Emberként jó szívű srác volt, lelkiismeretes, nyugodt, indulatok nélkül. Vámpírként mindaz, ami ő volt, mondhatni felerősödött, hiszen sosem akart gonosz lenni, de az önkontrollja mindig alacsony volt, így a vérnek sem tud ellenállni. Titkon utálja, akivé vált, különösen miattam, de hozzám sem fűzi már szenvedélyes érzelem a gyűlöleten kívül. Megkeseredett, gonosz lénnyé vált, azonosult a félelmével, és nem tudja, mi a helyes, hogyan térhetne vissza az útra, amiről letért, de már nem is érdekli. Szenved, ugyanakkor mostani életmódjáról képtelen lemondani, egy ördögi körben találta magát, saját poklot teremtett neki átváltoztatója.

Gyerekként legjobb barátok voltunk, s ez a barátság tinédzser korunkra valami mássá, szenvedélyesebbé, erősebbé nőtte ki magát. Szerettelek, úgy szerettelek, mint azelőtt senkit, egész létemet akkor még törékeny szívemmel együtt felajánlottam volna neked. Egészen addig a pillanatig, míg családoddal Port Angelesbe nem költöztél - s mint utólag kiderült - a városba, ami végzetes halált, s egy új létet kínált fel neked. Megszakadt a kapcsolatunk, nem tudtam rólad semmit, nem sejtettem, hogy a családod már jó ideje gyászol, pedig így volt. Ha akkor tudtam volna állítólagos halálodról, bizonyára a szívem szakad meg, de most... most már mit sem számítasz nekem.
Nemrégiben "csodálatos" perceket töltöttünk együtt, megkínoztál, képes lettél volna megölni, miközben a bűntudat belülről emésztett fel. Tudtam, hogy szenvedsz, láttam a tekintetedben a gyűlöletet a farkas iránt, ami bennem él, ami a részemmé vált, és láttam a csöppnyi utálatot a vámpír iránt, akivé te lettél. Sikerült megszöknöm, de minden egyes sejtemmel éreztem már abban a pillanatban, mikor elhagytam a cellát, hogy ezzel még nincs vége, egyáltalán nincs.