Most tolhatnék ide egy féloldalas leírást, hogy mindenki mélységesen sajnáljon, meg eltoljon két csomag százas zsepit, de az emberek már csak ilyenek. Egy hánytatott sorsú árvagyerek sorsa a kutyát nem érdekli, még akkor sem, ha olyan menő, mint én. Szóval én ezt most kihagyom, képzeld el a Bambit meg a Twist Olivert vegyítve és itt leszek én, kevesebb drámával, és az undorító nyálas Disney zenéktől mentesen. Na, jó, az Oroszlánkirály meg a Tarzan zenéi bejönnek.
A sulis éveimre se pazarolnám a betűket, arra ott van a Szent Johanna Gimi, értitek… nem.. Nem fizet senki a promóért, csupán szeretek gyorsan a lényegre térni.
Az én életem a Silver Wolfessel kezdődött el. Tudjátok, mikor öt semmirekellő kiáll zenélni a szökőkút elé, és örülnek, mikor megdobálják őket apróval. Mi persze a poénért csináltuk, meg az időtöltésért, meg, mert imádtunk zenélni. Akkoriban még nem volt egy saját dalunk se, csupán covereztünk, mint mindenki más, mégis sok ember megállt és hallgatott minket, volt mikor még tapsoltak. Az első gitáromat Európából loptam, nem vagyok rá büszke, de sokszor kellett ily módon hozzájutnom a cuccokhoz, lévén 16 évesen kidobtak. Európába is stoppal jutottam el egy árvatársammal, csak ő ott maradt én meg megszedtem kicsit magam és visszatértem, mielőtt lecsuktak volna. Sose voltam az a típus, aki nyugiban megül a seggén, mindig úgy tartottam, egy cseszett életem van, hát használjam ki, így hát sok mindenre rávettek, vagy épp én magam, még olyasmikre is, amikre nem vagyok büszke.
Két éve, hogy a Silver Wolfes ismert lett az USA-ban, két éve, hogy a fejem a címlapokon virít, hogy a média rajtam csámcsog, és hogy pasik kérnek autogramot az alsójukra. Az első lemezünk platina lett, ami még most is hihetetlen számomra, és nincs egy olyan nap, amikor órákig chillezhetnék a kádban. Dan, Bryan, Lessa, Tom és én… ebből áll a banda, abból az öt suhancból, akik a szökőkút előtt nyekeregtek. Ha jobban belegondolok, ez az egész karrier dolog akkor indult. Richard Mcceanly volt az, aki megállt és apró helyett egy névjeggyel dobott meg minket. Először azt hittük, kamu, de mivel úgy voltunk vele, hát mit veszíthetünk, elmentünk hozzá. Onnantól kezdve meg a görbénk felfelé ívelt. Meg nem mondanák rólunk, de mindegyikünk hűséges típus, így Richet már bandatagként kezeljük, és meg nem válnánk tőle semmi pénzért, erre ő akkor döbbent rá, mikor beintettünk egy nála állítólag sokkal nevesebb menedzsernek.
Idő közben szerelmes is lettem, de gyorsan elmúlt. Igazából egy színész volt a srác, és önimádó, így közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, ő eléggé szereti magát helyettem is. Akkortájt írhattam meg talán az első dalunkat. Az azelőttieket mindig egy fogadott dalszövegíró nyomatta, és hiába játszottuk milliószor, sose éreztük a sajátunkénak, valami hiányzott belőle… belőlünk. Ellenben a Complicated… az mi voltunk, és jobban tetszett a népnek, mint bármelyik számunk azelőtt. Onnantól vettem át én a dalszövegírást, és mit ne mondjak, hamar rá is jöttem az ízére…


- Áúúú barom – sziszegek, mikor egy könyököt érzek az oldalamban.
- Jóóóna elbambultál, min?
- Hogy vajon mindig ilyen undorítóan zabálod-e a kaviárt, vagy csak most jött rád, komolyan Dan, néha egy kicsit viselkedhetnél – rázom meg a fejem, mert alapjáraton leszarnám, de most mégis egy négy csillagos étteremben vagyunk, ahol kezdenek ránk furcsán bámulni. Szeretném azt hinni, hogy nem a hajam miatt, de bárhogy is pillogok körbe, nem látok senki máson neon zöld tincseket.
- Mikor lettél te prűd – a srác szeme elkerekedik, aztán még a székét is arrébb húzza, ezzel kifejezve, mennyire idegenkedik tőlem.
- Anyád a prűd – röhögök fel, majd megragadok egy kaviárt, aztán nemes egyszerűséggel megdobom vele. Mi poénkodhatunk így egymással, de mihelyst ezt meghalljuk egy idegentől, nekiugrunk.
- A te anyád – és az én hajamban is landol, amit hadüzenetnek veszek, és egyből elfelejtem, hol is vagyunk….

- Komolyan srácok, a jó arcságnak is megvan a határa, ez már tényleg sok – Rich az asztalra csapja a magazint, aminek címlapján a spontán kajacsatánk virít, meg a pincérek tekintete. Azt a képen jobban szemügyre véve pedig egyszerre kezdünk röhögni.
- Nézd már a pingvin fejét, te jó ég – Lessának a könnye is kicsordul, amint közelebbről nézi meg. Hát igen. Néha tudjuk, hogy híresek vagyunk, néha a fejünkbe is száll ez, de legtöbbször… legtöbbször az az öt semmirekellő vagyunk a szökőkút előttről… és büszkék vagyunk rá. Talán ezért is szeretnek minket ennyien. Meg mert menők vagyunk… Főleg mert menők vagyunk.