hazulról. A bátyám, Magnus, ekkor már egyedül élt, de fel sem merült, hogy hozzá menjek. Ő másféle üzleteket űzött, mint én, akkoriban még kevésbé passzoltunk össze lakótársakként, mint gyerekkorunkban.
Persze mehettem volna albérletbe is, volt pénzem, de arra gondoltam, most jött el az ideje igazán, annak, hogy a magam világnézeteinek megfelelően éljek. Béklyók nélkül. Elvárások nélkül. Koloncok nélkül.
Szóval, kis töprengés után a Central Parkban kötöttem ki. Hisz hová is ehetne a fene egy magamfajtát, aki New York lakosaként természeti környezetre vágyik, de a városban akar maradni? Ahogy betébláboltam a parkba, a válasz adta magát a gondomra, mikor láttam, mennyire nem törődik mostanság a város vezetősége a környék természeti központjával.
Egy magamfajtának nem volt nehéz. Tudtam, nem Eric lesz az egyetlen, akinek nem tetszik, amit, és ahogyan üzletelek. Vagy épp a szabályaim. Vagy csak én magam. Szóval, miután találtam egy tetszőleges területet a parkban, védő és álcázóbűbájokkal rejtettem el önmagam és a magaménak kinevezett területet is, hogy kíváncsi szemek ne lelhessenek sem rám, sem az otthonomra. A területet emellett lezáró varázslat is védte, így hiába is lelt volna mégis rám valaki, nem tudott volna csak úgy bejönni. Ha mégis bejut valamiként, még mindig lehetnek gondjai kifelé menet is, hisz számolnom kellett a lehetőséggel, hogy nem csak én vagyok természetfeletti lény a világon, illetve, hiába vagyok erős és képzett, nem áltatom magam azzal, hogy én volnék a legerősebb a világon, vagy akár a városban. Nem biztos, hogy senki sem találhat rám, ha én nem akarom, de azért igyekezhetek megnehezíteni bárki dolgát, aki betör hozzám, s engem, vagy a házamat keresi. A területen belül még másik bűbáj véd engem, és másik védi a házamat is, amit ugyancsak magam építettem, és minden tudásomat bevetettem, hogy elrejtsem.
Ha valaki, bárki igénybe kívánja venni a szolgáltatásaimat, nincs más dolga, mint eljönni a parkba, és leszakítania egy szál rózsát, bármely itt növő bokorról. A többi az én dolgom.