"Sometimes it's not the butterflies
that tell you your in love but the pain"

Egyszerre szeretnék túljutni ezen a vitán, elfelejteni, mit éreztem az elmúlt hetekben, és faképnél hagyni a férfit. Egyiket sem teszem meg végül, csak ülök ott tovább, az asztalnál, amitől ha rögtön akkor felállok, mikor Sophie is, nem is futottam volna össze a vámpírral. És megint ez a kettősség... hiszen akkor lemaradok róla, és még néhány napig szenvedek, de legalább nem rontotta volna el így ezt a napot Damien. Ha velem van, az sem jó, ám ha távol van, még rosszabb minden. Borzasztóan szerettem volna a régi énemet visszakapni, a racionálisan gondolkodó, okos lányt, és örökre elfelejteni ezt az Isabelt, akit a vámpír faragott belőlem. - Tényleg nem érdekel, hogy mit csinálsz. De az, hogy eltűnsz egy teljes hónapra... nem, Damien, ez nem normális. Teljesen mindegy, mit akartál, pokoli volt nekem ez a pár hét. - válaszoltam magamhoz képest elég nyugodtan a kis meséjére, határozott arckifejezéssel, kiálltam a saját igazamért, nem hagytam, hogy semmiségnek állítsa be a távollétét. - Talán itt az ideje, hogy eldöntsd, mit akarsz tőlem. A játékszered nem leszek többé. - jelentettem ki, de az utolsó szónál elcsuklott a hangom. Naná, nehogy már egyszer az életben határozottnak tűnjek a szemében! Azonban elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek, és örökre lemondjak a férfiről, ha nem a kívánt hatást érem el a szavaimmal. Szörnyű lenne, talán túl sem élném a hiányát, de inkább halok meg büszkén, mint pusztulok el önbecsülésemet sutba vágva. Elegem volt, betelt a pohár, bár nem vártam szerelmi vallomást tőle, csak annyit, kezdjen el gondolkozni minél előbb, legalább vegye fontolóra, hogy mi a terve velem... És vegyen komolyan. - Azt hittem. Bár tényleg örülnöm kellett volna annak, hogy eltűntél. - forgattam meg a szemeimet nagy duzzogva, és már azt sem tudtam mit gondoljak. Most akkor attól tart, hogy azt reméltem,nem jön vissza, vagy ő szeretné azt, ha én ezt szeretném? Teljesen összezavart, újfent, és nem igazán voltam már képben. Még mindig alig hittem el, hogy itt van, hogy együtt vagyunk, de nem így képzeltem az első találkozást. Azt hittem, ha végre felbukkan a városban, első dolga lesz megkeresni engem, bár azonkívül, hogy nem is létezett, azt is megfordult a fejemben, hogy meghalt. Minden, de arra nem gondoltam, hogy más fontosabb neki, mint én, pedig helló! Sosem voltam neki annyira fontos, mint ő nekem, és ezt pontosan tudtam is. Ostoba voltam, épp úgy viselkedtem, mint a többi korombeli lány, s ettől úgy éreztem, mintha elárultam volna önmagam. - Tehát akkor direkt okozol nekem fájdalmat. Hm, nem mondasz újat. Mindig megtalálod a módját, hogy tönkretegyél, igaz? - vetettem oda foghegyről, és már tényleg azon gondolkodtam, hogy felállok, és ott hagyom a fenébe. De szóba jött a vámpír, Aamon, és képtelen voltam megtenni. Féltem, hogy újra megtalál, és ezúttal végez velem, hiszen azt sem értettem, egyáltalán miért engedett szabadon. Ő is játszott, mint Damien, de pokolian elegem volt már a játszadozó vámpírokból, csakhogy túl gyenge voltam ahhoz, hogy tegyek ellene bármit, és ez... nagyon feldühített. Kipirosodott arccal, összeszorított szájjal meredtem a férfire, dühös pillantással. - Hogy ígérhetsz ilyet? Különben sem hiszem el már egy szavad sem! - próbáltam kiszabadulni az öleléséből, mocorogva, eltolva a karját, mindezt sikeretlenül. Jelenetet nem akartam rendezni, így hagytam, hogy simogassa a hátam, és nagyon jól esett minden egyes érintése. Gyenge voltam, tényleg képtelen voltam elszakadni tőle, megutálni sem voltam képes. - Nem voltál itt, az a rohadék pedig simán végezhetett volna velem. Ki ez a fickó, Damien? És mégis mi a fenét akar tőled? Mert egyértelmű, hogy miattad rabolt el. - hangom egy fokkal nyugodtabb volt, de még mindig dühös voltam a történtek miatt. Az elrablás nyilván nem segített rajtam, mikor amúgy is egy roncs voltam, de a vámpír felbukkanása sem azt a hatást érte el, amit reméltem. Inkább voltam feldúlt, mintsem boldog, hogy újra látom.

624 szó ●

●●

Kellemetlen meglepetés Isabel megjelenése, valahogy nem így terveztem az első találkozást, miután visszajövök a városba. Ez is Raphael hibája, simán képes vagyok ráfogni, mert ha nem rángat el egy szívesség miatt, akkor most nem kellene egy eégszen enyhe női hisztit évgighallgatnom arról, hogy milyen egy alak vagyok. Tudom jól milyen vagyok, és nem leszek jobb. Nem tudok. Nem akarok, nem is igazán érdekel a változás lehetősége, az nem nekem való. Én ilyen maradok és azt hiszem Raphael is ezt látta meg bennem, nem tudom, sosem volt hajlandó igazán részletesen kifejteni hogy miért tette, amit.
Sötét szemeimmel méregetem Isabelt, és nem tudom mit akarok tőle igzán. Mit adhat még nekem, hiszen az eszét és szívét lassan elvettem, és mégsem bírom ki hogy békén hagyjam, újra és újra felkavarom az életét, és a csendes tó tükrére is cunamit varázsolok ha kell.
- Igazság szerint, nem tartozom neked magyarázattal, mert múltkor jelentetted ki hogy nem akarod tudni mit csinálok, amikor nem vagyok veled. Ez egy olyan dolog volt, és hétvégi munkának indult,  pénteken elutazok és vasárnap estére visszaérek, történetnek. Aztán nem volt alkalmam telefonálni, de a szenvedésed nem akartam. Nem ezért voltam távol - sóhajtok fel, hiszen miattam szenvedjen, de ne a hiányomtól. Az nem az igazi. Élvezettel nézem végig ahogy kiakad, és talán van benne némi ráció, nem tudom. Az én értékrendem más mint az övé, de azt tudom hogy más nem érhet hozzá, mert az hamar kitépett torokkal találhatja magát. Nekem kell, Isabel és nem hagyom hogy bárki másé legyen. Felhorgad a birtoklási vágyam ilyenkor. Tetszik hogy ennyire harcias, nem törik meg egykönnyen, kihívást jelent.
- Tényleg azt hitted? Vagy csak ezt akartad hinni hogy nem jövök vissza? - szegezem neki a kérdést, mert ez nem mindegy. Lehet hogy kissé kegyetlen játék ez amit űzök, de én élvezem, az pedig hogy ő mit érez másodlagos. Még így is sokkal inkább foglalkozom vele, mint a saját teremtő apámmal, aki csak akkor talál meg ha baja van, vagy ha éppen kell neki valami tőlem. Szerencsére nem gyakran.
- Ne nekem akard bemutatni hogy kit hogyan lehet bántani gyönyörűségem, én ezzel tökéletesen tisztában vagyok - mosolyodom el halványan, hiszen vámpírként én ne tudnám? Én, aki a félelmet az egyén ellen is fordíthatom? Mindenesetre odalépve hozzá, kezdeményeztem, tudtam jól milyen hatással vagyok rá, és most is ki akartam ezt használni, amíg el nem tol. Lepillantok rá, hisz kicsit magasabb vagyok nála, és Raphael említésekor elsötétülnek  szemeim.
- Isabel válaszolj! - ragadom meg a vállánál, és a képébe mászom szinte. Tudnom kell! Tudnom kell mit tett vele Raphael, mert még neki sem bocsátom meg ha kárt tett a játékomban. Talán némi aggodalom is szivároghat a nézésembe, de az tény hogy  harag fellobbanó lángjai égetnek.
- Eddig is ezt pofáztam hogy érdekelsz, szóval ki vele, mert ha ki kell belőled húznom, azt én is megbánom később - morgok rá de végül csak kinyögi hogy elrabolta. Egészen megdöbbenek, miért tett volna ilyesmit Raphael? Sürgősen el kell vele beszélgetnem erről, és hogy ami az enyém, az az ENYÉM és még vele sem osztozok.
- Hogyszakadnakeresztbe - sóhajtom érzéssel, és átkarolom Isabelt, akkor sem engedem el ha menekülni akarna. Érzem a dühös rezdülésein túl is hogy félt. Mégis itt van. Igazán bátor nő.
- Nem lesz több ilyen, ezt megígérem - simogatom meg a hátát, hiszen nem fogom hagyni. Ha tudtam volna hogy mire készül az az aljas, el sem hagyom a várost.

Az egész szituáció, sőt, az egész kapcsolatnak nevezett valami kikészített. Úgy éreztem cserben hagytam saját magam, hogy sutba vágtam mindazt, ami azzá tett, aki én voltam. Damien a szegleteinél fogva fordította ki az ismert világomat, és tette valami különös hellyé. Eleinte még élveztem, de egy idő után csak fáradtsággal járt, főleg az eltűnése után. Aztán még volt képe csak úgy odasétálni hozzám, mintha mi sem történt volna! Mintha normális lenne, hogy hosszú hetekre eltűnik, veszélybe sodor, aztán csak úgy felbukkanhat, én pedig örömittasan, tárt karokkal fogadom. Na persze! Ki akartam állni magamért, és legalább egy bocsánatkérést kikényszeríteni a vámpírból, de arra aztán várhattam volna, így inkább nem is erőlködtem. Csak meg akartam inni az italom, aztán hazamenni. Most az egyszer azt akartam, hogy Damien békén hagyjon. Ha hetekig meg tudott lenni nélkülem, még kibír egy napot! De nem tudtam faképnél hagyni, válaszokat akartam, méghozzá mihamarabb, nem tágítottam a célom mellől. Ami hatalmas ostobaság volt, de ennyi még belefér, most már úgyis minden volt, hiszen a legnagyobb ostobaságot elkövettem, amit csak halandó lény tehet; beleszerette egy vámpírba. - Magaddal vinni? - nevettem fel gúnyosan. Néha tényleg nem értettem. Ki tudja hányszor volt idősebb nálam, de ha érzelmekről volt szó, egy idióta tudott lenni. Mintha nem lenne fogalma a világ, és az emberek működéséről. - Komolyan azt gondolod, hogy ez a bajom? Hogy nem vittél magaddal? Nem mentem volna veled. De nem haltál volna bele, ha előtte szólsz. Itt nem egy hétvégéről van szó. Persze neked bizonyára fel sem tűnt, mennyi idő telt el, vagy hogy mennyire szenvedtem! - fakadtam ki a végére, felemelt hanggal, épphogy nem kiabáltam rá. Pedig szerettem volna, kiabálni, ordítozni, sírni, a fejéhez vágni még több szidalmat, és talán kezem ügyébe akadó tárgyakat is. Megpróbáltam mély levegőt venni, és lehiggadni, de ahogy kifújtam a lélegzetem, megéreztem a könnyeket az arcomon, amiket sietősen letöröltem. Szánalmasnak éreztem magam, amiért sírok, de sok mindent nem tehettem ellene. Össze voltam törve, és az sem számított, hogy Damien nem hagyott magamra végleg. Akkor is itt hagyott nem kevés időre, és rohadtul nem vette figyelembe az érzéseim. Néha olyan volt, mintha nem is számítanék neki, máskor pedig emberszámba se vett. Egy megunt játéknak éreztem magam, akit a vámpír csak akkor vettek elő, ha unatkozott, ebből pedig borzasztóan elegem volt. Dacosan néztem a szemébe, a könnyes szemem ellenére, voltam olyan dühös, hogy ne érdekeljenek a könnyek, amiket az imént töröltem le arcomról. - Játék?! Tudod te, hogy min mentem keresztül? Az isten szerelmére, Damien, azt hittem soha nem jössz vissza! - És kint volt. Nem érdekelt az sem, ha erre azt mondja, hogy most már itt van, mit problémázok. Tényleg nem érdekelt, végre egyszer tisztán láttam mindent, és nem akartam másképp viselkedni. Nem akartam behódolni neki, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert nem volt. Soha nem volt rendben, de elvakított a szerelem, vagy bármi is az a francos érzelem, ami elborítja az agyamat, ha a közelében vagyok. Abszurd volt a viselkedésem, és ezt a szüleim, és a legjobb barátnőm is tanúsíthatták, bár nem vetették a szememre. Nem voltam önmagam, főleg az utóbbi hetekben, de már előtte sem, mintha ez a nyavalyás vámpír kifordított volna önmagamból, s nyilván így is volt. Mintha megölte volna a régi Isabelt, aki helyére beköltözött ez a tébolyodott, naiv nőszemély, akit a fenének se tudtam kiirtani magamból. Belém ivódott ez a másik énem, akitől a világból is kiszaladtam volna, ha lehetséges, de ehelyett itt ragadtam vele, egy testben, és kezdtem tényleg megőrülni tőle. - Tudod, nem csak fizikailag lehet bántani valakit. Mondhatni lelki terrorban tartasz! - nevettem fel keserűen, és belekortyoltam a hideg üdítőmbe, hátha attól kicsit én magam is lehűlök. Legalább nem robbannék fel a pub kellős közepén. Az igazán jó lenne, nem akarnék mindent beborítani a véremmel, mert akkor ez a barom megkapná, amit akart. Hiszen... nyilván a vérem miatt van velem, hogy aztán egyszer csak, ha rám unt végleg, lecsapolhasson, és újabb ártatlan halandóra vessen szemet, akit kínozhat. Nem állok fel, akkor sem, amikor odalép hozzám, az ölelését pedig majdnem hagyom, egészen addig engedem, hogy rajtam nyugtassa a kezét, amíg a hajamat nem simítja, akkor viszont ellököm a kezét magamtól, és elhúzódom tőle. Pokolian szomjaztam már a jelenlétére, az érintésére, de volt bennem annyi tartás, hogy ne adjam be ilyen könnyen a derekam. A könnyeim még csak most száradtak fel, az otthoni párnám viszont még talán mindig csurom vizes az átsírt éjszakák miatt, az éjjeliszekrényen lévő lámpám pedig még mindig tutira törött az egyik kiborulásom miatt. Ahogy kérdéseket tett fel Raphaelről, nem válaszoltam azonnal, csak unottan meredtem rá, de az újabb kérdésözönnél már nem tudom megjátszani magam, elrejteni az érzelmeim. Felnevettem, sötéten, keserűen, talán morbidabban, mint valaha. - Ó, szóval tényleg érdekellek! - imitáltam meglepettséget, még a számat is eltátottam, kitágult pupillákkal bámultam rá. - Elrabolt. - feleltem könnyedén, illetve próbáltam, de hangomból azért kihallatszott a sértettség, és egy kevés félelem is. Nem tudtam eldönteni, hogy ki a rosszabb, Damien, vagy Raphael? Talán mindkettő maga volt az ördög, nem tudhattam, de abban biztos voltam, hogy jelen pillanatban egyiket sem akartam látni, sőt... az volna a legjobb, ha egyiküket sem látnám soha többé. Ami azt illeti, a vámpírokkal kezdett tele lenni a hócipőm.

854 szó ⌬ ⌬ öltözék

⌬

A válaszai tényleg megleptek. Már-már úgy tűnt, tényleg érdeklődik irántam, de ez most kevés volt. Nem egy napra tűnt el, s amíg nem volt a közelemben két dolog történt; egyrészt borzasztóan hiányoltam, fulladoztam a fájdalomban és kétségbeesésben, másrészt a régi, összeszedett énem visszatért. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, hiszen újra megjelent, újra itt van... Az Isabel, akit ismerek, és éppenséggel kedvelek is, nem sokáig lesz itt. De amíg lehet, kitartok. Kétes pillantásokat küldtem felé, szemöldökeim felszaladtak, tekintetemben nem nagyon ült más érzelem, csak a harag. Teljesen érzéketlen azért nem tudtam lenni vele szemben. - Az a hihetetlen, hogy eltűntél. - vetettem oda félvállról, még engem is meglepett, hogy az előbbi kifakadásom után milyen jól kezeltem a helyzetet. Egyszerűen csak belefáradtam az érzéseimmel való küzdelembe, a Damiennel való küzdelembe. Újra a régi akartam lenni, de ehhez őt magam mögött kellett hagynom. Vajon... képes lennék ilyesmire? Megráztam a fejem, és keserűen, gúnyosan felnevettem. - Ó, nem-nem, Damien. Ezt nem játsszuk tovább. Nem leszek egy roncs miattad, szóval ha rám untál, miért nem ölsz meg? - vetettem oda neki a kérdést, kicsit lehalkítva a hangom. Persze nem gondoltam komolyan, nem akartam meghalni, de tudtam, hogy másképp nem szabadulok. Nem enged el, újra és újra eljátssza majd ezt. Eltűnik, majd előkerül, átgázol rajtam, az érzéseimen, a lelkem pedig szép lassan befeketíti. Próbáltam észnél maradni, nem kiakadni, tartani magam, de olyan nehéz volt mindez a közelében! Pokolian nehéz, égetett belülről a vágy, hogy vele lehessek, de az eszem egészen más súgott. Szerettem volna rá hallgatni, nem a szívemre, mert utóbbi eddig csak bajba sodort, szó szerint egy vámpír karjaiba lökött, de nem ment. Emiatt pedig nem csak a vámpírra voltam mérges, de magamra is. - Hát, van amihez nekem is van orrom. Például kiszagolni egy olyan alakot, aki macska-egér játékot űz velem. És igen, ez vagy te. Szóval mondd csak, Raphael miatt tűntél el? - Nem, a hangom még a kérdés végére sem lágyul meg, akkor sem, ha a vámpír önhibáján kívül kényszerült elmenni. Mert nem számít. Ezelőtt is csak játszott velem, nem egyszer bántott, majdnem teljesen szárazra szívott, de mégsem változtatott át. Az egész csak egy játék volt számára, engem pedig bábuként rángatott, amiből kezdett nagyon elegem lenni. Az életemet kockáztattam miatta, elraboltak, majdnem meghaltam, mindezt miatta, ő pedig csak úgy beszambázik ide, és azt hiszi semmi sem változott. Egy fenét nem!

⌬ öltözék

⌬

Damien hiánya összeroppantott, mintha egy részem kiszakadt volna belőlem. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy senkivel nem beszélhettem meg, még csak említést sem tehettem az érzéseimről vagy magáról a férfiről. A legjobb barátnőmnek és az apámnak tűnt fel leginkább, de próbáltam leplezni, úgy tenni mintha semmiség volna, miközben egye inkább kétségbeestem. A végén már kezdtem elhitetni magammal, hogy Damien nem létezik, csak az elmém szüleménye, az unalom és az egyszerű, kisvárosi élet váltotta ki ezt a képzelgést. De vajon tényleg képes lennék ilyesmit kitalálni? Ennyire kreatívnak nem éreztem magam, de más magyarázatot nem találtam. Azt nem voltam hajlandó elhinni, hogy eltűnt és nem keres többé. Nem mertem belegondolni mi lesz ha nem látom többet. A hiánya tátongó árt hagyott maga után, ami lüktetett, szívemen gennyes seb keletkezett és pokolian fájt, hogy a nap ugyanúgy felkel, s minden megy tovább, miközben bennem lassan egy világ omlott össze. Idiótának éreztem magam és nem telt úgy el nap, hogy ne szidtam volna magam az ostoba viselkedésem miatt. Olyasvalaki miatt váltam kész ronccsá, aki nem szeretett engem viszont, s aki kegyetlen volt, akinek nem is szabadott volna léteznie. Így hát megint maradt a kitaláció... nem léteznek vámpírok. Nem létezik Damien. Én pedig nyilvánvalóan őrült vagyok.
Teltek a napok, a hetek, majd egy teljes hónap eltelt és még mindig semmi hír nem volt róla. Próbálkoztam, igyekeztem hogy ép maradjon az elmém, mindenféle programba beleegyeztem amit a barátaim, vagy a szüleim kitaláltak, s mindent megtettem hogy minél kevesebbet legyek egyedül. Nem szívesen jöttem Forksba, mert még élesen bennem élt az emlék a vörös hajú vámpírnőről és a beszélgetésünkről, de nem akartam vámpírokra gondolni, különösen nem az enyémre. Sophie itt lakott és gyakran találkoztam vele a közös baráti társaságunk miatt, így amikor említette, hogy beülhetnénk valahová, kapva kaptam az alkalmon. Az egyik boxban ücsörögve egészen megfeledkeztem a gondjaimról, pár óra erejéig vidám voltam, önfeledt és olyan fiatal lány, amilyennek mindig is lennem kellett volna. Az idő azonban hamar elszaladt, Sophie-nak mennie kellett, de én még maradtam, nem akartam ott hagyni az italomat, s egy kis magányra vágytam. Amikor viszont a férfi felbukkan és megszólít, a szívem egy ütemet kihagy majd újult erővel hevesebben kezd verni, szinte kiszakad a mellkasomból. Nem tudom eldönteni, hogy valódi, vagy csak megint képzelődök, így csak bámulok rá egy teljes percig, mielőtt erőt veszek magamon hogy meg tudjak egyáltalán szólalni. - Damien! - ejtem ki a nevét örömittasan, aztán hamar elkomorodok és mosolygás helyett dühösen villantom rá a haragtól egészen sötétté vált kék tekintetem. - Ezt nem hiszem el... - szűröm a fogaim között és érzem, ahogy az arcom szinte lángol a méregtől. Itt lébecol egy bárban, miközben nekem az utolsó idegszálam is elpattant már, s csaknem őrültnek kiáltottam ki magam! Egy pillanatra lehunyom a szemeim, próbálok mélyeket lélegezni hogy a következő szavak ne üvöltve, több megszokottnál oktávval feljebb törjenek ki belőlem. Mikor kinyitom, Damien még mindig ott áll, s nem tudom eldönteni hogy a nyakába akarok-e ugrani, vagy nagy lendülettel a képébe csapni a tenyerem. - Nem fogom megkérdezni hogy hol voltál. Csak egy kérdésre válaszolj. Érdekel egyáltalán, hogy mi van velem? Oké, kettőre... Komolyan azt hiszed hogy van jogod megmondani nekem, hogy hol és mit csinálok?! - csattanok fel, de sikerül mindezt halkan kipréselnem magamból, pedig ordítani tudnék, s  olyan jelenetet rendezni, amilyet még soha nem tettem, de még önmagam vagyok. - Honnan a fenéből tudhatnád te hogy változtam-e vagy sem? Eltűntél, Damien. Nem tudom merre jártál vagy mit csináltál, de itt nem voltál. Nem tudod, hogy min mentem keresztül. Nyilván nem is érdekel... - fejezem be elhalkulva, s lesütött tekintettel az üdítőmben lévő szívószált kezdem babrálni.

⌬ öltözék

⌬