Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy kis királyság...
Ja hogy nem ilyen mesét kértetek? Hát mit is mesélhetnék? Áhh meg is van...

Réges-régen, egy borongós márciusi éjszakán egy ismeretlen kopog a Marquette-i Holy familie árvaház ajtaján. Ám mire az éjszakai ügyeletes nővér ajtót nyit, az ismeretlennek nyoma vész. Nem hagyott maga után senkit, csak egy csecsemőt. Egy csupán néhány napos kisbabát, akinek az arcát a hideg éjszakai szél már annyira kicsípte, hogy sírni is elkezdett miatta. S talán csak ez volt a szerencséje, hisz a nő már csukta is volna vissza az ajtót, s ment volna vissza aludni, ha nem hallotta volna meg a lába alatt felsírni a gyermeket, ki attól a naptól fogva Ő, a kis Anastasie az árvaház legifjabb lakója lett.

Mint a legtöbb mesében, a mienkben is szépen, és békésen cseperedik a főhösünk nagy lánnyá. Vagy talán mégsem. Hisz ez a mese nem olyan, mint a legtöbb, amit az anyukák és apukák szoktak mesélni a gyerekeiknek. Ez a mese nem a hervegnőről szól, akit  gonosz sárkánytól megment a szőke herceg, és boldogan él, míg meg nem hal. De talán mégis jobb, ha innen közelítjük meg a mi főhősünk történetét is. Ugyanis a kis Anastasie szemében ez az árvaház volt az a kastély amit a gonosz sárkány őriz. Pontosabban sárkányok, hisz a fiatal szemében a nevelőnők mind azok voltak. Már egészen kiskorában nyilvánvalóvá vált az intézmény dolgozói számára is, hogy egy ilyen vallásos környezetnek valahogy, már-már ösztönből ellene van Ana. Na persze az azért nem mondható el, hogy olyan rossz gyerek lett volna, de szó mi szó, egészen fura volt. Eleinte nem értette miért viselkednek vele olyan furán a nővérek, de ahogy nőtt, rájött, hogy mindez azért van, mert a gyónásai alkalmával azt is elárulta a papnak, hogy néha hangokat hall. Rossz hangokat, sikolyokat, amiktől néha megijed, és lát is dolgokat álmában, amiket nem tud hova tenni.
Idővel megtanulta, hogy ezeket nem szabad elmondani, mert csak őrültnek nézik. De talán egy kicsit elkésett vele, mert mire már rájött, hogy mit szabad elmondani, és mit nem, már ő volt az intézet fura lánya, akit még az ide látogató szülők sem akartak elvinni soha. De mégis volt valaki... Valaki, akit nem zavart, hogy Anastasie-t mindenki dilisnek tartja. Ő a mesénk másik főhőse, a szőke herceg fehér paripán. Csak épp a szőke haját ébenfeketére váltotta, s félúton a paripáját is elhagyta. Ace-t - mert hogy így hívták azt a fiúcskát - azonban nem érdekelték azok a rossz szavak, amiket a többi gyerek, meg a nővérek mondtak Anastasie-ra, ő rendszeresen kereste a lány társaságát. Így teltek az évek, s ahogy jobban megismerték egymást, felcseperedtek, és a legjobb barátokká váltak, akik egymásról talán még többet is tudtak, mint saját magukról. Egyiküket sem adoptálták tizennyolc éve keresztül - igaz, Ace-t csupán csak azért, mert ő a rosszaságaival gondoskodott arról, hogy soha egyik szülőnek se kelljen, s ne szakítsák el a legjobb barátjától.

És itt jönne az a rész, hogy szépen felcseperedtek, egymásba szerettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak, nem? Hisz egy mesében ez mindig így szokott lenni. A főhős a sanyarú sorsa ellenére megleli a szerelmet és boldogséágot, hogy aztán békében élhessen, míg meg nem hal. De ez a mese egészen más. Itt nincsen boldog vég, vagy legalábbis olyan nincs, mint a legtöbb tündérmesében, a nagy egymásra találás és szerelembeesés után. Persze eleinte minden jó volt... Amint Ana is betöltötte a tizennyolcat, elköltöztek a kis tengerparti városból egyenesen Chicago-ba. És boldogok voltak... Ace is talált munkát egy bárban, míg Anastasie hangteknikusi szakon megkezdte az egyetemet. S talán már te is joggal kérdezheted, hogy hol itt a baj? Hát sehol... Legalábbis két éven keresztül. De hát túlságosan is idilli  lenne a történet, ha így végződne az egész. Pedig már a fiatal lány is egészen hozzászokott azokhoz a hangokhoz és sikolyokhoz a fejében...
Két év... csupán csak ennyi telt el azóta, hogy Chicago-ban új életet kezdtek közösen, mikor Anastasie-t egy fura érzés kerítette hatalmába. Nyugodt őszi napnak indult, mikor későig bent maradt az egyetemen. Már rég besötétedett, mire hazaindult, de most valami oknál fogva a hosszabb utat választotta magának. De bár ne tette volna... Az egyik szűkös sikátorban ugyanis valami olyasmit lát, amit soha nem akart volna. Ace volt ott, vérbe fagyva s felette valami számára ismeretlen lény állt. De az még nem végzett. Épp az utolsó cseppjeit szívta ki az árva fiú vérének, mit a fiatalabb teljesen lefagyva, s magatehetetlenül nézett végig... S ahogy Ace utolsó szívdobbanása is elhalt, Ana szájából egy olyan sikoly tör fel, amit még ő sem hallhatott soha magától. És mintha az a lény megijedt volna tőle, de amint a sikolya is elhalkul, olyan gyorsan szalad el, hogy a lány észre se veszi, mikor maradt egyedül élettelen barátja teste mellett...

Azóta pedig eltelt csaknem öt év. És hogy ennyi idő alatt mi történt? Mondhatnánk, hogy Anastasie egyedül maradt végleg. Vagy hogy a gyász után megismerkedett egy másik fiatalemberrel, akinek sikerült elfeledtetni vele a volt barátját, de nem így történt... Főhősnőnk még mindig nem tudja ki ő, s miért hallja azokat a hangokat, meg sikolyokat, azóta az ő szájából se tört még fel egy ahhoz hasonló sem, de Ace-t visszakapta... Igaz, még maga is meglepődött ezen, hisz teljesen biztos volt benne, hogy eghalt. És most mégis itt van. Persze már ő sem olyan, mint a halála előtt volt. De legalább itt van mellette, nem hagyta magára, s még abban is segít, hogy újdonsült, zsarnokoskodó főnökét el tudja viselni...

Persze vannak napok, éjszakák amikor Ő nem lehet vele. Ilyenkor mindig megbánja azokat a megérzéseket, amik miatt sokszor rossz helyre téved. Mint azon az estén... Olyan deja vu érzés keríti a hatalmába, amitől nem tud szabadulni. De most egy kicsit elkésett, s a sikátorban már csak az fiú élettelen testét látja meg, és egy... egy másik kisfiút...
- Hát te...?