A szél süvített, hollófekete hajamat rakoncátlanul emelte meg, arcomat kímélve söpörte hátam mögé, ahogy egyenesen az erősebb szellő irányába meredtem, még véletlenül sem a férfire emelve tekintetem. Nem akartam látni. Égető tekintetét pedig úgy éreztem pirospozsgás bőrömön, mintha örök életére csak azt akarná nézni, pedig poggyásza a kezében díszelgett, mint a fehér zászló, miszerint feladta. Az az egyetlen egy poggyász jelentette azt, az eljegyzés felbomlott.
- Akkor ez biztos - törtem meg a csendet, bár kérdésnek szántam. A hangsúly felvitele pedig kérdőre felesleges lett volna, mindketten tudtuk, hogy ez végleges, meg nem másul csak attól, hogy hagyom felszínre törni a kétségbeesésem és kérdezősködöm.
Bólintott. Láttam, éppen csak szemem sarkából, de láttam. Arcomra semmiféle érzelem nem ült ki, ez esetben teljesen használhatatlan lett volna bármiféle érzelem. Igaz a hullámok bennem mérgesen csaptak össze, majd lehiggadtak, mintha szemeimen át akarna a többi hullám könny formában megjelenni, majd nedvessé tenni puha bőröm.
- Tudod, ezzel megírtad a szegénységi bizonyítványod - fordítom felé a fejem, körülbelül tíz perce először. Félreismertem, ez már biztos. De egy kislánynak megengedett, hogy néha még félreértsen dolgokat, amelyek olyan egyértelműnek tűnnek, holott útvesztők voltak. Igaz, már tizenkilenc éves fejjel fel kellett volna ismernem, hogy mekkorát hibáztam vele kapcsolatban, de mégsem tettem. Magamnak sem akartam bevallani, hogy egyszer nem volt igazam. Egyszer pedig, mikor egymás mellett ébredtünk, az ágy már nem melengető és pihentető volt, hanem frusztrált érzéseket keltett, s hideg volt, mint egy zord tél. Holott nyár volt. Kihűlt a kapcsolat.
- Nem akarok még házasodni. Fiatal vagyok - magyarázta meg két szóval, hogy több éves kapcsolatunkat mi okból fejezi be, és ezzel azt is megválaszolja, miért érzem hazugságnak az ujjamon ékesedő eljegyzési gyűrűmet, amit azóta sem vettem le. Talán most kellene, de még se a lelkem, se a testem nem engedi meg ezt az érdektelenséget nekem. Ő meggondolta magát, holott huszonöt évesen illene már elkezdeni a családalapítást. Jó alapanyag lettem volna, tudom jól, de mégis félredobott, mint egy botot.
Szóra nyitom a szám, nagy lendülettel, azzal a céllal, hogy most kiadom a dühöm, a szomorúságom, minden kínom neki, de ekkor mutatóujját éreztem meg a hidegtől kiszáradt ajkaimon.
- Ne vitatkozz, eljárhat a kezem! - figyelmeztetett, fapofával. Ugyan a taxis ekkor mégis kipillantott az ablakon felénk, de én tudtam, hogy sosem ütne meg, csak a szája volt ezekben az esetekben nagy. Elcsitultam, majd bólintottam, ezzel pedig mellkasom elé fonva karjaim megfordultam, hogy bemegyek. Mindenféle elköszönés nélkül hátat fordítottam, csak mentem. A szél ugyan fújt, de hideg nem volt, mégis dideregtem, hiszen a lelkem reszketett a félelmében, hogy most mi lesz velem.

Ez a jelenet még a mai napig kísért, mint egy makacs szellem a médiumot. Éjjelente, mikor az égen csak a csillagokat látni, meg a hold különböző fázisait, mindig eszembe jut. Nem negatívumként, sokkal inkább hálásan gondolok vissza arra a percre, mikor nem hagytam magam leküzdeni, és nem függtem egy férfitől. Jönnek, s abban a pillanatban mennek is. Ez tett függetlenné, emiatt váltam a magam urává, s ez az oka annak, hogy mikor lefekszem a hatalmas franciaágyamba, nem érzem az oldalamról a szeretett személy hiánya, hanem inkább befekszem középre, s reggel úgy kelek, mint a saját királyságom uralkodója.