Égető érzés szaladt végig a testemen, ahogy a kriptában álltam, az edény fölött, amiben a nő szíve hevert. Néhány másodperccel ezelőtt még a a kezemben tartottam a meleg, emberi szervet, aztán a fájdalom mindent elsöpört. A fejemet mintha ezer tűvel szurkálták volna, a mellkasomra nyomás nehezedett, s meg mertem volna esküdni rá, hogy valami fekete kúszott a bőröm alatt. Megkapaszkodtam a kőasztalban, a fájdalomtól minden elhomályosult, aztán... hirtelen vége szakadt. Ekkor jelent meg a két vámpír, s kihasználva a gyengeségem közrefogtak. Próbáltam kiáltani, de senki sem volt a közelben, hogy a segítségemre siessen. Miközben a földre nyomtak, és két oldalról mélyesztették nyakamba szemfogaikat, végig az járt a fejemben, hogy mindezt magamnak köszönhetem. Fekete mágiához nyúltam, mikor Maverick is figyelmeztetett, hogy ne tegyem, a vámpíroknak pedig mégis melyik ostoba boszorkány tesz szívességet? Megmondom... én!
A testemből lassan fogyott ki az erő, ahogy véremet szipolyozták, nem hogy mozdulni nem tudtam, de egy varázsigét sem tudtam volna elmormolni. Gyenge voltam, s mikor végre felemelkedtek rólam a vámpírok, már alig voltam tudatomnál. Nem éreztem megkönnyebbülést, tisztában voltam vele, mi történik. Ez volt a "jutalmam". Nem voltam halott, vagyis sokkal rosszabbat terveztek velem. Minden elsötétült, néhány másodperc múlva, ami nekem óráknak tűnt, fémes ízt éreztem a számban, s bár próbáltam küzdeni, moccanni sem bírtam. A vámpírvér lecsúszott a torkomon, én pedig újra eszméletemet vesztettem. Az utolsó gondolatom az volt, nem akarok többé felébredni.

Egy teljes hónapomba telt, mire rábukkantam a vámpírnő nyomára. Az illata kicsit más volt, némileg különbözött a korábbi nyomoktól, amiket követtem, de ő volt az, tudtam. Élveztem a kutatást, már rég próbáltam meg levadászni bárkit is, ilyen erős ellenféllel pedig talán még nem is volt dolgom. Tudta, hogyan cselezzen ki, néha napokra képes volt lerázni, de én újra, és újra rátaláltam. Ezúttal egy kisvárosban találtam rá, a nevét még csak figyelemre sem méltattam, nem számított hol és mikor van. Csak a feladatom, a célom, a jelenlegi végzetem. Egészen a város széléig követtem a nyomait, az illatát, de a nyílt terep helyett az erdőt választotta. Vigyorogva léptem a fák közé, igyekeztem a szaglásomra, a hallásomra hagyatkozni a látásom helyett. - Elfuthatsz, de el nem bújhatsz! - kiáltottam félhangosan, tudtam, hogy hallja, azt is, hogy érzi, itt vagyok. Menekült előlem, tökéletes búvóhelyet választott a sűrű fák között, de nekem mindez nem jelentett akadályt. Keresőbúbájt nem tudtam elvégezni, de nem is kellett ahhoz, hogy a nyomára bukkanjak. Mindig meg fogom őt találni, akkor is, ha a világ végére kell mennem miatta. - Időpazarlás! Csak késlelteted a halálod. - folytattam. Talán idősebb volt nálam, de mindez nem tántorított vissza attól, hogy a nyomába eredjek, és megpróbáljak végezni vele. Ha egyszer sikerülne elkapnom... nem számítana a korkülönbség. Ahogy a szerelemben - ezt hallottam -, úgy a bosszúban sem számít. Azt akartam, hogy szenvedjen, apró darabokra akartam szedni, kezdve a belsőszerveivel, majd megvárni, míg meggyógyul, majd kezdeni elölről. Amikor pedig ráunok, kitépem a szívét, a csinos fejét pedig talán a falamra tűzöm.