A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Talán csak az új, állatias ösztöneim miatt, de kicsit nehezen viseltem az öcsém duzzogását. Pár órával ezelőtt is talált nem egy dolgot, amibe beleköthetett, most pedig a sörözés nem tetszett neki, de megpróbáltam lenyelni a békát. Csak elmosolyodtam a szavai hallatán, vállat vonva, mintha nem hallanám a nemtetszést a hangjából, pedig egyértelmű volt. Mindig is utálta, ha kimarad dolgokból, de nem akartam goromba lenni vele, és kerek-perec az arcába vágni, hogy szerelmes, és nincs azzal semmi probléma, ha néha nem velem foglalkozik, hanem a lánnyal. De hát fiatal volt, és férfi, akik nem szeretik bevallani az érzéseiket, pláne nem a tékozló nővérüknek, aki hónapokig haza se tolta a seggét. Ő úgy hiheti, mindez egy pasi miatt van, vagy hogy a barátnőmet helyezem a testvérem elé, pedig szó sincs erről, Andreával egyetlen szót sem beszéltem azóta, hogy átváltoztam. Mégsem árulhattam el neki az igazat, pedig mennyire szerettem volna! Az alkohol hatására pláne megeredt volna a nyelvem, ha nem mélyesztem bele a fogaimat. - Hát, Pearson szokás, hogy a telefonunkat elfelejtjük magunkkal vinni. Igen, a tiéd lent van a konyhapulton, és mivel nem voltál itthon... a telepátia nem működött, sajnálom, talán a sör rossz hatással van a szuperképességeimre. - szólaltam meg teljesen komoly hangot megütve, de a végére elvigyorodtam. Hiányzott az, hogy itthon üljek a szobámban, hogy az öcsémmel töltsem az időt, jobban, mint azt gondoltam volna, pedig a mocsárban nagyon szenvedtem. Számtalanszor meg akartam lógni, hogy idejöjjek, de végül az ész érvek mindig győztek, vagy épp a Keith-szel lefolytatott viták. Sofia is próbált rám hatni olykor, s amikor már elég kétségbeesett, vagy fáradt voltam ahhoz, hogy ne gyűlöljem olyan nagyon, még hallgattam is rá. Hiszen ő volt az, aki állandóan elemezte a helyzetet, aki megpróbált megtanítani rá, hogyan uraljam a dühömet, s az új, felkavaró érzéseket edzéssel, és különféle más praktikákkal. Más lehetőségem nem volt, inkább a pszichopata-pszichiáter kishúg mellett tartózkodtam, mint a bátyja mellett, mert egyszerre szerettem volna ajkaimat az övéire tapasztani, és bemosni neki akkorát, hogy nyoma is maradjon. Jelentőségteljesen néztem Edwinre, és megköszörültem még a torkom is, jelezve, hogy ennél nyilvánvalóbb még nem is lehetne a helyzet. Szemforgatva fordultam végül hozzá, mosollyal az arcomon. - Ne már! Tudod te, hogy kiről beszélek. Csinos pofi, csillogó, kék szemek, mesés fürtök, állítólagos barát... aki szeret veled kettesben filmet nézni. - Vontam fel a szemöldököm, ahogy a mosolyom lassan széles vigyorrá nőtte ki magát. - Csak azt ne mond, hogy nem vetted észre. - a mosoly lehervadt az arcomról, és komolyan meredtem az öcsém barna szemeibe. Nem akartam elhinni, hogy valaki ennyire vak legyen. Hiszen még én is láttam, hogy Keith érzett irántam valamit, bár annak sok köze volt a hülye farkas-párosodó baromsághoz. Erős utódok, na az egyszer biztos, ha a makacs, önfejű gyereket annak lehet nevezni. - Hé, várj egy kicsit, kérlek! Eszünk utána, ráér, nem fogsz éhen halni, nemrég ettél. Utána azt rendelek, vagy főzök neked, amit csak akarsz, de hiányoznak a beszélgetéseink. - szomorkás mosoly költözött az arcomra, és tudtam, hogy a szemeim is tükrözik ezt a szomorúságot, sosem tudtam jól leplezni az érzéseim. - Emlékszel, amikor pár évvel ezelőtt órákon át tudtunk beszélgetni, nevetgélni, és hogy mennyire ki tudtuk borítani vele anyuékat? - kellemes emlék volt, ahogy pokrócba bugyolálva ültünk a kanapén, vagy egymás ágyán, esetleg a földön, néha zseblámpával, hogy ne bukjunk le. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy fájt, már nincs így, ráadásul mert évek óta nem hallottam apu szigorú hangját, ahogy ágyba parancsol minket, somolyogva, hiszen sosem ment neki túl jól az apai szigor, vagy anyu bűntudattól csillogó szemei, mikor valamit nem engedhetett meg nekünk. Ez már számomra nem volt családi ház, otthon is csak az öcsém miatt. Inkább volt egy rémes emlékeztető arra, hogy mi mindent veszítettünk el. Bár jelen pillanatban, a szobámban ücsörögve Edwinnel egész kellemes volt. Kicsit újra azt a biztonságot nyújtó melegséget éreztem, mint akkor, mikor még volt élet a falak között.
Nem kell nekem túl sok, hogy egyből a nővérem mellett üljek és kérjek sört. Szemeimmel követem, ahogy kiveszi a sörös üveget, ami később az enyém lesz. Elég elszomorító, hogy nem is szólt nekem, hogy unatkozik és inni készül. - Szólhattál volna... - Elhúzom a számat, mert jobb szeretek ezekből nem kimaradni. Ilyenkor fel sem tűnik, hogy itthon sem voltam, csak pár perce estem be a bejárati ajtón és jöttem fel az emeletre hozzá. Viszont azzal, hogy elveszem a sört tőle még nem gondoltam bele, hogy egy hosszan tartó beszélgetésbe kezdünk, én viszont kezdek éhes lenni. Belekortyolok a sörbe és figyelek, hátha valami olyat mond, ami engem érdekel. A kérdésére összeráncolom a homlokomat, nem tudom, hogy kire gondol. - Milyen lánynak? - Teszem fel a kérdésem és nagyon remélem, hogy nem az egyik barátnőjét szemelte ki számomra. Mert régen voltak ilyenek, én viszont csak egy valakiért vagyok oda, de az titok, még a nővérem számára is. - Igazából mehetnék közben enni is! Éhes vagyok. - Nézek rá hatalmas szemekkel, amiknek nem tud ellenállni. Rettentően korog a gyomrom és akár egy vizilovat is meg tudnék enni. Azt tudom, hogy nem bírnám megvárni, ha rendelnénk valamit, még azt is kétségesen látom, hogy azt kibírom, míg csinál valamit. De vajas kenyér az mindig van. Én viszont felállok az ágyról, hátha ezzel is ráveszem arra, hogy jöjjön. A sört azért nem hagyom itt, még bele is iszok, amíg várok rá.
Valamilyen szinten nyugodtabb voltam az öcsém közelében, a családi házunkban, mert otthon éreztem magam, a megszokott környezetben. Ugyanakkor végig a fejem fölött függött egy kard, hiszen minden egyes zörejre felriadtam, mert attól féltem, Keith felbukkan. Ebből a szempontból tényleg hülyeség volt hazajönnöm, ha az a vadállat ide berongyol, akár Edwin is megsérülhet. Ámbár hittem benne, hogy meg tudom védeni, ha magamat nem is, a testvéremet igen, anyatigris módjára ugranék Keith torkának, ha bántani meri - ebben legalább biztos lehettem. Ő volt az egyetlen családtagom, akár az életemet is adtam volna érte, ha a szükség megkívánja. Fogalmam sem volt, mennyi idő után, de egyszer csak nyílt az ajtó, az öcsém pedig először bedugta a fejét, majd belépett a szobába, és nem sokat habozva mellém telepedett az ágyra. Mindeközben kiemeltem még egy sört a táskából, lepattintottam a tetejét, és felé nyújtottam, amit ő el is vett tőlem. - El se hinnéd! - sóhajtok, aztán észhez kapok, és ráemelem a pillantásom. - Mármint, nem kell aggódnod. Nem azért iszok, mert ez az új szokásom. Csak unatkoztam. - vonok vállat, s olyan hihetőre sikerül a magyarázatom, hogy még én is elhiszem. Azt hiszem, ezt Kenwardéktól tanultam el, akik kitűnőek voltak a hazugságokban, kifejezetten Sofia. Nem tudtam először eldönteni, hogy el akarom-e neki mondani, amire készülök, vagy inkább hagyjam békén. Én sem örülnék, ha valaki a pszichopata farkas iránt táplált érzéseimet vágná a képembe, bizonyára tagadnám is, bár az egy kicsit más helyzet. Lynn egy aranyos, emberi teremtés, míg Keith... hm, szavakat sem találok rá. Végül is erőt gyűjtöttem magamon, s egy újabb hűvös korty után nekiveselkedtem. - Ugye tudod, hogy tetszel annak a lánynak? - kérdeztem összevont szemöldökkel, direkt nem az ő érzéseire mutattam rá először. Sokkal ijesztőbb a saját érzelmeiddel szembenézni, mint máséval. S még így is benne volt a pakliban, hogy ajtócsapkodás, pasihiszti, vagy tagadás lesz a válasz erre, nem pedig csodálkozás, vagy beismerés, hogy ő is észrevette... Hisz' nyilván fogalma sincs róla, avagy mégis, de titkolja, mert fél, hogy téved. Ám én itt voltam már, hogy megállapítsam az ilyen, s ehhez hasonló dolgokat, ami a lánytesók dolga volt, amit már hiányoltam a távollétemben.
A délután csak úgy elröppent Lynne-nel. Komolyan imádok vele lenni, a közelében és úgy érezni, mintha csak ketten lennénk a világon. Talán ezért sem jutok el odáig, hogy egyek és így már korgó gyomorral igyekszem haza. Még az órára sem pillantok rá ahogy belépek a bejárati ajtón, hanem egyenesen Haven szobájáig meg sem állok. Kopogás nélkül robbanok be az ajtón, ahogy mindig is szoktam és kicsit meglep, hogy sörözik. Ráadásul nélkülem, de most az étvágyam sokkal nagyobb, mint a sértettségem, hogy ebből kihagyott. Leülök mellé és ahogy a vállamat meglöki, kezdem azt érezni, hogy most akar valamit megosztani velem. A sörre rápillantok egy másodpercnyit, majd már szegezem is neki a kérdésemet. - Ilyen durva lenne az életed titkos része? - Nézek rá sejtelmesen. Szerintem pontosan erről akar beszélni és sokkal jobb, ha iszok. Talán hamarabb fel tudom dolgozni. De akármi is legyen a nővéremmel, ő az én vérem és szerintem nem lehet olyannyira nagy ügy, mint amennyire ő felfújja. Azért kiveszem a kezéből az üveg sört és iszok belőle egy kortyot. Ez nagyon is jól esett. - Na mond, fel vagyok mindenre készülve. - Nézek rá, ajkam szegletében egy mosollyal. Kíváncsi vagyok nagyon is, hogy miről kell nekünk beszélnünk. Fontos lehet és ez a momentum az is.
Egy jó óra - vagy ki tudja mennyi idő is telt el - forgolódás és mocorgás után meguntam a "pihenést", bár még mindig fáradtnak éreztem magam. Éjszaka jóformán semmit sem aludtam, túlságosan feszült voltam a mai nap miatt, hiszen már az éjszaka közepén kitaláltam, hogy eljövök ide, az öcsémhez. De akkor nagyon gyanús lett volna, ráadásul Sofia és Keith is otthon voltak, a kora reggeli órákban viszont egyes-egyedül tartózkodtam a mocsári "kunyhóban". Felültem az ágyamban - fel sem tűnt egészen idáig, hogy mennyire hiányzott ez a szoba -, és a kicsi utazótáskát odahúztam a lábamhoz, a ruhák közé túrva pedig kihúztam belőle egy üveges sört, az éjjeliszekrényhez tartva pedig tenyérrel lepattintottam a tetejét. A sör a megérdemelt útravaló volt, amit sietősen kaptam ki Keith-ék hűtőjéből, és vágtam be három másikkal együtt a táskába. A legnagyobb baja úgysem a lopott sör lesz, hanem az, hogy eljöttem. De nem érdekelt. Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy egyáltalán vissza akarok-e menni vele, a bezártság nem az én asztalom volt. Ráadásul nehogy már egy férfi parancsolgasson! Valami hülye vonzás mégis hozzá kötött, ami az érzelmeimre kezdetben nem volt hatással, de egy idő után feléledtek bennem azok is, mint a tűz, úgy emésztettek el, megmagyarázni nem tudtam volna, miféle érzések kavarognak bennem. Az egész helyzet egy nagy katyvasz volt, amiből nem találtam a kiutat, pedig ha tehettem volna, fogom az öcsémet, s magam mögött hagyom a várost. Hiszen a mocsár nem volt túl messze... Viszont egyrészt Edwin nem egyezett volna bele, hogy meneküljünk, akkor mindent be kellett volna vallanom neki, másrészt ahogy a szobámban ültem az ágyamon, végig Keith arca lebegett a szemem előtt, az a kék szempár, a hozzá passzoló egészen sötét hajjal... A rabja voltam a férfinek, de ezt soha, soha nem ismertem volna be neki. Egy jó nagyot kortyoltam az aranyló folyadékból, ami elsőre égette a torkom a rengeteg szénsav miatt, de aztán kellemes érzést hagyott a gyomromban. Ennél erősebb italt is szívesen legurítottam volna a torkomon, de be kellett érnem ezzel, ráadásul nem lett volna túl szerencsés részegre innom magam az öcsém közelében. Voltunk régebben is együtt inni, ez mégis más lett volna. Egymagam leinni magam a sárga földig... csábító volt, viszont nem engedhettem meg magamnak. Pedig tényleg szívesen megtettem volna. A következő kortynál lépett be Edwin a szobába, kopogás nélkül, de nem bántam. Örültem, hogy itt van, s fel sem tűnt, hogy így elment az idő. Talán sikerült aludnom egy keveset, és fel sem tűnt... vagy órák hosszat fetrengtem az ágyban arra a baromra gondolva. Még azt is el tudtam volna képzelni, de a kiesett időből elegem volt, abból bőven jutott nekem, hála Sofiának. Zavart, hogy erről sem beszélhetek Edwinnek, hogy mégsem voltam bolond, fölöslegesen jártam a pszichiáterhez, mert az ég világon semmi bajom nem volt. Csak az átváltozás, amit Sofia elnyomott bennem. - Persze. De... nem akarsz előtte meginni egy sört? Lenne valami, amiről beszélhetnénk. - ültem közelebb hozzá, és vállammal enyhén meglöktem az övét. Neki még fogalma sem volt róla, miféle dologgal fogok előállni, én mégis úgy éreztem, hogy fel kell hoznom. Ha neki esélye van egy normális párkapcsolatra - nem olyan elcseszettre, mint amilyen az enyém -, akkor meg kell ragadnia az alkalmat. Ha vár, talán elveszíti a lányt, s az azt hiszem nagy hiba lenne.
Csodálatos délután volt a mai. Persze kicsit sajnáltam az elején Havent, mégis csak azért jött haza, hogy velem legyen, de egyszerűen Lynne-t nem hagyhattam, hogy elmenjen. Teljesen megbabonáz a jelenlétével és képes vagyok mindent félre tenni miatta. Viszont annyira hosszú volt az együtt töltött idő, hogy kezdek megéhezni. Akartam, hogy maradjon és vacsorázzunk, mint egy pár - a gondolataimban -, de mennie kellett. Haza is kísértem, legalább addig is együtt voltunk és teljesen megfeledkeztem arról, hogy épp éhen akarok halni. Valahogy a társaságában az ilyen alap szükségletekről megfeledkezek. Most viszont ahogy haza fele sétálok, tudatosul bennem, hogy mennyire is farkas éhes vagyok, ezért is szaporítom meg a lépteimet. Miután megérkeztem, lenn a földszinten körbe nézek, hátha Haven lejött és valami vacsival vár, de mindenhol sötétség van. Kicsit elszomorít, szerettem mindig úgy haza jönni, hogy finom illatok terjengnek a lakásban, de azért az alatt a pár hónap alatt míg nem volt itt valahogy nem is vártam mást. Felsétálok a lépcsőn és egyenesen Haven szobája felé veszem az irányt. Azért még a szüleink hálószobájára rátévednek a szemeim, de elhaladva előtte, belépek a nővéremhez, kopogás nélkül, ahogy szoktam. Egyből leülök az ágyára és ránézek. - Éhes vagyok! Eszünk együtt? - Azért bevetem az ellenállhatatlan nézésemet, hogy megessen rajtam a szíve és csináljon valami kaját nekem. Remélem a délután miatt nem haragszik és sikerült kipihennie magát, de most ennem kell. Régen is folyamatosan csak ettem, most meg csak is Lynne miatt felejtem el ezt a számomra nagyon is fontos szokást betartani.
Kezdőlap
Talán csak az új, állatias ösztöneim miatt, de kicsit nehezen viseltem az öcsém duzzogását. Pár órával ezelőtt is talált nem egy dolgot, amibe beleköthetett, most pedig a sörözés nem tetszett neki, de megpróbáltam lenyelni a békát. Csak elmosolyodtam a szavai hallatán, vállat vonva, mintha nem hallanám a nemtetszést a hangjából, pedig egyértelmű volt. Mindig is utálta, ha kimarad dolgokból, de nem akartam goromba lenni vele, és kerek-perec az arcába vágni, hogy szerelmes, és nincs azzal semmi probléma, ha néha nem velem foglalkozik, hanem a lánnyal. De hát fiatal volt, és férfi, akik nem szeretik bevallani az érzéseiket, pláne nem a tékozló nővérüknek, aki hónapokig haza se tolta a seggét. Ő úgy hiheti, mindez egy pasi miatt van, vagy hogy a barátnőmet helyezem a testvérem elé, pedig szó sincs erről, Andreával egyetlen szót sem beszéltem azóta, hogy átváltoztam. Mégsem árulhattam el neki az igazat, pedig mennyire szerettem volna! Az alkohol hatására pláne megeredt volna a nyelvem, ha nem mélyesztem bele a fogaimat. - Hát, Pearson szokás, hogy a telefonunkat elfelejtjük magunkkal vinni. Igen, a tiéd lent van a konyhapulton, és mivel nem voltál itthon... a telepátia nem működött, sajnálom, talán a sör rossz hatással van a szuperképességeimre. - szólaltam meg teljesen komoly hangot megütve, de a végére elvigyorodtam. Hiányzott az, hogy itthon üljek a szobámban, hogy az öcsémmel töltsem az időt, jobban, mint azt gondoltam volna, pedig a mocsárban nagyon szenvedtem. Számtalanszor meg akartam lógni, hogy idejöjjek, de végül az ész érvek mindig győztek, vagy épp a Keith-szel lefolytatott viták. Sofia is próbált rám hatni olykor, s amikor már elég kétségbeesett, vagy fáradt voltam ahhoz, hogy ne gyűlöljem olyan nagyon, még hallgattam is rá. Hiszen ő volt az, aki állandóan elemezte a helyzetet, aki megpróbált megtanítani rá, hogyan uraljam a dühömet, s az új, felkavaró érzéseket edzéssel, és különféle más praktikákkal. Más lehetőségem nem volt, inkább a pszichopata-pszichiáter kishúg mellett tartózkodtam, mint a bátyja mellett, mert egyszerre szerettem volna ajkaimat az övéire tapasztani, és bemosni neki akkorát, hogy nyoma is maradjon. 
