Még mindig elcsodálkozom én magam is, amikor belegondolok abba, hogy már durván 1500 év eltelt azóta, hogy vámpír lettem. És tudjátok, ez nem kis idő. Mivel csak nem olyan nagyon régen csatlakoztam a La Morte társasághoz, ezért volt bőven időm kiélvezni a világi élet örömeit és a világ összes szépségét megtapasztalni. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy majdnem az egész világot bejártam már. Nemcsak Amerika volt az, ahol megfordultam többször, hanem Európa és Ázsia nagy részét is láttam már, így amikor meghallottam, hogy Seattle-be kell mennem egy vámpír pasas után, akkor akaratlanul is mosolyra húzódtak az ajkaim.
Csak jó emlékeim voltak erről a helyről, úgy emlékszem az ott eltöltött napokra, mintha csak tegnap lettek volna. Igaz, a várost azért nem ismertem úgy, mint a tenyeremet, de emlékeztem a sok szép nőre, arra a temérdek ital mennyiségre, amit elfogyasztottam, a sok átbulizott, átszórakozott éjszakára… Ugyanakkor vadásztam és táplálkoztam is, a pia keveredett a vérrel, és én mondom, egyszerűen csodálatos volt! Azóta persze, hogy csatlakoztam a La Morte-khoz, az ilyesfajta szórakozásoknak nem élhetek már úgy. Nem onthatom a vért meggondolatlanul, mert az itt nemcsak kicsapással járna, hanem halállal is. Na, nem mintha én annyira féltem volna a haláltól, hiszen a legerősebbek közé tartoztam, de ettől függetlenül most megvoltam itt, nem akartam újabb szórakozás után nézni. Azért az életem során már kipróbáltam mindent, és nem sok újat tudnék, a La Morteknak dolgozni meg még mindig izgalmasabb volt, mint napról napra ugyan azoknak az élvezeteknek élni.
Szóval így kerültem Seattlebe. Tegnap érkeztem meg, azt a pasast, aki után jöttem, még aznap lenyomoztam, és kiiktattam, de gondoltam, a régi szép idők emlékére elidőzök itt kicsit, és felkeresem a törzshelyeimet. Kíváncsi voltam, mi mindent változott azóta, hogy legutóbb itt jártam, vagy talán még minden olyan, mint amire emlékszem? Igaz, rajtam nem látszott, de némileg izgatottan léptem be a Dark Lips bárba.
Egy lépcső vezetett le magához a helyhez, s még nem is ér le teljesen az ember, már hallani lehet a dübörgő zenét, amely betölti az egész dobhártyádat. S aztán leérve az első, ami megcsapja az ember orrát, az a testek izzadságának és a piának a keveréke, ami alapjáraton nem túl jó egyveleg, de ennek a helynek pont ez adta meg a hangulatát. Na meg persze a füst. Tekintetemet csak gyorsan futtattam végig a tömegen, jelenleg még nem igazán érdekelt, hogy milyen arcok volt itt, vagy hogy találok-e fogamra való csajt, az első legfontosabb ugyanis az volt, hogy szerezzek egy italt. Pia nélkül ugyanis buli nincs!
Átverekedtem magam a táncoló embereken, majd félrelöktem valami fazont, hogy odaférhessek a pulthoz. Egyébként is olyan részeg volt már, hogy öt méteres távolságról lehetett érezni a belőle áradó tömény pia szagot, így amikor hátravágódott, valószínűleg nem is tűnt fel neki semmi – már az csoda volt, ha egyáltalán a világáról tudott!
Rendeltem egy pohár whiskyt, majd miközben arra vártam, hogy megkapjam a rendelésem, egyik karommal a pultra könyökölve, félig megfordulva kezdtem el pásztázni az egybegyűlteket. Már épp megállapodott volna a tekintetem az egyik igen formás szőkén, amikor hirtelen egy másik barna jelent meg az oldalamon. Nem mondom azt, hogy jobb alakja volt a másik bigénél, de volt valami benne, ami akaratlanul is vonzani kezdett, így már pontosan tudtam is, hogy ki lesz a ma este sztárvendége, aki eltölthet egy-két igen meghitt pillanatot Lionel La Morte társaságában.
Amikor megkaptam a whiskymet, már teljes testtel a pult felé voltam fordulva, és így kezdtem el lassan iszogatni azt, miközben a szemem sarkából lopva pillantgattam a barna felé. Végül aztán akkor fordítottam felé a fejemet, amikor ő is leadta a rendelését.
- Egyből töménnyel indítasz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. Határozottan csak érdeklődő hangnemet ütöttem meg, de az ajkaimon már ott virított a Lio-féle megnyerő mosoly, amivel természetesen az lett volna a cél, hogy levegyem a lábáról őt. Általában egyből be szokott jönni, kíváncsi voltam, ő melyik típusba tartozott – abba, aki egyből megadja magát nekem, vagy inkább abba, aki még kéreti magát. Mindkettőnek megvolt a maga varázsa, és igazán nem is számított, hogy melyikhez tartozott ő, hisz a végeredmény egyértelműen ugyanaz volt minden esetben. – Ennyire rossz napod volt, vagy csak a kemény csajok közé tartozol, akik bírják? – fecsegtem tovább. – Egyébként Lionel vagyok, üdv a találkozásnak. Gyakran jársz ide? Én mondhatni törzsvendég vagyok, mégsem láttalak soha – tettem hozzá elgondolkodva, ismét belekortyolva a whiskymbe. Egyelőre nem akartam többet mondani neki, ehelyett inkább megvártam a reakcióját, amire egyébként nagyon is kíváncsi voltam.