Nem tudom, milyen indíttatásból épp mellém helyezte el a félembert Nael, de akár a nap huszonnégy órájában rágódhattam volna ezen, akkor sem találok rá értelmes választ. Pedig elég gyakran megfordult a fejemben ez a gondolat, rengeteg kérdőjellel övezve. Én nem voltam alkalmas erre a feladatra, nem felvigyázó voltam, vagy francos bébicsősz. A lány az idegeimen táncolt, lassacskán az őrületbe kergetett, a kastély falain belüli kirándulásaitól pedig eret vágtam volna, ha az végez velem. Nem tudtam elképzelni mire jó a bujkálás, miért nem képes megmaradni a szobában egy könyvvel, vagy legalább a fölsőbb szinteken, hogy ne az alagutakban kelljen kergetőznünk. Bár, az igazat megvallva, élveztem az üldözést, ragadozó voltam, ő pedig a préda, akibe sajnálatos módon nem mélyeszthettem bele a fogaim, pedig... bizonyára ízletes vére életet lehelt volna belém. De ő egy "vendég volt" szerintem fogoly, akit őrizni kellett, mint valami trófeát a vitrinben. Csak arra nem jöttem még rá, miért nem dugta ténylegesen egy üvegkalickába egyik mester sem, különösen Nael, akinek ez volt a megszállottsága. Gyűjtögetni, tárgyakat, embereket, képességeket, különféle fajokat. Aminek persze mi, többiek ittuk meg a levét, akiknek foglalkozni kellett a kincsekkel. Hát, Anabelle minden volt számomra, csak kincs nem, illetve... szívesen elástam volna a hátsó kertben, de az életemet nem akartam épp miatta kockáztatni. Mihaszna, ostoba lány!
Nagyot sóhajtottam, ahogy egyre beljebb kerültem az alagútrendszerben, a levegő egy morgás kíséretében hagyta el tüdőmet. - A túloldalt nem jutsz ki. Zsákutca! - nevettem fel, bár ez nem volt teljesen igaz. Nem volt egyszerű az útvonal, de ki lehetett jutni a másik oldalt is, persze, nem a kastélyból, de a fölsőbb szintekre vezetett egy rozoga, öreg kőlépcső. Amit nyilvánvalóan a lány nem talált volna meg egyhamar, de már kezdtem feladni. Ha itt hagyom, talán éhen hal, amit Nael nem róhatna fel nekem, hiszen ő merészkedett nem kívánt területre. - Kereshetnék mást, valóban... - hümmögtem egyet, mintha tényleg fontolóra venném, hogy békén hagyjam, aztán újabb sóhajt hallattam. - Áh, nem, inkább nem. Jobb szeretek a te türelmeddel játszadozni. - kiáltottam, és tovább haladtam utána, követve az illatát, a szíve hangos dübörgését, lélegzetvételeit. Valóban izgalomba jöttem az üldözés közben, hiába, a vadászatra emlékeztetett, de óvatosnak nem kellett lennem. Ismertem magamat, a határaimat, az önuralmamat. Nem támadtam volna a lányra, hiszen az volt a feladatom, hogy épségben tartsam, életben. Nem volt könnyű feladat, a kis vakarcs igencsak megnehezítette a munkám, szellemileg pokolian fárasztó volt játszani a gardedámot. A közelsége a szakadék szélére taszított olykor, ahonnan inkább leestem volna, minthogy még egy percet vele kelljen töltsek. Ahogy közeledtem a lány felé, lépteim egyre gyorsultak, miközben újabb, s újabb árnyakat küldtem utána.

Két hónappal ezelőtt gyökerestül megváltozott az életem, amikor a félvér lányt mellém helyezték. Nem volt erősségem érzelmeket kimutatni mások irányába, az emberi lényem már rég kiveszett belőlem, ő viszont nagyon is emberi teremtés volt. Csak félig volt a fajtám tagja, tele élettel, s emiatt kibírhatatlan volt. A bezártság nem neki való volt, de arra Nael nem gondolt, hogy ezzel nekem miféle kínokat kell átélnem. Sosem voltam tiszteletlen sem vele, sem a másik három vezetővel, de ezzel a döntéssel nem értettem egyet. Ramaty egy érzés volt azzal a tudattal átlépnem lakosztályom küszöbét, hogy a túlsó szobában tartózkodik a hölgyemény, akit olykor a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam, máskor pedig éppen csak elviseltem. Néha mintha valami egészen tűrhető, már-már bűbájos oldalát láttam volna, de az hamar el is illant, néhány percnél tovább ugyanis képtelenek voltunk megmaradni egymás közelében úgy, hogy valamelyikünk ne akarjon kiugrani az ablakon, vagy eret vágni. Ránk tényleg illett az "egy kanál vízben meg tudnám fojtani" kifejezés. Ahogy beléptem a szobába, rögtön tudtam, hogy a lány már nincs itt, nevezhetjük megérzésnek, vagy csak furcsa volt, hogy nem hallom a szívdobogását, a lélegzetvételét, s illata sem volt olyan erős aromájú, mint máskor. Jó pár órája nem tartózkodott már itt, úgy saccoltam. Azonnal a keresésére indultam, de előtte még a szobájába lépve megragadtam az egyik kardigánját, s menet közben szagoltam bele, hogy egészen biztosan az ő illatát kövessem. Nem törődve a ruhadarabbal, valahol a bejárat előtt ejtettem a padlóra, és sietős léptekkel követtem a lány enyhe illatát, miközben orrom alatt szitkozódtam. A földszintet jártam körbe, mire végre rátaláltam a forrásra, az illat a földalatti pincelejáratokban erősödött fel igazán, egyértelmű volt számomra, hogy valahol odalent tartózkodik, a sötét, mocskos alagutakban, és a klausztrofóbiáját ismerve, felvont szemöldökkel, kíváncsian, direkt lassan sétáltam odalent. Nem állt célomban hamar megtalálni őt, ha már egyszer ide lemerészkedett, igenis meg kell szenvednie, nem ússza meg könnyen, a frászt fogom ráhozni, amíg sírva nem könyörög, hogy fejezzem be. Haragom nem volt teljesen egészséges, vagy értelmes, de meg sem próbáltam elnyomni magamban, leküzdeni, nem... én azt akartam, hogy érezze a haragomat a lány, méghozzá pokolian fájdalmas módon. A kevés fénytől, ami a réseken, és az apró, rácsos ablakokon beáradt, elég árnyékot képzett ahhoz, hogy irányítani tudjam őket, s már azelőtt formálni kezdtem őket, hogy elértem volna őhozzá. Az egyik sarkon befordulva halk lépteket hallottam, gyorsítottam a sajátjaimon, és az árnyakat egyenesen a "vendégünk" után küldtem. Azok alaktalanul kúsztak felé, feltehetőleg a háta mögött ólálkodva, s ahogy közelebb értem, hangtalan léptekkel, már láttam is a barna hajzuhatagot, ami a bosszantó perszónához tartozott. Az árnyak átkúsztak a lába alatt, jómagam pedig ledermedtem a folyosó közepén, hagytam, hadd meneküljön, próbáljon elbújni előlem, játszadozni akartam vele, kegyetlen játékot űzni vele, hátha egy kicsit az őrületbe kergethetem, ahogy ő szokott engem. Egérutat adtam neki, egészen addig ácsorogtam ott, míg el nem halkult a szívdobogás, s mikor már a lépteit sem hallottam, újra utána iramodtam. - Anabelle! - kiáltottam, ajkaim kegyetlen vigyorba torzultak. - Bújj elő, bújj elő, akárhol is vaagy! - nyújtottam el az utolsó szót, s újabb árnyakat küldtem utána, amikből horrorisztikus szörnyeket formáltam, önnön szórakoztatásomra.