A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
- Az eszedbe sem jut, hogy csendre ls nyugalomra vágyom? - kérdeztem szemforgatva, majd tüntetőleg elfordítom a fejem és megigazítok egy amőgy is tökéletesesen rendezetten álló aktakupacot. A téma lezárva, bár Patrick esetében sohasem ilyen egyszerű. Semmi sem olyan egyszerű... Bókol. Ezt nem hiszem el, biztosan nem hallottam jól, vagy ő esett a fejére mielőtt betántorgott az irodába, hogy felforgassa a kis békeszigetemet. Nem tagadhatom le, hogy nagyon jólesett, azt viszont nem veszem tudomásul, hogy szinte alig láthatóan elpirultam. Szám sarkában mosoly bújkál, de persze nem Patrickről lenne szó, ha nem rondítana bele a közepébe. Édesen elmosolyodom és keresztbefonom karjaimat a mellemen. - Mindenképpen... Addig állj féllábon és ne vegyél levegőt... Bár a helyedben azért nem próbálkoznék a dologgal, nehogy elfogyjon... - felelem, de azért belül még mindig sütkérezem a bókban és nem vagyok érzéketlen robot, szóval kihallom a további bókot. De nem én lennék, ha erre nem válaszolnék semmit, amivel eltolom őt magamtól. Keskeny a mezsgye a partneri kapcsolatunk és a magánéletünk között és a flört mindig csak bekavar. Őszintén félek, hogy nem működnénk tovább ilyen hatékonyan és dinamikusan, ha egyikünk nem marad a józanész talaján. Plusz a közelség azt jelenti, hogy be kell engednem a fal mögé, ahol minden elcseszett darabkámat tartom. Azt nem tudnám elviselni... Legalábbis szerintem nem tudnám... - Mázlid, hogy a munkaköri leírást rugalmasan kezelem - mondom mosolyogva - a gatyádat is elperelhetném! Érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa és szorul körülöttem a fal, amit emeltem és amin belül tombolnak az érzelmek, amiket anyám piszkált fel bennem. Borzalmas, klausztrofóbiás érzés. - Micsoda színház! - csapkodom össze a tenyereim gúnyosoan és elfintorítom az orrom - Következő megálló a Broadway és a határ a csillagos ég! - pirítok rá. Persze lehet övön alul ütöttem én is, de ő sem marad el mögöttem egy centiméterrel sem. Pontosan tudja hányszor húztam ki a seggét a nyakig érő szarból! Ha nem vagyok mellette, már rég eltemették volna, aztán baszhatja, nincs méregdárga whiskey! Ez a kis rúgdalózás végleg átlendített a ló túlsó oldalára. Szinte fel sem fogom, de már kicsusszant ujjaim közül a kés és csörömpöl a törött üveg, csorog a borostyánszín folyadék. - Te vagy a bajom! - kiáltok vissza tajtékozva, bár valahol a fortyogó düh alatt bánom, hogy ez kicsúszott, mert nem igaz. - Ne játszd nekem a szentet, meg a hű de bölcs felnőttet... Kímélj meg, az álszent dumától, nem áll jól! - mondom nagyon halkan, miközben erőlködve nyelem vissza azt a színtiszta káoszt, ami az imént megnyilatkozott. Szorosan préselem össze a szám, hogy véletlenül sem jöjjön ki több hang és szó a torkomon. Nem felelek neki, nem nézek rá, csak állok, mint egy kőszobor lecsukott szemmel hogy ne csorduljon ki a könnyem és várom hogy becsapódjon az ajtó. Várom, hogy kiérjen az épületből és csak ezután engedem el magam. Egy kiáltás kíséretében reül a másik késem, majd áll bele a szemközti falba, miliméterekkel elkerülve a festményt. Két hosszú lépéssel vágok át az irodán, magassarkúm mennydörgésként kopog a padlón. Felkapom a táskám és elindulok... Ölni akarok... Vadászni... Vért ontani... Cípőm orra megakad a szűnyeg egy ráncában és elvágódom. Éles fájdalom nyilal a bokámba, a táska kiesik a kezemből és tartalma egy fordulat közben körém hull. Nem tudom fékezni a szitkokat és a könnyeket, miközben istentelenül lüktetni kezd a bal bokám. Ülésbe tornázom maham és elsírom magam, mint egy ötéves kislány. Kezemet számra tapasztom, hogy elfojtsam a sírás hangjait, a vállam remeg. Pompás. Zokogva próbálom összekaparni a cuccaim és legyűrni a fájdalmat, de nagyon nehéz mindezt a könnyfüggönyön át tapogatózva csinálni. Az isten verje meg...
-Nem kérdőjelezem meg a profizmusod, de ha kellemesebb körülmények között is végezhetnéd a munkát, miért ragaszkodsz a monotonitáshoz? – forgatom meg a szemem, aztán vállat vonok. Ha neki a profizmus egyet jelent az unalommal, illetve azzal, hogy nem lehet egy hangulatos kis blues mellett rendezgetni a papírokat, akkor az az ő baja. Megjegyzésére felnevetek. – Elég téves elképzeléseid vannak az igényeimről. Nincs semmi problémám a jelenlegi felállással. Nem cserélnélek le egyetlen bögyös cicababára sem, még akkor sem, ha fele olyan jól végezné a munkádat, mint te. – számomra a külcsíny nem ér annyit, bár igaz ami igaz, Sarah sem panaszkodhat.- De ha esetleg…hm, mégis fehérneműben szeretnéd végezni a munkád, kérlek szólj előtte, nehogy a kulcsomat keresgélve ismét rád nyissak. – vigyorodtam el, szememben huncut fény csillant. Mi ütött belém? Ez flörtnek minősül? Húsz év után, most ütközik ki a whisky mint olyan, kelletlen mellékhatása, hogy az asszisztensem nyugalmát piszkálom meg ilyen-olyan megjegyzésekkel? Bár nem vezérelt hátsó szándék, azért nagyon élvezetes Sarah arcjátékát figyelemmel kísérni egy-egy ilyen mondat után. És noha semmi ellenvetésem nincs ellene, mégis szeretnék pár kellemetlen fehérneműs pillanatot megspórolni, mivel egy pillanatig sem gondolom azt, hogy Sarah pont az én kedvemért dobná le a ceruzaszoknyát és a blúzt, hogy melltartóban végezze a rábízott feladatot. Ha másról lenne szó, nyilván az első gondolatom is pajzán lenne, de Sarah-t nem abból a fából faragták. -Valóban nagyon szerencsés körülmény. – jegyeztem meg az orrom alatt motyogva. A régi szép emlékek…- Tulajdonképpen odamegyek. – lassan úgy funkcionál mint egy valóságos óvónéni. Persze ezzel nem degradálni szeretném a szerepét, de ha van valaki, akit mindenféle ügyes-bajos problémámmal hívhatok, akár az éjszaka közepén is az ő. Még akkor is, ha éppen nem tudok dönteni két nyakkendő között. -Nincs kit, Sarah, nem vagyok nős. – nevettem fel. – Túl komolyan veszed egy részeg ember óvatlan megjegyzéseit. Lazíts kicsit. – kértem a whiskybe szürcsölve. – Biztos nem kérsz? Elég régi példány. – vettem kézbe az üveget, munstrálva a cimkéjét. Már nem is emlékszem…ki tudja mióta porosodik az irodában. Nem mondhatnám, hogy különleges alkalomra tartogattam, de valahogy mindig elfeledkeztem a létezéséről, és így odázódott el a felbontás nagy pillanata. -Ez elég csúnya volt. Egyrészt nem vagyok alkoholista, másrészt…téged tényleg nem hanta meg, ha egy vámpír éléskamrának használna? – ráncoltam a szemöldököm, ültemben kiegyenesdve. Hogy fokozzam a hatást a tenyerem a mellkasomra szorult, mintha nyilaló fájdalom érte volna a szívemet. – És én azt hittem megbízhatok benned. – sóhajtottam. A következő pillanatban tőr repül a szeretett üvegem felé, ripityára törve azt. Tartalma békésen szétfolyik az öltönyömön, és én ingerülten pattanok fel, az alkohol csordogáló patakja elől. – Az Istenért Sarah…mégis mi bajod van? – csattantam fel ingerülten. Isten a tanúm, hogy nagyon igyekeztem barátságos lenni, de ami sok az sok. Mélyet sóhajtottam. Elszámoltam tízig. Részeg vagyok, most fokozottan uralnom kell az indulataimat, nehogy azok még hevesebben törjenek elő, olyan események láncolatát elindítva, amiket holnap cska bánni fogok. – Nem te vagy az egyetlen akinek problémái vannak. Az a te dolgod, hogyan birkózol meg velük, de csináld, és ne hisztizz miattuk. Mindenféle hátsó szándék nélkül felajánlottam, hogy békésen megigyunk egy pohárkával, és tudom, nem én vagyok a megfelelő ember, akinek ki kellene öntened a lelked, de lásd be, ez nem egészséges. Nem te vagy az egyetlen, aki inkább máshol múlatja az idejét, nem pedig otthon. – oké, elismerem, ha itt vagyok, akkor sem feltétlenül a munkán jár az eszem. Sokkal inkább üveges tekintettel meredek ki az ablakon, vagy a sötét monitorra, de nekem ne mondja azt senki, hogy a saját irodámból húzzak szépen haza, és ne legyek a kisasszony terhére. – Tehát, ha megtudsz nyugodni maradj, de ha nem vagy erre képes, akkor tényleg hagyj inkább egyedül. – dörmögtem. Nincs türelmem a hisztijéhez. - Áh, vagy tudod mit? Maradj magadnak. – kaptam fel a kulcsom, és kiléptem az ajtón. Értelme sincs maradnom, hiszen az igazi gravitációs csomópont ami helyben tartott volna, darabokban hever a földön. Tehát elmegyek vásárolok még egyet. Nincs is túl messze egy éjjel nappali. Addig is kiszellőztetem a fejem, és talán Sarah is lehiggad…vagy hazamegy. Nekem aztán édes mindegy.
A kezdő sosem jöhetett volna létre ilyen formában Sarah kódja, és December 1963 (The Four Seasons) szám nélkül. CREDIT
- Akkor ne sírjon a szád - forgatom meg a szemeimet és újra az iratokkal foglalkozom. Fáradt vagyok én már a kis játékokhoz. Megjegyzésére csak egy lesújtó "juj-de-mókás-vagy" pillantással válaszolok. El kellett volna hajítanom azt a tőrt. Mintha engednék bárkit is, hogy megcsinálja helyettem a munkámat, amit egyébként szerettem csinálni és nem éreztem tehernek. Kivéve amikor Patrick nem tudta tartani a száját és túl messzire ment. - Három év után kérdőjelezed meg, hogyan dolgozom? - kérdezem kikerekedett szemekkel - Mi a problémád a profizmussal? Lefogadom jobban élveznéd a látványt ha egy bögyös cicababa bort szürcsölgetve, fehérneműben rendezgetné a papírjaidat... Ez jutott, majd elejtek érted egy két könnycseppet! Újabb fejrázás és csak lengetem az orra előtt akulcsot, majd visszadobom neki. Az emlék, amikor hajnalban kirángatott az ágyból, hogy vigyem vissza még szélesebb mosolyt csal az arcomra. - Még jó, ha körülbelül húsz méterre sem laksz a lebújtól! - rázom a fejem vigyorogva - Esküszöm neked, negyven éves létedre olyan vagy, néha csodálkozom, hogy idejössz és nem az oviba... Aztán megmerevedek a mozdulat közben és vészjóslóan pillantok át a vállam felett. Övön aluli ütés volt, átlépett egy olyan határt ami hallgatólagosan húzódott közöttünk és tiszteletben tartottuk, többnyire. Most nem állítottam meg a kezem amikor a dobótőr markolatára csúszott. - Menj haza és baszogass mást! - mordultam rá, miközben egy üveg whiskeyt varázsol elő a fiókból. Mogorván méregetem, de én okosabb vagyok annál, hogy szóvátegyem, mennyire nem kéne már innia. Pediga tudatom minden egyes négyzetcentimétere szó szerint viszketett, hogy ráordítsak és a tőrrel törjem össze az üveget. Amúgy sem volt kellemes estém, de Patrick, különösen részegen, mindig tökéletesen tudta hogyan mélyitse el a szart és hogyan hozzon ki a sodromból és ez valljuk be, most nem volt nehéz. Egész nap anyám baromságait hallgatni, most meg egy arrogáns alak osztja nekem az észt a görcsös rejtegetésről, aki többet néz a pohár aljára egy hét alatt mint én két hónap alatt összesen. Ez kurvára nem fair. - Milyen szomorú, hogy a konstans alkoholizmus kizárja, hogy a donor lista élére kerülj - szúrok oda egyet azért alattomosan, és már nyúlok egy következő dossziéért, ignorálva a kérdő pillantását, amikor elbocsájt. Legalábbis az estére. Elkerekedett szemekkel nézek rá, ajkam enyhén elnyílik a csodálkozástól és belül ha lehetséges valami még kisebb darabokra törik össze. - Te... Te most elküldesz engem? - kérdezem alig hallhatóan, a felszín alatt kibontakozó viharral. Határozottan nagyon rossz napot választott a cseszekedésre. Gondolkodás nélkül hajítom el a tőrt, ami széttöri az üveget majd csattogva ért földet. Természetesen annyi volt bennem, hogy ne akarjam megsebezni, ezért úgy céloztam hogy neki ne árthassak. - Én itt dolgozom, veled ellentétben. Szóval semmi jogod innen elküldeni! - mondom nagyon halkan, nagyon higgadtan - Szóval fogd a kulcsod, menj haza és józanodj ki, vagy ne! Mit bánom én, de ne merészelj engem elhessegetni, mint aki jól végezte dolgát!
- Dehogynem látszik. Alig férsz a bőrödbe. – meg kell hogy mondjam élvezem az apró koccanásokat, szurkálódásokat köztünk. Ez teszi dinamikussá a kapcsolatunkat és a munkánkat. A korábbi asszisztenseim nem bírták sokáig, ezért is örülök, hogy Sarah nem veszi fel ezeket, sőt…nem is tesz lakatot a nyelvére, ha egy frappáns válaszról van szó. -Fogadj fel te is egy asszisztenst…- válaszolom ártatlanul pislogva. Persze nem gondolom komolyan. Hálás vagyok amiért itt vesződik, és rendet rak körülöttem, a kezem alá dolgozik, na de péntek este…mi vár rá otthon, ha még ez is sokkal vonzóbb számára? Ittas gondolataim szárnyra kelnek, ostoba dolgokról fantáziálnak- nem a perverz értelemben. Érdekes, idáig egyszer sem merült fel bennem, milyen Sarah élete, amikor én nem vagyok ott? Van neki egyáltalán? Mit csinál olyankor? Létezik világ rajtam kívül is? Nem…abszurdum. – Mondasz valamit…- sandítok az asztalra nagy kék szemekkel. – De okvetlen muszáj ezt így? Még zene sem szól. Sehol egy pohár bor…vagy legalábbis egy bögre tea… csak a szürke, kemény professzionalizmus. – valószínűleg csak a pia szól belőlem, mert mikor látott engem valaki lágy jazz-re aktákat rendezgetni? Nyilván senki, de erre pontosan itt van Sarah, akiből azért ezt kinézném. Egy jó kis krimi, kötött bézs színű pulóver, vlaami klasszikus, mondjuk Debussy a háttérben, közepes minőségű Merlot bor…ha nem is egy durva, eseménydús éjszaka, de azért ez passzolna hozzá. Meglepetten pislogtam fel rá az aktából. – Oké-oké, nyugalom. Csak egy kérdés volt. – dünnyögtem. – Sokat ittam, de ehhez tényleg nem eleget. – sóhajtottam fel. Látom ideget szúrtam, de a reakciója kevéssé tűnik természetesnek, mármint így…szóval ilyen hirtelen. De ő tudja, ha nem hát nem, elvégre én is csak a főnöke vagyok. Nem a barátja, vagy a lelkitársa. Ismét elmerültem a szövegben. - Csak amikor hajnal háromkor hívlak, hogy vigyél haza a bárból, mert a taxisok nem vesznek fel. – volt már rá példa. Túl részeg voltam, és féltették az ülést, nehogy lehányjam. Azt a pillanatot sosem felejtem el. Mint egy hős gladiátor bukkant fel akkor, felráncigált a földről, és közölte, hogy az utca végén lakok. Szép emlékek. A kulcs csörrenésére ismét felpillantok. Egy pillanatra azt hiszem, hogy magánál tartja, de nem. Nem túl kecses mozdulattal elkapom, és a zsebembe csúsztatom. Azonban még nem kívánok távozni. – Milyen figyelmes. – köszöntem meg a szándékot. Egy konkrét köszönöm az én számból…áh, ugyan. Felejtsd el. - Pont annyit ittam, hogy ne próbáljam görcsösen rejtegetni, hogy valami bajom van. –vontam fel a szemöldököm és visszatettem a mappát az asztalra, teljes figyelmem immár felé fordítva. Kihúzom az egyik fiókot, és a mélyére túrok. Pár másodperc kotorászás után egy üveg skót whisky-t húzok elő belőle. – Tessék. Ahogy megboldogult nagyapám mondaná: két út van, az egyik járhatatlan, a másik az alkoholizmus. – lehet tényleg többet ittam a kelleténél? A vitrinhez lépek, és előveszek egy poharak, majd kérdőn rápillantok. Ha bólint, vagy ad bármiféle ráutaló magatartást, akkor két pohárba töltöm a tüzes folyadékot, ha nem, akkor csak magam iszok. – Igazából, ahogy elnézem mára végeztél. – pillantottam körbe az irodában. Nem nagyon izgat, ha még van teendője itt. Hétfőn maximum kicsit szétszórtabb leszek. – Tehát nyugodtan elmehetsz. Én még befejezem ezt. – intek a whisky felé és nagyon kortyolok az italból. Kicsit lelkiismeret furdalásom van Sarah-val kapcsolatban. Talán mégsem kellett volna az a megjegyzés. Talán, de igazából most már mindegy. Ha mégis maradni akar, akkor sem fogom kérdőre vonni a különös viselkedése miatt. Vagy elmondja, vagy nem. Túl ittas vagyok ezekhez az érzelmi játékokhoz.
A kezdő sosem jöhetett volna létre ilyen formában Sarah kódja, és December 1963 (The Four Seasons) szám nélkül. CREDIT
- Pedig én repesek, nem látszik? - kérdezem egy hamisítatlan műmosolyt varázsolva az arcomra. Persze, nem gondolom komolyan, csak szurkálódom, mert ez már három év alatt igen csak hozzátartozott a kettőnk dinamikájához. Hatékonyság, huzakodás, könnyed távolságtartás ha túl közel került a kényes téma. Nekem ez tökéletesen megfelelt és mivel Patrick sem igen ellenkezett a felállás miatt, nem hinném hogy őt zavarja. Miért is bosszankodna? Nem nagyképűségből, de nehezen találna nálam jobb asszisztenst, mindig rendben voltak a papírok, kávé mindig a keze ügyében várakozott, és számításba véve azt a tényt, hányszor mentettem meg a seggét egy-egy jól irányzott tőrdobással vagy lövéssel. - Igen péntek este - forgatom a szemeimet kissé ingerülten - Tudod a kismanók nem fogják helyettem megcsinálni, te pláne nem és nincs humorom hétfőn korábban bejönni - magyarázom könnyed hangon, majd kérdésére csak vállat vonok és kissé összevonom a szemöldökömet - Öhm, nagyjából igen, már három éve, kivéve amikor járőrözni járunk... Eddig fel se tűnt, hogy minden hétfő reggel ez vár? - bökök az asztalra némi csodálkozással. Hitetlenkedve csóválom a fejemet, hogy lehet valaki ennyire arrogáns és nézhet mindent magától értetődőnek. Na persze, nekem ez volt a dolgom, de röhej hogy három évbe került, mire leesett neki, hogy igen sok melót fektetek abba, hogy a kettős életünk működjön. Bár ezt leginkább kínzásnak éli meg, amikor praktikus vadász öltözethez tartozó darabokba erőltetem... Komolyan mondom, mint egy óvodás kisfiú, aki nem akarja felvenni a bárányos inget, pedig már negyven éves és lehetne annyi esze, hogy nem parádézni járunk éjszaka a sikátorokba. - Nem harapósabb mint máskor - húzom el a számat, miközben figyelem, ahogy unottan lapozgatja az aktákat. Amikor felveti hogy valami gond van, megfeszül a vállam és mintha gyomorszájon rúgott volna. Na, ennyire gyűlölöm ha valaki a határfal mögé próbál áttrappolni. - Hinni a templomban kell, nincs semmi gond, megint túl sokat ittál Darvy? - vágom rá talán túl gyorsan, de minél előbb szabadulni akarok ettől a témától. Semmi kedvem pont neki kiteregetnem a családi szennyest. Jóban vagyunk, de mégiscsak a főnököm... Meg Ő... Patrick... - Dehogy vagyok én rád mérges, ne legyél nevetésges - mosolygok rá a fejemet ingatva. És nem hazudtam, tényleg nem voltam ingerült azért, mert elment meginni valami. Felnőtt férfi, azt csinál amit akar, többnyire tud is magára vigyázni, nem vagyok sem az anyja, se a felesége hogy replikázzak emiatt. Amikor említi a kulcsot játékos fény csillan a szememben, miközben mosolyom kiszélesedik, majd magam mögé nyúlva megfogom a kulcsot, majd felemelem és megrázom - Ó, csak nem erre gondolsz? Egy perccel azelőtt találtam meg, hogy betoppantál, már éppen írni akartam... - magyarázom, majd odadobom neki a kulcscsomót és remélem, hogy mára ennyivel lezárhatjuk a dolgot. Nem tudom mennyire akar itt vájkálni a magánéletemben, biztonságosabb lenne most egyedül maradnom, de nem éppen úgy néz ki mint aki indulni akar. Hitetlenkedve bámulok rá amikor újra felteszi a kérdést, miért nem vagyok otthon, amikor meg azt kezdi el magyarázni hogy pasiznom kéne, még jobban elkerekedik a szemem és úgy pattanok fel az asztalról, mintha tüzes vas ért volna a hátsófelemhez - Jézusom Darvy, mennyit ittál? Pont úgy hangzol mint az a... - de el akadok a szó közepén és fintorogva rázom meg a fejemet - Ha én az éjszakába vetem magam, az vérfürdővel végződik. Ennyi. Ha nem akarod hogy ez a zárás utáni meeting is azzal végződjön, békén hagysz! - morranok rá, miközben felkapom az asztalról a felesleges dossziékat, majd elsétálok mellette egy polchoz, hogy visszategyem őket a helyükre. Lehetne ez az este még bizarabb?!
Észrevettem a mozdulatot, de nem tulajdonítottam a kelleténél nagyobb jelentőséget neki. Késő este van, üres az iroda, én pedig váratlanul török rá… bár úgy fest jelenleg nem a békés idill nyugodt szobrát testesíti meg, ami azért felkeltette a kíváncsiságomat. Csak pár percet kívántam elidőzni az irodában, de talán még maradhatok. – Nem kell ennyire örülni. – huppantam le az egyik székbe, szórakozottan kezembe véve az egyik mappát, amit éppen az imént helyezett az asztalra. -Ez tény. Nem vitatkozom. Na de péntek este? – unottan lapoztam bele a papírokba. Sarah a lelke az irodának, ez tény. Nélküle jóval több mindent kellene észben tartanom, és kevesebb energiám, időm és kapacitásom lenne a valóban fontos dolgokra…azokra, amik érdekelnek is. – Minden pénteket itt töltesz? – vontam fel a szemöldökömet. Nem ritka az, amikor valamivel tovább maradok bent a kelleténél, de sosem késő estig, és sosem pénteken. Ezzel szemben Sarah…ha tényleg így van, talán fizetésemelésre is gondolnom kellene? - Milyen harapós vagy most. – nyelvem hegyén volt a kérdés: minden rendben? De visszafogtam magam. Vegyesek az érzéseim Sarah-val kapcsolatban. Keveset tudok róla, néha mégis olyan mintha úgy ismerném mint a tenyeremet…máskor pedig alig tudok kiigazodni rajta. – Ha nem ismernélek azt hinném valami gond van. – jegyeztem meg azért látszólag közömbösen a nyomtatott szöveget olvasgatva a kezemben. Remélem tévedek. Három év, az mégis három év. Ha baj lenne illene megvigasztalnom…vagy nem? Lelkizgetés, söröcske… hogy működik ez manapság? Hogy működik ez ha az ember asszisztenséről van szó? Hogy működik ez Sarah Rodgers esetében? Baj lenne ha úgy tennék, mintha fel sem tűnne a dolog? Ha játszanám a részeget? - Te is nyugodtan iszogathatnál valami kevésbé puccos bárocskában, ne légy rám mérges, amiért én ezt teszem…- pillantok fel rá végül. – Egyébként ott voltam idáig. De meguntam, és eljöttem. A kulcsomat viszont sajnos itt hagytam. – válaszoltam egyszerűen. – Szóval? Miért itt, és miért nem otthon? – vagy bárhol máshol? – Fiatal nő vagy Rodgers, csípd ki magad és irány az éjszaka! Nem vagy te petrezselyem árus lány. Még a végén megsajnállak. – élcelődtem nevetve kicsit. Én 29 évesen egyik bárból csapódtam a másikba, amíg a pénztárcám, vagy a májam bírta. Ez volna a mai fiatalság? Vagy csak Sarah ennyire elhivatott?
A kezdő sosem jöhetett volna létre ilyen formában Sarah kódja, és December 1963 (The Four Seasons) szám nélkül. CREDIT
Ritka az olyan nap, amikor szívesebben maradok bent az irodában, mint hogy kimenjek az utcára egy vérpezsdítő vadászatra. A mai péntek, történetesen pont egy ilyen nap volt, miután a hasznavehetetlen anyám egész nap a faszságaival traktált hivogatott halaszthatatlan dolgaival túlságosan labilisnak és szellemileg fáradtnak éreztem magam ahoz, hogy fegyvert ragadjak és győztesen kerüljek ki egy összecsapásból. Pedig szívem szerint pár jól irányzott lövéssel és döféssel vezettem volna le a bennem tomboló haragot feszültséget, mint akta rendezéssel és iratok előkészítésével, de végül is ez is egy módja volt. Egy csendesebb, békésebb unalmas mód. De azért nem volt ez rossz, nem rosszabb mint otthon ülni, mert Octavia kocsmájába se szívesen mentem volna ilyen idegállapotban, ha valaki így lát az csak túl sok és túl kényelmetlen kérdésekre ad okot, amire semmi humorom válaszolni. Utálok magamról beszélni, pláne a családomról, ez egy olyan határvonal amit kilóméteres betonfallal és szögesdróttal védtem magamban. Soha, senkinek nem voltam hajlandó mesélni ezekről a dolgokról, előbb szegeztem pisztolyt egy embertársam szívének vagy tőrt a torkának. Volt már rá példa még Londonban, nem félek újra megtenni. A szüleim egy szörnyeteget csinálnak belőlem. Sóhajjal próbáltam elűzni az istentelen gondolatot a fejemből, miközben talán kicsit túl nagy hévvel csaptam le Patrick asztalára egy aktát, amire majd hétfőn lesz szükségünk. Az orrnyergemet dörzsölve ültem fel félig az asztalra, miközben kinyitottam az aktát, majd sárga post-itekkel jelöltem pár fontosabb dolgot, majd egy másikat húztam magam elé. Többek között ezért is működött jól a "civil-hivatásunk" Patrick-kel. Én odafigyeltem, hogy minden sima és gördülékeny legyen, ő meg... Hát azt hiszem Ő volt... Remek szakember, mindamellett hogy különleges tehetséggel tudott ugrálni az idegeimen, de ez számított a legkevésbé. Jó csapatot képeztünk mi így ketten, és talán még a maximalista seggfej apám is elismerően bólogatna, milyen helyen "építem tovább a karrierem". Arról nem kell tudnia, hogy eszem ágában sincs ügyvédi vizsgát tenni és egy irodát alapítani. Amiről nem tud az nem fáj, engem meg különösen nagy elégedettséggel tölt el, hogy belerondítok a terveibe. Gyerekes? Talán. De jól esik, szóval szarok mindenki véleményére. Hazugság, de legalább jól hangzik. Legalább nem érzem teljesen szánalmasnak magam. PAtrick hangja villámcsapásként rángat vissza a jelenbe gondolataim közül. Kezem önkéntelenül mozdul a combomra erősített tőr felé, de időben fékezem, amikor a hang forrásának irányába kapom a fejem és megbizonyosodom róla, hogy tényleg ő áll ott. Üdvözlésképpen grimaszt vágok neki, majd visszafordulok a papírokhoz. - Gúnyolódj csak Darvy, de nélkülem úgy rohangálnál hétfőn ebben az irodában, mint egy szánalmas, lefejezett csirke! - vágtam vissza félvállról, miközben újabb aktát raktam a már előkészítettekhez. Hajamat a vállam mögé dobva nézek fel rá, szemem kissé összeszűkül a kérdés hallatán, de mosoly terül el az arcomon. - Mint említettem, a hétfői aktákat készítettem elő - válaszolom egyszerűen, kezemmel intek az irathalom felé, minden mozdulatom hanyag eleganciát sugároz, miközben keresztbefonom a karjaim a mellem előtt. - És te mit keresel itt, ha jól tippelem a harmadik és negyedik whiskey-d között kéne leledzened valami puccos lebujban... - válaszolok, kerülve hogy felelnem kelljen a kérdésére, szemöldököm finoman íve feljebb mozdul, miközben bosszantóan bájos mosoly terül el az arcomon. Remélem tényleg van már benne annyi, hogy ne firtassuk a felemlegetett témát.
Péntek este van. Ennél több indokot nem is kellene felsorolnom ahhoz, hogy megértsd, miért ücsörgök egy puccos bár, puccos pultja mellett, puccos whisky-t iszogatva, puccos nők és férfiak puccos beszélgetéseit hallgatva, miközben a puccos csapos puccos pohárba tölti a következő körömet. Ennél jobban nem tudom hangsúlyozni, hogy az egész hely rettenetesen (puccos) nívós. Vörös kárpit borítású kanapék, csiricsáré faragású asztalok, műarannyal lefestett díszek, hires festmények replikái falon. Öltöny-nyakkendő, nagy társaság, hangos nevetés. Kifejezetten nyomott hangulatom elől menekülve csapódtam ide, egyenesen az irodából. Nem kellett kevés, hogy rájöjjek, a korral együtt, az alkohol abszorpciós képességem is romlott, viszonylag kevés is elég volt, hogy megérezzem- nem vagyok józan. De még részeg sem. Éppen csak kellemesen kába, a világ gondjai tompán jutnak el a tudatomig. Nemmel intek a csaposnak, megmentem magam a kellemetlen éjszakától, és inkább hazamegyek. Hirtelen csapott meg a friss éjszakai levegő. A kocsi kizárva, így inkább gyalog vágok neki a hazaútnak. Nincs messze, kár lenne taxit hívnom. Egy kis séta amúgy sem árthat. Még mindig az események hatása alatt vagyok. Hetekkel ezelőtt történt, és bár általában nem nehéz túltennem magam az ilyesmin, a gyászhír közlése megrázott. Teával kínáltak, és elbeszélgettünk. Részvétemet fejeztem ki, és tőlem szokatlan módon a segítségemet ajánlottam fel, amit ők udvariasan visszautasítottak. Ahogy teltek múltak a napok, és visszapörgettem az elmúlt évek eseményeit, rá kellett ébrednem: a nő akit szerettem, és aki akkor voltam már rég a múlté. Új lendülettel lépkedtem az utcán, mondhatjuk úgy is, hogy felszabadultan, bár a melankólia nem akart szabadulni. - Óh, hogy az a…- morogtam magamnak már az ajtóban, amikor ráébredtem: a kulcsomat az irodában felejtettem. Annyi baj legyen. Beletörődve az elkerülhetetlenbe, most már taxival visszaindultam. Pár perc lesz. Jövök, megyek. Azonban a résnyire nyitott iroda ajtaja felől fény szüremlett ki a sötét folyosóra. Kíváncsian, halkan közelítettem meg, és nyitottam be. Legnagyobb meglepetésemre Sarah karcsú vonalai rajzolódtak ki előttem , ahogy nekem háttal a papírokat, aktákat rendezgette. Jellemző módon én is most vagyok elázva…bizonyára érződik rajtam az a pár pohárka ami lecsúszott…de miért is érdekel engem ez most? Nem mintha nem látott volna már a három év alatt teljesen elázva. Olykor szégyellem magam, amiért látnia kell azt a nem túl kellemes énemet. - Ennél romantikusabb péntek estét elképzelni sem tudtam volna. – jegyeztem meg élcelődve. – Új és új defínícióit nyitod meg a vad péntek estéknek. – támaszkodtam neki az ajtófélfának. – Mi az a sürgős, halaszthatatlan dolog, ami miatt inkább itt vagy és nem otthon ilyenkor?
A kezdő sosem jöhetett volna létre ilyen formában Sarah kódja, és December 1963 (The Four Seasons) szám nélkül. CREDIT
Kezdőlap
remélem tetszeni fog 
