- Lionel Eduard FitzRoy, te átok! Miért hozol bajt a fejünkre, mond? Mi végre kell elviselnem makacs engedetlenséged minduntalan? Ideje felnőnöd gyermekem!- Anyám velőtrázó hangján hisztérikus kirohanással ront rám a lakosztály bal szárnya felől, figyelembe sem véve a cselédsereg élénk érdeklődését. Az biztos, hogy a családom, a legfurcsább ebben a hatalmas világban. Megbotránkozni és megbotránkoztatni itt a legelőkelőbb időtöltés. Bár vitába szállni nem óhajtok, mégis felpillantok a nőre, aki egykor életet adott nekem, mintha érdekelne minden egyes szó, melyet nekem szán. Ennyivel tartozom a csodás gyermekkoromért, mert bár szoros gyeplők fogtak, sose szenvedtem hiányt semmiben sem.
-Miért pöröl velem kedves anyám? Hiszen én csak egy porszem vagyok a királyi udvar hatalmas sivatagában. Kérem, törődjék inkább a fivéreimmel! Charles és George már égnek a vágytól, hogy őfelsége megajándékozza őket egy csodálatos nő társaságával. Én viszont, nem kívánok megnősülni! – Egy feleség, csupán kolonc volna nékem. Házasságom egyébként is csak holmi üzleti fogás. A hatalmas II. Károly az apám, ha jól tudom, na de ez valami olyan, amit sose tudhat az ember igazán. Mégsem vagyok még a trón közelében sem és nem is leszek soha, hisz anyám Barbara Palmer, csupán szeretője az uralkodónak. Arról már nem is beszélve, hogy ha fattyú örökölhetné a trónt, akkor is a lista legvégén kullogom ifjonti korom végett.  Így hát, semmi értelmét nem látom annak, hogy rabigába döntsem fejem.
-Ó, hát mégis van nyelved drága fiam? Már rég azt hittük, hogy megnémultál! Mélabús ábrázatod és hallgatagságot bármely asszony kedvét lelohasztaná. Már előre sajnálom azt a hölgyet, kit mához pontosan egy hónapra, az asszonyodnak mondhatsz! Ellenkezned mit sem ér! Ez már rég eldőlt! Egy hét múlva boldogan köszöntöd Jane-t, és mindent megteszel, hogy apád és a Saisset család mielőbb megpecsételje rokonságukat egy gyermekkel. – Hosszú szoknyáját megemelve, peckes léptekkel távolodik tőlem, meg sem várva, hogy tiltakozhassak eme kárhozat ellen, mit a fejemre csöpögtet az ég. Ha rajtam múlik, hát halálukig várhatnak arra a gyermekre!

Drága Anyám!

Jane már a negyedik holdtölte óta nyomja az ágyat. Verítékben úszva lát ezernyi lázálmot, miközben erőtlenül suttogja nevem naponta többször is. Az érvágás sem segített, attól tartok, már egy halovány reményem sem maradt. Újszülött gyermekünk halálán sem jutott még túl, mikor megtámadta ez a gyalázatos kór. Egyre erősebb bennem az érzés, hogy hamarosan elveszítem őt. Kétségbeesésem férfiúi büszkeségem fölé emelkedett már napokkal ezelőtt. Ha volna bárki, aki segíthetne, bármit megtennék, hogy megmentse őt. Éppen ezért, alázatosan kérem, csillapítsa apám haragját, nyerjen még egy kis időt nekem! Jane az enyém, ő hozzám tartozik! Bár a várt gyermekkel öt esztendő alatt sem sikerült megajándékoznunk a földet, én nem volnék képes most elhagyni őt, hogy aztán egy újabb asszonyt fogadjak otthonomba. Kérem, értsen meg anyám! Legyen könyörületes!

Hűn szerető fiad: Lionel Eduard FitzRoy

…1696 …

Hatalmas, aranykeretes tükör előtt önmagát cicomázza Jane. Birtokló tekintetem elidőzik ruhájából kilátszódó hófehér nyakán és a tükörből sugárzó telt keblein. Alakjára sohasem volt egyetlen panaszom sem, ám mostanában már, csak árnyéka a régi kedvesemnek. Majdnem elvitte egy rút betegség, amiből soha sem épült fel igazán. Mostanában már nálam is hallgatagabb, házunk akár egy kripta, melyben egy szellem sem bolyong. Amennyire hadakoztam eme házasság ellen, épp ennyire harcoltam azért is, hogy mellette maradhassak. Évről évre mélyül bennem a birtoklás érzése. Nem engedem el őt, nem tehetem meg. Már a gondolat is, hogy valaha más érinti meg, az őrületbe kerget.
-Indulhatunk kedvesem? –Karomat nyújtom felé és bátorító mosollyal várom, hogy belém karoljon remegő kezével. Fél ettől a báltól, retteg az elutasító tekintetektől, attól, hogy ismét a gúny tárgyává válik. Nem képes gyermekáldásra és ettől, már hasztalan az úri nép szemében.
-Te az enyém vagy! Ezt ne felejtsd el és ne törődj senki más véleményével!  - Futó, felszínes csókot nyomok az ajkára, mielőtt a kocsi felé indulnánk.
Nem sokkal később, már a bálterem egy meghitt sarkából figyelem, amint egy öreg, köpcös lord a feleségemmel járja lassú, ügyetlen táncát. Pillantásom menten elárulja, hogy eme közelség nem nyerte el a tetszésem. Aztán megakad a szemem egy vörös ruhába bújtatott nőn, aki kacér mosollyal bólint felém. Repül az idő, már az erkélyen beszélgetek Lady Arabella Bellecote tündöklő lényével. Balgaságokat csacsog és nem rejti véka alá vonzódását. Igyekszem pár jól időzött bólintással biztosítani arról, hogy figyelek rá, miközben még mindig Jane felé pillantgatok. Éjfél után kézcsókkal búcsúzom, hogy aztán feleségemmel az oldalamon térjek vissza az otthonomba.

Az éj leple lassan ereszkedik le a tájra, még látszik a tó sima tükre, a lágyan ringatózó vadkacsák körvonulata. A hatalmas ablak előtt állva kémlelem a nagy ódon kaput, várva, hogy Arabella feltűnjön végre. Ő együtt jön az éjszakával, s magával hozza az izgalmak kavalkádját. Ő egy parázs, forró, szikrázó, gyönyörű és izgalmas. Sok mindent adhat nekem, de mégsem érzem azt, amit Jane esetében.
-Boldog születésnapot drága Lionel! – Jéghideg karok tekerednek körém és egy búgó női hang cirógatja a fülemet. Most is úgy settenkedett magas sarkú topánjában, hogy észre sem vettem közeledtét. Nála rejtélyesebb nőt, még soha sem ismertem. Mégis, ami nekem kell, az nem ő, hanem az, amit adni tud. Már számtalanszor kért, hogy gyenge feleségem helyett, válasszam őt és nekem adja a világot. Mindig elég ködösen fogalmazott ahhoz, hogy felkeltse érdeklődésem, de pontosan ne jöhessek rá, hogy mit is takar ez. Néha olyan őrült dolgokról beszél, mint a vámpírok, a vérfarkasok és talán még az ördögről is motyogott valamit egyszer. Csupa gyermeki rémmese.
-Ennél nem is lehetne boldogabb! – Érzéki csókkal köszöntöm, magamhoz vonva drága rongyokba csomagolt testét.  Jane és ő, össze sem hasonlítható. Mint az ég és a föld, az egyik szárnnyal a másik lassan elenyészik.
-Emlékszik még, hogy mit ígért nekem? – Hajam cirógatásával foglalja le magát, amíg a válaszomra vár. Természetesen soha sem feledem el az ígéreteimet. Milyen ember volnék, ha még ezeket sem tartanám be?
-Hogy is felejthettem volna el! Mindent elintéztem, azt hiszik majd, hogy elsodort a folyó heves árja. Mától, figyelmem csakis az öné! – Viszonyunk alatt egyetlen kérése volt hozzám, hogy hagyjam el a feleségem. Végül, miután Jane egy két gyermekes özvegyember felé kezdett érdeklődni, elhatároztam magam. Tudom, hogy nem irántam érzett szerelme hunyt ki, csupán a gyermekek iránti vágya bolygatta fel az érzéseit, de azt, hogy elhagy valaki másért, nem tudtam volna elviselni.
-És Jane? Csak így hagyta elsétálni? Nem tudja, hogy mit veszített! – kacagva von magához ismét, hogy csókok egész árját zúdítsa rám örömében. Mintha egy pillanatra a szeme színe is megváltozna a nagy boldogságtól, de talán csak beképzelem az események hatására. Túl könnyen hisz el mindent. A szerelem talán tényleg vakká tesz.
-Ne törődjön vele, én már mindent elintéztem! Lassan egyébként is indulnunk kell, még mielőtt rátalálnak a ruháimra a parton. Mire keresni kezdenek, már messze kell járnunk! – Nem szeretem, mikor Jane nevét kiejti a száján. Mikor úgy beszél róla, mintha külön álló lény lenne, pedig egyértelmű, hogy ő hozzám tartozik. Az enyém! Arabella pedig, a legérdekesebb dolog, amit valaha a kezem közé vehettem.
-Olyan édes az úr, de nincs mitől félnie. Mostantól, ez a sok kutya semmit sem tehet magával. Csak bízzon bennem. Egy hét múlva a szülőhazám lesz az ön újjászületésének színtere. – Más választásom már egyébként sem maradt, hát minden bizalmam egyetlen nőre tettem fel. A tét pedig, az életem lett!

Mire az 1698 esztendő véget ért megtudtam, hogy Arabella miről is beszélt nekem oly sokat. Átváltozásom egy hatalmas döbbenettel kezdődött, mikor a törékeny nő egyszerűen az ágynak szorított és belém mélyesztette fogait. Túl földhözragadt voltam azelőtt ahhoz, hogy hinni tudjak ebben az egészben, még úgy is, hogy számtalan jele volt. Végül, mégis elkezdődött az új, vámpír életem. Lassú, fájdalmas folyamat volt, és még lassabban tanultam meg együtt élni ezzel az új állapottal. Két alkalommal is majdnem kiszáradtam, de Arabella mindvégig mellettem állt. Még annak ellenére is, hogy szökésünk után két évvel értesült Jane haláláról és hatalmasat csalódott bennem. Azt hitte, hogy én vagyok a világ legédesebb, leghűségesebb úriembere, aki képes megérteni a női lélek mélységeit. Rá kellett döbbennie, hogy félreismert. Hosszú órákon át csak azt kiabálta, hogy: „Hogy tehetted ezt, hiszen szeretted azt a nőt! A feleséged volt! „  Nem tudta megérteni, hogy Jane, az enyém volt! Nem hagyhattam el, nem hagyhattam, hogy másé legyen. Ebből a házasságból, csak egy módon szállhattam ki. Nem volt más választásom!
Vámpír létem alatt önzőbb, durvább és túlzottan öntörvényű lettem. Teremtőm csalódottsága lassan félelemmé változott. Rögeszméjévé vált, hogy úgy végzi majd, mint Jane. Ennek persze semmi alapja sem volt, mert ő soha sem tudta felkelteni a birtoklási vágyam. Ő csupán, egy szórakozás volt eleinte, majd a kiút, az új élet, aztán a támasz, s végül pedig csupán a teremtőm, a szeretőm. Bár jó együtt, nem tartozunk igazán össze. Ő családot akart, valakit, akiben megbízhat, de én, erre sohasem voltam alkalmas. Szerencsémre későn jött erre rá, már csak annyit tehetett, hogy egyszerűen magamra hagyott. Azóta, mindig akad segítőm, többnyire emberek. Viszont olyan nem volt, akiben megbíztam volna, aki elkísért volna a létezés hosszú útján. Lassan a magány egyre kínzóbbá vált.

Felvettem az Oliver West nevet, ez jobban illik a mai korhoz. Hosszú évek óta nem láttam Arabellát, azt hiszem, kerül engem a kicsike. Nem számít, mert mostanában egyébként is más foglalkoztat. Nem sok embert változtattam át az elmúlt éveimben. Kevesek érdemelték ki ezt az ajándékot és még kevesebb az olyan ember, aki valamit képes volt felkínálni a vámpír létért. Márpedig én ritkán teszek meg bármit szívességből. Mégis, akad egy nő, aki a gondolataimba fészkelte magát már azelőtt, hogy átváltoztattam volna. Ennek elsődleges oka az, hogy több mint száz esztendővel ezelőtt az egyik őse, sikeresen kicsipkézte a bőrömet. Olyan válogatott kínzásokban részesített, amilyenekkel, azóta sem volt dolgom. A bosszú vágya még bennem él, s mikor végre rábukkantam a leszármazottaira azonnal az országba jöttem. Elsődleges célpont az apa volt, az ő legféltettebb kincsét akartam.  Mi más lehetne ez, mint az egyetlen kislánya? Amint megláttam a lányt, tudtam, hogy ő kell. Megadtam, amire vágytak, cserébe érte. Csakhogy mielőtt kiélvezhettem volna az új szenvedélyem tárgyával való kegyetlen játékot Johanna összekutyulta a terveimet. Amennyire nagy a birtoklási vágyam, épp annyira nagy a féltestvérem család utáni vágya. Már csak én maradtam, ezért mikor rám talál, szinte menekülnöm kell, hogy lerázhassam. Nem akarok soha többé olyan hazugságokban élni, mint régen. Család? Még az sem tudhattam biztosra, hogy ki az apám. A testvéreim, mindvégig egymás ellen küzdöttek a jó pozícióért. Anyám teljesítette a szeretője minden egyes óhaját. Én pedig, a ragaszkodó férj, soha sem voltam szerelmes a feleségembe. Megjátszottuk a tökéletes családot, miközben mind másra vágytunk. Többé nem játszom meg magam! Nem akarom ezt tenni!

Végül évekbe telt, amíg visszatértem behajtani az adósságot, de még mindig nem feledtem el őt. És most, mikor ránézek a nőre, azt mondom magamnak, hogy a bosszú miatt akarom kezemben tudni az életét. De akkor mégis hogyan vágyhatok a közelségére?