A hirtelen mozdulatra megrebben a szemem, de meg sem moccanok; egész életem során egy lobbanékony férfival harcoltam apróságokon, aki belém nevelte, hogy bármennyire is rád ijesztenek, kimutatni tilos. Fintorra húzom felső ajkam, amikor hozzám nyúl és feljebb emelem a fejem, de nem nézek fel rá.
Most nem lennék ebben a szituációban, ha megiszom azt a rohadt bort; mégse bánom, nem vagyok senkinek a csicskása, hogy ilyesmi felhívásokra engedelmeskedjek. Nem tudom, mi lesz a következő lépése, nem tudom, mi a francot akar tőlem, de ha azt, hogy kezet csókoljak és talpat nyaljak, hát rossz helyen keresgélt.
Kis híján felhorkanok a hasonlatára, annyira irreális, ahogyan egy ilyen magas pozícióban lévő vámpír egy énekesnőcskétől idéz; mégis csendben maradok, csupán egy grimaszra telik, amíg ő kiballag a teremből. Bennem pedig felgyullad a gyűlölet első apró lángocskája, amire minden, kettő pitbullja közt megtett lépés olajat locsol. Mégsem teszek semmit; futni akarok, kiugrani az ablakon és amilyen gyorsan csak lehet, eltűnni, de nem látok rá túlzottan sok esélyt. Nem itt és nem most.

Oldalra döntöm a fejem, és úgy nézem az előttem pimaszkodó nőt. Csak nem teszi, amit mondok, és csak tovább kérdez, közben meg mondhatni retteg, mit fogok reagálni. Az elméje természetesen nyitott könyv.
Hát akkor adjunk neki okot a rettegésre.
Hirtelen, a másodperc, sőt, egy pillantás tizede alatt termek a nő mellett, még vámpír mértékben is villámgyorsan, és egy elegáns mozdulattal az álla alá nyúlok.
-Cö-cöcö- ciccegem, miközben türelmes, halandó mércével is lassúnak számító mozdulattal a pohár nyakáért nyúlok. Az asztalon ülök, szemben a kislánnyal, ugyanakkor mellette, egészen pontosan a bal oldalán. A szeme magasságával egy vonalba emelem a poharat, és megtáncoltatom benne a vért egy laza mozdulattal.
-Ahogy az a hasonlóan pimasz énekes... Beyonce mondaná... let me upgrade you- ejtem ki lassan, nagyon halkan a szavakat, közelebb is hajolva hozzá, majd a pohár végre elmozdul a szemmagasságából, hogy aztán szárazra igyam, végül ellököm magam az asztaltól, és elsétálok.
-Holnap újra próbáljuk- vetem oda gondtalanul, és elhagyom a termet. Nyomomban két jól képzett gárdatag lép be, akik Freya kísérői lesznek az itt tartózkodása idején, és még a szállásául szolgáló szobát is hajlandók neki megmutatni. Ami természetesen a falaink között van. A távozás egyelőre nincs terítéken.

Nevet. Rezzenéstelen arccal nézem őt, próbálom felmérni a helyzetet, hiszen számomra nem megfelelő, ha a következő lépései óriási kérdőjelként csüngnek a fejem felett. A legtöbb embert, vámpírt, legyen bármi, nem annyira nehéz kiismerni; sokan maguktól teszik szóvá vágyaikat, innen már nem nagy matek az indíttatásuk kiszámolása.
Ez most más.
- Igazán – vonom fel a szemöldököm, nem tudom, higgyek-e neki. Évszázadok tömkelege után mi új van, mi az, amire lehetetlen ráunni, miféle kiapadhatatlan örömforrása van? Mindarra az újra, mindarra a csodára, aminek megismerésére egy halandónak szerencsés esetben 80 év jut, neki arra az örökkévalóság, elképzelhetetlen mennyiségű órák, percek jutottak. Mi életi, mi viszi tovább?
- Nem kértem – nézek a rám váró pohárra és ahelyett, hogy elvenném, hátradőlök, oldalra billentett fejjel nézek Naelre. Mr. La Mortera, amelyiket preferálja. – Annyian dolgoznak alád, megértem, de én nem a te parancsszavadra iszok – kötöm az ebet a karóhoz; nem értem, miért akar feltétlenül megitatni. Nem kértem semmit, mégis kaptam, tovább erőlteti, a következő már úgy érzem, az lesz, hogy lenyomja a poharat a torkomon. Számomra rejtett ok miatt, amit várva várok, hogy megosszon velem, de erre sok esélyt nem látok.
- Miért az USA? Ennél elitebb helyet is találhattatok volna egy ennyire jelentőségteljes tanácsnak – terelem a szót, mert nagyon nincs ínyemre az előttem várakozó pohár és a tartalma.

Kisvártatva nevetés hagyja el általában nemesebb cselekedetekre szánt ajkaimat. Van stílusa a hölgyikének, hiába fiatal. Az már más kérdés, milyen is az a stílus. Na de mint tudjuk, minden lyukat nyit egy kulcs... és nekem kurva jó kulcsom van.
-Indeed- válaszolom a tökéletesen megfogalmazott szavaira, miközben tovább fürkészem az elméjét, próbálom kiválogatni a használható információkat a kíváncsiságon és az egyéb női csacskaságokon kívül, amiből, mint tudjuk, tengernyi van.
Ez után ismét kérdést tesz fel, de most ő is más irányba tereli a beszélgetést... nem is értem, mit várt, miért ennyire kapkodók a nők?! Kapott egy szép invitációt, amit személyesen írtam meg neki, és amiben meghívtam az otthonunkba... mi ez, ha nem a... kedvesség kifejezése? Az érdeklődésé? Erre megjelenik, nem hajlandó egy italt sem elfogadni, és a kérdésemre sem válaszolni. Tipikus neveletlen bakfis tinédzser. Legyen egy jó napja.
-Az élvezet... sosem tűnik el, dearie- pillantottam rá már-már gyengéden, megadva a választ a kérdésére, miután kortyoltam egyet a tökéletesre hűtött vérből, majd ismét a poharának kecses nyakára mutattam kifejező tekintetemmel.
-És most igyál.-

Fintorgok a kérdésére; talán nem a legokosabb húzás, de nem segget nyalni jöttem ide; vagy igen, míg nem nyögi ki, mit akar, fogalmam sincs róla, de még vad elképzeléseim se. Csak a szemem sarkából követem a recepcióst, le sem veszem a tekintetem a férfiról, szemügyre veszem markáns vonásait. Szerencséje, hogy ennyi időt nem egy ocsmány porhüvelyben kellett leélnie. Nekünk akkor jó csak igazán, ha szép külsővel takarhatjuk, ami belül rohad.
- A helyet és az időt már megadtad– rövid közlés, finom, nem is olyan nagyon finom utalás arra, hogy nem azért jöttem ide, hogy udvari bolondként ugráljak neki. Ha vettem az erőt, energiát és időt, alkalmazkodtam, minden jogom megvan hozzá, hogy kibökje, mit akart.
A kartámlára könyökölök, megcserélem a lábam, most a másik kerül felülre. Kissé előretolom az állam, összeszűkített szemmel nézek rá, mikor tovább próbálja vinni a beszélgetésszálat a kérdésem ignorálása után.
- Hány év után tűnt el az élvezet utolsó pár cseppje? – szegezek neki egy kérdést. Beszélgetni akar? Akkor áruljon el ő dolgokat, dolgokat, amit az én életemet még nem keserítették meg. Kit érdekel, milyen apró problémáim vannak a repterekkel? Mert hogy őt nem, abban biztos voltam. Vannak annál fontosabb dolgai.
Nem voltam biztos benne, mennyire játszok veszélyesen, de a büszkeségemet nem adtam volna fel senkiért; inkább fejezzen le, amíg tartásom van, mint, hogy egy pillanatig is benyaljak neki.

Azt, hogy mit vár tőlem, ha nem lennék gondolatolvasó, sem lenne nehéz kitalálni. Nőből van, tehát kíváncsi. Ráadásul nem mástól kapott meghívót eme helyre, mint jómagamtól... természetes, hogy majd darabokra cincálja a kíváncsiság. Au contraire ezt nem adhatom meg neki. Nem is akarom, tekintve, hogy rég voltam már gyűjtőkörúton, így némi szórakozás maga az alap mellé, hogy itt vendégül látom, épp időszerű.
Ahogy fürkészem az elméjét, az azért világossá válik, hogy ő azt képzeli, sokkal izgatottabb vagyok a jelenlététől, mint amennyire valójában vagyok. Én pedig nem bánom ebben a tévhitben hagyni.
Készségesen helyet foglal, ugyanakkor elutasítja a frissítőt, aminek következtében szinte látom a ciccegést beúszni Celia elméjébe. Nos, igen, ő jól ismer. Azonban a fiatal kis tehetség ennél is tovább megy, és fogalmazzunk úgy, rögtön a tárgyra tér, azaz rákérdez, miért is van itt. Ekkor siet a terembe Angela, a recepciós.
-Madamoiselle, hát nem tanította meg az apád, hogy mindennek ideje, helye, és módja van?- kérdezem egészen nyugodtan, ami a számára talán annál vészjóslóbb. Angela egy borospohárnyi vért helyez elé, én pedig csak intek egyet elegáns mozdulattal,miközben a szöszke recepciós átbilleg, és elém is helyez egy pohárral. Kap ezért egyet a kifejezetten elbűvölő mosolyomból.
-Köszönjük, Angela!- fűzöm hozzá, majd ismét Freyára emelem a tekintetem. Hátradőlök a véres pohárral a kezemben, majd kényelmesen továbbfürkészem a lányt.
-Miért gyűlölöd a reptereket?-

Nem szeretek várni; nem szeretek hosszú köröket róni sem, a legrövidebb, legegyenesebb utat akarom, mindig, mindenütt. Minél előbb tudok meg minél többet egy helyzetről, annál nagyobb magabiztossággal tudom kezelni azt.
Felkaptam a fejem a férfi érkezésére, irányába fordultam és végigmértem. Ha ő valóban az, akinek mondja magát, márpedig kevéske esély van rá, hogy nem, akkor már hallottam róla; habár csak felületesen, egy elkapott beszélgetésmorzsában.
Komolyan veszem a mivoltát, tisztában vagyok vele, hogy nagyon rosszul is járhatok itt… talán, legalábbis én így hiszem. Mégis, ő is egy vámpír, legyen bármennyi idős; ha ennyi év után is éles az elméje, az becsülendő. Már-már sokkoló.
Röviden bólintottam, meghiszem azt, hogy majd kiugrik a bőréből, amiért egy idegen, akivel eddig semmiféle kapcsolata nem volt, ideugrott egyet csevegni.
- Nem, köszönöm – utasítottam el a felajánlott akármit; ki akarok pipálni mindent a listán, ami az „osszuk meg Freyával, mit keres itt” előtt áll. Végignéztem az asztalon, mielőtt helyet foglaltam volna, nem tudtam, hogy érezzem magam. Lekötelezve? Kétlem. Rettegnem kellene? Nem úgy tűnik, de lehet, hogy szeret játszadozni, mielőtt kivillantja a foga fehérjét. Mindenesetre zavaros volt ez az egész és meg akartam tudni a miértet.
- Gyűlölöm a reptereket – foglaltam végül helyet és keresztbe tettem a lábam, kivételesen nem könyököltem az asztalra. Ha tehettem, nem repültem, az egész annyira stresszes volt, sem a reptereket a biztonsági ellenőrzéseikkel, sem magát a repülést nem szívleltem.
Megfontolom a következő lépésem; egyelőre nem tűnik ellenségesnek, de tényleg megéri az alvó oroszlán mancsára taposni? A bájcsevely viszont nem működik, sosem működik.
- Minden nap ideutaztatsz valakit? – vetekedtem magamban, mióta belépett a terembe, hogy tegezzem vagy magázzam-e; végül így döntöttem. – Miért én? – tértem a kérdésre, ami a meghívás óta piszkált. Amint megkapom a választ, annyit cseverészhetünk az utamról meg az időről, amennyit akar.

Ez a nap pontosan ugyan olyan unalmasnak és eseménytelennek ígérkezett, mint az utóbbiak tömkelege. Az Ördög vámpírja a mai világban már nem tehet mást, mint hogy kreál magának szórakozást, mert a folyamatos bűntetésbe és kínzásokba is bele lehet fáradni. Elveszik a motiváció egy idő után, ilyenkor kell új játékszerek után kutatni.
Habár nem egészen játékszer, de mégis valamilyen szinten az volt, ami rám várt. Persze csak miután rutinszerűen végigvizsgáltam az engem körülvevők gondolatait. Nincs új a nap alatt. Főleg, ha két évezrede vagy már a földön élők népes táborának tagja.
Azonban, ahogy telt az idő, kiderült, hogy mégis lesz ma valami... nem mindennapi. Méghozzá válasz egy invitációra. Már messziről hallottam a lány érkezését, a gondolatait. Ettől függetlenül természetesen megvárattam, ha lehet így fogalmazni, minden egyes gondolatát végigkövetve. Nem volt különösebben izgalmas, ami a fejében zajlott, de ez nem jelentette azt, hogy nem volt üdítő valaki új elméjében kalandozni.
-Áh, miss Freya!- Lépek be a terembe karjaimat széttárva, üdvözlet gyanánt, ahogy rögtön közelebb is siklok a fiatal vámpírlányhoz. Mennyi tudatlanság, mennyi tapasztalatlanság, mennyi... "ártatlanság".
-Felettébb örömömre szolgál, hogy elfogadtad a meghívásomat. Frissítőt?- kérdezem jó vendéglátó módjára, mert ha valamire, erre biztosan nem lehet panasz. Akinek lenne, az nem távozik innen, ez ilyen egyszerű.
Ujjaimmal jól hallhatóan csettintek egyet, mire Celia kitárja a nagyterem öles ajtajait, és kiszól a recepciósnak, hogy mire is van szükségünk. Celia a személyes testőröm, és a legkedvesebb szeretőm.
-Minden rendben volt az úton?- teszem fel a következő kérdést, miközben helyet foglalok az asztalfőnél elhelyezkedő, csaknem trónszéken, majd intek a hölgynek is, hogy tegyen hasonlóképpen.

Meghívót kaptam. Sosem kaptam még meghívót, rám vonatkozót, kevésszer számoltak velem egyedülálló lényként. Főleg nem olyat, amit nem mertem visszautasítani.
Senkinek nem szóltam róla; sem apámnak, sem Lydiának. Egész úton a lehetséges kimeneteleket fontolgattam, mi okból hívhattak… rettegtem, hogy nem tudom már felhasználni a retúr repjegyet, mégsem fordultam vissza, mert biztosra vettem, hogy eltávozásom esélyei sokkal nagyobbra nőnének, ha nem jelennék meg.
A reptéren kocsit béreltem és bár alapvetően jó sofőrnek vallom magam (talán olykor túlzottan is magabiztos, de azért jó), háromszor igen közel kerültem hozzá, hogy balesetet okozzak. A harmadik után jött el az ideje, hogy félreálljak, mély levegőket vegyek, összekaparjam és emlékeztessem magam arra, ki vagyok. Mi nem félünk, főleg nem rettegünk.
Mire megérkeztem, legalább kívülről nem tűntem annyira feszültnek, mint amennyire valójában voltam. Nem akarok meghalni, pontosan azért választottam ezt az utat. Miért is ölnének meg? Kétlem, hogy megölnének, azért nem hívogatnának magukhoz. Üres, kézifék, leállít. Minden mozdulatomnál előrébb furakodott a kíváncsiság, elnyomva a halálfélelmet, most már tudni akartam, miről van szó. Tudnom kellett.
Azt hittem, nehezebb lesz a bejutás, de miután elmondtam, ki vagyok és mi ügyben, egyből elvezettek egy terembe. Nem nézelődtem, jelenleg nem érdekelt a környezet; addig-addig nőtt a kíváncsiságom, amíg nem hágott tetőfokára, úgy éreztem szétrobbanok, ha hamarosan nem derül fény az ittlétem ügyére.
Egyedül hagytak. Némaság telepedett rám, a teremre. Magamban a másodperceket számoltam, míg lassú léptekkel haladtam a fal mellett, néztem előre, oldalra, felfele; megálltam, megfordultam, pár lépés a másik irányba.
Jöjjön már valaki.