Érezted már úgy, hogy megbénít a félelem, de te ahelyett, hogy földbe gyökerezett lábakkal ácsorognál, inkább ettől valahogy...megerősödsz? A rettegés számomra egy ambivalens kifejezés. Talán utoljára azon a rettenetes, sorsfordító napon kerített hatalmába a félelem. Bár már több mint egy évszázada történt, még mindig olykor arcon csap ugyanaz az érzés, ami akkor. A rémálmaimban éjszakánként felsejlik az a szörnyűséges nap. A látottak beleégtek a fejembe, és sosem leszek képes szabadulni ettől. Az ember azt gondolná, hogy egy vámpír nem fél semmitől, és hogy a továbblépés is könnyebb. Hát nálam nem ez a helyzet. Bár míg emberi mivoltomban szinte állandóan aggódtam valami miatt, vagy legalábbis a legkisebb zörrenést hallva is képes voltam páni félelmet érezni, addig vámpírként természetesen ez már nincs így. Sokkal bátrabb vagyok, ez tény. Ám a múltam béklyóként fonódik körém, és attól igenis tartok, hogy mikor fog lerántani a mélybe. Ezt tette velem Brielle. A saját testvéremnek köszönhetem, hogy az életem rémálommá változott. Legyek hálás neki, hogy kvázi élőhalottként tengődöm a világban? Nem. Sőt azt kívánom, bárcsak engem is megölt volna, mint ahogy a szüleinket...

Chicago, vagyis a Szeles város. Már lassan 10 éve, hogy itt élek. Egy irodaházban dolgozom egy menő építész asszisztenseként. Szeretem ezt a várost, szeretek ott dolgozni, azonban ennek hamarosan vége. Tekintve, hogy egy napot sem öregszem már bő 130 éve - nem tudom, sosem voltam barátságban a számokkal -, sehol sem maradhatok 10 évnél tovább, mert az már túl gyanús lenne. Gyűlölöm ezt. Eddig akárhova költöztem, megszerettem, aztán baromi nehéz volt továbbállni. Mindig reménykedem, hogy valamikor sikerül olyan helyre mennem, amit könnyen magam mögött hagyhatok, de valamiért mindig megtalálom az adott városban a szépséget, az értéket. A francba ezzel. Mindegy, végül is gondoljak arra, hogy jó 90 év múlva simán visszajöhetek ide megint. Éljen! Most viszont ideje előszedni a térképet és rábökni az úti célomra. Na jó, minek is tagadnám, ez a része mindig izgalmas. Egy ideig ingázok az ujjammal a térkép fölött, miközben a plafont bámulom, végül megállapodik a kezem egy ponton. Seattle? Hát...oké. Még nem jártam a városban, de ott született Jimi Hendrix, akivel 1968-ban elég sokat lógtam együtt...meg is rázott a halála anno, sőt most esik le, hogy a Grace Klinika is ott játszódik. Szóval annyira rossz hely nem lehet. A tapasztalat azt mondatja velem, hogy úgyis meg fogom szeretni a várost, már csak azért is, hogy az élet jó alaposan kicseszhessen velem, amikor majd kb. 10 év múlva állhatok odébb onnan is. Mindegy, most irány csomagolni, aztán könnyes búcsút veszek Chicagótól, és elkezdem egy újabb szakaszát az életemnek.