bűntudat még mindig mardosott, ha arra gondoltam, hogy egyedül hagytam az öcsémet. Persze, így volt a legbiztonságosabb a számára - emlékeztetem magam sokadjára, s még így is veszélyes a közelében lennem. Csak két hónap telt el. Mi van, ha legközelebb a tojáshéj helyett az ő keze törik? Elborzadva lépek a tűzhelyhez, hogy folytassam a kenyereket, miközben töröm a fejem, mit mondjak neki. Nem Andrea miatt bonyolult, hiszen ő ott sem volt. Valójában a kapcsolatot sem tartom vele, nagy ritkán téved csak erre, én pedig még sosem jártam New Yorkban, nem is tervezem. A férfi miatt bonyolult, akiről még csak beszélni sem terveztem ittlétem alatt. A férfiről, aki ha megtudja, hogy eljöttem... bele sem merek gondolni, mire vetemedik. A harcias énem előbújik belőlem, ha csak erre gondolok. Edwint megvédeném tőle is, ha szükséges, ez nem kérdés. De vajon képes lennék bántani Josephet? Mély levegővel szívtam tele a tüdőm és egy teljes percig bent tartottam, majd egy hatalmas sóhajjal engedtem ki az elhasználódott oxigént. Mintha a fogamat húzták volna, olyan kelletlenül nyitottam szóra a számat. - Nem csak Andreáról van szó. Most már Sofia és... Joseph is közrejátszik. Tudod, valamiért úgy érzem, nekik is szükségük van rám. - próbáltam menteni a menthetőt, de átlátszónak tűnt még nekem is. Sosem tudtam jól hazudni fontos dolgokról azoknak, akiket szeretek. Éreztem, amint belepirulok a mondatba, mert nagyon úgy hangzott az én füleimnek is, mintha én ragaszkodnék hozzájuk, ami önmagában bosszantó. Én, kötődni egy olyan férfihez, mint Joseph? A nevet még gondolatban is keserűen, gúnyosan ejtettem ki, pontosan tudtam, hogy az idegeire megyek ezzel is, de másképp nem akartam gondolni rá. Keith. A hideg is végigfutott rajtam, ha nem bosszúsan gondoltam rá. Nem kötődhetek hozzá jobban, mint eddig. Inkább próbáltam elengedni ezeket a gondolatokat és rámosolyogni Edwinre, meg kicsit rosszallóan rázni a fejem. Azért örültem, hogy nem veszett el teljesen, mert nem volt egy nő sem, aki körülugrálja, de ugyanakkor tudom, hogy szereti, ha úgy van. Melyik pasi ne szeretné... Aztán megint morogni kezdett és nekem megint elment a kedvem a vigyorgástól. Miért nem tudja most a egyszer hagyni az egészet a fenébe? Halkan szitkozódtam az orrom alatt, talán csúnyább szavak is elhangoztak, mint általában. - Sok minden történt ott, oké? És bizony, nem mindegyikről szeretnék beszámolni. Az öcsém vagy, nem a barátnőm! - pirítottam rá óvatosan, kissé sértődött hangnemben. Mégis mit vár? Az orrára kötöm, hogy találkoztam egy borzasztóan jóképű pasassal, akit ki nem állhatok, mégis kötődöm hozzá? Na nem! Ezt még egy barátnőmnek sem mesélném el, már ha egyáltalán maradtak még barátaim. Ha az ember eltűnik két hónapra, ráadásul olyan körülmények között, mint én, eltávolodik tőlük. Végtére is titkolózni nem egyszerű olyanok előtt, akikre egykor az életedet is rábíztad volna. Most meg te jelented számukra a veszélyt... És minden csak fokozódik, ahogy Edwin beszél. Először a faggatózás, a sértődés, aztán a tiltakozás a rezervátum ellen. Csak sóhajtottam, nem akartam ráerőltetni semmit, de bántott a dolog. A farkastól nem lehet túl sokat távol, abba valószínűleg belehasadna a szívem, még ha gyűlölöm is a férfit, akkor sem tarthatok tőle sokáig távolságot. A másik az én farkasom, ami bennem tombolt és tudtam, hogy néhány nap múlva elő akar törni, ha nem engedem ki. New Orleans városában pedig roppant nehéz lett volna szabadjára engedni, az ilyesmit nem csinálhatja az ember lánya a hátsó kertben. - Visszatérünk még erre. Talán meg tudlak győzni. Ez a város... szeretek itt élni, Ed, de úgy hiszem jól jönne a változás mindkettőnknek. Túl sok emlék köt ide minket, előbb-utóbb el kell szakadnunk a múlttól, vagy beleőrülünk. - És előhúztam a halott szülő kártyát. Ez aljas húzás volt tőlem, de másképp hogy győzhetném meg, hogy szükségünk van a változásra? Nem közölhettem vele a farkasos dolgot, még a férfiről sem akartam vele beszélni, vagy hogy Mira mennyit segített. - Tényleg ennyire érdekel, mit hord a nővéred? Ha melegítőt húzok, az mennyivel jobb? - nevettem, hogy eltereljem kicsit a figyelmünk, de nem jött szívből. Túl feszült voltam ahhoz, hogy belemerüljek a viccelődésbe. A rezervátumra gondoltam, hogy sokkal inkább otthonomnak tekintem, mint ezt a várost és Mirára és legfőképp Josephre. Olyan mélyen belém vájta a körmeit, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Borzasztóan dühítő volt, hogy nem tudtam elfelejteni még akkor sem, mikor elszakadtam La Pushtól, sőt, ha lehet még többet gondoltam rá. Megőrjített. Időközben kiszedtem tányérra az ételt és letettem az asztalra Edwin, majd magam elé is egy-egy tányérral. Hirtelen felkaptam a fejem az öcsém szavaira, s elgondolkodtam rajta egy pillanatra, mielőtt reagáltam volna rá. - Tényleg így gondolod? Amúgy meg mióta vagy te ilyen bölcs? Miről maradtam le... - csodálkoztam rá, miközben a mosogatóhoz mentem és eltakarítottam az összetört tojást. - Semmi. Kicsit ideges vagyok. Nem aludtam az éjjel. - füllentettem és nem néztem az öcsémre, miközben kihúztam a széket az vele szemben, hogy letelepedjek az asztalhoz. - Nem tudom miért vagy ennyire pesszimista. Még mindig azon duzzogsz, hogy leléptem? - reméltem, hogy a kérdésre a válasz nem, mert nem akartam többet erről beszélni. Főleg úgy nem, hogy tudom, nem fogok itt maradni. A legegyszerűbb az lett volna, ha holnap kocsiba pattanok és visszamegyek. De képtelen voltam itt hagyni őt és így olyan patthelyzetbe kerültem, mint még soha életemben. Szerettem volna maradni, de tudtam, hogy nem biztonságos, a bomba bármikor robbanhat bennem. Egy napig még tudtam magam türtőztetni, de mi lesz, ha valamivel felbosszantom magam és elpattan az utolsó idegszálam, ami visszatartana az átváltozástól? Nem kockáztathattam, de nem tudtam, mit fogok tenni. Próbáltam félretenni a gondolatot, nem túlagyalni, mert a végén még ezen húztam volna fel magam. Abbahagytam a rágást és próbáltam észérvekkel előállni, de ebben a témában nagyon nehéz volt, merthogy igaza volt, ugyanakkor az én álláspontom mellett is ki akartam állni. - Ez igaz. De nem vágytál még arra soha, hogy valaminek a része legyél? Hogy ne csak én legyek neked, ne csak ketten legyünk? Megvan erre a lehetőségünk, Edwin, csak élni kellene vele. Ennyire elképzelhetetlennek tartod, hogy itt hagyd ezt a kócerájt, ezt a várost és máshol éljünk? - végre őszintén előtörtek belőlem azok a kérdések, amik már egy ideje marcangoltak belülről és amiket fel akartam tenni az öcsémnek majdnem minden egyes nap, amíg távol voltam. De ezt nem lehetett telefonban és őszintén, még személyesen is ideges voltam miatta. Újabb falatot emeltem a számhoz és rágás közben próbáltam gondolkodni. Egy hely, ami tele van emberekkel, ahol bömböl a zene... ahol nem csak az öcsém, de más emberek is túl közel kerülhetnének hozzám... nem akartam belemenni. Nem jó ötlet bulizni menni olyan valakinek, aki nemrégiben változott át egy hatalmas, medveméretű bestiává. Nem tartottam jó ötletnek, de nem tudtam, mit hozhatnék fel mentségemre. - Talán valami csendesebb program kellene. Nagyon hiányoztál, épp ma akarsz berúgni és lányokkal ismerkedni? Talán itthon maradhatnánk, megnézhetnénk egy filmet, vagy... mesélhetnél, mi volt, amíg nem voltam itt. - a lehető legjobb hazugság volt, ami eddig kicsúszott a számon. Plusz igazságalapja is volt, tényleg szívesebben töltöttem volna az estét kettesben Edwinnel, nem pedig egy bazira hangos szórakozóhelyen. Lenyeltem az utolsó falatot és felálltam az asztaltól, épp akkor, mikor Edwin is felkelt és körém fogta a karjait. Borzasztó megható pillanat volt, csaknem a szemem is könnybe lábadt. Fogalmam sem volt, hogyan érzett rá ennyire, hogy szükségem van egy ölelésre, de már nagyon hiányzott az öcsém szeretete. Ez volt az, amit nem tudtam megmagyarázni a férfinek, mikor szóba jött Edwin és a hazatérésem. Ő a húgával egészen másképp viselkedett, nem tudhatta, milyen érzés ennyire közel állni a testvéredhez, ha ez köztük valaha is megvolt, túl régen ahhoz, hogy tisztán felidézhesse. Vagy csak nem akarta megérteni. Nekem mindenesetre szükségem volt a testvéremre és nem terveztem, hogy magára hagyom. Ha visszaült az asztalhoz, hát elé tettem egy poharat, ha nem, a kezébe nyomtam és a hűtőben kotorászok megint. - Mit kérsz inni? - és ezzel megint próbáltam a mindennapi életbe kapaszkodni, hogy ne torkolljon vitába a beszélgetésünk, s azt egyre nehezebb volt visszafogni.

1301 szó ●
●●

Borzasztóan szeretném beavatni az öcsémet, elmesélni neki mindent az elejétől a végéig, de nem tehetem. Szeretnék fittyet hányni arra, hogy mindez titok, főleg azért, mert Joseph megtiltotta, hogy beszéljek róla, de Mira is figyelmeztetett, így már kicsit más a helyzet. Nem akarom belekeverni, épp elég trauma volt nekem is mindez a szüleink halála után, de Edwin fiatalabb nálam, mit szólna hozzá? Valószínűleg azt, hogy megőrültem, így át kellene változnom előtte, hogy bebizonyítsam, de ahhoz gyáva vagyok. Tudom, hogy elviselné, nem ájulna el és szívrohamot sem kapna - remélhetőleg -, de én nem viselném el, ha másképp nézne rám, félne vagy undorodna tőlem. Már csak ő maradt nekem a családunkból, nem veszíthetem el. - Nem tervezem, hogy itt hagylak sok időre, de... ez egy kicsit bonyolult. - sóhajtok, mert nem akarom elrontani a kedvét, de hazudni sem fogok neki, hogy megóvjam. Nem kisfiú már, ezt számtalanszor az orromra kötötte az utóbbi években és igaza is van. Ha ez csak az én titkom lenne, talán beavatnám, rettegve, de megtenném, de így, hogy ez is kizáró ok, végképp nem tehetem. Viszont Josephről beszélnem kellene neki, már akkor tudnia kellett volna hogy van egy pasi az életemben, mikor eljöttem itthonról. Csakhogy túl bonyolult a "kapcsolatunk" ahhoz, hogy egyszerűen csak kibökjem. Utálom az egész helyzetet, az életem fenekestül felfordult pedig már ez az egész farkas dolog előtt sem volt fenékig tejfel. - Azért remélem nem éheztél, amíg nem voltam itt. Sajnálom, küldhettem volna meleg ételt, vagy te is eljöhettél volna, de nem igazán főzőcskéztem az utóbbi időben. - még mindig bűntudatom van, hogy magára hagytam, nem is értem, hogy tehettem ilyet. Viszont tényleg jobb, hogy nem voltam a közelében, kárt tehettem volna benne, plusz nem lett volna túl praktikus a városban mászkálni miközben bármi kiválthatta az átváltozást. Most is kissé veszélyes, de látnom kellett Edwint. - Sajnálom, öcsi. Hagyjuk ezt a témát, jó? Nem azért jöttem haza, hogy magyarázkodjak.. - jegyzem meg szemforgatva és hátat fordítva neki hűtőben kezdek kotorászni. Megint csak remélni tudom, hogy nem tűnik fel neki mennyire próbálom terelni a témát, immár másodjára. Túl feltűnően próbálom meg elkerülni, hogy faggasson, de amilyen kíváncsi fából faragták, nem fogom tudni sokáig húzni a dolgot. Viszont ha nyerek egy kis időt, akkor már megérte próbálkozni. - Azok a kölykök nagyon boldogok, Ed. És azért nincsenek egymás hegyén-hátán a házak. Egy tó közelében meg ki ne akarna élni? - jegyzem meg vállvonogatva, miközben a tojás után kotorászok a hűtőben. Az egyik dobozban megtalálom, kiszedem és az asztalra teszem, miközben próbálok nem mérgelődni az öcsém válaszain. Hogy a fenébe történt, hogy ennyire más véleménnyel vagyunk nagyjából mindenről? Vagy én változtam meg túlzottan - amire nagy esély van -, vagy ő lett más a magánytól. Mindenesetre furcsállom, hogy így vélekedik, kezd kiborítani hogy minden változik körülöttem. Na persze, mondom ezt én, aki ennél jobban meg sem változhatott volna... - Edwin... kérlek! Én sem mondom meg neked, hogy mit hordj. Vagy szeretnéd? - nézek rá gúnyosan, miközben megmosok néhány tojást a mosogatónál. Nem szereti, ha megmondom, mit tegyen, kifejezetten utálja, ha próbálok beleszólni a dolgaiba, még ha az étkezésről is van szó, s remélem, így leszáll végre a témáról. Kicsit hiányoznak a divatos cuccaim, de az új holmijaim jobban szeretem. A gondolkodásomból az öcsém rángat ki és ahogy feljajdul nevetnem kell. - Egyáltalán nem ez volt a célom. Amúgy is idősebb nálad! - dörmögöm, mert tényleg nem szívesen látnám az öcsémet egy idősebb nő mellett, hiszen ő az én kisöcsém, nálam idősebb barátnője ne is legyen! Mindemellett, Sofia nem csak néhány évvel idősebb nála, neki bizonyára még én is egy kislány vagyok csak. Abba bele sem merek gondolni, Joseph hogyan vélekedik rólam. Nőnek tekint egyáltalán, vagy csak egy kis csitrinek? Ettől a gondolattól nagyon pipa leszek, s miközben az utolsó tojást tartom a csap alá dühömben összeszorítom a markom és a tojás széttörik a kezemben. - Csessze meg! - mordulok fel és igyekszem lemosni magamról a tojást, amitől ragad a kezem. Hihetetlen, hogy ha nincs a közelemben a férfi, akkor is csak rá tudok gondolni és még a távollétében is képes az idegeimre menni. Borzasztóan szeretnék visszamenni a rezervátumba és a fejéhez vágni pár kedves szót, csak hogy megnyugodjon a lelkem, de helyette csak próbálok lehiggadni, amíg nézem, hogy a sárga ragadós trutyi a lefolyóba csusszan és eltűnik. Mély levegőt veszek és végre eljutnak hozzám az öcsém szavai. - Na most már kevésbé hangzik unalmasnak a hely? - morgolódok tovább, pedig tudom, hogy meg kellene nyugodnom, nem Edwinen levezetni a feszkót, de képtelen vagyok, fel tudnék robbanni. Megállok egy pillanatra, kiveszek a szekrényből egy poharat, teletöltöm jéghideg vízzel és nagyon kortyolok belőle. Lehunyom a szemem, a légzésemre figyelek, épp úgy, ahogy Mira tanította, vagy ahogy azon a nevetséges fesztiválon is visszafogtam a belőlem kitörni készülő farkast. - Tudom, Edwin, de az a világ egészen más. Valahogy irigylem azokat a kölyköket, csábítóbbnak tűnik az ő világuk az enyémnél. Ha ott élnénk, végre újra lehetne családunk, nem lennénk ennyire... árvák és magányosak. - vállat vonok, nem akarok ebbe belemerülni, ő úgy sem értene egyet velem, pláne, hogy nem tudja, amit én tudok. Nem ismeri a titkot, ami már engem is összeköt némileg az ottani indiánokkal. S valószínűleg nekünk is lehet indián felmenőnk, vagy valaki, aki valahogyan hordozta a gént. Ami bennem is lappangott éveken át, mígnem egyszer csak kitört. Legnagyobb meglepetésemre... Edwin talán nem is örökölte, bár elég furcsa lenne, ha pont ő nem, mikor én nő vagyok, de Joseph szerint simán elképzelhető, hogy csak én örököltem. Amint megválaszolja a nagy kaja kérdést, felverem a tojásokat és kenyeret szelek a bundás kenyérhez. Rutinosan végzem a mozdulatokat, amik igazán megnyugtatnak, pedig az utóbbi időben tényleg keveset főztem. Legtöbbször olyan kimerültnek éreztem magam a sok futástól és edzéstől, hogy csak bekaptam, amit a hűtőben találtam. Néhány perc múlva a kenyerek már a tűzhelyen sülnek, s végre rá tudok nézni az öcsémre, aki a pulton csücsül és engem figyel. - Nem gondolkodtam rajta. Van valami, amit szívesen csinálnál? - kérdezem, s nem teszem hozzá, hogy valószínűleg egy jó nagy alvásra lenne szükségem hogy kicsit csillapodjon a hangulatingadozásom. Nem akarom őt bántani, pedig az előbb igencsak közel voltam ahhoz, hogy dühömben beindítsam az átváltozást. Nem volt remegés és a forróság sem árasztott el, de mennyi az esélye, hogy a mély lélegzetek nem segítenek? Elég nagy, épp ezért jobban kell figyelnem. Nem kockáztathatom az életét. Soha.

1052 szó ●
●●

Nem tudom hirtelen, dühös legyek-e magamra, vagy süllyedjek el szégyenemben, amiért nem jöttem haza. Persze, ott a másik része, hogy nem akartam bántani az öcsémet, de néhanapján ránézhettem volna. Joseph nyilván nem akarta, de sokszor ő ott sem volt, Mira pedig... akár velem is jöhetett volna, hogy ne történjen baj. Nem mintha most jól kezelném, de valljuk be, Joseph mellett sokkal többször jövök ki a sodromból és változok farkassá, mint egyébként. Edwin pedig az egyetlen emlékeztető emberi mivoltomra, a közelében jóformán most sem érzem magam farkasnak. Hozzám nőtt már az a forma is, valamelyest megszoktam már, de még mindig az emberi forma a kényelmes, az igazán megszokott, az öcsém pedig erre a felemre emlékeztet, mikor még csak ez volt, semmi több. A közelében aligha van esélyem egy spontán átváltozásra. - Nem kellene csodálkoznom. Sajnálom, Ed, nem akartam kételyeket ébreszteni benned!- Egy pillanatra összetalálkozik tekintetem az övével, aztán szégyenteljesen lesütöm a szemem, és újra a nadrágon lévő rojtoknak szentelem a figyelmem. Én vagyok az idősebb, de nem vagyok az anyja, így nem rukkolok elő a "azért mert én azt mondtam!" anyaszöveggel. Tudom jól, hogy Edwin már azt sem szereti, ha nővéreként próbálok az életébe avatkozni, még ha az annyiból is áll, hogy egyen rendes ételt és az isten szerelmére, ne járjon el különféle bárokba, elégedjen meg a kisebb, közeli kocsmákkal, hiszen annyi veszély leselkedik rá! Bár némileg a természetfeletti világ tehet róla, hiszen amióta megtudtam, hogy léteznek farkasok és vámpírok, állandóan azon aggódok, ne fusson össze egyikkel sem, különösen ne vámpírral. A végén még belőle is kivált valamit, amit nem kellene... - Szereted, mi? Pedig a jótól igen messze van. Tudod, anyu hova tette a receptfüzetet, amibe a saját kísérletezéseit írta? - Hirtelen eszembe jut, hogy még mindig nem kerestem elő, pedig sok mindent leírt bele, olyanokat is, amikre egyáltalán nem emlékszem, vagy ami nekem sosem sikerül úgy, ahogy neki. Ha pedig már hazajöttem, ez a minimum, amit megtehetek a testvéremnek, ha már úgyis pizzán és kész kaján élt az utóbbi hónapokban. - Mindegy, most már itthon vagyok! - jelentem ki vigyorogva, mintha nem tilosban járnék, vagy nem félnék attól, hogy Joseph bármelyik pillanatban felbukkanhat, és elráncigálhat. A gond nem is ezzel van, hanem azzal, hogy Edwint anyatigrisként védeném - vagy jelen esetben anyafarkasként-, nem hagynám, hogy elszakítson tőle, ami egy csúnya farkasharccal végződne. Az öcsém szeme láttára. Lenyelem a gombócot a torkomban, illetve igyekszem megszabadulni tőle, ahogy a kellemetlen gondolatoktól is. Nem akarok a férfi gondolni... Kiborít, hogy egyszerre borzongok össze az utálattól, és érzem azt a kellemes melegséget a bensőmben. Szerencsére Edwin eltereli a figyelmemet, mikor felteszi a kérdést, amitől egyszerre tűnik aranyosnak és szeleburdinak. Mert hogy mindkettő igaz rá, s nevetnem kell, mielőtt válaszolok. - Nem, nem indián. Olyan helyre akart költözni, ahol nyugalomban élhet és Mira, a gyerekkori barátja éppenséggel indián leszármazott. Az ő házában éltünk, Andrea pedig még mindig ott van. A közeljövőben fog megvenni ott egy kis házat, de őszintén szólva, szerintem azért halogatja, mert vissza akar térni a városba. Hosszú távon nem neki való az a hely! - nevetek fel megint, hiszen az az Andrea, akit mi ismerünk, egy pörgős lány, nem tudna meglenni egy pici falura hasonlító helyen. Viszont az én szívemhez hozzánőtt a mocsár, nem tudom elképzelni, hogy ne térjek oda vissza. Na de hogy az öcsémet rá tudnám-e venni, hogy vegyünk ott egy kis házat, s ide csak néha térjünk vissza? Nagyon kétlem, de még megváltozhat a véleménye. S nagyon remélem, hogy a ruháimról alkotott véleménye is megváltozik, mert nem hiszem, hogy ezentúl magassarkú cipőkben és szoknyákban fogok járni, vagy legalábbis nem túl sűrűn. - Nem a ruha teszi az embert, Ed. És őszintén szólva, jobban érzem magam ezekben, mint a szekrényben lévő göncökben. - mutatok a lépcső irányába, ahol azok a ruhák vannak még mindig. Nagyon elszomorodnék, ha az öcsém csak ennyit látna az emberekből, ha neki csak a kinézet számítana. A szüleink nem ilyen felszínesnek neveltek minket, s bár nemrég még nekem is sokat számított a ruha, még most is, persze, igénytelen nem lettem, de megtanultam, hogy az átalakuláskor nem tűnnek el a ruhák, hiszen még Hulkon is csak egy szakadt, lila nadrág van, miután átalakul, na mondjuk igen, a mi esetünkben apró cafatok maradnak, nem szakadt, mini ruhák. Egy nadrágot pedig egyszerűbb lekapni, akár még a bokádra is kötni, vagy ott hagyni valahol az erdőben, mint egy nehezen levehető egyrészes ruhát, és drága magassarkút, amiben a fák között nyakad törnéd. - Majd megbeszéljük, öcskös. Azért szeretném, ha találkoznál Mirával és... a bátyjával a közeljövőben. - Nem tehetek róla, de a mosoly lehervad az arcomról, vagy legalábbis erőltetett lesz, mikor Joseph kerül szóba, pedig még csak a nevét sem ejtettem ki a számon. Nagyot nyelek és szerintem látványosan megváltozik az arckifejezésem, de azért bízom benne, hogy Ed nem veszi észre, vagy ha mégis, elsiklik felette. - Nekem is! Minden nap eszembe jutottál, csak épp elvarázsolt az a hely. Neked is látnod kellene. Csodálatos. A természet körülvesz mindent, a tavak pedig... El sem tudod hinni, milyen szabadok ott a kölykök. Sziklákról ugrálnak a vízbe, mintha teljesen természetes lenne. Nekik valójában az, nem a számítógépes játékok és bulik világában élnek, és én mondom, boldogabbak is, mint a városi kölykök. - mondom ezt én, aki szintén városi kölyökként nőtt fel, aki sokat járt el bulizni, és gyakran órákat töltött a laptop előtt, még ha nem is játékok miatt. De a rezervátumbeli élet egy teljesen más világ, az öcsémnek pedig jót tenne, ha egyszer-egyszer ellátogatna velem. Hogy a saját két szemével lássa, milyen volt nekem ez a néhány hónap, bár a kivitelezés még kérdéses. Csak bólintok, a gondolataim megtartom magamnak, s hagyom, hogy maga után húzzon a konyhába. Jól sejtem, mit szeretne, de mielőtt a hűtőbe nyúlnék, rákérdezek. - Mit szeretnél enni? Csak nem rántottát? - nevetnem kell, hiszen anyut sokszor kiakasztotta a mindennapos rántottájával, de be kell valljam, én is imádtam azokat a családi reggeleket, amihez a rántotta is épp úgy hozzátartozott, mint a négy tagú családunk, ami mára meglehetősen csonka.

990 szó ●
●●

Nevetségesnek tűnhetne másnak, három hónap után hogyan örül egymásnak két testvér, de aki igazán jó kapcsolatot ápol a testvérével, az megértené. Főleg a mi esetünkben, hiszen hiába vannak rokonaink, egyikkel sem tartjuk igazán a kapcsolatot, csak mi ketten vagyunk. Edwin az egyetlen, aki igazán számít nekem, ebbe nem rondíthat bele semmilyen farkas szokás. Joseph és köztem tényleges kötődés van, érzem most is, minden egyes porcikám a rezervátum felé húz, ahol a férfi bizonyára farkas alakban viaskodik a démonjaival, amelyek évszázadok óta kísértik, de nem számít, küzdök ellene. Nem engedhetem, hogy legyűrjön a bevésődés, erős nő vagyok, képes vagyok elviselni a különös űrt, amelyet azóta érzek, hogy eljöttem onnan. - Ugyan már, Edwin! Tényleg ezt gondoltad? - nem is tudom, kire haragszom jobban. Rá, amiért ezt hitte rólam, vagy magamra, amiért okot adtam rá. - Csak ezek az emlékek maradtak nekünk. Nem akarok szabadulni tőlük, ahogy tőled sem. - Szeretném emlékeztetni rá, nyomatékosítani benne, mennyire fontos nekem, de nem teszem, látom rajta a zavart. Nekem sem kellemes erről beszélnem, de annyit mindenképp tudnia kellett, hogy nem akarom lerázni sem őt, sem a házban túlcsorduló emlékeket. Minden egyes múltbéli pillanatot őriz ez a ház, pont ezért nevezhetem otthonnak. Ahogy újra szétterül a vigyor az arcán, megnyugszom, de nem tart sokáig a nyugalom, mikor felajánlja, hogy velem tart a holmimért. Na, ezt mégis hogy fogom kivitelezni? Már az is kockázatos volt, hogy eljöttem onnan, Joseph pedig majd minden követ meg fog mozgatni, hogy megtaláljon. Egy ilyen idős farkasnak ez nem lesz nehéz, elég csupán az illatomat követnie, ha pedig az valamiért nem sikerülne, biztos van ezer másik ötlet a tarsolyában. Mégis hogy gondoltam ezt? Elfog az idegesség, de csak mosolygok az öcsémre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ma még tényleg úgy is van, a későbbi problémákkal, következményekkel pedig ráérek később foglalkozni. Egyelőre lazíthatok. - Az szuper lenne! - Baromira. Nem agyalok azon sem, hogyan fogom megoldani, nem számít, mert végre vele lehetek. Még azon is nevetnem kell, hogy kiborul a pizzára tett megjegyzésemen. Máskor nagyon felhúzna, valószínűleg össze is vesznék vele, de most nem. Nem azért jöttem, hogy vitatkozzak vele, bár az is majdnem ugyanúgy hiányzott, mint a mosolya és a vidámsága. - Oké, oké, hagyjuk. De ma este főzök neked valami normális kaját, nem normális az a rengeteg pizza. - forgatom a szemeimet ezúttal én, elképzelni nem tudom, hogy tudja megenni. Ugyanakkor tudom, hogy nemrég még én is sokszor inkább azt rendeltem, de a farkas étvágya túl nagy ahhoz, hogy megelégedjen holmi zsíros tésztaszelettel, amin elegendő hús sincs. Ha már nem voltam hajlandó vadászni ebben a három hónapban, arra odafigyelhetek, hogy kielégítsem a fenevadam étvágyát. - Még mindig szenved. Őszintén szólva elég elviselhetetlen volt, de mi sem voltunk különbek az elején. Érthető a viselkedése. Most már jobban van. - Az egész mondandóm igaz, csak épp nem Andreára, hanem Josephre. Értem, miért viselkedik így, bár nehéz felfognom, mit érezhet, aki ennyi emberöltőt leélt már. Az utolsó mondat azonban kamu, nem érzi jobban magát, sőt, ha megtudja, hogy leléptem, tajtékzik majd a dühtől. Na, azt nem várom. Andrea pedig bizonyára boldog, imádja az életét távol attól a koszfészektől, ahogy bizonyára ő nevezné, és ahogy én is gondoltam az elején. Persze attól még, hogy az egyik fele igaz, a másik fele még mindig hazugság. - Öhm, hát a mocsárban ez egy normális öltözék. Tudod, igyekeztem beilleszkedni, nehogy kiutáljanak onnan, amíg ott vagyok. Annyira megszoktam már, hogy nem is gondoltam arra, hogy átöltözzek indulás előtt. Nagyon szörnyű? - kérdezem tőle, ami nem csak azért fura, mert én kérek tőle tanácsot ahelyett, hogy ő kérne tőlem, de azért is, mert egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak róla mások. Annyira megszoktam már, hogy nem foglalkozok túlzottan a külsőmmel, hogy a flanel ing és a szakadt farmer természetes volt, ahogy a sapka is, amit ebben a pillanatban gyorsan lehámoztam a fejemről. Jó neveltetést kaptam, tudom, hogy nem illik a fejemen hagyni, ha belépek valahová, főleg akkor nem, ha valaki otthonába. De egyáltalán nem értettem, miért néz úgy rám az öcsém, mint egy hajléktalanra. Jól éreztem magam ezekben a ruhákban, különben is, divatosak voltak, hiszen a la pushi emberek nem voltak igénytelenek, vagy elmaradottak. Csak többre értékelték a belső értékeket, mint a külső tulajdonságokat. A többségük nem foglalkozott vele, hogy bakancs, vagy magassarkú csizma van rajtad, no meg aztán, a legfőbb ok, amiről nem számolhattam be Edwinnek, hogy egyszerűbb az erdőben közlekedni ezekben a göncökben, mint csini ruhában és kényelmetlen cipőben. Egy ilyen ruhát pedig nyugodtabban köt magára az ember, vagy hajít félre, mint egy márkásabb darabot. - Persze! Nem csak látogatóba jöttem. Bár nem ígérem, hogy nem kell visszamennem soha, tudod, Andreának nincs most senkije, de itt lakom. Nem fogok napokra, hetekre, vagy még rosszabb, hónapokra lelépni többet. Megígérem! - Igen, valószínűleg vissza kell majd mennem, leróni pár fölösleges kört a férfivel, akihez visszavágyódom, bár az agyam azt súgja, helyesen döntöttem és jó, hogy leléptem. De nem hagyom magára a testvérem többé, abban biztos lehet. Ez az én életem, az én döntésem, az én kisöcsém, akiért még felelős vagyok, hiába múlt el tizennyolc éves, még nem nagykorú teljes egészében, meg aztán tőlem lehet huszonöt éves is, akkor is felelősnek érzem majd magam érte.

855 szó ●
●●

Csak néhány percig ücsörgök a nappaliban, mielőtt Edwin feltűnik. Csaknem könnyekben török ki, amikor megpillantom. Emlékeztetnem kell magam megint, hogy csak óvatosan, nehogy észrevegye a változást. Mindig aggódtam érte, de amúgy sosem voltam az az érzelgős fajta. Persze jócskán megerősödött a kapcsolatunk anyu és apu halála óta, de azért annyira mégsem, hogy bőgő masinává változzak, mert nem láttam egy ideig. Pedig legszívesebben a nyakába ugranék, s nem engedném el, amíg levegőért nem kapkod, de vigyáznom kell, hiába segített annyit Mira, vérprofi még nem voltam, bármilyen érzelem kiválthatta az átváltozást. Türtőztetem hát magam, s már a kanapé előtt állva várok, hogy ő tegye meg az első lépést. Sokáig nem is kell várnom, azonnal hozzám lép és körém fonja karjait, ami kicsit meglep, de szívesen fogadom, hozzá simulok, magamba szívom illatát, ami most sokkal intenzívebb, mint eddig. Nem csak a férfitusfürdő illata csap meg, de Edwin illata is, a halandóé, akiben könnyen kárt tehetek. Egy kis idő múlva elhúzódik, én pedig fellélegzem, még mindig félek, hogy erősebben szorítom meg, vagy a farkas felébred bennem, s kárt tesz benne. Álmosságtól és örömtől csillogó szemeim vigyorgásra késztetnek, rég voltam már ennyire boldog, felemelő érzés a sok edzés, gyakorlás, küzdelem után lehuppanni a kanapéra, és látni az öcsém örömteli mosolyát. Hiányzott, de most, hogy itt vagyok, csak most jövök rá, hogy jobban hiányzott, mint azt gondoltam. - Meglepetésnek szántam. Igazából hirtelen döntés volt. - Vagyis: láttam egy esélyt rá, hogy elszabaduljak a férfitől, akit gyűlölök, s akihez úgy kötődök, mint még soha senkihez. Közben mosolygok, mintha nem szó szerint elszöktem volna onnan. Zavaromban a szakadt nadrágom rojtjaival kezdek babrálni, és rájövök, hogy egyáltalán nem olyan ruha van rajtam, amit amúgy hordani szoktam. A rezervátumban egyáltalán nem számít, mi van rajtad, nem a külsőségek számítanak, mint itt a városban. Az én értékeim is igencsak megváltoztak azóta, hogy ott élek, bele sem gondoltam, mit kapok magamra. Egyszerű volt, csupán ami a kezem ügyébe akadt, felhúztam, az ing pedig már csak ráadás volt, hiszen ha kint mínusz harminc fok lenne, és hóvihar tombolna, akkor sem fáznék pólóban. S egyáltalán nem érdekel még most sem, az utcára is nyugodtan kimennék ezekben a göncökben. A magassarkú cipőkből elbúcsúztam abban a pillanatban, hogy La Pushba mentem, s még a csini ruhák sem hiányoztak, minden szebb, divatosabb darab az emeleti szobám szekrényében volt. Az öcsém kérdésére először nem is tudok mit felelni. Eltelik egy pillanat, mielőtt válaszolok. - Hát, a holmim nagy része még ott van. Valamikor el kell mennem érte, de ne aggódj! Veled maradok. Andreának már nincs szüksége rám, sőt, ami azt illeti, már elege is van belőlem! - nevetek, miközben Edwin arcába hazudok, bár ami azt illeti, a mondat utolsó fele nem hülyeség. Joseph ha tehetné, kiutálna a házból, vagy szó szerint kirúgna, de mivel ott a bevésődés, nem teheti meg. Csak megkönnyítettem a helyzetét, az pedig, hogy mit fog szólni hozzá, miután rájön, hogy nem megyek vissza, még a jövő problémája, vagy ha úgy tetszik, a holnapé. - Nem vagyok éhes. De merem remélni, hogy ettél rendesen, amíg távol voltam. Ugye nem pizza volt a reggeli és az ebéd is egyben? - kérdezem aggódva, kissé szúrós pillantással, mintha nem én hagytam volna magára, főtt kaja és anyai gondoskodás nélkül. Még mindig hibáztatom és utálom magam miatta, de tényleg nem volt választásom. Nem tudom, vajon mit gondolhat rólam, miért hagytam itt, mert normális esetben inkább a barátnőm rángattam volna ide, minthogy lelépjek az öcsémtől...

590 szó ●
●●