Megrántom a vállam.
- Az nem is baj, ha nem értesz hozzá. Ha nem így volna, nekem sem lenne munkám - biccentem, és rákacsintok. Nem zavartatom magam miatt. Ha elkezdeném is elmagyarázni, nem hinném, hogy érdekelné a dolog, miként is tartozik hozzá egy ember lényéhez egy efféle varázslat, miután reá bocsátják, vagyis... közvetve rá. Nem baj, ha nem ismeri a kötődési mechanizmusát a dolognak, hiszen ha akarna sem tudna ő maga tenni ellene. Még ha értené is mi ez, nem változna semmi. Nem befolyásolna semmit.
- Úgy van - bólintom helyeselve, egyetértve. Az, hogy mi motiválja a "társát", azt nekik kettejüknek kell lerendezniük. Míg meg nem bíz vele, hogy foglalkozzak a kérdéssel, tulajdonképpen semmi közöm hozzá, lévén, ez az ő magánügyük. Ha azt akarná, hogy foglalkozzak vele, belevette volna az üzletbe. Ha ezután kíváncsi, gondolom majd megkérdezi az illetőt. Feltételezhetően ez egyébként sem lesz elkerülhető, előbb vagy utóbb rájön a másik személy, hogy valamit valaki babrált a varázskapocsukkal.
- Igazán nincs mit. Ez a dolgom. A segítségedre lehetek még valamiben? - érdeklődöm, már csak szakszerűségből is. Meg emberbaráti jóféleségből, mégis csak ember vagyok, és ő egyike azon ügyfeleimnek, akikkel nem volt egy rossz élmény tulajdonképpen az üzletünk. Nem került sok kalóriába és más életébe sem, de még csak itthonról sem kellett távoznom, hogy véghezvigyem, amit kért. Ilyen jó estém legyen máskor is.
- Ne izgulj, ha akarlak, megtalállak - felelem, és könnyed mozdulattal kinyújtom kezem, mire belerepült az a rózsaszál, melyet még ő tépett le nemrégiben. Finoman megforgattam ujjaim közt, és újfent beleszimatoltam a szirmai közé, miközben folytattam. - Megvannak a magam módszerei, ha valakit meg kell keresnem. Nem lesz gond.

Visszamosolyog. Nem mondom, hogy fogszámlálós mosoly volt, de ez az eddig látottak alapján mindenképpen nagy dolog volt, eddig ennyit sem kaptam. Ebből legalább sejthetem, hogy nem kínoztam meg olyan nagyon, mint tehettem volna a varázslat közben.
- Nos, akkor örülök, hogy nem ez volt életed legrosszabb élménye. Reméltem, hogy behatolóként inkább én leszek a célpont, s nem te. - Inkább nem mondom ki hangosan, hogy a biztonsága érdekében inkább direkt magamat támadtattam, hogy őt a lehető leginkább megkíméljem. Még félreértené. Nem azért tettem így, mert nő, vagy mert gyöngének hinném, vagy szénalomból, egyszerűen így jár el szerintem egy megbízható munkásember.
- Az akaratából - feleltem vállat vonva. - De az akarat is érzelmi alapú. Bizonyos mértékig és formában. Persze, tudatosan befolyásolható, nem úgy, mint az érzelem maga, de a gyökere annak is az érzelmekből ered. - Elgondolkodom kicsit... csak egy pillanat erejéig, azután ekképpen folytatom tovább. - Biztos vagyok benne, hogy fontos vagy az illetőnek, különben nem köttet össze benneteket, közömbös emberrel ilyet nem teszünk, de hogy ez milyen típusú fontosság, ez innen nem állapítható meg - mondom, amit én ebből, amit láttam, éreztem, tapasztaltam, meg tudok mondani. Bár ehhez nem is nagyon kell az erőm, puszta szemlélőként is ki tudnám találni. Valamit bizonyára jelent az illetőnek, csak azt nem lehet ebből kiszűrni, hogy pozitívumot vagy negatívumot. Komoly, vagy egyéb természetű kötődés-e... Van ugyan egy véleményem, de arra bizonyára nem kíváncsi. Hisz ez az ő magánügye/ügyük. Ha nem kérik, én nem mondok véleményt mások kapcsolatáról.

Végre elkezdődik. Megfogja kezemet, meg a nyakláncot és neki áll a varázslatnak. Nem érdekel, ha egy alvajáró észre vesz minket. Megijed. És? Ide hívja a rendőrséget, hogy "idegenek varázsoltak a Central Parkban"? Őt csuknák diliházba. Videó felvétel YouTubera? Mindenkinek tetszenének a "menő effektek", amiket "csinált" a videóban. Az emberek nem akarnak hinni a természetfelettiben. Emiatt gyakran ők maguk mossák el a mi nyomainkat. Hirtelen, mintha megnőne a lánc súlya, s mellé valami szúró érzés is a mellkasomba költözött volna. Zilálva kapaszkodom meg szabad kezemmel a padtámlán. A szúró érzés erősödik, épp olyan mértékben, ahogy a szél is fellendül. Felszisszenek, kissé erősebben markolom meg Jan kezét, de a padot szorongató ujjaim már bele fehéredtek az szorításba. Fogalmam sincs, hány percig tart a dolog, de szó szerint rosszul leszek. Halkan, fájdalmasan nyögök. Már már azt hiszem, hogy nem fogja tudni megcsinálni a módosítást, mert olyan hosszan próbálja, meg egyre nehezebben fogom vissza fájdalmas nyöszörgésem, mikor hirtelen hátra esik. A fájdalom, amely egy kés szúrásához és forgatásához volt hasonlatos, lassan elmúlik, ahogy a nyakamban lévő lánc is könnyebbnek tűnik. Mély levegőket véve támasztom a háttámlát, mikor Jan felkel, és közli, hogy sikerült, meg hogy erős az ellenfelem... Rápillantok a férfire, ahogy mellém ül. Most először megengedek magamnak egy kis mosolyt.
- Volt már rosszabb is. - ezután nagy levegőt veszek és kifújom, hátra dőlök a támlának.
- Ez az ő "akaratából", vagy érzelmeiből veszi az erejét? - kérdezem rá pillantva.

- Akkor jó - felelem, egy féloldalas mosoly kíséretében, és egyik lábam átvetve a pad ülőfelületén, szembefordulok vele. Amikor felém nyújtja a kezét, megfogom. Ilyen időtájt már nem kell attól félni, hogy valaki meglát bennünket. Azt a részét nem bánom az emberi ostobaságnak, hogy nem mernek sötétedés után a parkba jönni, vagy aki mégis, az vagy bolond, vagy drogos, vagy halni vágyik, vagy hozzám jön. Az emberek ostobák, és meglehetősen rosszul bánnak a szívemnek legkedvesebb hellyel, de ennyiből nem bánom. Éjjel ez az én birodalmam. Nappal is, csak akkor ők nem tudják. Éjjel sem tudják ugyan, hogy az enyém, de azt tudják, hogy nem az övék. És ez elég.
- Elhiszem neked - bólintok. Ugyan kíváncsi vagyok, bírja-e majd, habár nem nézném kevesebbnek, ha hangot adna az esetlegesen fellépő fájdalmának. Nagyobb és erősebb lények is sikoltoztak már itt, attól nem lettek gyengébbek, sem az én szememben, sem máséban. Sőt, néha épp az teszi erősebbé az embert, ha hangot tud adni, annak, amit érez. És némely fájdalmak hosszabban is kibírhatók, ha hangot adunk nekik, mint ha némán tűrnénk. Azt elhiszem, hogy nem beszél majd, de még egyáltalán nem biztos, hogy sikítani sem fog.
Mély lélegzetet veszek, majd lassan kifújtam. Egyik kezemben már ott volt a keze, felemelve a másikat megfogtam a láncot is a nyakában. Az előző alkalomhoz képest, mikor megfogtam, most változásként élem meg, hogy érzem, mint bizsereg benne a varázs. Ez nyilvánvalóan miattam van. Ahogy gyülekezik bennem, a lánc mágiája bizseregve reagál a kívülről érkező energiára. "Megérezte", hogy mágus érinti.
- Jól van, kislány, mutasd szépen magad - mormolom, pillantásom még egyszer végighordozva az ékszeren, mely most mintha egy pillanatra izzó vörösen villanva jelezte, tudja, hogy nem az a mágus vagyok, akihez ez a varázs tartozik. Behatolóként azonosított. Ebből megtudtam, nem tévedtem, ügyes volt, aki ezt készítette.
De nem foglalkoztam vele. Sosem tettem, most sem fogom. A varázst ugyan nem tudom betörni, mint egy vad lovat szokás, ám megmutathatom neki, hogy én sem vagyok különb.
Szemem lehunyva, egyszerre szorítom meg Reanna kezét és a láncot, miközben belekezdek. Szinte rögtön érzem is, mint csapja meg arcomat a szél, amikor hangom elmélyítem, és őseim tanait (részben) követve, kántálva egy idegen, régi nyelven, amit a maiak közül már csak mi ismerünk, minden erőmmel azon vagyok, hogy engedjen nekem az a kötelék... Tudom, hogy nem tudom elszakítani, de nem is ezt céloztam meg, nekem csak az kell, hogy meglazuljon, hogy az összefonódó szálak között beférkőzve, becsúsztathassam saját adalékaimat az ő "rendszerébe". Érzem, szinte mintha puszta kézzel érinteném azt az erős kötelet, ami feszül a két személy között. Szinte magam előtt látom, mintha tényleg ki volna feszítve közöttük. És közben, mintha kalapáccsal vernék egy téglafalat, csak azt nehéz szétválasztani, ki a kalapács, én, vagy Reanna. Próbálom úgy feszíteni a húrt, hogy a mérleghinta nyelve felém billenjen inkább, rám összpontosuljon a lánc ereje, ne őrá, elvégre, én vagyok a "támadó", jobb, ha inkább rám feszül ki az erő, amivel ellenáll az ékszer.
Megremeg a kezem, mely a láncot fogja, mikor úgy érzem, mintha petárda robbant volna fel az ujjaim között, marja a bőröm, ahol érint a holmi. Fáj, de mégsem hagyom abba a kántálást. Újra és újra végigmondom, minden szóval erősebben szorítva markomba, addig ismételgetve el, amíg meg nem "látok" egy szikrányi rést, egy villámhoz hasonlíthatóan fehér, izzó repedést, amin habozás nélkül kúszok be, akár a kígyó a verembe, és azonnal elültetem a "magokat", ahol csak érem, igyekszem a varázslatos erőhalmazt megböködni, mint a tűpárnát a tűk, hogy a lehető leginkább meggyengüljön, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzam a "rendszerben" és képletesen szólva belecsípjek, abba, aki a másik oldalon van. Persze nem igazából, de addig megyek, míg el nem érek hozzá. Míg össze nem tudom őket kötni, ahogy megígértem.
Amikor kellően beágyaztam magam, csak akkor engedtem az erőnek, elengedtem magam, és hagytam, hogy az az erő kilökjön engem, és torkomra forrasztva a szót, szó szerint a földre taszítson. Onnan nézek fel néhány pillanat múltán vásárlómra, egy kurta mosoly kíséretében.
- Erős ellenfeled van - mondom, miközben feltápászkodok a földről, és fáradtan leülök mellé újra. Kifújok egy nagy adag levegőt, és hátrasimítom rakoncátlan hajfürtjeimet. - De megvan. Sikerült - fújom ki magam, majd végigmustrálom őt újra, de NEM olyan szemmel. - Jól vagy? - próbáltam úgy csinálni, hogy ne fájjon neki nagyon, remélem sikerült valamelyest. Közben nem tudtam figyelni, hogy hallom-e a hangját.

Elnézem neki. Biccentek megértésem jeléül. Nem vádlom, amiért óvatos. Elnézve a törékeny külsőt, és erős bensőt, tudható, hogy nem véletlenül kaptam meg a figyelmeztető kört, amit bizonyára minden esetben lefolytat, ha bármely irányban üzletet köt. Engem ez nem zavar. Sőt. Tulajdonképpen üdítő a hasonlóságunk. Mindketten a tiszta és gyors munka hívei agyunk, és nem szívleljük, ha átvernek bennünket. Tiszta sor. Könnyű ezt felfogni, ha az ember a megfelelő ösvényen haladva fut össze az üzletfelével. Így nincs galiba.
- Sajnos ez így igaz. Ezért is becsülöm meg magam is, ha az üzletfeleim tisztességgel fordulnak hozzám. Így mindkét oldal nyer, és mindenki megkapja, azt, amit akar - helyeslek végül, rábólintva a zárásnak is beillő megállapításra. És már jöhet is a gyakorlati vonala a mai találkozónak.
Kérdésére végiggondolom a tenni való folyamatot.
- Nem kell hozzá sok, csak te meg én, és persze a nyakláncod. De figyelmeztetlek, lehet, hogy a varázslás ideje alatt kissé kellemetlen lesz a számodra, amikor belenyúlok a kapcsolatotokba. Fájhat, ha ellenállni próbál nekem a varázs, ami rajtatok van. Az egyik kezemmel a láncod kell fognom, a másikkal a te kezedet, hogy irányítani tudjam az energiát - figyelmeztetem előre, csak hogy ne mondhassa utólag, hogy nem szóltam. Nem gondolom, hogy túl nagy gondot csinálna egy kis fájdalomból, vagy érintésből, de ha már őszinteségre törekszünk, legyünk alaposak. És hát, ez is egy-egy tény, ami tudom is én mennyire lehet fontos a másik félnek. Ezért inkább elmondom. - Ne lepődj meg, ha szikrázik majd a levegő, vagy feltámad a szél. És ha nem muszáj, ne beszélj hozzám közben. Eltarthat néhány percig, ellenállástól függően.

Örömmel hallgattam szavait, értékelve az "égiek" kedves áldását, miszerint ezen a szép, békés estén egy ilyen áldott jó kuncsaftot küldtek nekem. Az ilyen a kedvencem, akivel nem kell harcolni, vitázni, és nem lassú a felfogása, valamint nem hiszi, hogy pusztán jó lelkem békéjéért teszem a szívességeket. Bárcsak minden nap ilyen kellemes ügyekben lehetne részem.
- Tökéletesen értelek, és teljes mértékben megfelelnek a feltételeid. Magam sem fejthettem volna ki helytállóbban. Én is a gyors és tiszta munkát szeretem, úgyhogy biztosíthatlak, a megszabott feltételek szerint fogom kihasználni a szívességet, amikor szükségét látom majd - bólogattam, tökéletes egyetértésben. Én sem húznék szívem szerint semminemű ügyet túl hosszan, ha abban érdekelt egy szívességem is, főleg azért nem, mert ez is a jó hírem egyik alapköve, nem kérek bonyolult szívességeket, ha a munka nem teszi már eleve lehetővé. Ez nem egy olyan horribilis kérés, hogy cserébe egy hétig üldöztessek vele valakit, nem, ez ennél lényegesen egyszerűbb, max. egy napos, vagy inkább pár órás művelet, esetleg végrehajtás, ami gyorsan megvan. Effélék lehetnek majd. Nem kérek csillagokat az égről, vagy hasonló. Gyorsan, könnyen. Ez egy egész jó kis mottó is lehetne, ha az ember fia belegondol.
- Hmm... istenien hangzik, állj be a sorba, ha gondolod - vigyorodtam el, amikor kvázi megfenyegetett, és nagyon kellett dolgoznom, hogy ne nevessem el magam. Szegény lány. Azt hiszi nem voltam még a Pokolban. Bőven ismerek olyanokat, akik elérhetnék, hogy a Pokol szülötteinek lássam őket, és még talán a halálért is könyörögnék náluk egy idő után, de... ez a lány aligha volna erre képes nálam. A fizikai fájdalom nem minden. Az elmúlik. És különben is, ezért jó, ha az embernek tulajdonképpen nincs semmije, és nem fontos neki senki más, csak önmaga, mert így nincs más amivel kínozhatnának, csak én magam. Az meg már megvolt. Apám sem volt hülye, tudta jól, mi minden érheti utol a mágus fiát, ha a rend ellen vonul, és olyanokkal találkozik, mint akikkel mi tettük és tesszük ma is. Ebben éltem végig. Már ebbe születtem bele. Sosem ismertem mást. És bár éveim száma nyilván meg sem közelíti sok ügyfelem éveit, mégis... kevesek ők ahhoz, hogy megtörjenek. Nem véletlen, hogy ők jönnek előbb hozzám, nem én hozzájuk.
- De nem jellemző rám, hogy úgy bánjak egy velem tisztességesen viselkedő emberrel - vagy mással -, mint ahogy a nyakláncod tulajdonosa bánik veled. Bocsásd meg, de úgy sejtem, ennek a kedves figyelmeztetésnek főleg az állhat a hátterében, amit ő, vagy épp hozzá hasonlók tettek már veled. De én nem tervezek effélét. Mint mondtam. Míg te tisztességesen játszol, addig én is. Nem vagyok önmagam ellensége. Én is fitogtathatnám az erőm, a tudásom, okozhatnék neked fájdalmat, vagy kiszúrhatnék veled, de mire volna az jó? Te nem lennél tőle kezesebb, én meg nem élnék meg belőle. Az is más, ha ez a munka, de most nem így állunk. Az üzlet, az üzlet. Amondó vagyok, kár is ezen aggódni. Én nem ijeszthetlek meg téged, de te sem engem. Kár a szóért - mondtam, mindezt végig mosollyal az arcomon. Nem vagyok vádló, megértem és teljes mértékben elhiszem, hogy részéről jogos a fenyegetés, de ha már úgyis belemászott korábban a fejembe, tudhatja, hogy nem árulom el az üzletfeleimet. És hogy nem hazudtam neki eddig sem, és ebből talán sejtheti, hogy nem is áll szándékomban később sem.
Lehet, sőt, biztos, hogy már elég kevés az ilyen lény a Földön, de én azért még hozzávetőleg egy tisztességesféle embernek tekintem magam.