Alkoholista. Ártalmas. Bolond. Cinkos. Csendes. Destruktív. Ellenőrizhetetlen. Érdektelen. Fagyos. Gonosz. Határozott. Ijesztő. Józan. Kemény. Lehengerlő. Megfejthetetlen. Néma. Nyugodt. Okos. Ösztönlény. Őrült. Pofátlan. Rettenetes. Sérthetetlen. Szilaj. Találékony. Udvariatlan. Ügyeletes rosszfiú. Vagány. Zavarbaejtő.

Szavak, melyekkel régen vagy mostanában jellemeztek, jellemeznek, mégsem jelentenek semmit. Idegenek nekem, ahogyan én is idegen vagyok a világ számára. Meg se karcolják a mélyemet, felszínesek és hidegen hagynak. Sosem érdekelt különösebben, mit gondolnak rólam mások, az elmúlt időszakban meg pláne nem. Nagydarab vagyok és sportos, bár ez utóbbi egyszerűen azért, mert a mozgás is azon kevés dolgok közé tartozik, amivel levezethetem a folyton emésztő feszültség egy igen-igen kis részét. Rohadtul nem érdekel, milyen göncöt rángatok magamra, amíg rám jön, így a leglehetetlenebb és a legkonvencionálisabb kinézetet egyaránt tapasztaltsz tőlem. (Többnyire azért behatárol, hogy mi van a szekrényben, szóval a bőrkabát például erősen sanszos.) Az egyetlen állandó a fülhallgató, ha azt hajlandó vagyok kivenni a fülemből azért, hogy kommunikáljak veled, akkor becsüld meg magad. De erre nem nagyon fog sor kerülni. Többnyire borostás vagyok, karikás a szemem, arcom nyúzott: látszik rajtam, hogy megrágott és kiköpött az élet. Megint...

Nem ez az első eset, hogy úgy érzem, elvesztem, de az út, amin legutóbb megbirkóztam a problémáimmal, bezárult előttem. Már kiskamaszként is gondom volt azzal, hogyan fékezzem meg magam, de egy srácnál normális, ha verekszik párszor, nem? Addig mindenesetre annak tűnt, amíg tizenöt évesen le nem tartóztattak, mert egy hülyét még hülyébbre vertem. Felhúzott, én meg nem bírtam visszafogni magam, és a suli parkolójában nem csak az orrát törtem el, de pár helyen a koponyája is szépen megrepedt, a sípcsontjáról meg a bordáiról nem is beszélve...
Kiskorú lévén még fizetnem sem kellett, viszont kényszerűen dühterápiára kellett járnom, és az az igazság, hogy egy idő után sikerült meggyőzniük, hogy feladjam az ellenállásom és tegyek egy próbát. Jól tettem, azt hiszem. Alkalmazni kezdtem az életemben is azt, amit tanultam, és miután kiengedtek a gógyiból, sokáig nem volt több verekedésem. Persze, ehhez be kellett tartanom néhány új szabályt.
Például az őszinteségét. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hazudjak, soha és semmilyen körülmények között. Nekem nem megy, hogy tapintatosan ne mondjak ki dolgokat: ha elhallgatok valamit, ha bennem reked, akkor előbb-utóbb úgy keres kiutat, mint a víz, ha belefagy a csövekbe: szétrepeszti azt. A nyugalmam csak látszólgaso volt, pajzs a környezetem felé, de ha hibázok, ugyanúgy megtört volna, mint az emberek alkotta tárgyak a természeti csapásoktól. Így működik a világ. A tanultakon és az őszinteségen - a kendőzetlen, nyers valóságon - túl még valamibe kapaszkodtam: a zenébe. Ez volt az én Bermuda-háromszögem, amiben elveszhettem.
A világ nem felejtetkezett el rólam, de kellően féltek már tőlem ahhoz, hogy békén hagyjanak, és ez jó volt így.

Egy év csúszással kijártam a sulit, és dolgozni kezdtem a helyi rádióban, saját műsorsávval, bár olyan lehetetlen időpontokban, amikor nyilván a kutya sem hallgatott, de nem érdekelt. Ez volt az életem, az esszenciám, nekem tök mindegy volt, hogy rajtam kívül kit érdekel vagy nem érdekel, amíg csinálhattam. Legalábbis azt hittem... azt gondoltam, ha ott van nekem a zene, a nagy és egyetemes állandó, akkor nincs szükségem másra. A valóságban viszont még mindig a családomra támaszkodtam, az anyám és a márkakurva húgom kedvéért akartam visszafogni magam, értük lett volna érdemes jobb embernek lenni.
Amikor a szüleim bejelentették - pont a születésnapomon! -, hogy elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy elváljanak, gyűlöltem őket. És persze a fejükhöz is vágtam, de akkor és ott még ez sem segített. Sem a trash metál, amit a kocsimban nyomattam, miután elviharzottam otthonról. Hiába autóztam, hiába káromkodtam, hiába adtam ki az érzéseimet minden lehetséges módon, amit csak javasolni tudtak a terápián, a bennem tomboló feszültség nemhogy csökkent volna, inkább egyre nagyobbra hízott, míg végül ki kellett törnie onnan. Én viszont nem törtem el, épp ellenkezőleg.
Aznap éjjel nem érdekelt, hány koponyát zúzok be, nem volt értelme visszafognom magam - ugyan, kiért tettem volna meg? Magamért?! Úgyhogy kerestem a balhét. És megtaláltam.
Megtaláltam azt, aki simán lenyomott, és még annál is többet tett: plusz egy átkot adott, ha még nem lettem volna elég nyomorult önmagamtól.

Az első átalakulás után... sokkal erősebbnek, sokkal többnek éreztem magam. És sokkal zavarodottabbnak. Mikor hazaértem, látták rajtam, hogy történt valami, és rákérdeztek.
Elmondtam. Ha rákérdeztek valamire, nem hazudtam, ez megszeghetetlen szabály volt évek óta... ez védett meg mindenkit - másokat és engem is - attól, hogy rosszabbra forduljanak a dolgok, ha már amúgy is volt elég bajunk. Akkor azonban nem segített, ellenkezőleg. Jött az újabb terápia, ezúttal pszicho. Ezt viszont, a korábbival ellentétben, gyűlöltem. Semmi értelme nem volt, és ezt tudtam is, hiszen volt összehasonlítási alapom... Ha őrült vagyok is, az nem más hibája, hanem az enyém, nekem el lehet hinni. De annak a csókának bármit mondhattam volna szerintem, az se számított volna... így hát felrúgtam a szabályokat. Nem volt több őszinteség, nem volt több újrairányítás. Új kiutat kellett találnia az engem feszítő dühnek, és jobb híján azt választottam, amit minden korombéli srác választott volna: jöhetett a mámor. Előbb csak alkohol, aztán a többi... a lefelé vezető út mindig egyszerű. Tudtam, hogy amit teszek, helytelen. Tudtam, hogy saját magamat rombolom. De azt is tudtam, hogy nekem már úgyis tök mindegy, és igazán szemét dolog a sorstól, hogy ha már megőrjít, nem teszi annyira, hogy ne tudjam magamról, hogy nem vagyok normális!

Próbálok evickélni és a felszínen tartani magam, de rohadt nehéz, fogalmam sincs, meddig bírom még. Feszítenek a titkaim, és időnként muszáj leeresztenem, kiadnom őket magamból: még mindig a droggal, piával. Amire éppen van pénzem. Egyszerűbb lenne, ha hazaköltöznék, nem az albérletben tengődnék a kínomban beújított, útról felszedett sánta macskával, ami minden adandó alkalommal fúj és karmol rám, de nem akarok a családom közelében lenni, már nem. Egyedül a zene maradt változatlan az életemben. Akár tripben vagyok, akár a valóságban (már ha ez az), a lejátszó ott lóg a fülemben, és valami mindig szól, hogy elnyomja azt a kurva hangos csendet. A többi meg? Az úgyis csak látszat. Az egész világ az...

Persze mondd ezt a csajnak, aki rám akaszkodott a kocsmában, aki láthatóan osztja az őrületem - minden részét... ha nem lennénk hasonló cipőben, talán nem hinnék a szememnek, de így muszáj.
Édes kis kapcsolatunk - haha - természetesen verekedéssel kezdődött, de hogy mivel fog végződni, az egy baszott nagy rejtély, egyelőre. Valamelyikünk talán kinyírja a másikat. Hát nem lenne vicces?