Kíváncsivá tett. Felmerült bennem, hogy megkérdezem, mely emlékeim is voltak pontosan azok, amelyekből azt vonta le következtetésül, hogy nem vagyok veszélyes rá nézve? De aztán nem tettem. Ismerem magam. De őt nem, és nem is több, puszta ügyfélnél, tehát vajmi keveset nyom a latban, ugyan mit is látott bennem, ami alapján azt szűrte le, nem teszek benne kárt. Elég, ha ő maga tudja, és alkalomadtán jó híremet viszi tovább, olyanoknak, akik szintén nálam köthetnek ki.
- Ezt örömmel hallom. Ez esetben, ennyi nekem is elég. Továbbléphetünk - feleltem végül csak ennyit, biccentve egyet a lány felé. Másra nincs is szükségem. Ha neki elég, nekem főleg.
Szóval, betörő, verőlegény és bérgyilkos egy személyben - foglaltam össze gondolatban, csak úgy magamnak, amikor arról kezdett el mesélni, tulajdonképpen mi is az, amivel ő foglalkozik. Végülis, olyasmi kaliberű munka, mint az enyém, csak ő mágia nélkül, én pedig mágiával teszem, amire felbérelnek. Na persze, engem inkább életmentésre szeretnek megkeresni, nem kioltásra. Ölni szinte bárki tudna, nem feltétlenül kell hozzá mágia, de igaz, ami igaz, legtöbbször mindkettőnket akkor keresnek ilyen célból, ha önnön kezüket nem akarják bemocskolni. Bár nem állítom, hogy a gyilkosság volna a kedvenc üzletágam, de igaz, ami igaz, valamiből nekem is meg kell élnem. Végső soron úgyis ez a fő cél.
- Örvendek a szerencsémnek, Miss Liarie, én Jan vagyok. Jan Omael Raym, és szívesen borítékolnék tőled egy szívességet - fogtam meg a kezét, amit felém nyújtott, és egy apró csókot leheltem rá. Sok mindennek nevezhetnek, de azt senki sem mondhatja rám, hogy faragatlan volnék. Apám gazember volt, de a hölgyekkel való bánásmódnak megadta a módját.
- Azért, mert sajnos a mágiának vannak korlátai - kezdtem bele a magyarázatba. - Ennek a varázsnak épp az az egyik népszerűségi eleme, hogy odamehetnél bármely fellelhető boszorkányhoz vagy mágushoz, egyikünk sem tudná maximálisan teljesíteni a kérésed. Gyengíthetünk rajta, és ha már meggyengült, bizonyos mértékig bele lehet piszkálni a "rendszerbe", de nem tudjuk megtörni a varázst. Ez direkt így van kitalálva. Csak az veheti le rólad az ékszert, aki rád adta - tártam szét a kezeimet, jelzésképpen, hogy nem rajtam múlik a dolog sikere. - Na persze, ha ragaszkodsz hozzá, és elég elszánt vagy, jó áron vállalok kínzást is, ha nagyon-nagyon szeretnéd megpróbálni rávenni az illetőt, hogy levegye rólad, de abban az esetben sem garantálhatok sikert, hiszen vannak akik elég jól tűrik a kínzásokat - vetettem fel, csak mint lehetőség. Éppenséggel, megfelelő kompenzálás esetén én megpróbálhatom rávenni az alanyt, hogy vegye vissza a csecsebecséjét, de ismeretlen illetőről lévén szó, nem tudhatom, megtörne-e a fájdalomtól, vagy sem. Ez persze a megrendelőn áll, hogy egyáltalán akar-e kockáztatni, mivel, valószínűleg áldozatunk nem éppen volna hálás neki érte, hogy rászabadítana egy mágust. Lehet, hogy rosszabb sors várna rá utána, mint amit most kell elszenvednie. De ő tudja, én csak felajánlottam, a döntés az övé.

Elmosolyodtam.
- Köszönöm, de nem élnék vele, míg más értéked is akad - biccentettem egyet feléje. Nem mintha nem volna ínyemre a gondolat, de mint mondottam, jobban élvezem, ha nem üzleti úton kapom meg amire vágyok. Mindaddig míg van más választásom, egyébként sem szívesen értékelném oly mértékben alul egyikünket sem, hogy az efféle tevékenységet megélhetési kérdésekkel keverjem. És persze, igen, kívánatos lány, nem rúgnám ki az ágyamból ha benne találnám, ám miért pazarolnék el mondjuk egy életmentő szívességet egyetlen lopott szexuális élményre? Sok mindennek nevezhetnének, de önmagam ellenségének aligha, és szeretnék még egy darabig élni. Ennek pedig vannak biztosítékai, és az semmiképpen sem a szex, ha a családtörténeti tanmesét nézem.
Hm... mindenesetre, minél többet mondott, annál biztosabb lettem benne, hogy aki az ékszert ráadta, akárki is volt, biztosan nem csak szórakozásból tett így. Hogy le akarná vadászni? Igen, ez már hihetőbben cseng, csak szerintem nem ugyanarra a fajta vadászatra gondolunk. De ezt nem mondom ki hangosan. Legfőképpen azért nem, mert semmi közöm hozzá, ki kire, és miért vadászik, míg meg nem bíznak azzal, hogy érdekeljen. És momentán éppen nem ez az üzletünk tárgya, hanem az ékszer.
Felnevettem. Még a gondolat is nevetséges.
- Kirabolni? Jah, hogy annyi pénzzel a zsebedben mászkálsz, amiért megérné kirabolnom? - kérdeztem nevetve, nem mintha felmerülne. Nem tolvaj vagyok, hanem üzletember. De azért köszönöm a feltételezést. Mindenesetre, szép kis paranoiával rendelkezik a lány, nekem nincs ennyi, pedig benne vagyok pár ember bögyében itt a városban. Na de azért ez...
- Akkor, csak a biztonság kedvéért, mondom: nem vagyok vadász. Abból élek, hogy szívességeket teszek. Olyanoknak, akik máshol ritkán kapnak úgy segítséget, hogy bárki is garantálná, hogy nem hagyják ott a fogukat, ha felkeresik az illetőt, mert talán az illetőnek nagyobb üzlet kinyírni az üzletfelét, mint segíteni őt. Máshol nagy eséllyel biztosítékot kérnének, hogy nem üt vissza az ügyed rájuk. Minimum beazonosítanának, hogy megtudják, nem-e kaszálnak nagyobbat, ha elkapnak. Engem nem érdekel ki vagy. És az sem érdekel, akivel gondod van. Ha a haverod jön hozzám, és bíz meg, akkor ő kapja meg amit akar. Viszont te vagy itt, tehát veled üzletelek. Ha elégedett vagy, az jó reklám nekem. A jó reklám jó üzleteket vonz be. A jó üzletekkel biztosíthatom magam, hogy holnap is tudok üzletelni - magyaráztam békésen, és türelmesen. Nem kell azt kifejtenem, hogy életemben esélyem nem lett volna a vadász-szakmára, még ha akartam volna sem. Így viszont már jobban járok ezekkel az üzletekkel, mert még hasznomra válhat néhány adós, ha egyszer utolér apám öröksége. És ugye, a szent cél, hogy ÉN túléljek mindent. Ahogy azt a legfőbb lecke tartalmazta, a lényeg mindig én legyek.
- Na nem bánom, akkor hát hadd halljam, mivel foglalkozol? - kérdeztem kíváncsian. Hátha hasznára válhat a haderőmnek. Meglátjuk. Nem döntök, míg nem ismerem az összes lehetőségem. Meglátjuk, hasznomra lehet-e, vagy sem. Ha nem, akkor a pénzt választom, de ha igen, akkor mindig hasznosabb az adósság.
- Meg tudlak érteni, ha le tudnám venni, szívesen alkudtam volna a holmi megtartására, de sajnos ez nem ilyen egyszerű - bólintottam, egyetértve nemtetszésével. De sajnos ami nem megy, az nem megy, ám ettől még nem kell úgy elkenődni, vannak más utak is.
- Nos, ennek az ékszernek ugye van egy párja, egy olyan párja, amit az viselhet, aki rád adta ezt - engedem el finoman az ékszert, visszaengedve azt a bőrére, és újfent a szemébe nézve. - Így az illető rád találhat, hívhat is, és minél messzebb van egymástól a két holmi, annál nagyobb a vonzásuk egymás felé, annál nehezebb a lánc a nyakadban, ugye? Ez a másik ékszer viselőjére nem hat hátrányosan, nem jár kellemetlenségekkel, ő oda megy, ahova akar, te nem zaklatod őt a kapcsolaton keresztül. Mi lenne, ha ez megváltozna? Mi lenne, ha a varázs meggyengítése által elérnénk, hogy a mostaninál messzebbre mehetnél az illetőtől, és egy másik összekötő varázslatot kicsit belekombinálva a nyaklánc eredeti mágiájába, te magad is hívni tudnád őt, és te is meg tudnád találni e kapcsolat által? Ez hasznos lehet számodra? - érdeklődtem kíváncsian, akar-e ezek tudatában üzletet kötni velem, vagy sem. Nem tudom neki megéri-e, én az ő helyében tudnám hasznosítani ezeket a lehetőségeket, de nem vagyok a helyében, és persze, ez őrajta múlik kizárólag.

Jannak \ Később kódolok. \

Azt gondoltam, hogy itt rendezkedett be, de az, hogy konkrétan itt is él, kimaradt nekem. Ezt az apró információt elfelejtették közölni velem. Nem baj, nem számít már. Ha nem tudnám, hogy itt lakik, vagy hogy egyáltalán itt van, akkor átlag emberként jöhetnék mehetnék, ahogy akarok. Erre próbáltam rámutatni, de nem jött le neki. Mindegy. Aztán jön ez a kéjsóvár vigyor és a méregetés. Mostanában csak ilyenekkel sodor össze a sors.
- Ha a combjaim közt akarsz járni, akkor alkudnod kell. Vagy lehet ez fizettség is, nekem mindegy. - igazából utóbbi esetben én jönnék ki az üzletből a legjobban.
- Az, aki pedig a nyakamba aggatta, nem érdekel. - hazugság..? - Azért rakta a nyakamba, hogy levadászhasson, pórázon tartson, nem azért, mert mások előtt akar jelölgetni. - talán? Fogalmam sincs, hogy pontosan mi célja van ezzel az egésszel Maddocknak. Meg volt a lehetősége, hogy megöljön, de ahogy mondta, a gyors halál túl kegyes volna nekem. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy kínozni akar, én viszont nem az a fajta vagyok, aki ezt hagyja.
- Logikus, hogy az üzlet szempontjából egy halott ritkán fizet, hacsak nem rabolod ki. De ha nem bízom abban sem 100%-osan, aki küldött, akkor benned sem tudok ismeretlenül. Ki tudja?  Lehetsz vadász egy üzletember álcájában, és kettőt üthetsz egy csapásra, ha elintézel engem, ezzel ide csalod azt az idiótát és őt is kinyírod. - Bár mindkettőn meglepődnék. Én tanult bérgyilkos vagyok, ő pedig...fogalmam sincs, de valamit tud, ha megtudott lepni engem. Jobb lesz nem alábecsülni őt.
- A feltételek érthetőek. Magam is hasonlóan szoktam előadni az üzleti partnereknek. Ám az árajánlatot én adom, ez esetben pedig tőled kérem. Fizethetek pénzben, ésszerű keretek között, ha viszket a tenyered. Esetleg maradhatok adósod egy szívességgel, ezesetben jobb ha tudod, hogy mivel foglalkozom. Értékeim nincsenek, ilyen maszlagokkal nem élek. - sorolom a lehetőségeket. Persze csak akkor osztom meg, mivel is foglalkozom, ha érdekli a dolog, más egyéb okból nem kezdem taglalni. Azért vagyunk itt, hogy ő szolgáltasson, nem azért, hogy én.
Amikor engedélykérően a nyaklánc felé nyúl, biccentek neki, jelezve,hogy megvizsgálhatja. Az első szavai nem tetszenek, ezt homlokom ráncolása is jelzi.
- Határozottan sokkal kevesebbet ér nekem a dolog, ha csak módosítani tudod levétel helyett. - mondom kényelmetlenül morogva az orrom alatt.
- Még is miként akarsz trükközni vele? - kérdezem halkan sóhajtva. Annyira megakarok szabadulni ettől a szartól. Nem hiszem el, hogy nem lehet. Persze árat csak akkor tudok kb mondani, ha megtudom, milyenné válna a helyzetem az üzlettel.

- Bárhogy is nézem, más nem lakik a parkban, és mást nem érdekel a park, és ellentétben egy cirkusszal, én nem hívok ide senkit, általában maguktól jönnek, és általában azért, mert a segítségemre szorulnak. Főleg olyanok, akiket máshonnét elhajtottak, vagy elhajtottak volna, ha bepróbálkoznak - mutattam rá a nyilvánvaló igazságra. Nem a két szép szemem miatt jönnek, vagy mert udvarias és jó házigazda vagyok, hanem mert szószban vannak, és valakinek ki kell húznia őket belőle.
De meg kell jegyeznem, tetszik a kicsike találékonysága.
- Ha már a ruházkodásnál tartunk, vesd le nyugodtan bármidet, én biztosan nem foglak meggátolni benne - villantok rá egy kéjes vigyort, és kicsit sem áll szándékomban titkolni, hogy nem bánnám, ha vetkőzhetnékje támadna. Persze, szó sincs róla, hogy szexuális ellenszolgáltatást várnék a segítségemért, habár, ha azt ajánlana érte, még esetleg el is gondolkoznék rajta, de... csak kivételesen, mert egyébként jobban szeretem a maximálisan önkéntes aktusokat.
- De komolyra fordítva a szót, a nyakláncod tulajdonosa nyilván ellenezné, hogy bármidet is levesd nekem - mondtam, mintha legalábbis bánnám, de nem igazán ejt kétségbe, lévén, nélküle is épp elég kielégülést kapok. És visszavezetve korábbi gondolataimra, nem vagyok ostoba, hogy azt higgyem, bármit megúszhatok. Nyilván okkal jelölték meg őt.
- Nem ismerlek, de nem is kezdtem a fejedben turkálni, hogy megismerjelek. Nem is akarlak megismerni. Nem tudom te hogy tanultad, de én úgy tudom, hogy a hullák ritkán fizetnek, tehát elég rosszul élnék, ha nem fizetnék ki a szolgálataimat. Ha megölnélek, ki fizetne? Talán az, akitől ezt kaptad? - intek az ékszere felé. - Kétlem. Gondolom élve kellesz neki, máskülönben nem tesz rád efféle holmit. Vagyis ha rád támadok és nem te végzel velem, akkor megtenné az, akitől feltehetőleg épp eljöttél. És aki ebből adódóan vagy okos, vagy erős, vagy pénzes. Ebből nekem turkálás nélkül, puszta emberi logikát használva is lejött, hogy a legnagyobb ostobaság volna a részemről, ha megtámadnálak. Ergo, miről is beszélgetünk? - nyugodt mosollyal állok fel mellőle, és teszek néhány lépést a sötét füvön, majd megfordulok, és onnan nézek vissza rá.
- Egyébiránt, szabadjon megjegyeznem, nem találom idegőrlőnek a munkámat. Már csak azért sem, mert mint roppant okosan rámutattál, a szó elszáll. Én is jobban szeretem, ha az emberek vagy... más lények, biztosabb módon lesznek az adósaim. Ennek érdekében, tudatnom kell veled, hogy amennyiben megállapodunk, egyezségünk értelmében én minden tőlem telhető módon igyekszem majd teljesíteni a kérésedet, erőm és tudásom legjavával. Cserébe, te fizethetsz pénzzel, értéktárggyal, vagy szívességgel. Utóbbi esetében felhasználhatom a szívességet most, vagy bármikor életünk során. Lejárati dátum nincs, és én mondom meg, mikor váltom be, nem te. Amennyiben nem teljesíted az alku rád eső részét, vagy átversz, tudomásul veszed, hogy erő ide, képességek oda, levadászlak, vagy levadásztatlak, és erővel hajtom be az adósságod. Nyugodtan nevethetsz, de az ígéretem komoly. Lehet, hogy én nem vagyok erősebb nálad, de azért képes volnék kárt tenni benned. Én, vagy netán egy adósom. Szóval okosabb nem meglépni az egyezségünk elől. Amíg te tisztességesen üzletelsz velem, én sem teszek másként. Elvégre, az elégedett ügyfél visszajár - tájékoztattam az üzletünk jogi részleteiről. Csak hogy utólag ne mondhassa, hogy sumákoltam, ha netán ezt nem kukkolta meg az emlékeim közt, hogyan is zajlik. De ha már úgyis belementem, gondoltam, az sem árt, ha aggodalmaira felelve, tisztázom, hogy nem kívánom átejteni. Az elégedett ügyfél ugyebár, nem csak visszajár, de hírét is viszi a jó üzletnek. Ő is ajánlás útján jött, nem én hívtam. Ilyen a jó szolgáltatás.
- Hm... - fél szemöldököm felvonva méricskélem pár pillanatig, majd visszasétálok hozzá. Leülök ismét a padra, és feléje nyújtom a kezem, lassan, kérdő pillantással, hogy megértessem, nem megfojtani kívánom, csak a láncra vagyok kíváncsi. Ha megadja az engedélyét, finoman odanyúlok, és két-két ujjam közé fogva az ékszert egy-egy ponton, finoman végigsimítom ujjaim közt, alapos tanulmányozásnak vetve alá.
- Mennyit ér neked, ha megszüntetni nem lehet, csak gyengíteni a bűbájt? És... esetleg lenne mód némi trükközésre vele. Levenni csak az tudja, akihez köt - magyaráztam, még mindig ujjaim között a bűvös holmival. Tagadhatatlanul ügyes munka. Kár, hogy nem tudnám levenni, szívesen megtartanám, ha már nem kell nekik...

(Reanna)


- Hmm, nem igazán. Holtában csak egy dolgot taníthatott meg, mégpedig azt, hogy fogj kezet a Halállal, vagy megcsókol - vigyorodtam el, miközben megkerültem a padot, és teljes lelki nyugalommal lehuppantam melléje, kivéve a kezéből a rózsát. - Különben is, itt én vagyok itthon. Te jöttél hozzám - intettem feléje a virággal, majd megemelve kissé, megszagoltam. Még a szemeim is lehunytam, hogy maximálisan kiélvezhessem, a halálraítélt növény édes illatát.
- Mmm, szeretem, mikor engem ír fel az orvos - mondom, kajánul húzva számat, csillogó szemekkel, miközben enyéim az övéibe mélyednek. Tanulmányozom őt, miként ő is engem. De nem csak őt. Pillantásom hamar siklik le szemeiből az ékszerre a nyakában, és máris egy pórázra kötött kiskutya jut eszembe. Meg az, hogy sosem volt még kutyám.
Még mágia nélkül is tudnám, miért ad valaki ilyet a másiknak, de a mi világunkban... ez nem csak jelkép lehet.  Főleg, hogy a lány most itt van. És persze... nem most másztam le a fáról.  
- Az állatkert kicsivel odébb van, ha nézelődni támadt kedved. Ez a bestia nem szereti ha azért tépkedik a virágait, hogy utána engedély nélkül kutlászkodjanak, ott, ahová senki sem hívta őket - vonom össze a két szemöldököm. - Nem ajánlom, hogy a bajt keresd, mert még megtalálod. Ne feledd, ez az én pályám - intek fejemmel a fák felé, jó előre figyelmeztetve őt, mert ezek szerint azt megmondták neki, hol vagyok, és hogyan találhat meg, de az illemszabályok már kimaradtak. Oh, egek, ha én így viselkedtem volna apámmal, rég nem volna a fejem a helyén. Lehet, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb mágusa, de kellően jól ismerem már ahhoz saját magamat, hogy észrevegyem, ha nem vagyok egyedül idebenn.
- Ha valami érdekel, lidérckém, kérdezd meg, megfelelő viszonzásért cserébe bármit megkaphatsz - javaslom, mégis békésen, és a félelem mindennemű jele nélkül. Nem ember, tudom, és nem veszélytelen a kicsike, de nyilván nem azért jött, hogy megöljön. Minden más tárgyalási alap kérdése, ezt kivéve, szóval... kíváncsi vagyok, vajon mit is akarhat. Nem mintha nem tudnám kideríteni én is, ha akarnám, de én ennél jobb neveltetést kaptam. Ha nem kényszerít, nem piszkálom a fejét, ennél előbbre tartom az üzleti életemet. Meg úgy egyébként is.

Jannak \ Később kódolok. \

Ahogy sétáltam, éreztem, hogy követnek. A tarkóm bizsergett, de nem néztem hátra, egyszer sem. Sejtettem, hogy valaki jönni fog, hiszen ezért jöttem ide, hogy valaki segítségét kérjem. Mivel így azonban a társaság nem jött, helyet foglaltam egy padon. Nem kellett sok, hogy az illető megjelenjen, fülembe suttogva, mint valami kezdő erőszaktevő, vagy perverz beteg állat. Egy átlagos lány valószínűleg megijedne, de én tapasztaltabb vagyok annál, minthogy ilyesmivel rémítgetni lehessen. Tulajdonképpen mikor ijedtem meg utoljára..? Idejét sem tudom.
- Nem nagyon emlékszem már rá, túl rég volt. A tied nem tanította meg, hogy idegeneket rémisztgetni veszélyes játék? - Mert hogy egyszerűen hátra nyúlhattam volna, közre foghattam volna fejét és satuként fogva tarthatnám. De mivel alapjáraton nem vagyok verekedős fajta - "munkám" ellenére -, nem támadok rá. Ha nem vártam volna megjelenését, akkor reflexből megtenném. Szerencsés napja van, már ha tényleg ő az én emberem.
- Az idő értékes. Az enyém főleg. Téged ajánlottak, remélem nem alaptalanul. - fordulok oldalt, hogy rá nézhessek. Az ilyen szavak alapjáraton bármelyik tinédzser szájából nevetségesen hallatszanának, ám a férfinek tisztában kell lennie a természetfelettivel, és hogy ilyen esetekben a látszat csalhat. Mint most. A biztonság kedvéért emlékeibe pillantok, kedvét figyelem, ha tudom, s nem védi bűbáj. Boszorkákkal jobb óvatosnak lenni. Gyűlt már meg velük a bajom, bár olyan még nem volt, hogy ne sikerült volna elmenekülnöm. Ezt bizonyítja az, hogy itt vagyok.

(Reanna)

Nem állítanám, hogy aludtam már, de az ébrenlét is túlzás volna tulajdonképpen... mondhatni, hogy valahol a kettő között lebegtem, legszebb merengéseim egyikében éppen, amikor megéreztem... Rögtön mosoly terült szét arcomon, és felkelve, komótos tempóban, laza léptekkel indultam el kifelé az udvaromról, hisz munka van.
Mikor kiértem, egy kézmozdulattal zártam le magam mögött mindent, biztos ami biztos, aztán hangtalanul, a sötétbe olvadva indultam el a rózsámért. Nem is tartott soká meglelnem az éjnek idején parkomba tévedő ártatlan... khm... szép leányzót. No persze, kérdéses lehet, mennyire is ártatlan, ha egyáltalán bármennyire is az, mivelhogy, aki éjjel a parkba téved, az vagy kicsit sem ártatlan, vagy rendkívüli módon kétségbeesett. Utóbbi persze már abból is következhet, hogy itt van és hozzám jött, lévén, hogy a jóságos lelkek általában először jóságos emberek segítségét kérik. Zsoldosok segítségét kérni nyilván már a sokadik bugyor a Pokolban, neki is és nekem is, mivel ennek okán neki nyilván vaj van a füle mögött, nekem meg épp emiatt van vaj mögötte. A különbség az, hogy ez engem egy csöppet sem érdekel. Igazából az sem, hogy neki mennyire romlott a lelke, az élete, vagy épp a szándékai. De abból a szempontból nyomhat a latban a kérdés, hogy mennyire nyomom meg én az árakat vele szemben. Mivel, minél kétségbeesettebb valaki, annál többet hajlandó fizetni a szolgáltatásaimért.
Egy ideig néma csendben követtem. Nem vehetett észre, hisz annyi voltam csak csupán, mint egy árnyék, valami néma, kósza fuvallat, valami észrevehetetlen a sötét rengetegben.
Megvártam, míg letelepedett az egyik hideg padra, s ekkor léptem oda hangtalanul mögé, majd megköszörültem a torkomat, alig pár centire a fülétől.
- Anyukád nem figyelmeztetett, hogy a Central Park veszélyes éjjel? - kérdeztem meg mosolyogva, s fittyet hányva rá, hogy esetleg megijeszthettem. Ha egyáltalán ijedős a leányzó.

Jannak \ Később kódolok. \

Ez az elképesztő teher szinte remegésbe fogta a testemet. Már akkor éreztem, amikor a város határt átléptem. Nem kibírhatatlan az érzés, de meglehetősen kellemetlen. Az eszem próbálja kiűzni a bűbáj által belém ültetett vágyat: "menj vissza Seattle-be!
Nem! Ugyan megfordult a fejemben, hogy tényleg megeszem, uralkodok még magamon. Viszont mi lenne, ha ennél messzebbre utaznék? Elviselhetetlen lenne. Annak gondolata is. Nem hagyom, hogy tönkre tegyen!
Ezért vagyok most a parkban. Az egyik adósom küldött ide, mondván "Gyönyörűek a rózsák ott mostanában. Egyet talán téphetnél magadnak."
Értettem a jelzést. Szóval a sötétben kóborolva, immár a rózsával a kezemben várok a parkban. Egészen addig, míg el nem fáradok, és inkább le nem ülök az egyik padra. Azt sem tudom, mennyi az idő, de még nincs 11 ez szinte biztos. Lepillantok a tárgyra a nyakamban és újra elkap a düh. Nyavalyás nyaklánc!  Ezért biztos átvágom annak az idiótának a torkát!