- Tudod, egyesek boszorkánynak tartottak. - kezdek belemosolyogva, zavaromban az egyik hajtincsemmel játszottam. Amint rám nézett, elkaptam a tekintetem, a tüzet bámultam helyette. Az apró biccentését azért elkaptam, ahogy a vállvonását is. Tudta. Mégsem gyűlölte a népünket, bár őt legalább nem űzték ki a faluból, mint engem. Csak azért, mert ő amolyan gyógyítónak számított, aki néha semmit sem kért cserébe, ha kisgyermekről, vagy idős emberről volt szó, esetleg vészhelyzet volt. - Ez téged nem zavart? Hogy tudtál segíteni azokon, akik a hátad mögött összesúgtak? - tettem fel azt a kérdést, ami már nagyon nyugtalanított, mert én nem lennék képes segíteni azokon, akik nekem ártottak, vagy éppen száműztek. Talán az se érdekelt volna, ha a haldokló anyám kér segítséget tőlem. Ismét vállat vont, ezúttal ő nézett farkasszemet a lángokkal. - Nem érdekelt soha, mit gondolnak rólam. Különben is hálásak voltak, amikor segítettem nekik a gyógyfőzetekkel. Nem vetettek máglyára vagy ilyesmi. - Mondta ezt úgy, mintha nem számítana a gonoszkodás, és az ítélkezés addig, amíg tettlegességgé nem fajul. Mosolygott, a szemei csak úgy ragyogtak, ahogy a tűz megvilágította arcát. Olyan gyönyörű volt, hogy el is felejtettem, miért vagyunk az erdő közepén. - A hajad volt az első, ami megtetszett rajtad. Vörös. Soha nem láttam még vörös hajat azelőtt! - nevettem halkan, és az említett hajkoronára siklott a tekintetem. Nem felelt, csak felém nyújtotta a kezét, a fülem mögé tűrt egy hajtincset, majd végigsimított az arcomon. Annyira boldog voltam abban a pillanatban, hogy az sem érdekelt, mi lesz velünk ezután. Akár örökre képes lettem volna az erdőben lenni vele, és bogyókon élni. - A szemed. - mosolygott rám szelíden, és megfogta a kezemet, amit a combomon pihentettem. Ujjait szorosan az enyémek köré fonta. - Nyilvánvalóan nem az első barna szem, amit láttam. - nevetett fel halkan. - Ám a tiéd... a télre emlékeztetett az apró, kék pöttyökkel az íriszedben. A puha, hófehér hóra, a kékes árnyalatban játszó jégcsapokra... Én már akkor tudtam, hogy az enyém leszel. - mosolygott továbbra is, mindentudó tekintettel méregetett, ragyogó szempárral. A hasonlata igazán vicces volt, utólag belegondolva. Ő már akkor tudta, hogy nem barátként tekintek rá, hogy nem azért érintem meg a haját, mert annyira elkápráztat  színe - bár ez is igaz volt. Érezte, látta rajtam, hogy vonzódom hozzá, ahogy azt is, mikor ébredtem én is öntudatra.


Beköszöntött a tél, hideg volt, nem éreztem az ujjaimat, de messze vándoroltam a kis kunyhótól gyűjtögetés közben, annak ellenére, hogy Ő figyelmeztetett, hogy ne tegyem. Visszament a faluba, hogy néhány gyógynövényt és ruhát hozzon a házából, én pedig ostoba voltam, és meg akartam őt lepni. Lekuporodtam a földre, egymásnak dörzsölgettem a tenyereimet, de csak hideget éreztem. Hó vett körül, a nagyobb fákról jégcsapok lógtak le, és én arra gondoltam, amit hetekkel ezelőtt mondott a szemem színéről. A hangjára koncentráltam, a nevetésére, a mosolyára, az arcára, a hajára. Órák múltán, mikor már a nap is lement, mosolyogva hevertem a földön, a hóban. Tudtam, hogy meg fogok halni, mégis boldog voltam, mert Vele tölthettem el az elmúlt pár hónapot. Rövid volt az együtt töltött idő, borzasztóan rövid, de sokkal több örömet okozott, mint addigi életemben bármi. Mikor nemsokkal később valami vöröset láttam a távolban, nem gondoltam rá, hogy ő az. Azt hittem, talán hallucinálok. Leguggolt mellém, meleg kezével arcomat érintette, szólongatott, újra és újra elmormolta a nevemet kétségbeesetten. Nem tudtam kinyitni a szemem, egészen addig, míg meg nem éreztem a nyakamba nyilalló fájdalmat, az éles szúrást, de ezzel nem ért véget. Nedvességet, s fémes íz terjedt szét számban, vérszagtól volt nehéz a levegő, mire a gyomrom bukfenceket vetett, azzal fenyegetve, hogy visszatáncol az összes bogyó és sült hal, amit aznap fogyasztottunk. Erőtlen voltam, és álmos, nagyon álmos, szemeim ismét lecsukódtak, bár nyitott szemmel sem láttam többet homályos foltoknál. Azt hiszem eszméletemet veszítettem, mert világos volt, amikor felébredtem, és egy idegen kunyhóban feküdtem, egy rozoga, szalmával bélelt ágyon. Riadtan ültem fel, szinte azonnal felpattanva az ágyból. Valami furcsa volt. Én voltam furcsa. - Rae? - kérdeztem rekedt hangon, mire ő előbukkant az egyik sötétbe burkolózott sarokból, örömittas mosollyal az arcán. - Hát élsz! - lépett közelebb, de én csak rémülten meredtem rá, értetlenül, összezavarodva. - Nem voltam biztos benne, hogy sikerül. De itt vagy, élsz, és most már végre elárulhatom a titkom. Vámpír vagyok. Ahogy... most már te is. - mutatott végig rajtam. Sosem láttam még olyan izgatottnak és elevennek, mint aznap. Órák hosszat beszélgettünk, többnyire ő beszélt, én néha kérdeztem, de az idő nagy részében csak hallgattam a szavait. Egy éve volt csak vámpír, mikor a falunkba költözött, s végig az volt a terve, hogy majd beavat, és hozzá hasonlóvá tesz, ha beleegyezek. Végül nem volt más választása, ha nem szívja ki belőlem az élet nagy részét, és itat meg a végével, halálra fagytam volna. A mondandója végén megragadta a kezemet, majd riadtan nézett rám az addig boldogságtól csillogó szemeivel. - Jéghideg vagy! Jól érzed magad? - Csak vállat vontam, majd' kicsattantam, soha nem éreztem még olyan jól magam. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy képességem van, és még legalább fél évig nem jöttünk rá, mikor is az első jégcsapot ellőttem Rae feje mellett egy veszekedés alkalmával.


Akkor találkoztam először Aamonnal, mikor Rae-t gyászoltam. A halálának ötödik évfordulója volt éppen, de még mindig nem tudtam túltenni magam a történteken. Végtére is én öltem meg. A saját teremtőm, a szerelmem, a lelki társam. Minden nap kísértett a gondolat, hogy másképp is alakulhatott volna, minden áldott nap, de csak évente egyszer engedtem meg magamnak, hogy fulladozzak az öngyűlöletben, és a gyászban. Minden, ami jó volt az életemben elveszett, minden, ami boldoggá tett... nem volt többé semmi, amiért élhettem volna. Részben meghaltam azon a napon, mikor Rae, és az új énem nem volt melegszívű, sem kedves, minden jóságot elrejtettem magamban, jégkirálynővé váltam. Aamonban mégis volt valami, ami megfogott, már emberként különbözött a többi férfitől, az átváltoztatása viszont sosem volt a célom. Hirtelen döntés volt, ami örökre megváltoztatta mindkettőnk életét. - Szóóóval... ez a munkád. - jelentettem ki a nyilvánvalót, és feljebb húztam magamon a lepedőt. - Amikor azt mondják az emberek, hogy mindenkinek azt kellene csinálnia, amiben jó, nem hiszem, hogy erre gondolnak. - nevettem fel, de csakugyan jó volt benne. Akkoriban még nem volt túlzottan gyakori az ilyesmi, fizetni a testi kapcsolatokért, vagy úgy egyáltalán akárkivel összefeküdni. Én az utóbbi pár évben mégis megtettem néhányszor. Nem sokszor, de az évnek ebben a szakában mindig akadt valaki, akivel vigasztalódtam, így Aamon volt az ötödik férfi, akivel lefeküdtem. És különleges volt, különlegesebb, mint bármelyik másik este, és nem a szex miatt. Akkor és ott, az ágyban fekve körvonalazódott bennem a terv, s én nem voltam rest cselekedni. Az egyik pillanatban még ott feküdtem mellette, a következőben pedig emberfeletti gyorsaságom kihasználva ültem rá a csípőjére, és mélyesztettem fogaim a nyakába. Megnyúlt szemfogaim, és vörös szemem láttán arcára kiült a döbbenet, de reagálni már nem volt ideje. Csuklóit kezeimmel, testét pedig combjaimmal fogtam satuba, hogy ne tudjon túl sokat mocorogni, és amint éreztem, hogy elgyengül, elszakadtam a bőrétől, és megitattam a véremmel. Mint mondtam, hirtelen döntés volt, nem előre eltervezett cselekedet, amit néhányszor már megbántam, mikor egymás idegeire megyünk. Ámbár akkor szükségem volt valakire, akit taníthatok, akire koncentrálhatok a gyász, és a vérszomj helyett. A képességem sem uraltam valami jól akkor még, számtalanszor kerültem a kiszáradás határára, emberként túl sem éltem voltam azt a fajta dehidratáltságot, hiszen akaratlanul is kivontam a vizet a szervezetemből. A vérszomj ilyenkor extra erősen csapott le rám, fojtogatva, mázsás súlyt helyezve a mellkasomra, égető érzést hagyva maga után. Aamon segítségemre volt akaratán kívül is. A titkom pedig tökéletes biztonságban volt. Sem ő, sem más tudtára nem hoztam soha, mit tettem annak idején, hogy váltam vámpírrá. Egyedül az köztudott, hogy megöltem a vámpírt, aki teremtett. Ezt szerettem hangoztatni, különösen Aamonnak, félvállról, mintha nem lenne jelentősége a dolognak, s egy idő után már én magam is kezdtem elhinni a mesémet - a teremtőm nem jelentett nekem semmit, s ha vele végeztem, a saját teremtettemmel is ugyanúgy képes lennék végezni. Ez nem volt igaz, mert bármennyire is idegesített a vámpír, bármennyire is kívántam, hogy ne tettem volna magamfajtává, igenis számított, fontos volt nekem, és törődtem vele, a magam kegyetlen, szívtelen, rideg ribanc módján. S ez a mai napig így van, mert összeköt minket az idő. Ha valaki csaknem kétezer éve veled van, makacsul ragaszkodsz hozzá, és nem akarod elengedni, mert nem csak az életed, de a lényed részévé is vált, a bőröd alá kúszott, eggyé vált veled. Az elvesztése pedig pokoli volna.