- Nem, ma még nem láttam Ashton-t. - Egyre sűrűbben válaszolom ezt a klántagoknak, amikor rákérdeznek. Már olyan lett számomra kimondani, mint levegőt venni. Természetes. Gyorsabbra veszem a lépteimet a szobám felé, aztán egy mosoly kíséretében csukom be a díszes társaság orra előtt az ajtót. Nem bunkó akarok lenni vagy ilyesmi, és ezt ők is pontosan tudják. Mindössze olykor jobban szeretek egyedül lenni...és gondolkodni. Kicsit távol lenni a klán ügyeitől. Most egyébként egész békés időszakban vagyunk, nem volt semmiféle gyanús esemény a városban sem, szóval azt hiszem, van okunk fellélegezni. Persze ezt csak óvatosan jegyzem meg, mert sosem szerettem elkiabálni a dolgokat. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy fel sem tűnik elsőre: nem vagyok egyedül a szobában. Még mielőtt kapcsolnék, hátulról két kéz fonódik a derekam köré. Ahogy magához húz, azonnal elmosolyodom, de hamar lefejtem magamról a kezeit.
- Rodger, kérlek. Legalább tartsuk be, amit megígértünk. - Gondolok itt arra, hogy nem a ház falain belül esünk egymásnak. Tisztelem ennyire Ashton-t. Mégis könnyebb dolgom lenne, ha a velem szemben ácsorgó férfi nem úgy nézne rám, ahogy. Bódítóan.
- Mint a férjed jobbkeze, biztosíthatlak felőle, hogy jelenleg nem tartózkodik itthon. - Igen, és mindketten pontosan tudjuk, hogy épp kivel van. Nem a féltékenységem hajt, azon már rég túl vagyok, viszont nem bízom Harperben. És még finoman fogalmaztam.
- Az édes mindegy. Jól ismersz, és úgyis kitartok amellett, amit megbeszéltünk. Én mindig állom a szavam. - Egy pillanatra sem tűnik el az arcomról a mosoly. Rodger közelében mindig felélénkülök és egy kis ideig úgy érzem, a világon semmi baj nem érhet, és igenis létezik felhőtlen boldogság. Igen, azt hiszem, az emberi naivitásomat is képes felszínre hozni a puszta jelenlétével. Törékenyebb vagyok mellette, mint valaha. És szerelmesebb is...


Gyereksírás. Egyre hangosabb. Valaki mintha kukákat rugdosna. Padlógáz. Fékcsikorgás. Sikoltás. Egy pillanat alatt a helyszínen termek, de már túl késő...
Rodger karjaiban megnyugszom. Ott minden könnyebb. A könnyeim mégis megállás nélkül peregnek le az arcomon.
- Add ki magadból. Nem a te hibád volt. Semmit sem tehettél. - Ó, dehogynem. Jóval előbb követnem kellett volna az ösztöneimet, és akkor nem egy halott gyerek vérbe fagyott holtteste ég bele a fejembe. Miért blokkoltam le? Miért ácsorogtam egy helyben, miközben füleltem? Ha az anyai ösztön hiánya miatt a gyereksírásra nem is ugrom, de a padlógázra kellett volna. Itt élek, ez az ÉN városom, és mégis hagytam a tragédiát megtörténni.
- Te nem voltál ott. Csak pár hónapos volt... hogy képes bárki megölni egy kisbabát? Nem...ha már megmenteni nem tudtam, addig nem nyugszom, míg a végére nem járok ennek. Nem engedné a lelkiismeretem, hogy ezt annyiban hagyjam. - Túlságosan érdekelnek az emberek? Ettől talán gyengének fogok látszani a klán néhány tagjának szemében? Előfordulhat. Bár az eddigi feltétlen hűségük alapján nem következtetnék erre. Bár jelenleg annyira nem is érdekel. Bele fogom ásni magam az ügybe, és drágán megfizet az elkövető. Tudom, hogy számíthatok Ashton támogatására is ebben. Ő jól ismer, és tudja, hogy nehezen viselem az igazságtalanságot. Azt hiszem, mégiscsak korán kezdtem örülni, hogy New Orleans nyugodt és békés időszakhoz érkezett. Több mint egy évszázados létem alatt még egyszer sem láttam ilyen borzalmat. Pedig szemtanúja voltam már néhány kicsit sem kellemes pillanatnak. Rodger búgó hangja rángat ki az elmélkedésem medréből.
- A képességednek hála úgy sejtem, nem tart sokáig megoldanod az ügyet. Egy nyomozó veszett el benned. - Viccelődik, ahogy általában szokott, ha látja, nincs jó kedvem. Többek között ezért is szeretem. A képességem pedig hirtelen eszembe sem jutott, annyira emberien kezdtem érezni magam az elmúlt pár percben ezzel a sok bennem felgyülemlett emócióval. Bár van valami, ami nem stimmel ebben az egészben. És képtelen vagyok rájönni, hogy mi az... valami nem illik bele a képbe. De mi?