Szerettem együtt lakni a klánnal; amolyan hamis „család” érzetet keltett. Még akkor is, ha nem kifejezetten kedveltem mindenkit.
Most mégis kellemes megnyugvással töltött el a ház üressége. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor végre egyedül voltam otthon, az egyedüllét csendes békessége átjárt és hálát adtam minden pillanatért, amit anélkül tölthettem, hogy más neszezését hallanám.
Mire használtam ezt az időt? Mászkáltam.
Kimozdultam a szobámból, amit nem teszek túl gyakran, amikor a házban nyüzsögnek… nos, „nyüzsögnek”, ne túlozzunk, de kerülöm a kerülgetést. Végre ráérősen mentem végig a folyosón, simítottam végig a falat, megálltam, körbenéztem olykor. Milyen más egy épület, amikor nem tölti meg élet.
Békés halott.
Egy belső késztetés nyittatta ki velem apám szobájának ajtaját; vonakodva nyomtam le a kilincset, és legalább olyan óvatossággal mozdítottam befelé az ajtót, mintha arra várnék, valami rám ugrik mögüle.
Nem mentem be; csak álltam ajtóban, ujjaim a kilincsre fonódva, és néztem, néztem az apám szobáját és úgy éreztem, mintha legintimebb titkát látnám. Bármennyire is utáltam, akkor is ő volt a „hősöm”, olyan megközelíthetetlen, olyan eszményi volt mindig… és ő is csak egy a sok közül, olyan, mint én vagy te, gyarló, öröklétű, de halandó. Ha valaki nagyon szerencsés.
Különös melegség áramlott végig testemen, ahogyan ott álltam a küszöbön és éreztem, ahogyan illata, lénye belengi a szobát. Nem akartam, hogy bárkinek is sikerüljön végezni vele, ő mégiscsak…
Valami megváltozott.
A ház kisugárzása, mint mikor követ hajítanak a tó nyugodt vizébe. Már nem voltam egyedül, eltűnt az otthon érzet. Óvatosan, hang nélkül csuktam be a szobaajtót és lábujjhegyen indultam végig a folyosón, hogy utánajárjak, ki érkezett. Már nem voltam egyedül; egy idegen van a házunkban.
Figyeltem minden egyes lefelé tett léptemre, míg leértem a földszintre, a fal mellett haladva próbáltam kiszagolni, ki az. Nem ember volt, különös érzés fogott el, olyan, amit akkor érez az ember, ha megérzi gyerekkori kedvenc teájának illatát. Nosztalgikus.
Mégsem ismertem fel, tehát nem, hogy megnyugtatott, inkább fokozott óvatosságra intett az érzés.
A konyhához vezetett; gyorsabban értem oda, akaratom ellenére be akartam lépni a szobába, sürgető érzés ragadott magához. Izgatott kisgyerek módjára léptem a küszöbre, hogy szembetaláljam magam vele. Lefagytam, éreztem a testemet elhűlni, ahogyan képfoszlányok rohamoztak meg a jóképű arc látványától, a mellkasom nyomott, a szemembe könnyek gyűltek, bármennyire kevésszer is sírtam életem folyamán. Nem tudtam, mi zajlik le bennem, de úgy éreztem az agyam felrobbant, mint a túl sokáig mikrózott kaja és most a fülemen folyik ki a darabkás massza; talán most először életem során nem jutottam szóhoz.

A Johannával folytatott macska-egér harc, sajnos jóval tovább tartott, mint általában. Azt a nőt egyre nehezebb lerázni, minden évtizedben talál egy új módszert arra, hogy rám ragadjon. Ő az egyetlen, aki mellett tartósan én vagyok a menekülő egér. Egyrészt piszkosul frusztrál a viselkedése, de megölni mégsem akarom. Egy lény, aki bármit megtenne a kedvemért, még jól jöhet. Ő pont ebbe a kategóriába tartozik. Annyira szeretne valamilyen hamis „családi” illúzióba menekülni a rideg valóság elől, hogy még én is megfelelnék neki. Pedig lássuk be, már emberi életünk során sem voltunk jó testvérek. Összesen két dologban hasonlítunk csak, először is, ugyanaz az apánk, másodszor pedig, ő is csak egy fattyú, egy szeretőnek a gyermeke. És itt véget is ér a sor. Az édes kis Johanna, nem is tudom miképp maradt eddig életben, ebben a kegyetlen világban. Ki nem állhatom az ilyen nőket! Most mégis mérföldeket utaztam, hogy magam mellett tudhassak egy hasonlót. Bár némiképp más a helyzet, hisz ő jár nekem. Mivé lenne a világ, ha már az adósságokat sem hajtanánk be? Ezzel a gondolatmenettel a fejemben állok meg egy nagyobb kapu előtt, pár percig a környezetet szemlélve. A kis besúgóm szerint, ilyenkor üres a fészek, csak Freya van itthon. Azért fő az óvatosság, hisz ezek a mai fiatalok, annyira hevesek. Előbb tépik le a fejed és csak utána kérdeznek, holott ez épp fordítva volna célravezető. Ráadásul képtelenek átérezni a kínzás örömét! Határozottan nem kellene hívatlanul becsörtetnem egy ilyen helyre, de ha egyszer bent van valami, ami az enyém, nincs sok választásom. Vajon, mennyire volna nehéz kiirtani egy klánt? Ez olyasmi, amit még sohasem próbáltam. Lehet, hogy szórakoztató lenne? Mint egy kirakós, csak fordítva. Szét kell szedni a darabokat. Eme kedvemre való gondolatmenetet viszem tovább, miközben biccentek az elém sietőnek, aki van olyan kedves, hogy gyorsan elmagyarázza, mit hol találok az épületben, majd elsiet. Mire nem jó egy besúgó, igaz? A konyhába már egyedül lépek be, és ha már ennyit utaztam, ki is szolgálom magam. Még a klán kifosztása opciót sem pipálhattam ki, de most, jó úton járok. Alapjába véve nem szeretek ezekkel az eszementekkel foglalkozni, mégis csak többen vannak, mint én. Azért teljes nyugalommal foglalok helyet és még az asztalon heverő újságba is belelapozok. Tudom, hogy a nő, rám fog találni. Meg fogja érezni, hogy nincs egyedül, mert ha mégsem, akkor ő a legpocsékabb vérszívó, akivel valaha dolgom volt. Nem is kell sokáig várnom, hogy az ajtón belépve sóbálvánnyá váljon.
- Szép napot kedvesem! Ugye emlékszel még rám? – Emelem poharam felé, miközben tekintetem lassan átvizsgálja teste minden elém táruló részletét. Talán még szebb is, mint az emlékeimben.  Tincsei közt átszűrődő fénytől angyali megjelenést kap, holott attól nem is lehetne messzebb. Látványától, valami megmozdul bennem, de ez egy olyan érzés, aminek nem szabadna léteznie.
- Nagyot csalódtam benned! Mi ez a klánosdi ? Nem vagy te kutya, hogy falkában élj, sem őrült halandó, aki szektába menekül a valódi élet elől. Sok mindent kell még tanítanom neked! – Lassan felállva közelítek felé, majd az asztal sarkánál mégis megállok és keresztbe font karokkal nézek le rá. A túlzott közelség, nem vezet jóra.

Forróság öntötte el az arcom, majd lekúszott a nyakamon, szétáradt a mellkasomon és megtöltötte a gyomrom; amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment, fagyos hideg vette át a helyét. Mintha megfagyott volna a vérem, a szívem, a lelkem.
Az ismerős idegen hangjába beleborzongtam, végigfutott a gerincemen, csigolyáról csigolyára. Nem reagáltam a kérdésére, még a megszólításra sem; sosem szerettem, ha becézgettek, mégsem tettem szóvá sose. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Persze, hogy emlékeztem rá. Most már igen, most már sokkal pontosabban, az eddig homályos, szétömlő emlék élesedett, minden képkocka megtalálta a helyét, és ott állt ő, az akkori lakásunkban, és olyan magas volt, és olyan jóképű, és olyan eszményi. Ott és akkor nekem adta a legértékesebb ajándékot, ami csak létezett.
Aztán eltűnt.
A kioktatására felhorkantam, ugyan akkora erővel rántott ki abból a tétlen, szinte sokkos állapotból, amekkorával beletaszított az érkezésével. Kihúztam magam és már nem azzal a meglepett riadtsággal néztem rá, mint eddig; magabiztosan vettem fel a szemkontaktust és emlékeztettem magam, hogy ez egy idegen, a mi házunkban. Semmi joga nincs itt lenni.
- Elkéstél – törtem meg a némaságomat, meg sem rezzentem, mikor felém indult, pedig (saját magam legnagyobb meglepettségére) igencsak koncentrálnom kellett, hogy ne húzzam összébb magam, vagy mozduljak valamerre. – Már semmi közöd hozzám – léptem közelebb hozzá, kifejezéstelen arccal néztem a szemébe; szinte láttam felém hajolni, ott és akkor, kétségkívül megnehezíti, hogy ne üljenek ki az érzéseim az arcomra. Próbáltam olvasni a rám szegeződő szempárban, ugrásra készen, ha bármiféle mozdulatot tenne felém, és nem tudtam, mit látok visszatükröződni.
- Most pedig jobban teszed, ha eltűnsz innét – vontam fel a szemöldököm; még sosem volt dolgom nálam idősebb vámpír ellen, egy az egy ellen és valamiért megrémiszt a gondolat, hogy pont vele kelljen, de egy pillanatra sem tántorodnék vissza az eshetőségtől. Mitől tartok? Több korabeli vámpírral találkoztam már, a legtöbbnek hasonlóan ijesztő a kisugárzása, de egyik sem különb. Ő sem más. – Ha még egyszer belépsz ide, ki már nem jutsz.
Jó ötlet fenyegetni? Nem. Szükséges? Igen.
Ha elterjed a híre, hogy valaki csak úgy bejöhetett a Ross klán házába, ki tudja, mik lesznek a következményei és bár annyira sosem ragaszkodtam hozzájuk, ezt nem engedhettem. Sem azt, hogy összezavarjon és felfordítsa az életemet, a mi ügyünk lezárult ott és akkor, amikor hagyta, hogy egyedül küzdjek meg az átváltozás utáni időszakkal.
Jogosan hibáztatom ezért? Talán. Apámat kellene? Őt is ugyan úgy okolom.