Ha elolvasod a történetem, rá fogsz jönni, miért vagyok az, aki. Nem bízok senkiben, számító vagyok, önző. Mindig saját magamat helyezem előre, mert rajtam kívül senki sem érdekel. Jobban mondva a saját életem mindennél fontosabb és nem, egy pillanatig sem gondolom azt, hogy valaha le kellene mondanom róla bárkiért vagy bármiért. Egyébként, egyedül lenni még mindig százszorta jobb, mint olyan emberekkel körülvenni magam, akik nem tisztelnek, nem szeretnek és akiknek nem megfelelő a hűsége az irányomba.
Sok-sok éve születtem, méghozzá 1547. július 20-án. Átlagos családban éltem, de az akkori körülményekhez képest még így is gazdagoknak számíthattunk. Mindenem megvolt, amit abban a korban csak kívánhattam magamnak. De az élet sosem egyszerű, így hát az enyém sem volt az. Alig voltam 20 éves, amikor a falut vámpírtámadás érte. A szüleimet a szemem láttára ölték meg. Egyszerűen kitépték a szívűket. Nekem pedig menekülnöm kellett. A barátaimhoz mentem, mert azt hittem, hogy velük együtt át tudjuk vészelni ezt az egészet. De tévednem kellett. Az egyik barátom, Sarah a vámpír karmaiba lökött. A szemeim tágra nyíltak és rémülten kaptam fel a fejem, hogy a vámpírra nézek. Aztán gondoltam egyet gyomron vágtam. Nem akartam meghalni és küzdeni akartam az utolsó leheletemig. Eközben Saraht megölték. De nem bántam egy cseppet sem. Áruló volt, legalábbis így éreztem. Aztán a vámpír, aki a karmaiban tartott továbbra is… a nyakamba mélyesztette a fogait és inni kezdett. Éreztem, ahogy fokozatosan száll ki belőlem az erő. Az ellenkezésem is szép lassan hagyott alább, egészen addig, mígnem készültem elájulni. Ekkor adott a véréből, de még így is az eszméletemet veszítettem.
Megkezdődött az átváltozásom. Azonban mire magamhoz tértem, a „Mesterem”, az az átkozott vámpír már sehol sem volt. Nem tudtam, mi történik velem, de hamar rájöttem, mi lett belőlem. Bár sosem értettem meg az okát, a miértjét, de elfogadtam az újabb esélyt, amit kaptam.
Egyetlen barátom élte túl a mészárlást, az pedig Wyatt volt. Mindig is közel állt hozzám és mindig többet éreztem iránta, de nem voltam kész arra, hogy ezt tudassam vele. A vámpírlétem pedig még jobban kiforgatott magamból. Wyatt velem volt, hosszú hónapokon keresztül. Nem bánta, hogy mi lettem. Nem gyűlölt érte és nem is félt tőlem. Talán épp ezért döntöttem úgy, hogy magamhoz hasonlóvá teszem. Az átváltozását végignézni is szenvedés volt, de tudtam, hogyha vége lesz ennek, akkor örökre velem lehet. Azonban nem voltam biztos az érzéseiben… és ekkor jöttem rá arra, hogy különleges képességem van. Tudtam módosítani az emlékeit. Először apró dolgokat módosítottam a fejében, majd még nagyobb lépésre szántam el magam. Elhitettem vele, hogy szeret engem. Szerelemből. Valószínűleg ez volt a legönzőbb dolog, amit valaha tettem. De meg kellett tennem. Jó volt vele lenni, hisz ettől a ponttól kezdve tényleg összetartoztunk. Azonban a szívem mélyén tudtam, mekkora hazugság az egész.
Ekkor következett egy olyan időszakom, amikor túlzottan is… nos, elveszítettem a fejem. Rengeteg vér tapadt a kezemhez. Fogalmam sem volt róla, de egy társaság már kereste azt a gyilkost, aki ezeknek a gyilkosságoknak az okozója. A La Morte. Ahogyan viszont közeledtek hozzánk, olyan lépésre szántam el magam, amiért mai napig gyűlölöm magam titkon: módosítottam Wyatt emlékeit és a nem létező teremtőjére fogtam az összes gyilkosságot. Ezek után pedig magam mögött hagytam a fiút, hogy a La Morte elkaphassa.
Magam mögött hagytam mindent, ami fontos volt nekem. Sokáig próbáltam nem törődni azzal, hogy mi lehet vele. Sok-sok év telt el, mire túl tudtam kicsit lépni a dolgokon, de aztán belebotlottam Derickbe és annak különleges képességébe. Láttam, hogy ő mennyire küzd magával és az érzéseivel… Bármennyire is tagadni próbáltam, rájöttem, hogy szüksége van valakire… még egy olyan vámpírnak is, mint én vagyok. De hogy ezt bevalljam? Akárcsak magamnak is…? Soha.