Hideg februári napon születtem, nem csecsemőnek megfelelő körülmények közé; legalább is apámtól mindig is ezt és ennyit hallottam a születésem körülményeiről. Ennyit tudok, "tudok", nem tudni, mennyi az igazságtartalma. Talán nem is akarom tudni.

A gyerek- és serdülőkorom állandó vitákkal és üvöltözésekkel telt otthon; nem egy atyai pofon csattant el, egyszerűen nem találtam mellette a helyem, nem akartam az életet, amit ő képzelt el nekem, nem arra az otthonra vágytam, amit ő nyújtott. Sosem éreztem igazán az otthonomnak. Az övé volt, az ő vágyai, az ő felmenői, az ő idióta hagyományai. Nem az én elveim, az én vágyaim, az én életem.
Minél idősebb lettem, annál rosszabbá vált a helyzet, lassan odáig fajult, mikor már én is visszaütöttem; élhetetlen körülmények. Éppen arra készültem, hogy elszökjek, mikor kitört a második világháború.

Meghúzhattuk volna magunkat, szemet hunyhattunk volna mások szenvedése felett. A folyamatos stressz és rettegés, mégis mikor ér el hozzánk a pusztulás, nem hagyott nyugodni, sem engem, sem Odint... mondhatni közelebb hozott minket egymáshoz, hiszen a világ lángolt és nem volt más biztos pont az életemben, mint ő.

Aztán valami megváltozott. Egy nap nem jött haza; sosem volt el fél napnál tovább, aznap viszont sötétedés után is egyedül voltam. Virrasztottam egy, két, talán három napot is, mire elfogadtam az új helyzetemet és bár belül ott lebegett az a kellemetlen érzés, elnyomtam és hagytam az agyamban átkattanni az "apámmal élek"-et az "egyedül élek"-re.
Fél év is eltelhetett, mikor hazaért. Nehéz, rendkívül nehéz fél év volt, de megvolt mindenem, ami kellett. Megvolt, mert megszereztem, ilyen vagy olyan módon; nem volt problémám a kezem bemocskolásával a saját túlélésem érdekében.

Tudtam, hogy valami más; még csak kérlelnem sem kellett ahhoz, hogy elmondja.

Akartam, ami neki megvolt, nem akartam megöregedni és meghalni, ha neki megadatott, hogy jobb, több legyen, akkor nekem is.
Meglepett, hogy nem ellenkezett egy pillanatig sem. Nem figyelmeztetett, hogy az emberek megöregszenek és meghalnak a szemed láttára, hogy örökre egyedül leszel... ezt nem bírom megbocsájtani neki; semmiféle hálát nem érzek, amiért hazajött és engem is belerángatott. Lehetett volna szerető férjem, egy-két gyerekünk. Családom. Helyette magához bilincselt, hiszen ő az egyetlen biztos pont az életemben, hiszen az apám örökké az apám marad.

Bármennyire is gyűlölöm.