Szemöldökeim a magasba szökkennek a kijelentés hallatán. B*szakszik velem odafent valaki, vagy valami soha véget nem érő rémálomba kerültem, amelyből kiút sincsen? Amiben ostoba poénokkal akarnak emlékeztetni lépten-nyomon arra az abszurdumra, hogy… Nem, ki sem mondom. Troyékat sérteném azzal, ha elhinném ezt az egész természetfeletti és vérfarkas maszlagot. Ez nem egy szaros tündérmese, hanem a valóság, amiben oltári rossz kártyákat sikerült húznunk. Őszintén szólva nem is tudom, melyikünk járt rosszabbul; ők, amiért ilyen fiatalon véget ért az életünk, vagy én, amiért kénytelen voltam végignézni a halálukat, és most abban a tudatban élni, hogy én bezzeg túléltem. Egyik verzió sem túl rózsás.
- Mondd csak, kutyának nézek ki, vagy mi? - kérdezek vissza bosszankodva, mialatt kézhátammal letörlöm a szám fölé ragadt sörhabot. Az a pillanatnyi reménysugár, amit a torkomon legördülő alkohol lobbantott bennem, egyhamar szertefoszlik, amikor rádöbbenek, hogy nem úszom meg ennyivel a lány társaságát. Viszont be kell látnom, a felkínált feles igen csak csábító, meg hát amúgy is megérdemlem a legelsőként áldozatul esett sörömért, szóval… Nem teketóriázok, felkapom a poharat, és összevont szemöldökökkel kortyolok bele a szörnyűségbe. Sosem voltam egy vodkapárti.
- Gondolom nem tudlak meggyőzni azzal, hogy nem velem akarod tölteni az estédet… Mi a neved? - kérdezem lagymatag érdeklődéssel, révén, a tudatom félig még mindig a farkasok között és a kórházban lavíroz, fogságba esve a felfoghatatlan emlékek csapdájában. Bár csak ki tudnám végre verni a fejemből annak az alaknak és a véres pofájú dögöknek a képét…

Vérfarkas, természetfeletti, vérfarkas, természetfeletti… Amióta csak kiszabadultam a kórházból, ez az átkozott két szó ismétlődik újra és újra a gondolataim között, ráadásul a legváratlanabb pillanatokban csapnak le rám, többnyire olyankor, amikor kikapcsolhatnék és pihenhetnék. Ilyen alkalom persze nem sok akad, ha nem a furcsa alak kérdései üldöznek a tulajdon elmémben, akkor a barátaim vérben úszó képei lebegnek a lelki szemeim előtt, nappal és éjjel egyaránt kísértve a tudattal, én túléltem a támadást, ők pedig nem...
Néhány napja, hogy saját felelősségre hátrahagytam a klórbűzös épületet, de azóta egy percet sem töltöttem otthon, ellenben felváltva járom a kocsmákat és bárokat, remélve, valamelyik falai között végre sikerül elinnom a fejemből az emlékképeket és a valóság felfoghatatlan mivoltát. Ide is már csupán végső kétségbeesésemben toppantam be, komoly reményeket fűzve a zsivaj és a villódzó fények egyvelegéhez, viszont alig van esélyük túltölteni az agyamat a folytonos ingerekkel, ugyanis a figyelmemet helyettük a mellettem ülő nő köti le. Hát cseppet sem azért, mert kedvem szottyant csajozással orvosolni az egzisztenciális krízisemet, sokkalta inkább, mert már a második rohadt italomat nyúlja le egyhuzamban.
- Oké, figyelj, nincsen kedvem ismerkedni, és az a sör az enyém - nem túl udvarias, tudom, de hát az ilyen csinos lányok amúgy is mindig kiszúrják a homlokomat díszítő láthatatlan gravírozást; gettóból szabadult, ergo nincs az az isten, hogy komolyan leállnának velem ismerkedni. Gondolom őt is utolérte a láz, hogy megszemlélje a társadalom legaljának életfelfogását, bár nem igazán tudom megérteni, miért nem próbálkozott valami szelídebb helyen. Hacsak… Hacsak nem őt is magába szippantotta a drogok színpompás világa. - Drog sincs nálam - morgok felé, mialatt visszahúzom a térfeléről az italomat. Nem különösebben érdekel, ha már beleivott, szerencsére nem vagyok finnyás, ellenben az irigység… Sosem tartottam magamat zsugorinak, most mégis irigy kutya módjára nyelem mohón az aranyló italt, nehogy akár egy csepp is maradhasson neki. Miután végeztem, és valószínűleg vastag, fehér bajszot kanyarintottam az orrom alá, elégedetten lecsapom a pultra a korsót, egy árnyalatnyival szebben látva immáron a világot.