Gyakran álmodom újra azt az estét. Érzem a dühöt, a szégyent, a festék furcsa textúráját az arcomon. Apám előttem állt, az utolsó ecsetvonásokat végezte a szemem körül, aztán vörösre festette a számat.
-Hihetetlen, mintha csak valóban nő lenne-csodálkozott Arata. Abban a percben utáltam,aragotót játszott, bátor, hősies karaktert, míg én a megmentésre váró fiatal nőt. Úgy éreztem ez a legrosszabb dolog, ami csak történhet, hogy megfosztanak a méltóságomtól a külsőm miatt.
-Az anyjára hasonlít-tűzte fel a hajamat apám, arcán büszkeséget láttam megvillanni, én meredtem bámultam Arata lábát.
-Vigyázz rá, Nobuo, nem szerencsés lányarcú fiút nemzeni ezekben az időkben-csóválta meg a fejét a férfi, ahogy az utolsó simításokat végezte el kumadoriján. Sosem viseltem még kumadorit, az a férfi karakterek arcfestése volt, nem pedig az enyém, már látványára is ökölbe szorult a kezem. Sosem akartam onnagata lenni, nem én döntöttem szerepköröm felől, hanem apám, hiszen ő volt az, aki többnyire vezette a helyi társulatot, egy percig sem foglalkoztam vele, hogy megvesztem azért, hogy mást is játszhassak végre a női szerepkörökön kívül.  Vágytam már a gonosz szerepére,lettem volna kudeaku, jicuaku, elvállaltam volna bármit, de ezt...ezt gyűlöltem. A legszörnyűbb az volt, hogy valóban rendkívül tehetséges onnagatának bizonyultam, valószínűleg épp ez a furcsa kettősség hozta elő belőlem az érzelmeket, a visszafogottan kecses miéket.
Aznap a Kócsagleányt adtam elő, a shogun arcán nyugodt, elégedett kifejezés látszott, ahogy az apró mozdulataimat, könnyű lépteimet figyelte, az előadás végeztével mégis csak arra vágytam, hogy végre hazamehessek és álomra hajthassam a fejem. Sietve mentem végig az utcákon, fáradt voltam, a teliholdat kémleltem, még a sminkem sem mostam le, annyira elvágyódtam a kabukitól és az ünnepségtől egyaránt. Lépteket hallottam magam mögött, ez eleinte nem zavart, hiszen nem volt törvényszerű, hogy egyedül vagyok az utcán, hamarosan azonban határozottan kellemetlen fordulatot vettek az események.
-Kócsagleány-hallottam a hátam mögül egy reszelős mély hangot.
Összerezzentem és megtorpantam, majd lassan és kimérten a hang tulajdonosa felé fordultam.
-Remélem nem gondolja, úgy, hogy szemtelenkedem, de nem vagyok leány.
A tekintetem a shogun egyik szamurájának sötét szemeivel találkozott, melyekben megcsillant valami nyugtalanító.
-Nem, nem vagy-vigyorodott el, fogai meglepően élesnek tűntek- de annak tűnsz.
Válaszolni sem volt időm és azok a fogak a nyakamba martak...
-Mr. Sento! Minden rendben?-érdeklődik a páciensem a kerevetből, zavartan bólogatok, megint elkalandoztam. Ez az emlék úgy ránt magába, akár az örvény a gyanútlan úszót.
-Sajnálom, Miss Cove, megismételné, amit mondott?
-Azt mondtam, hogy szerintem megcsal az a rohadt, kár volt benne megbíznom-nézett rám szomorú szemekkel a fiatal nő.
-Szóval így érzi. És mire vágyik ezzel kapcsolatban?-érdeklődöm, miközben hátradőlök a székemben. Ez az a rész, amit a legjobban imádok, a vágyak felszínre kerülése.
-Szeretném elhagyni, de persze előtte még felgyújtani a cuccait és alaposan megpofozni-ábrándozik a nő.
-Tegye meg-nézek mélyen kék szemeibe-ha ez a vágya, váltsa csak valóra.
Így lennék én az a jóképű gonosztevő, akinek általában neveznek? Azáltal lettem iroaku, hogy segítek az embereknek kiteljesedni. Hát olyan szörnyű ez?