two sides of the same coin

Edwardl & Angela

- Mindig van valami tennivaló, nem igazán hagyják unatkozni az embert... De én szeretem - nézek rá barátságos mosollyal, majd amikor az asztalomon uralkodó rendet dícséri kissé szerénykedve vállat vonok - Ha engedném, hogy a káosz eluralkodjon, be se tudnál jönni az irodába... Plusz, jól akarom csinálni - felelem egyszerűen. Lehet számára, meg a többi kollégám számára furcsának tűnik az a hozzáállás ami engem jellemez, de ez nem különösebben érdekelt. Nem akartam másnak tettetni magam mint ami, és ha egyszerűen tényleg jó helyen éreztem magam...
Feltevésére csak a szememet forgatok és legyintek. Még véletlenül sem engedem, hogy Rhys önelégült arca a gondolataim közé ússzon.
- Kinek van arra ideje! - forgatom meg a szememet - Plusz, mi szükség van plusz bonyodalmakra, ha egy jó barát már így is tudja, hogy hogyan szeretem a kávét? - kacsintok rá, majd barátságos mosolyt villantok rá. És a kávénak szentelem a figyelmem. Látom, hogy mennyire zavarba hozom és csak utólag kapok észbe, hogy az utóbbi mondatommal talán kicsit túl messzire lőttem, lehet kegyetlen is voltam, ami nem tölt el kifejezetten jó érzéssel. Edward nagyon jó barát volt, de semmi több.
- Ugyan, nincs ezzel semmi gond! - legyintek, majd elveszem a felém nyújtott noteszt és tanulmányozni kezdem az összeírt listát, fél kezem az egéren, amivel felélesztem a képernyőt. Csalóka kis mosollyal az arcomon pillantok fel rá - Azok a fránya jelszavak igaz?
- Máris felteszem a listába - mondom, miközben ujjaim már a billentyűzeten pötyögnek, tekintetem hol a noteszon, hol a monitoron. - Azt is lehet, de ha megfogadsz egy tanácsot, legközelebb zárd el és járj a végére a rejtélynek... de nem akarok beleszólni a dolgodba. - teszem gyorsan hozzá, jelezve, hogy nem akarom megmondani vagy meghatározni hogyan végezze a munkáját. Nem vágytam a munkahelyi rivalizálás legártatlanabb formájára sem, de ez nem jelenti azt hogy megfutamodnék. De nem árt óvatosnak lenni itt, ahol olyan kiszámíthatatlan tud lenni minden -  Nem hiszem, hogy bármi probléma származhat belőle, de nem árt vigyázni.
Nem teszek hozzá többet a gondolathoz. Nem hinném, hogy a vámpírok pár karton cigarettából csinálnának problémát, elvégre nem ez fogja csődbevinni őket, de benne van a pakliban, hogy a cigi még csak a kezdet és semmi szükség arra, hogy felfordulás keletkezzen a dologból, akár a személyzet között, akár a feletteseinkkel.
- Nincs helyzet. Még mindig jól vagyok és szépen belaktam az irodát. Ahogy azt a mellékelt példa mutatja, egy éve töretlenül itt vagyok, és virulok... Ha esetleg aggódnál! - forgatom meg a szemeim, majd azért újra rávillantok egy mosolyt, majd jólesőn belekortyolok a kávéba- És a kleptomán beosztottadon kívül, mi újság van?

Rövid, de velős <3

Angela nem cska profi, de valóban úgy is néz ki, mint aki ért a munkájához. Összeszedett, mindig képben van, jól, pontosan és gyorsan végzi el a rá bízott feladatokat. És nem utolsó sorban a megjelenése is erről árulkodik- értsd: csinos. És nem csak most, úgy általában mindig.
Ezzel szemben én… ócska tornacipő, ami elkopott az állandó fel-alá rohangálásban, egyszerű farmer, ing, a kapkodástól félrecsúszott nyakkendő, és egy zakó. Erre mondják, hogy laza elegancia? Nem mintha nem tehetném meg, olykor, ha a helyzet megkívánja igenis képes vagyok normális felnőtt módjára öltözködni, de miért tenném? Kényelmetlen, és nem is túl praktikus, ezt már megtanultam, amikor a héten négyszer borítottak le az újoncok kávéval, mosószerrel, vérrel, vagy úgy akármivel ami a kezük ügyébe akadt, és esély volt rá, hogy ki is kerüljön onnan…lehetőleg rám.
- Értem, tehát zajlik az élet. Te sem unatkozol. –  mértem végig az asztalát, némi csodálattal. – Milyen szép rendet tartasz. –  hümmögtem elismerően. Egyszer én is megpróbáltam követni a példáját. Téma szerint csoportosítani, színkódokat használni, naptárat vezetni…de a kezdeti lendület nem tartott sokáig. – Tegyük pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen. –  idéztem fel édesanyám szavait egy pillanatra elmerengve. Angeláról pont ez jut az eszembe.
- Óh, ezt örömmel hallom.-  köhécseltem zavartan. Angelának van egy mosolya, ami egy pillanatra képes és zavarba hoz, még akkor is, ha “csak” nagyon jó barátként tekintek rá. - És gondolom azon férfitársam is majd, aki szemet vet rád. –  szélesedett ismét a vigyorom, jelezve, hogy ha egy bögre kávé elég ahhoz, hogy én, egy szociális zsákutca lekenyerezzem, nos…a nálam sokkal tapasztaltabbaknak is könnyű dolguk lesz. Már ha Angela engedi nekik. Igazságszerint nem is tudom miért kottyantottam ezt most közbe. Nem mintha…érted. Sokat fecsegnénk ilyesmikről. Én nem osztok meg semmit, mivel…nincs is mit megosztani, ő pedig…róla sem sokat tudok. De talán ez így van jól.
Lehuppanok az felkínált székbe, és közelebb húzódok az asztalhoz vele. - Semmi különös, csak a szokásos.  – pörgettem végig ujjammal a noteszt, majd a megfelelő oldalon kinyitva, átnyújtottam neki. – Tudom, feltalálták az e-mail-t is, de máskülönben hogy találkoztunk volna? –  nem mellesleg az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy elfelejtettem a belépési jelszavamat a fiókomhoz, tehát amíg az nincs meg, addig ez a helyzet áll elő, de mégis mennyivel szebben hangzik ez a kifogás, mint a szürke valóság. – Pár apróságot kellene megrendelni. És ha lehet némi cigarettát… valaki rájár az enyémre, és gyorsabban fogy, mint ahogy kellene. –  van tippem, hogy ki tehette, hiszen páran azért dohányzunk, de gyanússá vált, mivel egyrészt nem vagyok láncdohányos, de mégis úgy fogy a bagóm, mintha egy gyárkémény lennék. Még mielőtt megkérdeznéd, biztos, hogy nem hagytam el sehol. Megnéztem. – Mesélj mi a helyzet? –  hörpintettem bele a kávémba.  – Elég szépen berendezkedtél. –  vigyorodtam el körbepillantva az irodában. Egy év alatt azért elvárható… már ha egy egyszerű munkahelyről van szó. De sem a közeg, sem a hangulat nem könnyíti meg sokak helyzetét.

two sides of the same coin

Edwardl & Angela

Őszintén szeretem a munkámat. Igaz, az állásinterjúm több volt mint furcsa és mindennap halálos veszélynek vagyok kitéve, de én akkor is szeretem. Egy éve dolgozom a Tanácsnak, mint recepciós, külső kapcsolattartó és multifunkcionális irodista és semmi okom azt feltételezni, hogy bántanának. Ahogy hallottam, az elődeim nem húzták ilyen sokáig, szóval nagyon elégedettek lehetnek a munkámmal, ez igazán simogatta a lelkemet és a profizmusomat. Azt hiszem még nem említettem, de vámpíroknak dolgozom. És nem is akármilyen vészívóknak, elvégre ők a fajuk között is elég magas pozíciót foglalnak el, szóval igen. Emberként akkora megtiszteltetésben van részem, hogy nekik áldozhatom a napjaim óráit és perceit. Hogy nem félek-e? Ez egy elég érdekes kérdés, mivel gőzöm sincs, milyen félni. Hiába néznek olyan furcsán, nem tudom milyen ha valakinek inába száll a bátorsága, pánik fojtogatja a torkát és hideg vereiték ül ki a homlokára. Világ életemben ilyen voltam, azt hiszem ez valami születési rendellenesség. Vagy esetleg csecsemő koromban párszor a fejemre ejtettek, bár én ezt úgy fogom fel, hogy eddig csak hasznom származott belőle. Mindig remekül be tudtam illeszkedni, még most is az agyarasok között. Ha valami gond vagy vészes helyzet adódott, én megoldottam, ahelyett hogy egy sarokban bőgve kuporogtam volna, miközben azon picsogok hogy jaj mi lesz most szegény fejemmel. Ez egyáltalán nem az én stílusom. Baj van? Akkor meg kell oldani, és én meg is teszem. Ez égi áldás és remekül kamatozik.
Az irodámban, - a saját irodámban, ami egy álom -, ülök, ahogy mindig, ha éppen nem a főnökeim dolgai után járok, vagy a recepción intézkedem. Elegáns bordó ruha van rajtam, hozzáillő fekete magassarkúkval kiegészítve. Tökéletesen állnak rajtam, ahogy az arcomat is kíválóan emeli ki a szolid smink. Megkövetelik tőlem az eleganciát és a takaros kinézetet és én minden ponton eleget teszek a szerződésben foglaltaknak. Kivéve, hogy már pár perce kibújtam a magassarkúmból, mert rettenetesen nyomta a lábam. Nem tehetek róla, új cipő, még nem volt alkalmam betörni, de az asztal alatt szerencsére senki nem látja. Arcomon elégedett mosoly ül, miközben a számítógépen dolgozom, hajam lágy hullámokban omlik a vállamra és a hátamra, a monitor fényében halványkéken dereng a szőke zuhatag.
Elmondhatom magamról, hogy elégedett vagyok. Mit kívánhatnék még?
Nem szoktam érteni a többi itt élő embert, akik sajnálkoznak a sorsukon. Persze, nem dörgölöm ezt az orruk alá, a félelem hiánya nem jelenti az empátia nélküliséget is, de nagyon nehezen értem meg a szabadulni vágyásukat. Persze, nem vagyunk egyformák és amit én lehetőségnek és kihívásnak fogok fel, az nekik börtön. Ami nekik a családjuk és szeretteik hiánya, az nekem megváltás. Egy életre elegem van a rokonaimból, nem zavar, hogy ennek a birtoknak a falai között kell élnem, főleg, hogy ha úgy adódik vannak külső megbizatásaim, természetesen vámpír felügyelete mellett, de ezt felesleges óvintézkedésnek tartom, hiszen eszem ágában sincs megszökni.
Szinte alig halható zaj csapja meg a fülemet, de nem foglalkozok vele, továbbra is a számítógépen pötyögök és a noteszomba írkálom a szükséges információkat, amikor kávé illata csapja meg az orromat, és láss csodás a szag forrását tartó egyén egészen közel szólal meg a fülemhez.
- Szia Edward! - mosolygok fel rá, miután egy kecses mozdulattal pontot teszek egy mondat végére. - Szokásos megrendelések, asztalfoglalások... Tudod, mint mindig - magyarázom, miközben magam elé tartott karokkal nyújtózkodom egyet, majd tekintetem a kávéra téved.
- Nos, mindig tudod hogy vegyél le a lábamról - villantok rá egy lenyűgöző mosolyt, miközben elveszem tőle a poharat, majd a munka hallatán segítőkész fény csillan a szememben, majd jobb kezemmel kecsesen az asztalom másik oldalán álló székre mutatok - Miben segíthetek?

304; Rövid, de velős <3

Nem szeretem ha újak érkeznek. Nem is az a baj, hogy foglalkozni kell velük. A fő gondot az okozza, hogy a napok alatt szépen fokozatosan ráébrednek döntésük súlyára, rájönnek, hogy hibáztak, olykor megpróbálkoznak lázadni, hőbörögnek, persze nyilván nekem érkeznek a panaszok, mert a vámpíroktól ők is félnek azért. Én pedig szépen lassan elvesztem a béketűrésem, és egyre türelmetlenebbül töröm le a szarvaikat, és ásom el mélyre a reményeiket. Ezért született a megállapítás, hogy szigorú vagyok.
Éppen egy ilyen alkalmat elkerülve határoztam el, hogy számomra a legmegfelelőbb rejtekhely a raktár less. Úgyis ellenőrizni kell mi hiányzik, mi van fogyóban, és úgy általában… kénytelen vagyok elfoglalni magam. Kezemben toll, olvashatatlan macskakaparással vésem fel a listát a papírra. Elgondolkodva szemléltem a művemet amikor az elkészült. Ki van csukva, hogy ezt bárki elolvassa rajtam kívül. De azért teszünk egy próbát. Igen, 21.század, kinyomtathatnám, vagy e-mail-ben tovább küldhetném az éppen ileltékesnek, de elég régivágású ember vagyok.  Noteszomat a farzsebembe csúsztatva, halkan hümmögve lekocogtam a konyhába. Kávé, kávé. Nagyon remélem jól emlékszem, és sikerül megtalálnom Angelát. Nem szívesen bíznám rá az ilyesmit valaki másra.  Nem mintha problémám lenne a többiekkel, de nem szeretnék véletlenül rossz embernek kávét vinni. Aztán beszédbe elegyedni…aztán elismerni, hogy igen, iszonyat rondán írok. Legalább Angela megszokta már.
Kopogtatás nélkül slisszanok be az irodába. Mivel tudom, hogy Angeláról van szó, nem lesz túl nagy hatása a játékomnak, de ez sem tart vissza attól, hogy mókázzak kicsit a képességemmel. A kávékat szorongatva mögé osonok, és a válla fölött áthajolva szemügyre veszem mit ügyködik éppen.
- Szia. – tettem le végül az asztalra a bögrét, megtörve a varázst. Persze nyilván több szinten is megbukott a dolog, hiszen az ajtó csukva volt, a kezemben friss kávé gőzölgött, aminek az illata messzire száll, de hé. Próbálkozni szabad. – Mi jót csinálsz? – kérdeztem, még mindig a kis dolgát fürkészve. Már ha az nem személyes jellegű.- Hoztam kávét. És egy kis munkát. – lebegtettem meg a rongyosra használt noteszomat, amiből salátalevél szerűen lógtak ki a lapok. Évek óta megvan már, de eszemben sincs lecserélni.