Nem tudtam, hogy mi uralkodott el rajtam leginkább, a fáradtság, vagy a düh. Az utóbbi két hétben alig aludtam, néhány óránál többet soha, ha egyáltalán álomra tudtam hajtani a fejem. A legtöbb időt nem is töltöttem itt, csak az utcákat, az erdőt róttam, hátha rátalálok a mocsadék illatára, vagy a nyomaira, de semmi. Hogy tervet szőtt, vagy bujkált, nem tudtam volna megmondani, mindenesetre csaknem a halálba idegesített, hogy nem találtam rá. Végeztem volna vele, semmi kétség, már csak azért is, mert piócává változott, az csak hab volt a tortán, hogy el is rabolt, megkínzott, s próbált megölni. Az egyetlen hibája az volt, hogy magamra hagyott néhány órára, bár talán mindenképp ki tudtam volna szabadulni a fogságból előbb-utóbb. S bár ezt nem vallottam volna be Dereknek, de ha ő nem tanít némi harcra, talán ott hagyom a fogam abban a kis lyukban, és leláncolva, bőröm alatt pengékkel múlok ki. Az volna a szégyen, ebben az esetben akár a vámpírok elé is vethetik a tetememet, rendes temetést nem érdemelnék, ha épp a piócák vetnének véget az életemnek. Belegondolni is rossz volt, a gyomrom felfordult, a spagetti illata pedig csak rontott a helyzeten. Grimaszolva kaptam a férfire a pillantásom, aztán felnevettem. Neki is eshettem volna, nem ez lett volna az első, hogy annyira felbosszant, hogy megpróbálom legyűrni, de a fáradtság tényleg maga alá temetett. Nem voltam annyira ingerült, mint általában, bár még így is olyan feszült voltam, mint három másik ember együttvéve. - Emberi oldalam? Ez jó vicc volt, Derek. Ha van emberi oldalam, az csak a nővéremnek köszönhető. Ha ő nem lenne, még ennyire sem lennék civilizált, szóval... köszönd neki. - vontam vállat, hiszen ha Vic nem lenne, talán az erdőben élnék egy kicsiny kunyhóban, távol az emberektől. Sőt, ha nem volna Vic, nem számítana, hogy embereket, vagy vámpírokat ölök. Mert a bennem lakozó fenevad - és nem a farkasra gondolok -, ami pusztán sötétségből áll össze, csak vérre vágyik, áldozatokra, gyilkosságra. Mindegy neki, ki, vagy mi az áldozat, ameddig ki tudom oltani belőle az életet.
Fogalmam nem volt, hogy mi baja Dereknek, felbosszantottam, vagy csak nem érdekli a problémám, nem tudtam kiigazodni rajta. Másokon is csak azért tudtam, mert vérfarkas létemre éreztem szagokat, jobban tudtam olvasni a jelekből, de arcokról leolvasni érzelmeket... ahhoz mindig is hülye voltam, még átváltozásom előtt is. Azóta pedig rengeteg minden változott, évek teltek el, arra sem emlékeztem, milyen érezni, milyen halandó lányként élni, átlagos problémákkal, normális családdal. Derek szavai csak úgy tompán jutottak el hozzám, hallottam, de nem igazán értelmeztem, csak legyintettem. Az ételre utalt azt hiszem, hogy szolgáljam ki magam, viszont nem érdekelt. Amúgy sem tudtam volna egy falatot sem eltuszkolni a torkomon. Próbáltam Josh fejével gondolkodni, ami egyrészt lehetetlen volt, mert már nem ismertem, és csak homályosan emlékeztem arra, milyen is volt ő emberként, milyenek voltunk mi, barátként, majd fiatal szerelmesekként. Az érzést végképp nem tudtam felidézni. Másrészt undorító volt egy vérszívó fejével gondolkodni, de valamit ki kellett találnom. Talán vissza kellett mennem a városba, hátha ott elcsípem még halovány szagát annak a rohadéknak, vagy megpróbálni megkeresni azt a helyet, ahol fogvatartott egy ideig. Próbáltam felidézni a helyet, közben alig tűnt fel, hogy a férfi már ott se volt a konyhában, először a hűtőajtó csapódott be, azután a szobája ajtaja, én meg még mindig csak ültem ott, könyökömmel a pulton támaszkodva. Olyannyira belemerültem a gondoltaimban, hogy csaknem szívrohamot kapva ugrottam fel a székről, amikor magam előtt láttam támadásra készen a vámpírt. Egyenesen a szemébe néztem, a vörös szempárba, a megnyúlt szemfogakra, az ismerős, mégis idegen arca. Elaludtam. Megszédülve támaszkodtam meg a pulton, olyan hirtelen ugrottam fel, de az órára nézve sem sikerült kitalálnom, mennyi időre nyomott el az álom. Fogalmam sem volt, mikor érkezett meg Derek, teljesen elveszítettem az időérzékemet. A szobája felé pillantva viszont az ajtót nyitva találtam, a fürdőből viszont halk szöszmötölés hallatszott ki. Elindultam az említett helyiség irányába, nagyot ásítva, s ahogy elértem az ajtóhoz, kinyújtózkodva támasztottam tenyereimet az ajtófélfa tetejére, elgémberedett izmaimnak kifejezetten jó érzés volt. - Szóval... Még mindig morcos vagy, amiért elrabolt egy vámpír, és majdnem megölt? - léptem hozzá közelebb, direkt kiemelve az utolsó néhány szót, csak hogy leessen neki, hülyeségen akadt fent, és hogy emiatt nincs oka haragudni. A poklot jártam meg, ő pedig felháborodik, nehogy idevezessem a korcsot. Legalábbis nekem ez jött le az egészből, néha tényleg nem tudtam rajta kiigazodni, hiszen az arckifejezése jóformán sosem változott meg, csak és kizárólag akkor, ha dühös volt, és még akkor sem volt túl nagy eltérés. - Amúgy felébreszthettél volna. Meddig voltam kiütve? Nem érek rá erre, el kell kapnom egy vámpírt. - Mellkasára helyeztem a tenyeremet, már ha nem hagyott maga mögött, már megint. Talán túl sok érzelem nem bújtmeg bennem, de igenis hiányzott a férfi társasága, mert hát, másik pasit ugye nem volt időm keríteni, aki kielégítené a testi szükségleteimet, olyannyira lefoglalt a vámpír felkutatása. No meg aztán ki tudja, hogy reagált volna egy másik fickó illatára. Azon is úgy kiakadt, mint az elrablásomon? Az volna még valami!

821 szó -  
@

Dühített, amikor ennyire halál nyugodtan állt minden eseményhez. Ilyenkor tényleg olyan volt, mint egy robot. Nekem sem voltak érzéseim, illetve csak Victoria irányába tanúsítottam némi szeretetet, de még annak is a nagy része megjátszott volt. Dühöt viszont rengetegszer éreztem, az volt az egyetlen érzés, ami még régről megmaradt. Derek meg volt róla győződve, hogy néha túlreagálom a dolgokat, és lehetnék sokkal nyugodtabb, de természetemből adódóan erre képtelen voltam. Én nem tudtam úgy viselkedni, mint ő, de nem gondoltam, hogy ez rossz lenne, vagy hogy ő emiatt jobb ember lenne nálam, jobb harcos. Őt nyilván valami egészen más motiválta az életben maradásra, a küzdésre, míg engem sokszor a harag vezényelt. De nem számított, ő csak tapasztaltabb volt nálam, olyan volt, mint egy katona. Én sokkal emberibb voltam nála, már ha egyáltalán ezt a jelzőt rám lehet aggatni. Az életstílusával viszont sajnos teljes mértékben egyetértettem. Ámbár Victoria addig nem maradna nyugton, míg meg nem találna, a kamu baleset, és a névváltoztatás viszont nem volt ínyemre. Egy szeletet meg akartam tartani a régi önmagamból, még ha ez teljesen ellentmondásos is volt a viselkedésemmel. Azért néha jó volt visszatérni a nővéremhez, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha engem is éppúgy örömmel töltene el, hogy kettecskén összeülünk, ha már csak mi vagyunk egymásnak. Részben tényleg érzek valami furcsa, kevésbé kellemetlen érzést a közelében, mert bár a szeretetem kimutatni nem igazán tudom - inkább csak megtanultam normális testvérként viselkedni a közelében -, a kötődésünket attól még érzem, és tudom, hogy ő is érzi. - Mindig elismétled. Én pedig mindig elmondom, hogy nem érdekel a véleményed. Ebben a témában nem. Szüksége van rám, nem fogom ezt megtenni vele. Miattam veszítette el az idióta bátyánkat. Nincs... bűntudatom, félre ne érts, Lance egy seggfej volt, de arra már rájöttem, hogy az emberek hogyan reagálnak az ilyesmire. Ha helyettük döntesz. - ingattam a fejem, képtelen voltam erről tovább beszélni. Én is meg akartam tenni. Átváltozásom, és önmagam elvesztése után meg akartam tenni. Csak úgy elsétálni, szó nélkül, vagy talán a fejéhez vágni néhány mocskos, igazságtalan dolgot, hogy meggyűlöljön. Valami mégis visszatartott. Megpróbáltam, én tényleg, de az a kötődés... nem tudtam megtenni. Az egyetlen kapcsolatom az emberségemhez ő, néha emiatt nagyon utálom is, ám sajnos nem tehetek ellene semmit. Magához láncolt, örökre a testvére maradok, akkor is, ha én néha inkább kiszállnék, hogy az a szörnyeteg lehessek, aki valójában vagyok. Mindenfajta szeretet és törődés nélkül. Nehéz érzelmeket kényszeríteni magamra, néha borzasztóan nehéz, de idővel megszoktam, s már kevésbé érzem úgy, hogy hányni akarok, ha megölelem, vagy rámosolygok - még ha ilyenkor egy részem élvezte is a meleg, biztonságot nyújtó karjait, amik gyerekkoromban, egészen kicsiként még boldogsággal töltöttek el. Neki szüksége van erre, és kicsit nekem is.
Sosem értettem, hogy képes ennyit pepecselni az étellel. Ha rajtam múlt volna, mind a ketten fagyasztott, mikrózható ételen élnénk, vagy nyers húson. Engem nem túlzottan érdekelt, hogy milyen íze van annak, amit a gyomromba küldök, a rágás is épp elég időmet vette el. Ebből a szempontból tényleg olyan voltam, mint egy vadállat. Azt ettem, amit találtam, telihold idején emiatt kifejezetten élveztem, ha vadászhatok. Az állatok nem vesződnek olyan ostobaságokkal, mint főzés, vagy az étel ízesítése. Persze, néha azért jól esett a fűszeres sült hús, vagy az ilyen vacak olasz kaják, mint a spagetti, vagy a pizza, de nem tudtam úgy élvezni az ízeket, mint más. Gyerekkoromban talán ez is másképp volt, a süteményeket például kifejezetten szerettem, emlékszem rá. Ma már csak a fagyi az egyetlen édesség, amit élvezettel meg tudok enni anélkül, hogy öklendezni támadna kedvem. Kétség sem fér hozzá, valami nagyon elcsesződött nálam az átváltozásommal. - Ha utána eredsz, én utánad eredek. Az a vámpír az enyém. Nem teheted rá a koszos mancsod, megértetted?! - förmedtem rá, s két másodperccel később már tudtam, hogy csak az agyamat húzta, csakhogy akkor már késő volt. Feszült voltam, így még a nyilvánvaló sem esett le. Aludni akartam, de még ahhoz sem volt erőm, hogy a székről felkeljek, és a hálószobába vonszoljam a seggem. Vagy talán csak kedvem nem volt hozzá. Az utóbbi heteket egyedül töltöttem, szükségem volt valaki olyan társaságára, aki hasonló volt hozzám, talán túlságosan is hasonló.. Felsóhajtottam, és elnyomtam egy ásítást. Derek még nálam is jobban kiakadt, jóllehet, nem túlzottan látszott rajta, de hát ő már csak ilyen kibaszottul idegesítően higgadt volt. Általában mindig. Azonban láttam rajta, hogy erősen küzdenie kell saját magával, hogy ne fakadjon ki ennél jobban, mert ha elengedi magát, talán még a torkomnak is esik. Direkt nem feleltem, megvártam, míg az utolsó kérdést is kiböki, hadd dühítse csak fel magát. Kifejezetten élveztem, ahogy a saját segge miatt aggódik. A morgásai hallatán majdnem kiszaladt belőlem egy nevetés, de egy sejtelmes mosolyt engedtem csak meg magamnak, ahhoz túlságosan feszült és fáradt voltam, hogy jóízűen nevetgéljek rajta. - Nyugi van, hé! Mennyire nézel te engem idiótának? Szerinted tényleg annyira hülye vagyok, hogy idecsaljak egy vámpírt? Elrejtőzött. Nem találtam sehol, szóval nyilván valahol bujkál, amióta megszöktem. - kezdtem magyarázni, nyugodtan, szép lassan. A nevet nem szívesen osztottam meg vele, féltem, hogy majd ő ered a vámpír nyomába, pedig ő az én prédám volt. Nem az övé, ebből nem akartam engedni. De azt sem akartam, hogy kiboruljon rám, a férfi hisztihez most végképp nem volt türelmem, így hát folytattam. - Josh. Gyerekkori... talán a barát a legjobb szó rá. Évek óta nem láttam, azt sem tudtam, hogy vámpírrá változott. Ő nyilván tudomást szerzett rólam, de az is lehet, hogy csak véletlenül botlott belém. Mindenesetre látszólag gyűlöli a fajtánkat, s most már engem is, mert azzá váltam. Mintha én a vámpírrá válása miatt nem tekerhetném ki a nyakát, puszta szórakozásból. Ki érti ezeket a piócákat... - forgattam a szemeimet, és nyilván teljesen utolért a fáradtság, mert a mondandóm végén csak legyintettem egyet. Még fel sem bosszantottam magam, ahogy arról a kreténről meséltem, pedig borzasztóan felcseszte az agyam két héttel ezelőtt, s azóta is csak bosszant a bujkálásával.

973 szó -  
@

A pillantása miatt kedvem támadt betörni az orrát, de ahelyett, hogy felé lendítem az öklöm, csak hangosan felmordulok. Nincs értelme, gyorsabbak a reflexei nálam, csak egy értelmetlen harcot indítottam volna el köztünk, amiben talán én maradok alul, bár... Amennyire ő precíz volt, én épp annyira vad. Néha pedig a farkas ösztönökre hallgatva ügyesebb az ember, mintha holmi katonai kiképző szarságot alkalmazna. Talán az igazi, halandó embereknél beválik a sok tréning, és kiképzés, de az állatoknál ez egészen másképp működik. Ha Derek valaha is túlságosan felbosszantana, anélkül tépném fel a torkát, hogy esélye volna védekezni, vagy akár csak megmozdulni is, de az indulataim olyan mértékben még soha nem szabadultak el, kivéve vámpírok közelében. Farkasok és emberek társaságában ösztönösen visszafogtam magam, Victoria mellett megtanultam nem másokra szabadítani a poklot. A morgásom lassan elhalt, és összeszorítottam az ajkaim, hogy ne mondjak semmit, ám néhány másodperccel később mégis szólásra nyitottam ajkaimat. - Utálom, amikor ezt csinálod. Tudálékos seggfej vagy. Nincsenek érzéseid, szóval nem tudod felismerni másokét sem. Hiába a kifejlett érzékszervek... Egy valakivel én, ellenben veled, igenis törődöm. A nővéremet nem akarom ennek a szarnak a közepén látni, szóval igen, félek, hogy baja esik. A saját bőröm rohadtul nem foglalkoztat! - förmedtem rá, de a hangom nem emeltem fel, inkább rámordultam, mintsem kicsaptam a hisztit. De ha az érzéseimmel basztatott, kinyílt a bicska a zsebemben. Még, hogy félek! Már régen nem éreztem félelmet, még akkor sem, mikor ráébredtem, hogy Lance halott, vagy amikor Josh fogvatartott. Egyedül a harag tudott eluralkodni rajtam, a félelmet szó szerint nem ismertem már évek óta. Mintha kiveszett volna belőlem. Miközben figyeltem, hogy Derek főz, elgondolkodtam rajta, hogy akár én is lehetnék olyan, mint Vic. Főzőcskézhetnék, leköthetne a takarítás, de én csak és kizárólag akkor csinálom meg a házimunkát, ha nagyon szükséges. Az evéshez például ha lehetett, nem használtam se tányért, se evőeszközt, a mosásnak pedig akkor álltam neki, ha nem volt egy tiszta göncöm sem. Mások ezt trehányságnak neveznék, de valójában mindig makulátlan rend volt körülöttem, csak nem voltam képes minden nap ugyanazt csinálni. Kiborított, ha a lakás foglya voltam. Ahogy az ujját a szájához emelte, egy borzalmasan idegtépő hang kíséretében, újra kiszaladt belőlem egy morgás, és gyilkos pillantással bámultam rá egy teljes percig biztos, mire egyáltalán eljutott a tudatomig, hogy miféle szavakat intézett hozzám. Figyelni kezdtem rá, miközben letelepedtem a konyhapulthoz egy székre, és könyökölve, államat megtámasztva figyeltem, ahogy tesz-vesz a kaja körül. A gyomrom megkordult, de a mondandója jobban érdekelt egyelőre, mint az evés. Egyelőre. - Ez izgalmasan hangzott. Legközelebb veled megyek. Hiányzik a közös vadászat, pedig tudod jól, egyedül jobban szeretem. Magányos farkas vagyok. - jegyeztem meg felsóhajtva, állatias vigyorral a képemen. - Szuvenírt hozhattál volna. Egy levágott kart, vagy egy fejet... - szórakoztam vele, mert hát isten mentsen meg minket attól, hogy a piócák darabjait őrizgessük épp itt. Ha elégetjük őket, azzal mindenkinek szívességet teszünk, én mondom. Hirtelen ledöbbentem, ledermedve meredtem a férfire, ahogy kinyúlt az irányomban, és ujjával megérintette az arcomat, pontosan a szemem alatt. Elhúzódtam tőle, miközben összevont szemöldökkel még mindig őt néztem. - Hé! - mordultam, és ingerültségemben fogaim előbújtak, teljes valójukban, ebből sejthettem, hogy tekintetem is aranyba fordult. Kész csoda volt, hogy nem kaptam a keze felé fogaimmal. Túlságosan fáradt, ingerült, és feszült voltam ahhoz, hogy uralkodni tudjak magamon. - Nincs semmi bajom! Csak kurvára dühít, hogy nem találom sehol. Mintha a föld nyelte volna el. Meg fog fizetni azért, hogy elrabolt! - robbant ki belőlem morgások kíséretében, így szemei újra felvillantak, kezemet pedig leemeltem a pultról, mielőtt karmaimmal szétcseszem a konyhabútort. Az szintén értelmetlen harcot robbantana ki köztünk. Nem akartam neki elárulni, hogy elrabolt egy vámpír, mert nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de az ismerős arc egy pillanatra megzavart. Különben sem számított, mert ahogy a karmaim közé kerül a rohadék, apró darabokra fogom cincálni, újra, meg újra, meg újra, amíg meg nem unom, és lángra nem lobbantom.

638 szó -  
@

Derek nem hiányzott. Soha nem éreztem a hiányát, még akkor sem, amikor egy hónapig távol voltunk egymástól. Az érzelmek nem játszottak fontos szerepet nekem, vagy azért,
mert pszichopata jellemmel rendelkezem, vagy azért, mert... valami elromlott. Kisgyerekként még éreztem, meg mertem volna esküdni rá, hogy Josh-t is szerettem, aztán valami megváltozott. Valami történt, az átváltozásom után, azt hiszem. Hiszen Lance-et is sokszor utáltam, nem mindig jöttünk ki jól egymással, a testvéri civakodásoknak jóformán sosem volt vége, de nem hittem volna, hogy így végződik a kapcsolatunk - az ő halálával. Victoriát irigyelhetném is, amiért ő kimaradt az erőszakos génekből, de amint rákaptam a vér "ízére", többé nem akartam lemondani róla. A gyilkolás, az agresszió a véremben van, bár erről sajnos már csak a szüleink halála után szereztem tudomást. Egész idő alatt titkolták előttünk, bármelyikük is volt a hordozója a génnek, nem könnyítették meg a helyzetemet, amit egyáltalán nem bánok. Emiatt lettem ilyen elcseszett lélek - ha egyáltalán van még lelkem, és nem kaparintotta meg az ördög magának, ezzel vip jegyet biztosítva a kénköves pokolba -, amit megtanultam élvezni elég hamar.
A közös vadászat persze hiányzott, amiben igencsak ritkán volt részünk. Én nem túlzottan szerettem a társaságot, néha egyáltalán nem kívántam senkit a közelembe, vagy ahogy mondani szokás, a hátam közepére se. Néha azért szükségem volt az agresszivitás ezen formájára, közösen kiadni a haragom valakivel, a fegyverek használata egyszerre nyugtatott meg, és hozott izgalomba. No, persze nem annyira, mint a farkas alakban való öldöklés, mert ahhoz semmi sem volt fogható. Felmorrantam, amikor megragadott, majd berántott a raktár épületébe, s amint bezárta az ajtaját, felé fordultam, igencsak dühös ábrázattal. -Eltöröm a kezed, ha még egyszer így fogadsz! - Általában nem így köszöntöttem, bár a hasonló beszéd megszokott volt nálunk. A feszültség azonban már kezdett az őrületbe kergetni, nem véletlenül nem látogattam meg a nővéremet se. Igaz, a veszélyt se akartam a fejére hozni. - És nem félek. Aggódom. - sóhajtottam fel, és ahogy elindult fel az emeletre, követtem, bár nem azért, mert kíváncsi voltam a beszólásaira, vagy a morgolódására. Volt elég bajom nélküle is, most nem igazán akartam a közelében lenni. Bár itt laktam, az általa kialakított búvóhelyén, úgyhogy sok választásom nem volt. Úgy terveztem, bedőlök az ágyamba, miután magamra zártam az ajtót, hogy pihenhessek, de a kíváncsiság fúrta az oldalamat. Ha városon kívül vadászott, vagy fegyvereket árusított, nem sűrűn mentem vele, a várost azért szerettem, talán ez volt az egyetlen hely, amihez kötődtem. Néha azért jó volt kikapcsolódni, vele tartani, ám Vicet féltettem annyira az utálóimtól, hogy ne hagyjam a városban egyedül, ő jelentette nekem a kapcsolatot az emberekhez, és valahogy a szívembe férkőzött, úgy, ahogy más arra sosem volt képes. - Szóval? Milyen volt az utad? Hány vámpírt öltél meg? - kérdeztem csillogó szemmel, legalább addig se foglalkoztam a vámpírral, aki a nyomomban volt, vagy akinek én voltam a nyomában. Bár biztos voltam, hogy Derek majd visszatér rá, de ha nem, nekem az is tökéletesen megfelelt. Szoktunk kommunikálni egymással, viszont nem mindig voltunk vevők a másikra, én jelen esetben egyáltalán nem voltam alkalmas beszélgetésre, csak szitkozódásra, vagy arra, hogy a gyilkosságokról hallgassam a történeteket. Egy levágott fej, vagy aprított végtagok... igazi tündérmese volt számomra!

522 szó -  
@

Még csak két hét telt el azóta, hogy a nyavalyás vámpír, aki egykor a barátom volt, akit annak idején talán még szerettem is gyermeki szerelemmel, elrabolt. Megkínzott, megpróbálta a poklot is megjáratni velem, de nem talált emberére. Azt viszont elérte, hogy ne tudjak aludni miatta, hogy állandóan a vállam mögé tekintgessek, a levegőbe szimatoljak, vagy hogy idegesen töltsem a napjaimat - a kelleténél jobban is. Nem féltem tőle, ó, ilyesmiről szó sem volt! El akartam kapni, szétrúgni a tetves seggét, apró darabokra cincálni, és a drámai hatás kedvéért, felgyújtani a darabjait, mikor ő maga még él és lélegzik. A fejemben számtalan terv lejátszódott már, valami kreatív kínzási módot próbáltam keresni, csak hogy érezze a törődést, avagy a felé irányuló gyűlöletemet. Pengék a bőröm alá, ha, Josh? Csak ez kattogott az agyamban, éjszakánként forgolódva képzeltem magam elé a szenvedő arcát, a kiáltozása a fülemben csengett, túlságosan izgatott voltam a gondolatra, hogy gyilkoljak. Nem voltam Victoria közelében pontosan tizennégy napja, a hangpostám tele volt az üzeneteivel. Egyet sem hallgattam le, csupán egy sms-t küldtem neki, hogy minden rendben és ne aggódjon. Éltem, mert még egy kibaszott vámpír sem tud végezni velem. Főleg nem egy olyan ostoba, érzelgős pióca, mint ő. De a nővérem közelébe nem mehettem ilyen állapotban, semmi pénzért nem buktattam volna le magam előtte, talán még akkor sem, ha az életem múlna rajta. Senki mást nem helyeznék soha saját magam elé, csak őt, az egyetlen embert, akihez még kötnek - halvány - érzelmek, az egyetlent embert, aki jelent valamit számomra.
A külváros felé vettem az irányt, a búvóhelyünkhöz, a menedékházhoz, a fegyverraktárhoz. Megannyi elnevezést tudtam volna találni erre a helyre, de az otthon nem szerepelt köztük. Nekem nem volt otthonom, csak egy lakás, ahová Vichez járhatok, és egy másik, ahol álomra hajthatom a fejem. Személyekhez sem tudtam kötődni, egy épülethez végképp nem fogok. A bejárathoz érve rögtön megéreztem az ismerős illatot, a farkas jellegzetes szagát, a pézsma, a föld illatát, és azt az egyedi aromát, amiből be tudom azonosítani Dereket. Itt van, vagy legalábbis itt volt nemrégiben. De nem méltattam figyelemre, megálltam a bejárat előtt, a levegőbe szimatoltam, a vámpír jelenlétére számítva, mert amilyen egy rohadék, még képes, és idemerészkedik. Nem volt itt, amitől ha lehet, még feszültebb lettem, mert ha nincs itt, az azt jelenti, hogy bárhol lehet. Felsóhajtottam, és morogva tártam ki a raktár ajtaját, ám nem mentem be. - Nem akarod idevonszolni a segged?! - szóltam be a raktárba, félig kiabálva, hogy az a dög meghallja a hangom. Nem volt problémám Derekkel, jó volt vele elütni az időt, a társasága kellemes volt, de persze érzéseket még ő sem tudott kiváltani belőlem. Az utóbbi időben viszont az ő jelenlétét is alig voltam képes elviselni, inkább a raktárunk közelében sem voltam, csak aludni, és néha edzeni jártam haza. Kezdett elmenni a maradék józan eszem is ettől a hajszától, de a nyomára kellett bukkannom. Más opció nem létezett.