Poison After Bite

Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi.
Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
beszélgess bátran
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok
Starbucks

Today at 10:16 pm

Chicagoba be- és kivezető út

Pént. Ápr. 13, 2018 2:37 pm

Csocsó és biliárd terem

Szomb. Ápr. 07, 2018 5:19 pm

Néptelen sikátorok

írta: Josh Taylor
Szomb. Ápr. 07, 2018 3:02 pm

Heart of Europe

írta: Vendég
Szer. Ápr. 04, 2018 7:27 pm

Kikötő és dokkok

Hétf. Ápr. 02, 2018 2:53 pm

Black Star Pub

Hétf. Ápr. 02, 2018 1:47 am

Konyha és étkező

Hétf. Ápr. 02, 2018 12:22 am

Földszint

Vas. Ápr. 01, 2018 11:08 pm

Társalgó

Szer. Márc. 28, 2018 11:02 pm

Red Pirate Pub

írta: Poisoner
Szomb. Márc. 24, 2018 2:35 pm

Sedrick La Morte szobája

írta: Poisoner
Szomb. Márc. 24, 2018 2:34 pm

Statisztika
mennyi?!
Fajok Hölgyek ♀ Urak ♂
Vámpírok 9 13
Boszorkányok 5 3
Vérfarkasok 5 9
Hibridek 1 1
Félvérek 1 0
Lidércek 3 1
Banshee-k 2 0
Emberek 7 5
Összesen 34 31
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (16 fő) Szomb. Okt. 14, 2017 9:24 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Okt. 20, 2017 1:21 am

Érzem, hogy kezd felbosszantani ezzel az egésszel, ahogy viselkedik. Nem megszokott nekem, ráadásul én szoktam így viselkedni, legalábbis Haven mindig velem veszekedett, amiért ilyen zárkózott vagyok. Az meg, hogy felhozza az ottaniakat még inkább dühít.
- De nekem is szükségem van rád! - Mondom határozottan, szinte követelőzve. Sosem szerettem, mikor másokat előrébb helyez, mint engem. Főleg mióta a szüleink meghaltak, azóta még inkább vágyok a társaságára. Bosszant az is, ahogy beszél most velem, hogy titkolózik előttem és kihagy az életéből. Megesz a fene, hogy nem tudom, hogy mi történt vele és mindig a legrosszabbra tudok ilyenkor gondolni.
- Pont ezért kéne beszélned róla, mert az öcséd vagyok. - Morgok az orrom alatt, olyan szinten, hogy talán csak dörmögésként érti az egészet. Ha véletlenül is tisztán hallotta, akkor sem érdekel. Dühös vagyok, hogy kihagy belőle és ezt azzal is mutatom, hogy összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Szerintem fogok még egy 10 percig duzzogni. Néha azt kívánom inkább haza se jött volna, de persze ilyenkor mindig elborzadok, hogy hogyan is gondolhatok erre.
Teljesen megváltozott és most már úgy érzem, hogy egyáltalán nem ismerem. A ruha változás is csak erre enged következtetni. Kezdem távolinak érezni a saját nővéremet és ezzel még inkább csak idegesítem magam.
- Csak megdöbbent, hogy mennyire megváltoztál a hónapok alatt. - Rántom meg a vállaimat, mert tényleg nem tudok erre már mit mondani. Ha ennyire nem érti meg, hogy mit akarok mondani, akkor talán ha egy kicsit konkrétabban célzok rá, érteni fogja. Remélem legalábbis, hogy az eszét nem hagyta még a rezervátumban. Kezdem már most utálni azt a helyet, azért mert az miatt fogom elveszíteni a nővérem. Hogy eltereljem ezekről a gondolataimat, leülök és megvárom, míg megkapom a tányéromat. Az illata isteni, már régen nem ettem, így megsózom és beleharapok. Alighogy lenyelem az első falatot, már kapom is a kérdést.
- Sok filmet néztem. - Harapok egy újabbat a kenyeremből, igazából mindenhol ezt látom, hogy a kor nem számít. Bár azért remélem, hogy a nővéremnek jelenleg nincs senkije rajtam kívül, mert eléggé szíven ütne, ha ezt nem mondaná el nekem.
- Miért? - Kérdezek rá, bár sejtem, hogy mi lesz a válasza. Nem akarom idegesíteni, csak annyira kíváncsi vagyok, hogy tudni akarom.
- Igen. Tudod, nem esett jól. - Mondom a szemeibe nagyon is komoly hangszínnel. Szerintem ebből is érezheti, hogy egész pánikban voltam, hogy mikor fogom megkapni az üzenetet, hogy történt vele valami. Sokkal nyugodtabb vagyok most, hogy itt van szem előtt és látom is őt. Legalább az sem bosszant, hogy azért nem tudunk beszélni, mert nincs térerő.
- El sem hiszem, hogy ilyeneket mondasz. Teljesen megváltoztál... Nekem ez a város az otthonom, ez a "kóceráj", ahogy te fogalmaztál. - Ujjaimmal idézőjelet mutatok, de már folytatom is tovább. - Nem akarok elmenni és azt sem akarom, hogy te elmenj! Nekem itt vannak a barátaim, az egyetem, az életem... Az életünk. - Mondom még mindig komolyan és őszintén, ahogy a végét kijavítom, teljesen elbizonytalanodva ejtem ki csak azt az egy szót. Már kezdek rájönni, hogy ő egyáltalán nem akar itt lenni, és ezt nem tudom elfogadni. Ha nem szól semmit, innentől kezdve csendben megeszem a kenyeremet. Teljesen le vagyok döbbenve, hogy kócerájnak hívta az otthonunkat. Viszont pont egy buli törölné ki ezeket a fejemből, ezért is gondoltam erre.
- Nem akarok lányokkal ismerkedni! - Csattanok fel, ahogy először leesik nekem, hogy mit gondolt erről. Legalábbis nekem az "ismerkedjünk" lányokkal a szex ugrik be. Még mindig nem mondtam el neki, hogy igazából nem is voltam közelebbi kapcsolatban senkivel sem.
- Filmezni nincs kedvem. - Bosszankodok még mindig, és persze nekem pedig mesélnem kellene. Én nem akarok mesélni, mert igazából nincs is mit. Most ugyanazt akarom csinálni, amit ő, hogy érezze mennyire is nem jó ha titkolóznak a másik előtt.
- Nem kérek semmit. - Tettem le a poharat a pultra, majd csendben kisétáltam a konyhából. A nappaliban ledobtam magam a kanapéra és elkezdtem az előbbi beszélgetésünkön gondolkozni. Talán azért vagyok ennyire nyűgös, mert még mindig nem sikerült felébrednem. Fogalmam sincs, de nem akarok a nővéremmel veszekedni. Vissza akarom kapni azt a Havent, akit annyira imádtam, minden titok nélkül.

avatar
Ember
₰ Play by :
Dylan O'Brien
₰ Reagok száma :
15
₰ Foglalkozás :
Bajkeverő egyetemista

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Okt. 20, 2017 1:19 am


Edwin & Haven



bűntudat még mindig mardosott, ha arra gondoltam, hogy egyedül hagytam az öcsémet. Persze, így volt a legbiztonságosabb a számára - emlékeztetem magam sokadjára, s még így is veszélyes a közelében lennem. Csak két hónap telt el. Mi van, ha legközelebb a tojáshéj helyett az ő keze törik? Elborzadva lépek a tűzhelyhez, hogy folytassam a kenyereket, miközben töröm a fejem, mit mondjak neki. Nem Andrea miatt bonyolult, hiszen ő ott sem volt. Valójában a kapcsolatot sem tartom vele, nagy ritkán téved csak erre, én pedig még sosem jártam New Yorkban, nem is tervezem. A férfi miatt bonyolult, akiről még csak beszélni sem terveztem ittlétem alatt. A férfiről, aki ha megtudja, hogy eljöttem... bele sem merek gondolni, mire vetemedik. A harcias énem előbújik belőlem, ha csak erre gondolok. Edwint megvédeném tőle is, ha szükséges, ez nem kérdés. De vajon képes lennék bántani Josephet? Mély levegővel szívtam tele a tüdőm és egy teljes percig bent tartottam, majd egy hatalmas sóhajjal engedtem ki az elhasználódott oxigént. Mintha a fogamat húzták volna, olyan kelletlenül nyitottam szóra a számat. - Nem csak Andreáról van szó. Most már Sofia és... Joseph is közrejátszik. Tudod, valamiért úgy érzem, nekik is szükségük van rám. - próbáltam menteni a menthetőt, de átlátszónak tűnt még nekem is. Sosem tudtam jól hazudni fontos dolgokról azoknak, akiket szeretek. Éreztem, amint belepirulok a mondatba, mert nagyon úgy hangzott az én füleimnek is, mintha én ragaszkodnék hozzájuk, ami önmagában bosszantó. Én, kötődni egy olyan férfihez, mint Joseph? A nevet még gondolatban is keserűen, gúnyosan ejtettem ki, pontosan tudtam, hogy az idegeire megyek ezzel is, de másképp nem akartam gondolni rá. Keith. A hideg is végigfutott rajtam, ha nem bosszúsan gondoltam rá. Nem kötődhetek hozzá jobban, mint eddig. Inkább próbáltam elengedni ezeket a gondolatokat és rámosolyogni Edwinre, meg kicsit rosszallóan rázni a fejem. Azért örültem, hogy nem veszett el teljesen, mert nem volt egy nő sem, aki körülugrálja, de ugyanakkor tudom, hogy szereti, ha úgy van. Melyik pasi ne szeretné... Aztán megint morogni kezdett és nekem megint elment a kedvem a vigyorgástól. Miért nem tudja most a egyszer hagyni az egészet a fenébe? Halkan szitkozódtam az orrom alatt, talán csúnyább szavak is elhangoztak, mint általában. - Sok minden történt ott, oké? És bizony, nem mindegyikről szeretnék beszámolni. Az öcsém vagy, nem a barátnőm! - pirítottam rá óvatosan, kissé sértődött hangnemben. Mégis mit vár? Az orrára kötöm, hogy találkoztam egy borzasztóan jóképű pasassal, akit ki nem állhatok, mégis kötődöm hozzá? Na nem! Ezt még egy barátnőmnek sem mesélném el, már ha egyáltalán maradtak még barátaim. Ha az ember eltűnik két hónapra, ráadásul olyan körülmények között, mint én, eltávolodik tőlük. Végtére is titkolózni nem egyszerű olyanok előtt, akikre egykor az életedet is rábíztad volna. Most meg te jelented számukra a veszélyt... És minden csak fokozódik, ahogy Edwin beszél. Először a faggatózás, a sértődés, aztán a tiltakozás a rezervátum ellen. Csak sóhajtottam, nem akartam ráerőltetni semmit, de bántott a dolog. A farkastól nem lehet túl sokat távol, abba valószínűleg belehasadna a szívem, még ha gyűlölöm is a férfit, akkor sem tarthatok tőle sokáig távolságot. A másik az én farkasom, ami bennem tombolt és tudtam, hogy néhány nap múlva elő akar törni, ha nem engedem ki. New Orleans városában pedig roppant nehéz lett volna szabadjára engedni, az ilyesmit nem csinálhatja az ember lánya a hátsó kertben. - Visszatérünk még erre. Talán meg tudlak győzni. Ez a város... szeretek itt élni, Ed, de úgy hiszem jól jönne a változás mindkettőnknek. Túl sok emlék köt ide minket, előbb-utóbb el kell szakadnunk a múlttól, vagy beleőrülünk. - És előhúztam a halott szülő kártyát. Ez aljas húzás volt tőlem, de másképp hogy győzhetném meg, hogy szükségünk van a változásra? Nem közölhettem vele a farkasos dolgot, még a férfiről sem akartam vele beszélni, vagy hogy Mira mennyit segített. - Tényleg ennyire érdekel, mit hord a nővéred? Ha melegítőt húzok, az mennyivel jobb? - nevettem, hogy eltereljem kicsit a figyelmünk, de nem jött szívből. Túl feszült voltam ahhoz, hogy belemerüljek a viccelődésbe. A rezervátumra gondoltam, hogy sokkal inkább otthonomnak tekintem, mint ezt a várost és Mirára és legfőképp Josephre. Olyan mélyen belém vájta a körmeit, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Borzasztóan dühítő volt, hogy nem tudtam elfelejteni még akkor sem, mikor elszakadtam La Pushtól, sőt, ha lehet még többet gondoltam rá. Megőrjített. Időközben kiszedtem tányérra az ételt és letettem az asztalra Edwin, majd magam elé is egy-egy tányérral. Hirtelen felkaptam a fejem az öcsém szavaira, s elgondolkodtam rajta egy pillanatra, mielőtt reagáltam volna rá. - Tényleg így gondolod? Amúgy meg mióta vagy te ilyen bölcs? Miről maradtam le... - csodálkoztam rá, miközben a mosogatóhoz mentem és eltakarítottam az összetört tojást. - Semmi. Kicsit ideges vagyok. Nem aludtam az éjjel. - füllentettem és nem néztem az öcsémre, miközben kihúztam a széket az vele szemben, hogy letelepedjek az asztalhoz. - Nem tudom miért vagy ennyire pesszimista. Még mindig azon duzzogsz, hogy leléptem? - reméltem, hogy a kérdésre a válasz nem, mert nem akartam többet erről beszélni. Főleg úgy nem, hogy tudom, nem fogok itt maradni. A legegyszerűbb az lett volna, ha holnap kocsiba pattanok és visszamegyek. De képtelen voltam itt hagyni őt és így olyan patthelyzetbe kerültem, mint még soha életemben. Szerettem volna maradni, de tudtam, hogy nem biztonságos, a bomba bármikor robbanhat bennem. Egy napig még tudtam magam türtőztetni, de mi lesz, ha valamivel felbosszantom magam és elpattan az utolsó idegszálam, ami visszatartana az átváltozástól? Nem kockáztathattam, de nem tudtam, mit fogok tenni. Próbáltam félretenni a gondolatot, nem túlagyalni, mert a végén még ezen húztam volna fel magam. Abbahagytam a rágást és próbáltam észérvekkel előállni, de ebben a témában nagyon nehéz volt, merthogy igaza volt, ugyanakkor az én álláspontom mellett is ki akartam állni. - Ez igaz. De nem vágytál még arra soha, hogy valaminek a része legyél? Hogy ne csak én legyek neked, ne csak ketten legyünk? Megvan erre a lehetőségünk, Edwin, csak élni kellene vele. Ennyire elképzelhetetlennek tartod, hogy itt hagyd ezt a kócerájt, ezt a várost és máshol éljünk? - végre őszintén előtörtek belőlem azok a kérdések, amik már egy ideje marcangoltak belülről és amiket fel akartam tenni az öcsémnek majdnem minden egyes nap, amíg távol voltam. De ezt nem lehetett telefonban és őszintén, még személyesen is ideges voltam miatta. Újabb falatot emeltem a számhoz és rágás közben próbáltam gondolkodni. Egy hely, ami tele van emberekkel, ahol bömböl a zene... ahol nem csak az öcsém, de más emberek is túl közel kerülhetnének hozzám... nem akartam belemenni. Nem jó ötlet bulizni menni olyan valakinek, aki nemrégiben változott át egy hatalmas, medveméretű bestiává. Nem tartottam jó ötletnek, de nem tudtam, mit hozhatnék fel mentségemre. - Talán valami csendesebb program kellene. Nagyon hiányoztál, épp ma akarsz berúgni és lányokkal ismerkedni? Talán itthon maradhatnánk, megnézhetnénk egy filmet, vagy... mesélhetnél, mi volt, amíg nem voltam itt. - a lehető legjobb hazugság volt, ami eddig kicsúszott a számon. Plusz igazságalapja is volt, tényleg szívesebben töltöttem volna az estét kettesben Edwinnel, nem pedig egy bazira hangos szórakozóhelyen. Lenyeltem az utolsó falatot és felálltam az asztaltól, épp akkor, mikor Edwin is felkelt és körém fogta a karjait. Borzasztó megható pillanat volt, csaknem a szemem is könnybe lábadt. Fogalmam sem volt, hogyan érzett rá ennyire, hogy szükségem van egy ölelésre, de már nagyon hiányzott az öcsém szeretete. Ez volt az, amit nem tudtam megmagyarázni a férfinek, mikor szóba jött Edwin és a hazatérésem. Ő a húgával egészen másképp viselkedett, nem tudhatta, milyen érzés ennyire közel állni a testvéredhez, ha ez köztük valaha is megvolt, túl régen ahhoz, hogy tisztán felidézhesse. Vagy csak nem akarta megérteni. Nekem mindenesetre szükségem volt a testvéremre és nem terveztem, hogy magára hagyom. Ha visszaült az asztalhoz, hát elé tettem egy poharat, ha nem, a kezébe nyomtam és a hűtőben kotorászok megint. - Mit kérsz inni? - és ezzel megint próbáltam a mindennapi életbe kapaszkodni, hogy ne torkolljon vitába a beszélgetésünk, s azt egyre nehezebb volt visszafogni.


1301 szó ●
●●




avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
chloe bennet
₰ Reagok száma :
19
₰ Keresem :
₰ Foglalkozás :
festő

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Okt. 20, 2017 1:05 am

Valami nincs rendben vele, ezt látom rajta és annyira bánt, hogy nem akarja elmondani. Pedig eddig sosem gondoltam volna, hogy valaha is lesz titkunk. De mielőtt ezt elkönyvelném, faggatom hátha mégis csak elárul nekem valamit.
- Mi bonyolult? Ha kell segítség, szívesen megyek veled, hogy elhozzuk a maradék cuccod. És utána, ha Andreának szüksége van rád, akkor idejön. Lehet a nagy város jobbat tenne neki, mert ott biztos túl sok ideje van gondolkozni. - Halványan mosolygok, mert valahogy rosszat sejtek, olyan értelemben, hogy ki fog akadni, bár az okát nem tudom. Számomra olyan, mintha nem akarna róla beszélni, de én meg túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak úgy hagyjam veszni a témát.
- Hát, éhezni nem éheztem, de tényleg jobb lett volna, ha te főzöl. - Nézek rá immáron nagyobb mosollyal, ahogy bókolok neki. Szeretem a főztjét, igaz anyué volt az igazi, de ez szerintem mindenhol így van. Többet akarok tudni, hogy miért volt ennyire sokáig el, de csak nem kapok megfelelő választ. Ezt egy kicsit sértőnek is találom, így természetes reakcióm, hogy morgolódok.
- Azt hittem nincsenek egymás előtt titkaink... De jó, akkor majd elmondod. - Beletörődök, mert látom úgysem akarja elmondani, viszont teljesen megbántott ezzel. Azt hittem titkaink sosem lesznek egymás előtt, de most úgy látszik mégis csak van egy. Viszont hagyok időt, hátha pár nap múlva elárul mindent, amit tudni akarok.
- Annyira engem nem vonzz. Persze jó nyáron lent lenni, de nem hiszem, hogy tudnék ott élni. Ez az álomvilág úgyis a tiéd volt mindig. - Tudom most meg fog lepődni, de nekem itt vannak a barátaim, a sulim, az életem, mindenem. És anyuék is itt vannak eltemetve, és néha annyira jó, suli után a temetőhöz menni. Mellesleg ebben a házban még mindig érzem a szüleimet, és valahogy ez miatt sem vonzz, hogy máshova költözzek. Viszont az meglep, hogy ő ezen elgondolkozott, és csak igazam lesz, hogy az emlékei elől menekül.
- Én nem hordok szakadt ruhát... - Morgok az orrom alatt. Persze, hogy nem akarom, hogy megmondja mit hordok, de én azt hiszem normálisabban vagyok felöltözve, mint ő. Persze, hogy bánt, hogy így beszél, de inkább nem sértődök meg, elvégre még csak most jött haza. Van még időnk veszekedni.
- A szerelemben a kor nem szokott számítani. - Rántom meg a vállaimat, már ha egymásba szeretnénk, de nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténne. Igaz, akarok barátnőt, de nem így. Kicsit meg is nyugtat, hogy most kivételesen a nővérem nem ilyen szándékkal akar neki bemutatni.
- Mi bajod? - Vonom össze a szemöldökömet, mert szerintem nem véletlenül törte el a tojást. Most szerintem nem is beszéltünk olyanról, ami felidegesítette volna. Vagy igen? Ha meg igen, akkor is akarom tudni, de valami azt súgja, mintha titkolna előlem valamit. Túlságosan is jól ismerem, hogy át tudjon verni.
- Azt is egy idő után meg lehet unni. - Rántom meg a vállaimat, mert a kitartás valahol elveszett belőlem. Régebben sem csináltam végig mindent, ami hosszabb időbe tellett. Ezért sem járok el kondizni, mert tudom, hogy egy hét után megunnám.
- Miről beszélsz? Most is van családunk és nem vagyunk árvák. Itt vagyunk egymásnak. - Nagyon sóhajtok, bár tudom, hogy mire érti, nekem is borzasztóan hiányoznak anyu szidásai, mikor épp belebotlik egy-egy koszos zoknimba a folyosón, vagy apa mérgelődése, mikor megint felbukik a széthagyott cipőmben. Végig nézem, ahogy a tojást felveri és elkezdi készíteni a bundás kenyeret. Az illata átjárja az egész testemet, már olyan rég nem éreztem ezt az isteni illatot. Pont olyan most, mint anyu mikor készítette nekünk az ételt. A kérdése térít magamhoz, így ráemelem a tekintetem.
- Elmehetnénk bulizni. - Félmosoly kerül az arcomra, remélem, hogy beleegyezik, mert lehet mindkettőnkre ráférne egy kis tánc. Nem mellesleg tudnék csajozni is, hátha hamarabb sikerül valakit felszednem. Persze, nem úgy, hogy mellettem van a nővérem, de mégis csak jobb elmenni úgy valahova, hogy tudja, nem egyedül van az ember.
Mikor végzett a bundás kenyérrel, legalábbis azzal a párral, mert gondolom nem csinál kettőnknek 1 kiló kenyeret, lepattanok a pultról és odamegyek hozzá, hogy megöleljem. Valahogy úgy érzem, hogy most szüksége van erre.

avatar
Ember
₰ Play by :
Dylan O'Brien
₰ Reagok száma :
15
₰ Foglalkozás :
Bajkeverő egyetemista

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Okt. 20, 2017 1:01 am


Edwin & Haven



Borzasztóan szeretném beavatni az öcsémet, elmesélni neki mindent az elejétől a végéig, de nem tehetem. Szeretnék fittyet hányni arra, hogy mindez titok, főleg azért, mert Joseph megtiltotta, hogy beszéljek róla, de Mira is figyelmeztetett, így már kicsit más a helyzet. Nem akarom belekeverni, épp elég trauma volt nekem is mindez a szüleink halála után, de Edwin fiatalabb nálam, mit szólna hozzá? Valószínűleg azt, hogy megőrültem, így át kellene változnom előtte, hogy bebizonyítsam, de ahhoz gyáva vagyok. Tudom, hogy elviselné, nem ájulna el és szívrohamot sem kapna - remélhetőleg -, de én nem viselném el, ha másképp nézne rám, félne vagy undorodna tőlem. Már csak ő maradt nekem a családunkból, nem veszíthetem el. - Nem tervezem, hogy itt hagylak sok időre, de... ez egy kicsit bonyolult. - sóhajtok, mert nem akarom elrontani a kedvét, de hazudni sem fogok neki, hogy megóvjam. Nem kisfiú már, ezt számtalanszor az orromra kötötte az utóbbi években és igaza is van. Ha ez csak az én titkom lenne, talán beavatnám, rettegve, de megtenném, de így, hogy ez is kizáró ok, végképp nem tehetem. Viszont Josephről beszélnem kellene neki, már akkor tudnia kellett volna hogy van egy pasi az életemben, mikor eljöttem itthonról. Csakhogy túl bonyolult a "kapcsolatunk" ahhoz, hogy egyszerűen csak kibökjem. Utálom az egész helyzetet, az életem fenekestül felfordult pedig már ez az egész farkas dolog előtt sem volt fenékig tejfel. - Azért remélem nem éheztél, amíg nem voltam itt. Sajnálom, küldhettem volna meleg ételt, vagy te is eljöhettél volna, de nem igazán főzőcskéztem az utóbbi időben. - még mindig bűntudatom van, hogy magára hagytam, nem is értem, hogy tehettem ilyet. Viszont tényleg jobb, hogy nem voltam a közelében, kárt tehettem volna benne, plusz nem lett volna túl praktikus a városban mászkálni miközben bármi kiválthatta az átváltozást. Most is kissé veszélyes, de látnom kellett Edwint. - Sajnálom, öcsi. Hagyjuk ezt a témát, jó? Nem azért jöttem haza, hogy magyarázkodjak.. - jegyzem meg szemforgatva és hátat fordítva neki hűtőben kezdek kotorászni. Megint csak remélni tudom, hogy nem tűnik fel neki mennyire próbálom terelni a témát, immár másodjára. Túl feltűnően próbálom meg elkerülni, hogy faggasson, de amilyen kíváncsi fából faragták, nem fogom tudni sokáig húzni a dolgot. Viszont ha nyerek egy kis időt, akkor már megérte próbálkozni. - Azok a kölykök nagyon boldogok, Ed. És azért nincsenek egymás hegyén-hátán a házak. Egy tó közelében meg ki ne akarna élni? - jegyzem meg vállvonogatva, miközben a tojás után kotorászok a hűtőben. Az egyik dobozban megtalálom, kiszedem és az asztalra teszem, miközben próbálok nem mérgelődni az öcsém válaszain. Hogy a fenébe történt, hogy ennyire más véleménnyel vagyunk nagyjából mindenről? Vagy én változtam meg túlzottan - amire nagy esély van -, vagy ő lett más a magánytól. Mindenesetre furcsállom, hogy így vélekedik, kezd kiborítani hogy minden változik körülöttem. Na persze, mondom ezt én, aki ennél jobban meg sem változhatott volna... - Edwin... kérlek! Én sem mondom meg neked, hogy mit hordj. Vagy szeretnéd? - nézek rá gúnyosan, miközben megmosok néhány tojást a mosogatónál. Nem szereti, ha megmondom, mit tegyen, kifejezetten utálja, ha próbálok beleszólni a dolgaiba, még ha az étkezésről is van szó, s remélem, így leszáll végre a témáról. Kicsit hiányoznak a divatos cuccaim, de az új holmijaim jobban szeretem. A gondolkodásomból az öcsém rángat ki és ahogy feljajdul nevetnem kell. - Egyáltalán nem ez volt a célom. Amúgy is idősebb nálad! - dörmögöm, mert tényleg nem szívesen látnám az öcsémet egy idősebb nő mellett, hiszen ő az én kisöcsém, nálam idősebb barátnője ne is legyen! Mindemellett, Sofia nem csak néhány évvel idősebb nála, neki bizonyára még én is egy kislány vagyok csak. Abba bele sem merek gondolni, Joseph hogyan vélekedik rólam. Nőnek tekint egyáltalán, vagy csak egy kis csitrinek? Ettől a gondolattól nagyon pipa leszek, s miközben az utolsó tojást tartom a csap alá dühömben összeszorítom a markom és a tojás széttörik a kezemben. - Csessze meg! - mordulok fel és igyekszem lemosni magamról a tojást, amitől ragad a kezem. Hihetetlen, hogy ha nincs a közelemben a férfi, akkor is csak rá tudok gondolni és még a távollétében is képes az idegeimre menni. Borzasztóan szeretnék visszamenni a rezervátumba és a fejéhez vágni pár kedves szót, csak hogy megnyugodjon a lelkem, de helyette csak próbálok lehiggadni, amíg nézem, hogy a sárga ragadós trutyi a lefolyóba csusszan és eltűnik. Mély levegőt veszek és végre eljutnak hozzám az öcsém szavai. - Na most már kevésbé hangzik unalmasnak a hely? - morgolódok tovább, pedig tudom, hogy meg kellene nyugodnom, nem Edwinen levezetni a feszkót, de képtelen vagyok, fel tudnék robbanni. Megállok egy pillanatra, kiveszek a szekrényből egy poharat, teletöltöm jéghideg vízzel és nagyon kortyolok belőle. Lehunyom a szemem, a légzésemre figyelek, épp úgy, ahogy Mira tanította, vagy ahogy azon a nevetséges fesztiválon is visszafogtam a belőlem kitörni készülő farkast. - Tudom, Edwin, de az a világ egészen más. Valahogy irigylem azokat a kölyköket, csábítóbbnak tűnik az ő világuk az enyémnél. Ha ott élnénk, végre újra lehetne családunk, nem lennénk ennyire... árvák és magányosak. - vállat vonok, nem akarok ebbe belemerülni, ő úgy sem értene egyet velem, pláne, hogy nem tudja, amit én tudok. Nem ismeri a titkot, ami már engem is összeköt némileg az ottani indiánokkal. S valószínűleg nekünk is lehet indián felmenőnk, vagy valaki, aki valahogyan hordozta a gént. Ami bennem is lappangott éveken át, mígnem egyszer csak kitört. Legnagyobb meglepetésemre... Edwin talán nem is örökölte, bár elég furcsa lenne, ha pont ő nem, mikor én nő vagyok, de Joseph szerint simán elképzelhető, hogy csak én örököltem. Amint megválaszolja a nagy kaja kérdést, felverem a tojásokat és kenyeret szelek a bundás kenyérhez. Rutinosan végzem a mozdulatokat, amik igazán megnyugtatnak, pedig az utóbbi időben tényleg keveset főztem. Legtöbbször olyan kimerültnek éreztem magam a sok futástól és edzéstől, hogy csak bekaptam, amit a hűtőben találtam. Néhány perc múlva a kenyerek már a tűzhelyen sülnek, s végre rá tudok nézni az öcsémre, aki a pulton csücsül és engem figyel. - Nem gondolkodtam rajta. Van valami, amit szívesen csinálnál? - kérdezem, s nem teszem hozzá, hogy valószínűleg egy jó nagy alvásra lenne szükségem hogy kicsit csillapodjon a hangulatingadozásom. Nem akarom őt bántani, pedig az előbb igencsak közel voltam ahhoz, hogy dühömben beindítsam az átváltozást. Nem volt remegés és a forróság sem árasztott el, de mennyi az esélye, hogy a mély lélegzetek nem segítenek? Elég nagy, épp ezért jobban kell figyelnem. Nem kockáztathatom az életét. Soha.


1052 szó ●
●●




avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
chloe bennet
₰ Reagok száma :
19
₰ Keresem :
₰ Foglalkozás :
festő

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Okt. 20, 2017 12:53 am

Látom az arcán a tanakodás, hogy haragudjon magára, vagy rám amiért ezt gondoltam. Mivel nem szeretem a csendet, már épp megszólalnék, amikor elkezd beszélni. Bennem is valamelyest felébreszti a bűntudatot, hogy ilyenekre gondoltam, de nem tudtam másra. Valami hirtelen ötlettől mégis mosolyt varázsolok az arcomra és megölelem. Most annyira jó őt ölelgetni, igaz, hogy nyilvánosan ezt nem csinálom, mert mégis csak testvérek vagyunk... De most örülök neki.
- Nem számít, a lényeg, hogy már itthon vagy, és nem mész el többet. - Magabiztosan mondom neki, mert nagyon remélem, hogy ilyen hosszú időre nem tervez eltűnni. Teljesen felpörögtem és eszembe se jut, hogy most keltem fel. Még mindig olyan fura, hogy nincsenek itt a szüleink, csak mi vagyunk egymásnak. Ez mind eszembe jut, ahogy említi anyut és a receptfüzetét. Hát igen, azért más egy anyai étel, de nekem a nővérem főztje is ízlik. Nem is értem, hogy hogyan tudtam meglenni nélküle.
- Nem az a lényeg. Hazai ízek és nekem bőven elég. Hm... Fogalmam sincs. Szerintem össze lettek pakolva és talán a garázsban lehet. Vagy a padláson. - Rántom meg a vállaimat, fogalmam sincs, hova lett rakva, de valahol itt van a házban. Semmit sem engedtem kidobni, ami a szüleimé volt. Szerintem ez teljesen érthető. Viszont ahogy tovább beszélgetünk Andreáról és arról, hogy hol volt, valami ott motoszkál a fejemben. Mivel, ami a szívemen az a számon, ezért fel is teszem neki azt a nagy kérdést.
- Nem értem, ha Mira is ott volt, akkor neked minek kellett menni? Elég lett volna, ha csak hétvégente mész. - Bár tudom, úgy is lesz egy frappáns válasza, én mégis jobban örültem volna ennek a megoldásnak. Lehet, hogy nem kéne már törődnöm ezzel, mert ami volt elmúlt, csak még mindig bánt, hogy a barátnőjét választotta helyettem. Ezt azért mégsem mondom neki, de szerintem érzi, hogy még mindig azt akarom, hogy első helyen álljak a szívében. Talán túlságosan elvette az eszem a féltékenység.
- Hát meg is értem. Én se bírnám. Olyan unalmas, ráadásul a szomszédoktól sincs nyugta az embernek. - Még gyorsan valamit hozzáfűzök az előző mondatomhoz, mert ebben az egyben egyetértek Andreával. Én nekem jobban tetszik ez a város, bár még nem voltam abban a bizonyos rezervátumban. De el se tudom magam képzelni ott, maximum hétvégente, de még akkor is halálra unnám magam. Viszont nem gondolkozok ezen sokat, mert feltűnik, hogy milyen göncökben van.
- Pedig azok jobban álltak. - Elhúzom a számat, mert nekem sokkal jobban tetszettek azok a ruhák. Ez így nem ő. Túlságosan is megváltozott ott, ezért sem szeretném, hogy visszamenjen. Talán kimosták az agyát, vagy nem tudom. Mikor meghallom, hogy kivel kéne találkoznom és csak pár másodperc után rakja hozzá, hogy a bátyóval is, egyből beugrik valami, amit nagyon szeretett játszani még a szüleink halála előtt.
- Mirával? Ahj... Ugye nem kerítőnőset akarsz megint játszani? - Megforgatom a szemeimet és kicsit hisztizek is. Igaz, hogy akkor még a szüleink éltek, és most nem tudom a csajozáshoz, hogyan viszonyul, mert engem zavar és bánt, hogyha valaki legyeskedik körülötte, de lehet, hogy őt egyáltalán nem zavarná. Viszont sosem szerettem, mikor így beleszólt az életembe. Hallgatom, amiket mond, de nekem akkor sem jön be, bár egy valami felkelti az érdeklődésemet.
- Sziklákról ugrálnak?! - Csillannak fel a szemeim, bár azt tudom, hogy a szüleim sosem engedték volna. - Uh azt nekem is ki kell próbálnom! - Mondom izgatottan, mert ezt biztos kipróbálom. De csak ennyit.
- Azért te beszélsz városi kölykökről? Te is itt nőttél fel a bulik és számítógépes játékok világában. - Forgatom meg ismét a szemeimet, mert én még emlékszek arra az időszakra, mikor nem lehetett kirobbantani a gép elől, igaz, hogy nem játszott, hanem chatelt vagy mit tudom én, de volt mikor mi is játszottunk. Még arra is emlékszek, mikor együtt mentünk el bulizni. Viszont a gyomrom megszólalt így kénytelen vagyok a tudtára adni, hogy perceken belül éhen halok, ha nem ad valamit enni.
- Bundáskenyeret, utána meg palacsintát. - Mosolygok rá és nagy kutya szemekkel nézek rá, hátha megtörik és csinál palacsintát. A bundáskenyér hamar megvan, abban biztos vagyok, hogy megcsinálja, az utóbbiban már nem. De a kistestvéri bájt bevetve, talán van esélyem.
- És mit tervezel mára? - Ülök fel a konyhapultra és onnan nézek rá. Igaz egy magasak vagyunk, vagy talán egy picivel magasabb vagyok nála, de így kényelmesebb ránézni. És addig se foglalkozok azzal, hogy éhen halok.

avatar
Ember
₰ Play by :
Dylan O'Brien
₰ Reagok száma :
15
₰ Foglalkozás :
Bajkeverő egyetemista

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Okt. 20, 2017 12:50 am


Edwin & Haven



Nem tudom hirtelen, dühös legyek-e magamra, vagy süllyedjek el szégyenemben, amiért nem jöttem haza. Persze, ott a másik része, hogy nem akartam bántani az öcsémet, de néhanapján ránézhettem volna. Joseph nyilván nem akarta, de sokszor ő ott sem volt, Mira pedig... akár velem is jöhetett volna, hogy ne történjen baj. Nem mintha most jól kezelném, de valljuk be, Joseph mellett sokkal többször jövök ki a sodromból és változok farkassá, mint egyébként. Edwin pedig az egyetlen emlékeztető emberi mivoltomra, a közelében jóformán most sem érzem magam farkasnak. Hozzám nőtt már az a forma is, valamelyest megszoktam már, de még mindig az emberi forma a kényelmes, az igazán megszokott, az öcsém pedig erre a felemre emlékeztet, mikor még csak ez volt, semmi több. A közelében aligha van esélyem egy spontán átváltozásra. - Nem kellene csodálkoznom. Sajnálom, Ed, nem akartam kételyeket ébreszteni benned!- Egy pillanatra összetalálkozik tekintetem az övével, aztán szégyenteljesen lesütöm a szemem, és újra a nadrágon lévő rojtoknak szentelem a figyelmem. Én vagyok az idősebb, de nem vagyok az anyja, így nem rukkolok elő a "azért mert én azt mondtam!" anyaszöveggel. Tudom jól, hogy Edwin már azt sem szereti, ha nővéreként próbálok az életébe avatkozni, még ha az annyiból is áll, hogy egyen rendes ételt és az isten szerelmére, ne járjon el különféle bárokba, elégedjen meg a kisebb, közeli kocsmákkal, hiszen annyi veszély leselkedik rá! Bár némileg a természetfeletti világ tehet róla, hiszen amióta megtudtam, hogy léteznek farkasok és vámpírok, állandóan azon aggódok, ne fusson össze egyikkel sem, különösen ne vámpírral. A végén még belőle is kivált valamit, amit nem kellene... - Szereted, mi? Pedig a jótól igen messze van. Tudod, anyu hova tette a receptfüzetet, amibe a saját kísérletezéseit írta? - Hirtelen eszembe jut, hogy még mindig nem kerestem elő, pedig sok mindent leírt bele, olyanokat is, amikre egyáltalán nem emlékszem, vagy ami nekem sosem sikerül úgy, ahogy neki. Ha pedig már hazajöttem, ez a minimum, amit megtehetek a testvéremnek, ha már úgyis pizzán és kész kaján élt az utóbbi hónapokban. - Mindegy, most már itthon vagyok! - jelentem ki vigyorogva, mintha nem tilosban járnék, vagy nem félnék attól, hogy Joseph bármelyik pillanatban felbukkanhat, és elráncigálhat. A gond nem is ezzel van, hanem azzal, hogy Edwint anyatigrisként védeném - vagy jelen esetben anyafarkasként-, nem hagynám, hogy elszakítson tőle, ami egy csúnya farkasharccal végződne. Az öcsém szeme láttára. Lenyelem a gombócot a torkomban, illetve igyekszem megszabadulni tőle, ahogy a kellemetlen gondolatoktól is. Nem akarok a férfi gondolni... Kiborít, hogy egyszerre borzongok össze az utálattól, és érzem azt a kellemes melegséget a bensőmben. Szerencsére Edwin eltereli a figyelmemet, mikor felteszi a kérdést, amitől egyszerre tűnik aranyosnak és szeleburdinak. Mert hogy mindkettő igaz rá, s nevetnem kell, mielőtt válaszolok. - Nem, nem indián. Olyan helyre akart költözni, ahol nyugalomban élhet és Mira, a gyerekkori barátja éppenséggel indián leszármazott. Az ő házában éltünk, Andrea pedig még mindig ott van. A közeljövőben fog megvenni ott egy kis házat, de őszintén szólva, szerintem azért halogatja, mert vissza akar térni a városba. Hosszú távon nem neki való az a hely! - nevetek fel megint, hiszen az az Andrea, akit mi ismerünk, egy pörgős lány, nem tudna meglenni egy pici falura hasonlító helyen. Viszont az én szívemhez hozzánőtt a mocsár, nem tudom elképzelni, hogy ne térjek oda vissza. Na de hogy az öcsémet rá tudnám-e venni, hogy vegyünk ott egy kis házat, s ide csak néha térjünk vissza? Nagyon kétlem, de még megváltozhat a véleménye. S nagyon remélem, hogy a ruháimról alkotott véleménye is megváltozik, mert nem hiszem, hogy ezentúl magassarkú cipőkben és szoknyákban fogok járni, vagy legalábbis nem túl sűrűn. - Nem a ruha teszi az embert, Ed. És őszintén szólva, jobban érzem magam ezekben, mint a szekrényben lévő göncökben. - mutatok a lépcső irányába, ahol azok a ruhák vannak még mindig. Nagyon elszomorodnék, ha az öcsém csak ennyit látna az emberekből, ha neki csak a kinézet számítana. A szüleink nem ilyen felszínesnek neveltek minket, s bár nemrég még nekem is sokat számított a ruha, még most is, persze, igénytelen nem lettem, de megtanultam, hogy az átalakuláskor nem tűnnek el a ruhák, hiszen még Hulkon is csak egy szakadt, lila nadrág van, miután átalakul, na mondjuk igen, a mi esetünkben apró cafatok maradnak, nem szakadt, mini ruhák. Egy nadrágot pedig egyszerűbb lekapni, akár még a bokádra is kötni, vagy ott hagyni valahol az erdőben, mint egy nehezen levehető egyrészes ruhát, és drága magassarkút, amiben a fák között nyakad törnéd. - Majd megbeszéljük, öcskös. Azért szeretném, ha találkoznál Mirával és... a bátyjával a közeljövőben. - Nem tehetek róla, de a mosoly lehervad az arcomról, vagy legalábbis erőltetett lesz, mikor Joseph kerül szóba, pedig még csak a nevét sem ejtettem ki a számon. Nagyot nyelek és szerintem látványosan megváltozik az arckifejezésem, de azért bízom benne, hogy Ed nem veszi észre, vagy ha mégis, elsiklik felette. - Nekem is! Minden nap eszembe jutottál, csak épp elvarázsolt az a hely. Neked is látnod kellene. Csodálatos. A természet körülvesz mindent, a tavak pedig... El sem tudod hinni, milyen szabadok ott a kölykök. Sziklákról ugrálnak a vízbe, mintha teljesen természetes lenne. Nekik valójában az, nem a számítógépes játékok és bulik világában élnek, és én mondom, boldogabbak is, mint a városi kölykök. - mondom ezt én, aki szintén városi kölyökként nőtt fel, aki sokat járt el bulizni, és gyakran órákat töltött a laptop előtt, még ha nem is játékok miatt. De a rezervátumbeli élet egy teljesen más világ, az öcsémnek pedig jót tenne, ha egyszer-egyszer ellátogatna velem. Hogy a saját két szemével lássa, milyen volt nekem ez a néhány hónap, bár a kivitelezés még kérdéses. Csak bólintok, a gondolataim megtartom magamnak, s hagyom, hogy maga után húzzon a konyhába. Jól sejtem, mit szeretne, de mielőtt a hűtőbe nyúlnék, rákérdezek. - Mit szeretnél enni? Csak nem rántottát? - nevetnem kell, hiszen anyut sokszor kiakasztotta a mindennapos rántottájával, de be kell valljam, én is imádtam azokat a családi reggeleket, amihez a rántotta is épp úgy hozzátartozott, mint a négy tagú családunk, ami mára meglehetősen csonka.




990 szó ●
●●




avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
chloe bennet
₰ Reagok száma :
19
₰ Keresem :
₰ Foglalkozás :
festő

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Okt. 19, 2017 11:06 pm

Nagyon örülök a nővéremnek, még akkor is, hogy alig keltem fel. Most az sem érdekel, hogy mi van rajtam és hogyan nézek ki, csak hogy a karjaimban tartsam a testvéremet. Annyira hihetetlen még mindig a számomra, hogy itt van, pedig ezt nem gondoltam volna. Csodálkozik, hogy ilyeneket gondolok. De a válaszából kiderül számomra, hogy nem fog itt hagyni, amitől egy nagy darab kő esett le a szívemről.
- Hááát... Megfordult a fejemben. – Elhúzom a számat, de nem akarok ezen sokáig gondolkozni, hiszen most itt van. Addig is ölelem, amíg fel nem hozza az étkezést. Túl jól ismer, hogy a lustaság nagy úr nálam, ezért is ritkán főzök, mert könnyebb és egyszerűbb felemelni a telefont és házhoz szállíttatni a pizzát.
- Az jó lenne. Szeretem a főztöd. – Csillogó szemekkel nézek fel rá, mindig is szerettem a főztjét. Olyan mint anyáé, és legalább valami meleget is eszek, amitől nem leszek éhes fél óra múlva. Nem akarom neki felhozni, hogy nem lett volna pizza, ha nem hagy itt. Kérleltem is, hogy ne menjen el, de hajthatatlan volt. Most viszont, hogy itthon van, el sem engedem. Viszont már akarom tudni, hogy Andreával mi van, ha már „elrabolta” a nővéremet 3 hónapig.
- Tudom, de jobban járt volna, ha ő jön ide. – Rántom meg a vállaimat, jobban örültem volna neki. És még mindig nem értem, hogy miért nem ez a megoldás jött számításba. Nővérem nadrágját piszkálom, amikor eszembe jut, hogy milyen göncben van. Anya szerintem nem örülne neki, hogy ilyet visel. És megmondom őszintén, hogy én sem. Hallgatom, amit mond, majd összeráncolom a homlokomat. Milyen rezervátumról beszél? Olyan, mint valami vadasparkban lett volna.
- Rezervátumban? Andrea indián vagy mi? – Vonom fel kérdőn egyik szemöldökömet, én azt hittem, hogy egy házban lakott a barátnőjével, de ez nekem furcsa. Akarom tudni a válaszokat, de az igazat. Azt nem bírnám ki, ha a nővérem hazudna nekem. Biztos, hogy összetörne a lelkem.
- És amúgy igen. Nem megszokott tőled. Szerintem jobbak azok a ruhák, amiket régen viseltél. – Mondom el a véleményemet, csak hogy ki ne maradjon ez is. Remélem belátja, hogy nekem van igazam és felvesz valami normálisat. Annyira jó most itt üldögélni, el is helyezkedek a kanapén úgy, hogy a fejemet a vállának támasztom. Nagyon is jó hallani azt, hogy nem fog többet ilyen hosszú időre itt hagyni.
- Ennek örülök. De ha Andreának szüksége van rád, jöjjön ő ide. – Nézek fel rá nagy szemekkel, hogy inkább válasszuk ezt a megoldást, minthogy elmenjen. Végül megunom és újból felülök és rávigyorgok.
- Azért hiányoztál. – Vigyoromat nem lehet lemosni az arcomról, de azért jobb talán, ha megreggelizünk. Már érzem, hogy hasam azért korogni kezd, hisz már egy fél órája ébren vagyok és semmit sem vittem még be ma. Ezért is kelek fel és nyújtom felé a kezemet.
- Éhes vagyok. – Mondom neki, miközben egy ásítást is elnyomok. Ha megfogja a kezem, akkor behúzom a konyhába, talán egy jó kis rántottát ki tudok belőle csikarni, ha szépen nézek rá. Tényleg rég nem ettem már házilag készített főtt kaját és most nagyon is kívánom. Ez kicsit nosztalgikus hangulatba sodor, mert olyan mint régen.

avatar
Ember
₰ Play by :
Dylan O'Brien
₰ Reagok száma :
15
₰ Foglalkozás :
Bajkeverő egyetemista

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Okt. 19, 2017 11:03 pm


Edwin & Haven



Nevetségesnek tűnhetne másnak, három hónap után hogyan örül egymásnak két testvér, de aki igazán jó kapcsolatot ápol a testvérével, az megértené. Főleg a mi esetünkben, hiszen hiába vannak rokonaink, egyikkel sem tartjuk igazán a kapcsolatot, csak mi ketten vagyunk. Edwin az egyetlen, aki igazán számít nekem, ebbe nem rondíthat bele semmilyen farkas szokás. Joseph és köztem tényleges kötődés van, érzem most is, minden egyes porcikám a rezervátum felé húz, ahol a férfi bizonyára farkas alakban viaskodik a démonjaival, amelyek évszázadok óta kísértik, de nem számít, küzdök ellene. Nem engedhetem, hogy legyűrjön a bevésődés, erős nő vagyok, képes vagyok elviselni a különös űrt, amelyet azóta érzek, hogy eljöttem onnan. - Ugyan már, Edwin! Tényleg ezt gondoltad? - nem is tudom, kire haragszom jobban. Rá, amiért ezt hitte rólam, vagy magamra, amiért okot adtam rá. - Csak ezek az emlékek maradtak nekünk. Nem akarok szabadulni tőlük, ahogy tőled sem. - Szeretném emlékeztetni rá, nyomatékosítani benne, mennyire fontos nekem, de nem teszem, látom rajta a zavart. Nekem sem kellemes erről beszélnem, de annyit mindenképp tudnia kellett, hogy nem akarom lerázni sem őt, sem a házban túlcsorduló emlékeket. Minden egyes múltbéli pillanatot őriz ez a ház, pont ezért nevezhetem otthonnak. Ahogy újra szétterül a vigyor az arcán, megnyugszom, de nem tart sokáig a nyugalom, mikor felajánlja, hogy velem tart a holmimért. Na, ezt mégis hogy fogom kivitelezni? Már az is kockázatos volt, hogy eljöttem onnan, Joseph pedig majd minden követ meg fog mozgatni, hogy megtaláljon. Egy ilyen idős farkasnak ez nem lesz nehéz, elég csupán az illatomat követnie, ha pedig az valamiért nem sikerülne, biztos van ezer másik ötlet a tarsolyában. Mégis hogy gondoltam ezt? Elfog az idegesség, de csak mosolygok az öcsémre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ma még tényleg úgy is van, a későbbi problémákkal, következményekkel pedig ráérek később foglalkozni. Egyelőre lazíthatok. - Az szuper lenne! - Baromira. Nem agyalok azon sem, hogyan fogom megoldani, nem számít, mert végre vele lehetek. Még azon is nevetnem kell, hogy kiborul a pizzára tett megjegyzésemen. Máskor nagyon felhúzna, valószínűleg össze is vesznék vele, de most nem. Nem azért jöttem, hogy vitatkozzak vele, bár az is majdnem ugyanúgy hiányzott, mint a mosolya és a vidámsága. - Oké, oké, hagyjuk. De ma este főzök neked valami normális kaját, nem normális az a rengeteg pizza. - forgatom a szemeimet ezúttal én, elképzelni nem tudom, hogy tudja megenni. Ugyanakkor tudom, hogy nemrég még én is sokszor inkább azt rendeltem, de a farkas étvágya túl nagy ahhoz, hogy megelégedjen holmi zsíros tésztaszelettel, amin elegendő hús sincs. Ha már nem voltam hajlandó vadászni ebben a három hónapban, arra odafigyelhetek, hogy kielégítsem a fenevadam étvágyát. - Még mindig szenved. Őszintén szólva elég elviselhetetlen volt, de mi sem voltunk különbek az elején. Érthető a viselkedése. Most már jobban van. - Az egész mondandóm igaz, csak épp nem Andreára, hanem Josephre. Értem, miért viselkedik így, bár nehéz felfognom, mit érezhet, aki ennyi emberöltőt leélt már. Az utolsó mondat azonban kamu, nem érzi jobban magát, sőt, ha megtudja, hogy leléptem, tajtékzik majd a dühtől. Na, azt nem várom. Andrea pedig bizonyára boldog, imádja az életét távol attól a koszfészektől, ahogy bizonyára ő nevezné, és ahogy én is gondoltam az elején. Persze attól még, hogy az egyik fele igaz, a másik fele még mindig hazugság. - Öhm, hát a mocsárban ez egy normális öltözék. Tudod, igyekeztem beilleszkedni, nehogy kiutáljanak onnan, amíg ott vagyok. Annyira megszoktam már, hogy nem is gondoltam arra, hogy átöltözzek indulás előtt. Nagyon szörnyű? - kérdezem tőle, ami nem csak azért fura, mert én kérek tőle tanácsot ahelyett, hogy ő kérne tőlem, de azért is, mert egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak róla mások. Annyira megszoktam már, hogy nem foglalkozok túlzottan a külsőmmel, hogy a flanel ing és a szakadt farmer természetes volt, ahogy a sapka is, amit ebben a pillanatban gyorsan lehámoztam a fejemről. Jó neveltetést kaptam, tudom, hogy nem illik a fejemen hagyni, ha belépek valahová, főleg akkor nem, ha valaki otthonába. De egyáltalán nem értettem, miért néz úgy rám az öcsém, mint egy hajléktalanra. Jól éreztem magam ezekben a ruhákban, különben is, divatosak voltak, hiszen a la pushi emberek nem voltak igénytelenek, vagy elmaradottak. Csak többre értékelték a belső értékeket, mint a külső tulajdonságokat. A többségük nem foglalkozott vele, hogy bakancs, vagy magassarkú csizma van rajtad, no meg aztán, a legfőbb ok, amiről nem számolhattam be Edwinnek, hogy egyszerűbb az erdőben közlekedni ezekben a göncökben, mint csini ruhában és kényelmetlen cipőben. Egy ilyen ruhát pedig nyugodtabban köt magára az ember, vagy hajít félre, mint egy márkásabb darabot. - Persze! Nem csak látogatóba jöttem. Bár nem ígérem, hogy nem kell visszamennem soha, tudod, Andreának nincs most senkije, de itt lakom. Nem fogok napokra, hetekre, vagy még rosszabb, hónapokra lelépni többet. Megígérem! - Igen, valószínűleg vissza kell majd mennem, leróni pár fölösleges kört a férfivel, akihez visszavágyódom, bár az agyam azt súgja, helyesen döntöttem és jó, hogy leléptem. De nem hagyom magára a testvérem többé, abban biztos lehet. Ez az én életem, az én döntésem, az én kisöcsém, akiért még felelős vagyok, hiába múlt el tizennyolc éves, még nem nagykorú teljes egészében, meg aztán tőlem lehet huszonöt éves is, akkor is felelősnek érzem majd magam érte.




855 szó ●
●●




avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
chloe bennet
₰ Reagok száma :
19
₰ Keresem :
₰ Foglalkozás :
festő

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Okt. 19, 2017 7:29 pm

Félálomban is kiveszem nővérem hangját. Azt a lágy, éneklős hangot, amit nagyon is imádok. Főleg mostanában, hogy anyu és apu nincs, különösen érzékeny a fülem rá. Ezért is gondolom, hogy hallucinálok, mert nem mondta, hogy hazajön és tudom, hogy sosem hazudna nekem. Viszont mikor leérek és meglátom, egyből elillan a szemeimből az álmosság és felvirul az arcom. Vigyorogva közelítem meg, pedig legszívesebben futnék a karjaiba. Mikor már ölelem magamba szívom az illatát. Annyira rég éreztem, bár azért néha-néha bementem a szobájába, hogy az ágyában aludjak, hogy érezzem. Sokáig nem is engedem el, nehogy a végén csak álom legyen és eltűnjön a karjaim közül, de mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban itt van, egyből kérdezgetni kezdem. A válaszára csak megforgatom a szemeimet.
- Azt sikerült. Nem gondoltam volna, hogy egyszer hazatérsz... Azt hittem, hogy inkább a saját emlékeid elől menekülsz ebből a házból... – Húzom el a számat, mert engem is mindennap kísért anya és apa emlékei. De úgy gondolom úgy a legkönnyebb megbirkózni vele, ha együtt élek ezzel a tudattal. De inkább nem is firtatom tovább ezt a témát, mert tudom, hogy érzékenyen érinti őt és engem is. Azt meg nem akarom, hogy a nővérem szomorú legyen, ezért is varázsolok vigyort az arcomra.
- Veled megyek, segítek elhozni! – Ajánlom fel a segítségem de csak azért, hogy szemmel tarthassam és megbizonyosodjak arról, hogy nem fog itt hagyni. Szükségem van rá, már elmondtam neki mikor olyan állapotban voltam, hogy teljesen összetörtem, de ha lehet inkább az erősebbik testvér szerepét próbálom betölteni. Viszont a mosolyom egyből eltűnik, mikor a rendes evészetről kérdez. Csak sóhajtok egyet.
- Ahjj már... Megint azt csinálod! – Vonom össze idegesen a homlokomat. Hát persze, hogy pizzán éltem, mit ettem volna. Főzni nincs erőm, mert régen mindig csak arra mentem be, hogy isteni illatok lengik be a konyhát. De tudom, hogy bármit mondhatok neki, úgyis fogja tudni, hogy neki van igaza, amit egyáltalán nem szeretek.
- Inkább mesélj, hogy van Andrea? – Nézek a szemeibe, miközben megfogom a kezét és a kanapé felé húzom őt, hogy leülve folytassuk tovább a beszélgetésünket. Csak ekkor sikerül újból végig pillantanom rajta és valami más, mint régen volt. Az öltözködésére rá sem ismerek.
- Mi ez a gönc rajtad? – Vonom fel egyik szemöldökömet, mert eddig mindig csinos ruhákban járt és adott a külsejére, most meg úgy néz ki, mintha a híd alól jött volna. A sok jó ruhája pedig ott van fenn a szobájában és mégsem igyekszik, hogy átöltözzön.
- Azért este itt alszol ugye? – Nézek rá, megint csak nagy kérlelő szemekkel, ha már itthon van, nem akarom, hogy valaki másnál aludjon, vagy még ma visszamenjen a cuccaiért. Megfogadom magamnak, hogy nem engedem el többet a nővéremet. Mindeközben piszkálom a nadrágját, emlékszem régen ezekhez hozzá sem nyúlt volna, most meg ez van rajta

avatar
Ember
₰ Play by :
Dylan O'Brien
₰ Reagok száma :
15
₰ Foglalkozás :
Bajkeverő egyetemista

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Okt. 19, 2017 7:07 pm


Edwin & Haven



Csak néhány percig ücsörgök a nappaliban, mielőtt Edwin feltűnik. Csaknem könnyekben török ki, amikor megpillantom. Emlékeztetnem kell magam megint, hogy csak óvatosan, nehogy észrevegye a változást. Mindig aggódtam érte, de amúgy sosem voltam az az érzelgős fajta. Persze jócskán megerősödött a kapcsolatunk anyu és apu halála óta, de azért annyira mégsem, hogy bőgő masinává változzak, mert nem láttam egy ideig. Pedig legszívesebben a nyakába ugranék, s nem engedném el, amíg levegőért nem kapkod, de vigyáznom kell, hiába segített annyit Mira, vérprofi még nem voltam, bármilyen érzelem kiválthatta az átváltozást. Türtőztetem hát magam, s már a kanapé előtt állva várok, hogy ő tegye meg az első lépést. Sokáig nem is kell várnom, azonnal hozzám lép és körém fonja karjait, ami kicsit meglep, de szívesen fogadom, hozzá simulok, magamba szívom illatát, ami most sokkal intenzívebb, mint eddig. Nem csak a férfitusfürdő illata csap meg, de Edwin illata is, a halandóé, akiben könnyen kárt tehetek. Egy kis idő múlva elhúzódik, én pedig fellélegzem, még mindig félek, hogy erősebben szorítom meg, vagy a farkas felébred bennem, s kárt tesz benne. Álmosságtól és örömtől csillogó szemeim vigyorgásra késztetnek, rég voltam már ennyire boldog, felemelő érzés a sok edzés, gyakorlás, küzdelem után lehuppanni a kanapéra, és látni az öcsém örömteli mosolyát. Hiányzott, de most, hogy itt vagyok, csak most jövök rá, hogy jobban hiányzott, mint azt gondoltam. - Meglepetésnek szántam. Igazából hirtelen döntés volt. - Vagyis: láttam egy esélyt rá, hogy elszabaduljak a férfitől, akit gyűlölök, s akihez úgy kötődök, mint még soha senkihez. Közben mosolygok, mintha nem szó szerint elszöktem volna onnan. Zavaromban a szakadt nadrágom rojtjaival kezdek babrálni, és rájövök, hogy egyáltalán nem olyan ruha van rajtam, amit amúgy hordani szoktam. A rezervátumban egyáltalán nem számít, mi van rajtad, nem a külsőségek számítanak, mint itt a városban. Az én értékeim is igencsak megváltoztak azóta, hogy ott élek, bele sem gondoltam, mit kapok magamra. Egyszerű volt, csupán ami a kezem ügyébe akadt, felhúztam, az ing pedig már csak ráadás volt, hiszen ha kint mínusz harminc fok lenne, és hóvihar tombolna, akkor sem fáznék pólóban. S egyáltalán nem érdekel még most sem, az utcára is nyugodtan kimennék ezekben a göncökben. A magassarkú cipőkből elbúcsúztam abban a pillanatban, hogy La Pushba mentem, s még a csini ruhák sem hiányoztak, minden szebb, divatosabb darab az emeleti szobám szekrényében volt. Az öcsém kérdésére először nem is tudok mit felelni. Eltelik egy pillanat, mielőtt válaszolok. - Hát, a holmim nagy része még ott van. Valamikor el kell mennem érte, de ne aggódj! Veled maradok. Andreának már nincs szüksége rám, sőt, ami azt illeti, már elege is van belőlem! - nevetek, miközben Edwin arcába hazudok, bár ami azt illeti, a mondat utolsó fele nem hülyeség. Joseph ha tehetné, kiutálna a házból, vagy szó szerint kirúgna, de mivel ott a bevésődés, nem teheti meg. Csak megkönnyítettem a helyzetét, az pedig, hogy mit fog szólni hozzá, miután rájön, hogy nem megyek vissza, még a jövő problémája, vagy ha úgy tetszik, a holnapé. - Nem vagyok éhes. De merem remélni, hogy ettél rendesen, amíg távol voltam. Ugye nem pizza volt a reggeli és az ebéd is egyben? - kérdezem aggódva, kissé szúrós pillantással, mintha nem én hagytam volna magára, főtt kaja és anyai gondoskodás nélkül. Még mindig hibáztatom és utálom magam miatta, de tényleg nem volt választásom. Nem tudom, vajon mit gondolhat rólam, miért hagytam itt, mert normális esetben inkább a barátnőm rángattam volna ide, minthogy lelépjek az öcsémtől...




590 szó ●
●●




avatar
Vérfarkas
₰ Play by :
chloe bennet
₰ Reagok száma :
19
₰ Keresem :
₰ Foglalkozás :
festő

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Poison After Bite :: Városaink :: New Orleans :: Otthonok :: Pearson ház-
^
ˇ