- Hát én ezt nem veszem fel. – meredek elborzadva Sarah-ra… illetve a kezében tartott ruhakölteményre. Kezembe kapok egy ceruzát, és a pulóver (? Kabát?  Ki tudja?) ujja alá nyúlva megvizsgálom. – Felejtsd el. – horkantok fel, és színpadiasan a zakómba törlöm a ceruzát, mielőtt visszatenném a helyére.
- Patrick…- sóhajt mélyet. Tudom, próbára teszem a türelmét, és legbelül egy picit élévezem is, de ez most gyakorlatilag élet-halál harc. A jóízlésért.
- Nem az én méretem. – jelentem ki blazírt arccal, pislogás nélkül állva Sarah tekintetét.
- Patrick…
- De tényleg nézd, nézd. – mutattam a kabátra. – Túl szűk. Ide látom.
- De hisz fel sem próbáltad! – méltatlankodik.
- Felesleges, hát látszik ez anélkül is! Vagy te…te nem látod Sarah? – komorodok el egy pillanat alatt. – Biztos minden rendben a látásoddal? A múltkor is panaszkodtál, hogy égnek a szemeid…szerintem ez komoly dolog. El kellene mennünk szemészhez nem gondolod?
- Nem, Patrick, nem gondolom. Hová…vedd le a kabátod, de azonnal! Nem megyünk sehová! Nem bújhatsz ki ezalól megint…
- Nem Sarah, te ezt nem érted. Aggódom érted. – léptem elé, tenyerremmel finoman megsimítva a felkarját. – Tudom, hogy erős, és független nő vagy, aki nem retten meg semmitől, de a szemész is csak orvos…na. Nem leszel egyedül. – szeretem egy kicsit túl dramatizálni a dolgokat, és külön élvezet, ha ezzel Sarah-t traktálhatom, illetve ha ezzel elterelem a figyelmét, és kibújhatok ezalól a… megmérettetés alól.
- Nincs semmi baj a szememnek. Vedd le a kabátot, és próbáld fel a másikat!
- Ó, tehát ez egy kabát? – gúnyoskodtam és duzzogva eleget tettem a kérésének. – Sarah ez…
- Igen? – a remény apró szikrája csillant a szemeiben, ahogy a folytatásra várt…
- Sarah ez…maga a gonosz földi manifesztációja, ezt te sem gondolhatod komolyan!
- Nem divatbemutatóra mész Patrick az ég szerelmére!
- Nem is tudtam, hogy ez lenne most az új stratégia a vámpírok ellen… tény, hogy egy örökkévalóságra szóló traumát okozunk nekik ezzel a…kabáttal, de egyszerűbb lenne egy karót döfni a szívükbe nem?
- Elég volt!

Gondolataimba merülve tisztogatom meg a pengémet a rátapadt hús és bőr cafatoktól. Elég undorító látvány, és az esetek nagy többségében szeretek kimaradni a csetepatéból, de mivel többen voltak, így nem hagyhattam Sarah-t egyedül. Szeretek azzal takarózni, hogy pacifista vagyok, de lássuk be, ha vámpírokról van szó, ez a jelző korántsem állja meg a helyét.
Fiatal példányok voltak. És nem csak küllemre. Látszott rajta, hogy nem régen változtatták át, aztán valahogy magára maradt. Túlértékelte a képességeit, és most itt van. Valóban holtan.  Szótlanul meredtem a tetemre, nem nagyon foglalkozva a külvilággal, sem Sarah-val, aki egy ideje már szólongat. A problémát főleg az okozta, hogy pontosan tudtam ki is ez a leányzó.
- Patrick...Patrick! - mintha egy álomból ocsúdnék fel, meredek a mellettem ácsorgó nőre. - Jól vagy? – kérdezi némi aggodalommal a hangjában. Megértem. Ritka az, amikor szótlan vagyok.
- Hogyne. – válaszoltam kifejezéstelen arccal. – De sajnos ez a remekmű nem bírta ki a vadászatot. – mutattam a vállamon tátongó szakadt lyukra. Mivel sa a bőr, a vállam maga, de még az alatta lévő rétegek sem sérültek, így tudtam, hogy Sarah számára is nyilvánvaló nem a küzdelemben történt ez. Főleg mivel alig vettem k ia részem belőle.
- Nem bírtad ki igaz? – sóhajt.
- Igaz.- sóhajtok én is.- Na menjünk haza.

Hajnal három. Az egész épület kong az ürességtől, egyedül én, és a biztonsági személyzet pihen a falak között. Gondterhelten meredek a monitorra. Nem tudom, hogy öntsem szavakba a történteket. Sosem voltam igazán jó a valódi érzelmek közvetítésében, pláne, ha egy ismerősről van szó. Egy régi, kedves ismerősről.
A fiatal vámpír, akit elkaptunk életem első, és idáig talán egyetlen szerelmének a lánya volt. Óh, még mielőtt feltételezésekbe bocsálkoznál: nem az enyém.
Sok évet töltöttünk el együtt, sok szép emléket, élményt köszönhetek neki, és rengeteg olyan érzelmet éltem meg vele, amiket addig, sőt azóta sosem tudtam. A részéről békében váltunk el, én nem tudtam hovátenni azt az újkeletű, mély és viharos csalódottságot, így inkább csendben távoztam az életéből. Úgy döntött, inkább az egyik akkori kollégámmal, és legjobb barátommal folytatja az életét. Lenyeltem a keserű pirulát, és feldolgoztam amit kellett. Mára csak tompa bizsergés maradt a gondola helyén, amivel megtanultam nem foglalkozni. Évek teltek el. Tizenöt? Talán több.
De most…most nem bírom kizárni a gondolatot, hogy az a gyermek, az én lányom is lehetett volna. Ha máshogy viselkedek, ha többet vagyok vele, ha lemondok a vadászatról, a munkámról az ő kedvéért. Annyira vágyott a családra, de én fiatal voltam, és tobzódtam az éjszakában. Egyik fenevadat terítettem le a másik után, és igazán, komolyan élveztem. Tudtam, hogy jó vagyok benne, megállíthatatlannak éreztem magam. Aztán az élet más lapokat osztott. Miután szakítottunk, az én lendületem is alábbhagyott. Komolyabban vettem a papírmunkát, és az éjszakai küzdelmek alól igyekeztem khúzni magam. Túlságosan dekoncentrált voltam ahhoz, hogy bízni tudjak a képességeimben. Kényelmesebb volt az íróasztal mögött. Megszerettem, és aztán már alig-alig jutottam ki az utcára. Képességeim lassan elkoptak. Aztán jött Sarah...
Talán mégsem e-mailt-t kellene írnom. Személyesen keresem fel, holnap. Tudnia kell róla, hiszen a férje…a férje is vadász volt. Csak ő meghozta azt a döntést, amire én képtelen voltam, és szép lassan abbahagyta az éjszakai portyákat.
Kezembe vettem a telefont, és elmerengve bámultam Sarah telefonszámát. Biztos alszik. Elég egy SMS is, hogy nem kell holnap jönnie. Rányomtam a küldés gombra, és elhatároztam, hogy most hazamegyek. De nem moccantam. Itt legalább egyedül lehetek, a magány nyomasztó gondolata nélkül, ami otthon kísért. Jó döntést hoztam akkor?
A telefonom pittyent egyet. Elolvastam az üzenetet. Mosolyogva pötyögtem be a választ: “ Hogy-hogy nem alszol?”.
“A holtak sem alszanak”- írta. Sarah, Sarah. Remek egy nő vagy.