Tudtam, hogy hülyén viselkedem, mert huszonéves srácoknak nem szokás csak úgy a másik nyakába ugrani, de képtelen voltam uralkodni magamon, Titi mellett sosem ment. Olyan barátot jelentett számomra mindig is, aki mellett önmagamat adhatom. A divatőrült, hiperaktív, szeszélyes fiút, aki menthetetlenül szerelmes belé. Sosem szerettem a cimkéket, nem skatulyáztam be magam az érdeklődésem szerint, de az már egészen fiatalon kiderült számomra, hogy a lányok nem sok vonzalmat váltanak ki belőlem. A fiúk már annál inkább megmozgattak, de igazán szerelmes csak egyszer voltam, és ez az érzés azóta is tartott, annak tárgya pedig pontosan itt állt előttem; vagy hát bizonyos nézőpontok szerint már alattam, úgy csüngtem ugyanis a nyakán, hogy biztosan érezze a szeretetemet. Hogy annál több is átjutott-e belőle hozzá, fogalmam sem volt. Sosem tagadtam le vagy próbáltam elrejteni, mit érzek iránta - ugyanakkor sosem mondtam ki hangosan, egyszer sem. Neki legalábbis nem, a kispárnámnak annál többször...
- Ezzel most arra célzol, hogy ne ölelgesselek, mert nehéz vagyok, vagy hogy ne ölelgesselek, mert ciki? - pillantottam rá, miközben leereszkedtem a talajra, és csak ekkor tudatosult bennem, mennyire közel is van hozzám. Karjaim még mindig körbefonták a nyakát, ahogy arcom lassan eltávolodott az övétől, hogy ránézhessek. Végül én törtem meg a gesztust, annyira zavarba hozott ugyanis a közelsége, hogy inkább elhúzódtam, és igyekeztem leplezni, hogy elpirultam. - Csak mert mindkettő elég sértő ám... - fejeztem be a mondatot kissé dorgálón, ám széles mosollyal, hiszen egyik sem olyan, ami különösebben érdekelne. Titi erős, nem aggódtam soha miatta, hiszen a szememben mindig is legyőzhetetlennek tűnt. Talán a kiállása tette, talán a tudat, hogy halhatatlan, és ebből valamiért mindig azt gondoltam, sebezhetetlen is. Sosem láttam őt gyengének, sőt, számomra gyerekkoromtól kezdve az erőt és a legyőzhetetlenséget testesítette meg; a saját súlyom miatt pedig nem kellett aggódnom, a betegségem kialakulása óta ugyanis jó sokat fogytam. Ami pedig a körülöttünk hömpölygő tömeg véleményét illette... Hát az végképp nem érdekelt. Ha valamit, ezt sikerült megtanulnom külföldön: ignorálni mindenki mást, aki nem számít.
Ahogy végigmért, büszke mosollyal széttártam a karomat. Mindig is meg voltam elégedve magammal; sosem voltam különösebben hiú - na jó, talán a külsőmre egy kissé -, egyszerűen csak szerettem azt a testet, amibe egész életemre zártak, még akkor is, amikor cserben hagyott. Hiszen az enyém volt, minden defektjével együtt, és semmit sem változtattam volna meg magamon. Talán csak egy-két apróságot, amit tudok, hogy Titi megnézett más nőkben... A szemem színét, vagy hogy több izom legyen rajtam, ne csak csont. Utóbbin egész sokat sikerült javítanom az elmúlt tíz évben; a kontaktlencséig viszont még az ő kedvéért sem merészkedtem soha.
- Mi az, hogy "kész"? - nevettem, képtelen voltam uralkodni az arcizmaimon. - Eddig is teljesen rendben voltam... De igen, felnőttem. - tettem hozzá ellágyuló mosollyal, és ahogy elvette tőlem a csomagot, irigyen a táska után kaptam, a vállamra emelve azt. Jaj ne, csak ezt ne! Remélem, nem hallotta a bátyámtól a hírt! Az kéne még, hogy úgy bánjon velem, mintha haldokolnék! - Ezt elbírom - feleseltem - , de a bőröndöt hozhatod.
Hálás mosolyt villantottam rá, és elindultam kifelé. Fogalmam sem volt, kocsival jött-e, vagy taxizunk, esetleg buszozunk. Elfáradtam a repülőúton, szóval igazából bárminek örültem, ami gurul és amire leülhetek. Szavai széles mosolyt csaltak újfent az arcomra, és ahogy a hajamba túrt, zavartan felnevettem.
- Most mondtad, hogy "kész" férfi lettem, úgyhogy ne kezelj már gyerekként! - megcsóváltam a fejem, öt ujjammal lazán helyreborzolva összekócolt tincseimet. A kezem alatt mosolyogtam a férfira, és odacsapódtam mellé, ha elindultunk kifelé a reptérről. Ám mielőtt még elérhettük volna a kijáratot, a gyomrom hangos korgása emlékeztetett rá, mennyire rosszul voltam a repülőn ahhoz, hogy bármit is egyek, és hogy kizárt, hogy kibírjak akár még öt percet addig, hogy kajához jussak. Úgyhogy elkaptam Titi karját, jelezve, álljunk meg.
- Titiii, éhen halok! Ismerek itt egy jó kajáldát, nincs kedved enni valamit? Meghívlak. - Ha már volt olyan rendes és kijött elém a reptérre, mivel Rich nem tudott - nem akart, nem volt ideje, nem érdekelte stb. -, az a minimum, hogy meghívom őt kajálni. Persze nem csak az önzetlenség vezérelt, tényleg éhes voltam és szerettem volna pihenni picit, mielőtt újból járműre szállunk.
- Jó lenne kicsit még veled lenni, mielőtt lepasszolsz a babysitteremnek. Olyan rég nem láttalak! - jegyeztem meg kiszélesedő mosollyal az arcomon. Úgyhogy a válaszától függetlenül már húzni is kezdtem, minél messzebb a kijárattól, az általam ismert kajáldák felé, remélve, velem tart és nem ellenkezik nagyon. Még mindig alig hittem el, hogy itt van, tényleg itt van, megérinthetem, megölelhetem őt, a szemébe nézhetek és beszélhet hozzám anélkül, hogy szakadozni kezdjen a skype... Hihetetlennek tűnt, álomszerűnek, és tudtam, ha ez álom is, a világon a legédesebb, amiből soha nem akarok felébredni.

Alig bírtam nyugton megülni a helyemen, és nem azért, mert különösebben izgatott lettem volna a hazatérés miatt. Tény és való, lassan tíz éve, hogy nem töltöttem Amerikában néhány napnál több időt, de ez az információ önmagában nem rejtett annyi izgalmat, mint a tudat, hogy újra láthatom Őt. Tíz éve nem láttam Titit. Istenem, tíz teljes éve! Az idő ugyan nem fogott rajta, így valószínűleg feleslegesen izgultam, hiszen egy fikarcnyit sem változhatott... De én rengeteget változtam. Általános iskolás taknyosként hagytam magam mögött New Yorkot, és most felnőtt, dolgozó férfiként tértem vissza. Mi van, ha már semmi sem lesz köztünk a régi? Igaz, hogy sokat lógtunk a telefonon, és amikor csak lehetett, skype-on beszéltem vele, emaileket, képeslapokat küldtem, de mégis csak más, ha elválaszt minket az óceán, mint amikor szemtől szemben állunk egymással. Azt hittem, ez a tíz év mindent megváltoztat majd bennem, de ahogy a repülőgépen kuporogtam, idegesen tördelve az ujjaimat, rájöttem, hogy még mindig ugyanúgy érzek. Talán voltak napok, amikor sikerült eltemetnem magamban ezt az érzést, a távolság fátyla jótékony homályba vonta, de most, hogy tudtam, perceken belül találkozom vele, képtelen voltam megnyugtatni verdeső szívemet. Mikor száll már le ez a nyomorult gép?!
Kész örökkévalóságnak tűnt az a bő óra, mire a gép végre ereszkedni kezdett, és az utaskísérők felhívták a figyelmünket rá, hogy kössük be az övünket és maradjunk a helyünkön a landolás idejére. További egy órát vett igénybe (bár én kétszer annyinak éreztem), mire lekászálódtam a gépről, átjutottam az útlevélellenőrzésen és összeszedtem a csomagjaimat. Hihetetlen, hogy tíz évnyi élet belefért egy bőröndbe és egy sporttáskába! Igaz, a holmijaim nagy részét már előre felpostáztam Richard lakására, így most csak a legfontosabbakat kellett magammal hoznom. Izgatottan kerülgettem az előcsarnokban összegyűlt embereket, kis híján elgázolva egy óvodást, és majdnem átestem egy idős házaspár csomagjain. Tekintetem egyre csak az ismerős vonásokat kutatta, és nem is kellett sokáig keresgélnem.
A látvány letaglózott, elfelejtettem, hol vagyok éppen és megálltam a tér közepén. Csak bámultam az ismerős, számomra oly kedves vonásokat, ahogy a tömegben kutatott a pillantása, és amikor végre összeakadt az enyémmel, a torkom kiszáradt és a szívem rögtön félreütött egyet. Számítottam rá, hogy talán feltámadnak a régi érzéseim iránta, de hogy menten elvisz egy szívérkoszorú görcs, abban azért nem reménykedtem. Ádámcsutkám megugrott, ahogy nagyot nyeltem, és csak késve eszméltem rá, hogy oda kéne mennem ahelyett, hogy csak bambán álldogálok ott és őt bámulom. Úgyhogy erőt parancsoltam remegő térdembe, igazítottam a vállamon lógó sporttáskán, és magam után vontatva a bőröndöt elindultam Thierry felé.
Tétova, bizonytalan lépteim egyre felbátorodtak, minél közelebb értem hozzá. A végén már szaladtam felé, és amint elég közel értem, elengedtem a bőröndömet, ledobtam a táskámat és a nyakába vetettem magam.
- Titi!
Nem igazán foglalkoztam vele, mit szólnak mások, inkább a szívemmel próbáltam kezdeni valamit, mert olyan hevesen kalapált, hogy attól féltem, kiszakítja a mellkasom falát. Olyan szorosan öleltem át a férfit, karjaimat nyaka köré, lábamat pedig dereka köré fonva, mint... Nos, mint aki egy évtizede nem látta őt, és csak akkor engedtem el, ha eltolt magától, vagy ha már kiszorongattam belőle a szuszt is.
- Titi... - ismételtem, ahogy csillogó szemekkel felnéztem rá, mert hirtelen fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Arcom kivörösödött az örömtől és a rohanástól, és kissé még kapkodtam a levegőt, ahogy végigmértem. - Egek, semmit sem változtál! Bár azt hiszem, ezen nem kéne meglepődnöm.
Játékos mosollyal a vállába bokszoltam, aztán lehajoltam és felvettem a táskámat a földről. El sem hittem, hogy mostantól minden egyes nap láthatom őt!