- Üdvözlöm éttermünkben! Mit adhatok?

Fájdalmat... Sok idő szállt már tova, sok vér, sok halál... arcok, mik feltűnnek, majd eltűnnek a szemeim előtt. Némelyik ismerős, némelyik a feledés homályába merül rögtön azután, hogy megláttam.  Ahhoz képest, mennyire betegesen akartam tartozni valahová, most mégis eljöttem onnan. Fullasztott az ottlét, hamis bölcsőbe ringatott és elhintette csalókán az érzékeim. Valami... furcsa bennem. Hiába igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy a többiektől láttam, mélyen legbelül úgy érzem, hazudok önmagamnak. Ezzel persze hazudtam a világnak is, hazudtam a családomnak, a falkámnak. Reyam igazán mindent megtett, hogy jól érezzem magam, talán túl sok mindent is. A többiek elkezdtek arról pletykálni, hogy én leszek az alfanőstény, és majd megölöm az alfa mostani párját, hisz bizonyos, hogy harcra fog kerülni a sor. Csakhogy... engem ez nem érdekel. Mi több, az alfa érthetetlen közeledése sem hatott meg túlzottan. Égetett minden egyes négyzet-centiméteren, ahol a bőrömhöz ért. Pedig sosem bántott. És mégis... néha azt kívántam, csak üssön meg! Csak egy karmolás, egy erősebb szorítás, akadjon a keze a hajamba... de nem. Mindezen furcsa kívánalmaimat mélyen magamba temettem. S azóta is hét lakatra zárva tombol a vágy a szívemben. Az élet halad, meg sem áll, manapság már neve is van ennek a pszichés betegségnek. Az okosok azt mondják, amit érzek, az mazochizmus. Legalábbis, az olvasmányokból erre következtetek, illetve abból, amit titkon magányomban képzelgek a fejemben.  Mindig is éreztem, hogy valami baj van velem, hogy míg mások elalélnak az alfa érintésétől, nekem csak viszketési kényszerem lesz tőle. Bolond nem vagyok, nincs olyan isten, hogy ezzel felkeressek bárkit is. Igyekszem... nem tudomást venni róla, bár ezen nem segít, hogy amikor elmélázok, tudat alatt karmolom a kezem. Még szerencse, hogy gyorsan gyógyulok... Ettől független, jobbára már nem érdekel semmi. Fásultnak érzem magam, néha csak úgy... spontán kiakadok. Felborítok néhány asztalt, összetörök pár dolgot, néha sírok, néha üvöltök.
~Jól vagyok.~
Legalábbis ezzel áltatom magam.

Emlékszem az első területharcunkra, amit már egy igazi falkaként vittünk végbe. Évekkel ezelőtt volt, sőt, tizedekről beszélünk. Akkor keltünk át az óceánon s Európából egészen Amerikáig jöttünk. Jacksonville... ez lett az otthonunk egy jó időre. Pontosabban, a falka még mindig ott van, csak én jöttem el tőlük. Csak én... keresek még tovább. Egy éjjelen át tartó véres csata volt és ebből a balga népek semmit sem vettek észre. Csupán, hogy néhányan "elköltöztek". Reyam nem volt túl irgalmas, legalábbis ellenséggel nem. Eleinte még velünk sem teljesen... de akkor volt csak az igazi.. akkor már-már szerettem őt. Végül.. eltunyult, puhány lett.. érzelmes, mintha legalábbis valami porcelán hercegnő lennék. De nem vagyok. Egy romlott korcs lett belőlem, már magam sem tudom miért vagy miként. Egyszerűen csak... furán működöm. Elkaptam valamit, ami azóta sem mászott ki belőlem. Itt van, itt kuckózik a fejemben, áthatja minden gondolatom és mozdulatom. Hazudok. Nézd, még hazugságra is tud kényszeríteni. Talán, talán minden eddigi emlékem puszta manipuláció, puszta érzéki csalódás, játék a szememmel, a számmal, a bőrömmel.  

- Hölgyem? A rendelése...?

Ez a valami... mindig is bennem volt. Mióta farkas vagyok, azóta érzékelem csak a jelenlétét, előtte... az életem szokványos volt, rossz voltam, elvertek. Így ment ez, s akkor még csak lázadásnak hittem a bajkeresést, mellyel mindig kiharcoltam magamnak a vesszőt. Tudjátok, az egy gyönyörű vessző volt...  mogyorófa ágából faragták vékonyra, erezete történeteket zárt magába s mesélt el nekem. Előkelő volt, fennkölt és veszedelmes. Szerettem azt a vesszőt. Tiszta szívemből, ájtatosan. Ami azt illeti... hiányzik az-az idő, az érzés, a csattanó hang, miközben a vessző egy pillanat tört része alatt vág a húsomba.

- Bocsáss meg, elkalandoztam. Egy steaket kérnék, véresen...

Figyelem az elsétáló női alakot. Furcsán néz rám, ki tudja meddig nem válaszoltam neki. Ki tudja, meddig nézegette felkarmolt bal kezem. De mire visszaér... a bőröm friss és üde lesz. A probléma elkerülésének érdekében magamra húzom a fekete pulóverem. Fiatal kis csitri... azok a gyönge kezek, azok a falatnyi combok... nem képesek elegendő erőt kifejteni. A lelke.. ártatlan, mint egy napos csibe. Alkalmatlan. Nézzük csak tovább... Ott a sarokban egy férfi görnyed a gőzölgő feketéje fölé, karóra, giccses zakó, reggeli újság. Az ilyenek tartogathatnak némi meglepetést, azonban a külcsín alatt sokszor romlott a sajt. A pultban álló hölgy vagánynak hiszi magát, pukkasztgatja a rágógumiját, hetykén áll és félszegen. Ő sikítana leghangosabban... egy gyáva, aki a külsejével akar erőt szerezni. Ó aranyom... ez a világ nem így működik. Látok még egy tagbaszakadt, széles hátú motorost, erőtől duzzadó kezek, egek, hogy azok mekkorát üthetnek..! Lárifári, üres menet, dzsekijén állatmentő embléma fityeg. Van még egy pocakos, nyilván kamionos pasas, élete a sör, kenyere a vas. Én pedig itt ülök s forgatom a kezemben a narancs dzsúzt. Egek...

Mit meg nem tennék... egy mogyoró vesszőért.