- Elegem van! - üvöltöttem el magam, s az asztalra csapva felpattantam, dühödten söpörtem le a terítéket az asztalról, és mindenre fittyet hányva, kitrappoltam a helyiségből, majd a lakásból is, és belevetettem magam a sötét éjszakába.
Mindig is azt gondoltam, hogy aki a sötétségben jár, sok szörnyet lát. Sőt, hogy aki a sötétségben jár, az maga is csak egy szörnyeteg lehet. És én jó szörnyeteg voltam. Vért és fájdalmat hagytam mindig magam mögött, na meg persze olyan embereket, akik élvezettel látták mindezt. Azt hittem szörnyeteg vagyok, még ha nem is akartam az lenni. De jól csináltam. És megéltem belőle. Főleg, miután minden másban megbuktam, mint ember.
Anno... a gyerekkor véget ért, azzal, hogy börtönbe kerültem.
A börtönlét véget ért, mikor betöltöttem a tizennyolcat.
Mikor szabad lettem, kiderült, hogy jó szörnyeteg vagyok, aki fájdalmat tud okozni, és ez egy darabig épp elég volt az elégedettséghez.
Mikor az éjszaka közepén telefont kaptam, kiderült, hogy egy szörnyeteg lakott bennem, de nem voltam szörnyeteg. Erre rájöttem, amikor először néztem a fiam szemébe...
Kiderült, hogy a bennem élő szörnyeteg jóllakatásával jóllakathatom a fiamat, és megkímélhetem az árvaháztól, mellyel nekem is dolgom volt.
Aztán kiderült, hogy a szörnyetegnek semmi sem elég. Többet akart. Erre akkor jöttem rá, amikor Madisont védve megöltem azt a verőlegényt... és nem éreztem semmit...
Mikor a los angelesi maffia elől rejtőzve, egy erdei kisvárosban, éjjelente lefektettem a fiam, és hajnalig vártam, hogy az "anyja" hazatérjen a kocsmából... a szörnyeteg bennem fortyogott.
Mikor esténként kocsiba tettem a gyereket, és várakozás helyett kerestem Madisont, aki, ahelyett, hogy a nejemet és a fiam anyját alakította volna, inkább a második gyerekemként viselkedett, olyankor... a szörny nem csak fortyogott, de néha-néha ki is tört.
Mikor megtaláltam a részeg kedvesemet, nem voltam büszke magamra, mert igen nehéz volt visszafognom a szörnyeteget, hogy ne akarja felfalni őt... pedig úgy szerettem volna néha elkapni, és... tenni valamit, hogy a szörny végre elhallgasson. Hogy ne duruzsolja a fülembe szüntelen, hogy míg én megmentettem őt, és azóta is igyekszem védelmezni, eltartani... Madison mivel hálálja ezt meg nekem? Igazából semmivel. Csak még több és több okot ad, napról napra, hogy aggódhassak, mikor leplez le bennünket, és menekülhetünk tovább. Hátrahagyhatnám, de... nem biztos, hogy menne.
Mikor gyerekként lecsuktak, meg sem próbáltam javulni. Mindig is a véremben volt, hogy a legrosszabb csoportokhoz csatlakozzak. Akkor is így volt.
Mikor kijöttem a sittről, és bunyós lettem, megint csak nem arról voltam híres, hogy az eszemet használom, és a jó utat keresném. Nők, pénz, bunyó, erről szólt az életem. Hajtott a vérem, és jól ment, jó volt nekem.
Mikor apa lettem, egy pillanatra megbicsaklott az élet, amit mindaddig ismertem. Ám aztán mégsem hagytam fel vele, hiszen élnem kellett valamiből, és máshoz nem értettem, csak a túléléshez. És ez volt a vérem szerinti logikus döntés is.
Azután újra összehozott a Sors egy lánnyal, akit régről már ismertem: Madisonnal. És az öt percnyi boldogságból végül menekülés lett. Miután elcsavarta a fejem, s én nem vettem észre, hogy meglopott, választanom kellett, bemártom, és hagyom őt odaveszni, vagy megpróbálok a felszínen tartani mindenkit? És én ismét nem az eszemre hallgattam, hanem valami egészen másra. De hogy ez a jó vagy a rossz oldal volt-e? Akkor még azt mondtam volna, hogy életemben először ez volt a "jó" oldal...
Tévedtem.
Megszöktünk Los Angelesből, és letelepedtünk egy kisvárosban, én próbáltam férjet alakítani, Madison feleséget, és igyekeztem vigyázni rá és a fiamra.
Nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz...
Lehet, hogy sokat vártam egy fiatal csitritől, egy kis drogos egyetemistától, akinek soha nem kellett komolyan vennie semmit, és soha nem tartozott felelősséggel senkiért, de azt hittem, Madie felnő a feladathoz, ha az életünk a tét. Mindhármunké.
De tévedtem.
Mikor leitta magát, vagy épp beszívott, mikor másnaponta mindig józanodással telt a nap... talán ott kellett volna hagynom, sokszor rezgett a léc... akár arra, hogy a szörny nyerjen, és megüssem, akár arra, hogy otthagyjam, de... a pokolba is, beleszerettem!
De eljön az idő, mikor az embernek végül azt kell mondania: ne tovább! Próbáltam nyelni, mindent lenyelni, türelemmel lenni... de egy nap túl messzire szaladt vele a ló.
Kb. két év kisvárosi lét után történt, mikor is fogtam magam és összecuccoltam, majd áttettem szépen a székhelyünket Seattle-be, miután Madie egy éjjel ittasan túl sokat mesélt a kocsmabéli "ismerőseinek"... konkrétan a teljes élettörténetünket, ezért muszáj volt összecsomagolnom a csapatot, mindenkit szépen berakni a kocsiba, "tetszik-nem tetszik alapon", és irány a város. Nem volt más lehetőségünk, még mielőtt ránk hívják a rendes kisvárosi népek a rendőrséget, és oda minden eddigi igyekezetünk...
Ezután mi lettünk a Lane-család, lett egy kis bérelt lakásunk, és én... próbáltam nem tombolni. Próbáltam benyelni, hogy Madison nélkül még ma is nyugodtan hajthatnám a párnára a fejem... Na jó, nem. Anno sem feküdtem le nyugodtan, hisz minden melóval töltött éjjel után úgy indulhattam haza, hogy legközelebb is, vagy én végzem a kórházban, vagy az ellenfelem. Vagy akár rosszabb helyen. Minden alkalommal félhettem, hogy a gyermekvédelmisek rájönnek honnan van igazából pénzem, és elveszik Teót. Mégis... az egyetlen, aki igazán elszúrhatta a dolgokat, én voltam. Rajtam állt.
De most...
Aztán besokalltam. Egy este elegem lett, mindenből, és csapot-papot otthagyva elcsörtettem otthonról. Elegem lett Madisonból és a dolgaiból, a felelősségből, és mindenből. Levegőre volt szükségem, és arra, hogy valakiből az utolsó leheletét is kiverhessem.
Azon az estén történt... rájöttem, hogy nem volt igazam. Semmikor sem. Nem én voltam a szörny, és nem is bennem lakott igazából szörnyeteg. Vannak a világban igazi szörnyek, de azok csöppet sem hasonlítanak énrám.
Kiderült, hogy soha nem is az emberi dolgoktól kellett volna féltenem a családom, a fiam... Mert a szörnyek tényleg a sötétben élnek... de az a baj, hogy nem csak ott.
Megtudtam, hogy létezik a természetfeletti világ. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, és még ki tudja mik járnak-kelnek a világban, és sokuk vérre szomjazik...
És akkor támadt egy ötletem. Seattle-ben már nem csóró kis apró munkákat keresgéltem, amik feltűnésmentesek és biztonságosak, hogy csendben meghúzhassuk magunkat. Új lehetőségekre leltem. Amikből végre tényleg élhetnénk.
Rájöttem, jó pénzt lehetne vele szakítani, ha illegális bunyókat szerveznék eme világ tagjainak részvételével, és néha, már csak a régi szép napok újraélésének és Madie megleckéztetésének érdekében is, én is beszállnék bunyózni, mert miért is ne? Szabad ember vagyok. Madison számára jó világ volt a kisváros, lehetett nagyra nőtt gyerek, akire vigyáztam és eltűrtem, amiket csinált... de abból elég volt. Most már újra... azt akarom érezni, amit régen. Hogy én irányítok. Itt az ideje, hogy újra rossz döntést hozzak, és a rossz társaságot válasszam, zűrbe kerüljek, és újra alaposan kitombolhassam magam. Nem akarom otthon várni, mikor támolyog haza Madison részegen vagy beállva, vagy épp mikor leplez le minket ismét. Nem. Ezúttal olyan életvitelt akarok teremteni, amiben nem számít, ha lelepleződünk, mert lesz elég pénzem és befolyásom, hogy megvédjem magunkat. Akár tetszik ez Madie-nek, akár nem. Mert bár fontos nekem, de ideje rájönnie, hogy ő sem gyerek már, és én sem vagyok az apja vagy a testvére.