A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Nem gondoltam, hogy megbántom a kijelentéssel, így nem lepődtem meg a reakcióján sem. A szavak úgy pattantak le róla, mint borsó a falról. Némán nézem őt, miközben felkel az ágyról egy szál semmiben és közben a szellemlétről hadovál nekem. Nem én akartam hogy e köré fonódjon az életem! Mérgesen kezdem rágni alsó ajkamat. Úgy csinál, mintha minden olyan könnyű lenne! Mintha csak úgy eldönthetném, hogy miként érezzek! - Ez nem így megy! - sziszegem halkan az orrom alá, nem érdekel, hogy hallja-e, vagy sem. Látom, hogy végig mér, tekintete megakad a póló szélén, combom közepénél. Az sem kerüli el figyelmem, hogy megint megfeszül az "agya". Láthatóan oda lent tartja. Mintha meg se hallotta volna a szavaimat, végül felpillant rám. Karba teszem a kezeim, s újfent hallgatni kezdem szavait, miközben egy-két méterrel lemaradva követem. Szavai után felvonom a szemöldököm. Még nem fogom kijátszani a kártyáimat. - Tudod, csak azért, mert te ostoba módon az orrod alapján próbáltál megtalálni, nem jelenti az, hogy én is ebbe a hibába esem. Rendkívül sok ismerősöm van, még rendőri körökben is... Nem sokaknak van olyan camaroja egy bizonyos rendszámmal, "Madox Smith". - ejtem a nevét kissé gúnyolódva. - Ez a legrosszabb álnév valaha. - jegyzem meg, miközben vállamat neki döntve az ajtófélfának figyelem, miként készíti elő magának az ételt. Végül ellököm magam a faltól és közelebb lépek hozzá, egészen közel. - Nem tudsz elszakadni a múlttól. Valójában nem is gyűlölsz, a nyaklánc pedig másra szolgál, nem igaz? Nem "megölni akarsz engem". Te csak "akarsz engem." - mondom, miközben minden rezdülését figyelem, mennyire járok jó nyomon. - És nem csak a szexre gondolok. Az túl egyértelmű. Ez sokkal mélyebb, igaz? - piszkálom tovább. Egyszer csak ki kell buknia, vagy elő kell bújnia a szögnek a zsákból.
A szívemhez kaptam, mintegy jelezve, hogy mennyire fájt a megjegyzése, mintha megbántott volna. A gond csak az volt,hogy nem volt erre képes, legalábbis nem hiszem. Vagy nem tudom. Előbb harapnám bokán, vállon, vagy más egyéb helyen, minthogy megsértődjek rajta. Meg egyébként is. - Oh, ez a legszebb és legenyhébb bók amit eddig mondtak nekem. De tőled hallani! – sóhajtok, és megrázom a fejem. Felhorkantok. - Mivel halhatatlan vagy, óhatatlan, hogy hullnak körülötted a halandók. Ezért kell néhány olyan dolog ami állandó. Néhány olyan egyén, tudom, könnyen beszélek, mert falkát alakítottam ki magamnak, de mindegy. Szelleméknél másképp megy, csak magatok vagyok, mert beleélitek magatok,at ebbe a bosszú örök dologba. – figyeltem ahogy a seb forrni kezd, és felsóhajtottam, remek… újra éhesnek érzem magam. Szuper. Felálltam, nem zavartattam magam, meztelen voltam immár, hiszen az iménti dolgaimat összevéreztem, köztük az egyébként éjjel frissen húzott ágyamat is. Mindegy, veszek egy másikat, egy egész garnitúra újat. A kérdése hallatán félrebillentettem a fejem és végig pillantottam rajta, jól állt rajta a pólóm, majdnem mint egy hálóing, és nem is akartam, hogy levegye. Így ahogy van, megfordítani, és addig döngetni, amíg az én nevemet sikítva el nem élvez. Talán mégis csak jó volna felvenni egy nadrágot, csak…azért, hogy nehogy baja essen a kis kelj fel jancsinak. A tekintetem elveszett a comb és a ruha takarásának vonalánál, kicsit megropogtattam magam, részlegesen változtam át, hogy gyorsítsam a comb sebem gyógyulását. - Hm…mi? – vakartam meg a tarkómat, miközben jólesőn nyújtózkodtam, végre minden sebem begyógyult, és kezdtem jól is érezni magam, visszaváltoztam, és elindultam a konyha felé. - Nem mintha élveztem volna a harcot… hazudok, imádtam. De… jó helyen van az ott. – hátra pillantottam a vállam felett, és rávigyorogtam, majd a konyha felé indultam. Elkezdtem átnézni, hogy mit hozott a srác még, steaknek való! Áldom a bétám eszét, hogy gondolt rám is. Ez kell nekem, félig átsütve! - Megtaláltalak, igen, de ezerötszáz évembe telt, szerinted? Majd hagyom, hogy futkorássz csak úgy, bár rohadtul nem értem, hogy hogyan bukkantál rám, nekem kellene csak magamhoz hívnom téged. Nem szabadna, hogy rám találj. – kicsaptam a húst egy serpenyőbe. Gyanakodva emeltem rá a pillantásomat és rátenyereltem a konyha pultra. - Szóval, megpróbáltad levenni a láncot, de…te is megbűvölted, miért is? Hogy megölhess? – morogtam fel fenyegetőn.
Megforgatom a szemeimet. Majd pont attól fogok életmód tanácsokat elfogadni, aki azért gyűlöl, mert "engem könnyebb, mint a fiát". Arra, hogy ennyi év kellett ahhoz, hogy egy ágyba kerüljünk, inkább nem reagálom le. Túl fájdalmas és idegesítő pont ez most az életemben. - Álszent vagy. - csóválom meg a fejemet és lassan felülök. A nagyobb sebeim már regenerálódnak, a kisebbek szinte el is tűntek. Ahogy végig nézek magamon, úgy tűnik, legalábbis. - Azt hiszed, nem próbálkoztam? Valahányszor megpróbáltam rendes életet élni, vagy normális dolgokba bele kezdeni, az emberek hullani kezdtek körülöttem. De nem csak ezért sose ment. Amikor eljátszod hogy élsz, akkor valójában minden nap szembe kell nézned a ténnyel, hogy ez egy hazugság. És ez engem dühített. Egyszerűbb volt szolgálni és gyilkolni, mint szembe nézni minden nap azzal a ténnyel, amit már így is tudtam. - mondom, miközben ő a sebét tisztítgatja, én felkelek és az egyik szekrényéhez lépek. Nem zavartatva magamat tárom fel ajtajait és nézek bele. Ingek...ingek... Oh egy póló. Remek. Leengedem magamról a lepedőt, majd kiveszem a felsőjét a polcról és magamra húzom. Neki háttal, természetesen. Nem szégyenlősködöm, de mutogatni se fogom magamat, mikor tudom, hogy milyen vad és akaratos. Bár már az is lehet, hogy akkor magáévá tett, mikor nem voltam magamnál. Áh nem, ennyire csak nem vadul meg a teliholdtól. Megigazítom magamon a felsőt, tekintetem a nyakláncra siklik. Megfordulok, majd rá pillantok. - Miért olyan fontos neked az, hogy pórázon tarts? Enélkül is megtaláltál. Vagy csak azért kell, hogy bebiztosítsd a győzelmedet, valahányszor egymásnak esünk? - kérdezem karba téve a kezeimet. Egyelőre nem tudom, hogy menjek, vagy maradjak. Hajlok az előbbi felé.
Felülök, a lábamba nyilalló érzéstől, szálka! Biztos telement kibaszott szálkával! Felkapcsolom a éjjeliszekrényen a lámpát, és felsóhajtok. Magamban imádkozom a kelta isteneimhez, hogy legyenek kegyesek hozzám. De tudom, már régóta tudom,hogy képtelenek meghallgatni. Vagy szarnak rám. Elkezdem a szálkátlanítást, és közben őt hallgatom. - A düh és az üresség is egyfajta érzés, csak az elme játéka. Beképzeled, mert a természetednek próbálsz élni, ha beteljesítette a bosszúját a Lidérc, minek kell utána lekorlátoznia magát azokra az érzésekre, amikből született? Igen is emlékszem, hogy valaha nevettél, kacagtál, és kacérkodtál. –felszisszenek, és letörlöm a törölközővel a vért, amit kibuggyant. - Nyugalmat pedig nem csak a halál , vagy annak hajszolása jelent, nem feltétlenül lennél boldogabb, tény, hogy sok mindentől megszabadulnál. De ha csak egy pillanatra is megállnál és körbe néznél ebben a veszett nagy rohanásodban, nem találnál olyasmi ami érdekelne? A gyilkosságokon kívül. Azon kívül, hogy másoknak szívességet tegyél. –halkan vicsorogtam fel, megvan az a kurva szálka! Zihálva töröltem le, a seb környékét, és a kezemet, ezután összenyomtam a seb széleit, és éreztem, hogy kezd gyógyulni a lyuk, nincs több fa bútor! Ezen túl! Mindet lecserélem. Amíg össze nem forrt a seb, addig rajtatarottam a törölközőt, majd bebújtam az ágyba, ugyan úgy, hátat fordítva Annának. - Nem kell másokat szolgálnod, miért teszed azt? Annyi lehetőség van a világon, találj egy hobbit és érezd jól magad benne. – a hátamra fordultam, és elkezdtem a plafont bámulni. Azt hiszem, jelenleg fegyveszünetet tartunk. Én biztos meg nem mozdulok innen, rám férne egy kiadós alvás is, de attól tartok eltűnne mellőlem, mire felébredek. Annyira fáradt vagyok, hogy észre sem vettem, hogy korábban felébredt, öreg hiba. Talán titkon abban bíztam, hogy nem támadna rám, s tényleg így volt, azt hiszem, hogy mindketten kiverekedtük magunkból azt, ami eddig bántott, mintket. Elvileg, az idő pedig majd úgy is eldönti. - Ezerötszáz évet kellett várnunk arra, hogy egy ágyban feküdjünk, nem nagyszerű? – horkantok ironikusan és megdörzsölöm a szemeimet és óvatosan nyújtózkodom. –Ah, jól esne egy kis masszázs. – a falkának ráadásul vannak masszőz szalonban dolgozó ismerősei…Ó ha ennek vége, irány a wellness.
Már épp helyezkedne valamerre, mikor megszólalok, s ez megállítja. Úgy tűnik, nem vette észre, hogy felébredtem, egészen eddig. Látom auráján az érzelmek kavalkádját. Nem néz rám végül, csak elfekszik, de hiába van háttal, még így is látom rajta, mennyire fáj neki még a lába. A takaró is nedves és vörös lesz tőle. Idióta. Ennyi idő után nem jutott eszébe ellátni magát...? Haj... Szavaira értetlenül néztem. Tudom, hogy mondott valami olyasmit, hogy azt hitte, a neje a fiával hált, de.. nem értem, mi van. Miért gyűlölné őt? Maddock bonyolultabb, mint azt gondolnám. Kérdésére elveszem pillantásomat hátáról és felnézek a plafonra. - Mert még mindig jobb halottnak lenni, mint céltalanul, üres porhüvelyként járni a földön. - válaszolom halkan és mély levegőt veszek, nagyot nyelve tuszkolom le a gombócot a torkomban. - Soha nem volt boldogság az életemben. Már azt sem tudom, milyen örömből nevetni... vagy milyen érzés ragaszkodni, szeretni. Nem érzek mást, csak ürességet és dühöt. - ez persze hazugság. A férfi sokkal többet is kihozott belőlem. Olyan dolgokat, amiktől még meg is rémültem. De erről neki nem kell tudnia. - Bele fáradtam az életbe. Abba, hogy bolyongjak, mint a Bolygó Hollandi. Hogy gyilkolok pótcselekvésként, hogy másokat szolgálok ki. Elegem van. Fáradt vagyok. Csak nyugalmat akarok. - a sír nyugalmát. Halkan sóhajtva hunyom le a szemeim. Talán egész életem során csak két személynek voltam ennyire őszinte. Antonyhoz és Derek halott alfájához. Hát, úgy tűnik Maddock is abba a kategóriába tartozik, akinek képes vagyok kinyílni. Remélem, nem tévedek abban, hogy érdemes erre.
Csak akkor mentem ki, amikor hallottam, hogy a srác csönget, vittem magammal készpénzt is, láttam rajta, hogy befele szimatol, ahogy azt is, hogy kissé megrettenve pillant végig rajtam. Igen, magasabb vagyok az átlagnál, és szélesebb is, és? Alapjában véve pedig nyugodt, ha épp nem bosszantanak fel, úgy hogy az előszoba és a konyha úgy nézzen ki ahogy. Ám a srácnak semmi kérdése nem volt, amikor meglátta a lepedőbe csavart testem, unottan vakartam meg az állam, és kissé felböktem azt a mozdulat közben, amolyan, na merd megkérdezni. Átvettem az ételt, és a vért is, a sebeim, úgy ahogy begyógyultak, az asztal ,vagy szék láb helye még bevérzett egy kissé. - A béta szeretné tudni, hogy jól van-e… - szólalt meg végül a srác. - Jól, mondd meg neki, hogy csak egy kicsit durvultunk az egyik csajjal. – tényleg durvultunk, csak nem falka társsal. Sóhajtva vettem át a kaját és cipeltem be a konyhába, szerencsére ez a hely megúszta valamelyest, ott terítettem meg magamnak, és nevezzük nevén a gyereket, zabáltam, istenesen bezabáltam, annyira, hogy mozdulni is alig bírtam, miután leültem a helyemre, annyi lélekjelenlétem még volt, hogy újra megfürödjek, nem tudom, ez inkább pótcselekvés. Miután végeztem a fürdéssel, újra az ágy szélén ücsörögtem, a korábbi gondolkodós pózt felvéve, rengeteg mindenen kattogtam, az ujjamon megállás nélkül forgattam a gyűrűt, és az érzéseim megjárták a Mount Everestet, fel és le egyaránt, meg még pár extrém hullámvasutat azt hiszem, mert zavart voltam, örültem, féltem, bár ez igazán kis része volt az érzéseimnek. Reménykedtem, hogy újra jó lesz, most hogy megtaláltam Annát, de ugyan mit remélhetnénk, ha egy légtérbe kerülünk, és észnél vagyunk, akkor rögtön egymásnak rontunk! Fáradtan morogtam fel, talán egy kis alvás jót tenne. Már épp felhúztam volna magam az ágy bal oldalára, amikor a kérdése megakasztott a mozdulatban, így csak felhúzott vállakkal ültem az ágy szélén továbbra is. Felpillantottam a plafonra, jó kérdés. - Mert…olyasmit akarok ami…nem tudom. – felhorkantottam. Hagyjon békén az ilyen kérdésekkel. – F@sz tudja. Mert téged könnyebb , mint a fiamat. – azt hiszem így volt, vagy csak hazudok, saját magam előtt is, saját magamnak is. Felmásztam az ágyra és magamra húztam a takarómat, hátat fordítottam Annának, és összegömbölyödtem, a comb sérülésem még nem gyógyult be teljesen így a levegő bennem akadt, amikor felhúztam a lábaimat is, valamelyest, és újabb vérfolt keletkezett a törölközőn. - Te miért akarod ennyire,hogy megöljelek? – szegeztem neki a kérdést?
Mintha csak a gondolataimban olvasna, rám rivall. Utolsó szavai után már nem tudom tartani magam, így mikor leengedett, tehetetlenül zuhantam volna össze, ha nem vesz fel a karjaiba. Levegőt vettem, amint a szorítás megszűnt a torkomról, majd ezzel a mély lélegzettel engedtem át magam a sötétségnek. Fogalmam sincs, hogy mi történik ezalatt az idő alatt. Mint egy álomban, néha érzek valamit, mintha félálomban lennék, meleget magam körül, talán vizet. Érintéseket, illatokat, de ezek csak egy-egy pillanatra villannak fel, mielőtt visszamerülnék a mélységre. Nem tudom, mennyi idő után kelek fel. Órák lehettek, mert oda kint, ha nem is kelt fel a nap, már szürkület volt. Hajam enyhén vizes, testem majdnem száraz, s egy lepedőbe vagyok bebugyolálva. Ha nem is három, de egy, vagy kettő biztos eltelt azután, hogy becsuktam a szemem és elvesztettem az eszméletem. Mindenem fájt, kimerült voltam és gyenge. A pillantásom először önmagamra kúszott, kicsit feljebb húztam magamon a lepedőt a mellkasom felett, míg oldalamra fordulva félkezemre felkönyököltem. Maddock még az ágy szélén ült. Étel illata csapta meg az orrom, bár engem ez már nem vonzott. A kellő táplálékot a mellettem lévőből "csapoltam le", anélkül, hogy észrevenné. Szólni akarnék, kérdezni, vagy mondani valamit, de egyszerűen nem jön szó a számra. Talán pár másodperc telik el, míg visszaengedem magamat a párnára, de továbbra is őt figyelem. - Miért gyűlölsz ennyire? - teszem fel halkan, szinte suttogva a kérdést. De most tényleg. Valamit össze-vissza hadovált a legutóbbi alkalommal, de annyira elvoltam foglalva az érzelmeimmel, hogy nem igazán fogtam fel, mit beszél. Hülyeségnek is tűnt minden, amit mondott. De tényleg kíváncsi vagyok arra, miért gyűlöl annyira, hogy nem akar elengedni.
Vettem egy nagy levegőt, és őt figyeltem ,ahogy a kezeim között vonaglik, lassan kezdtem visszaváltozni, a szemem ragyogása eltűnt, ahogy a fogaim is kezdtek visszarendeződni, a karmaimmal egyetemben. Ettől függetlenül, minden kibaszott lélegzetvételem fájt. Rohadtul! Ezt pedig neki köszönhetem! Vicsorogva hörgök fel, amikor a körmeit belevájja az arcomra, éget, fáj és mar, miért ez sajog jobban, és miért nem a többi ütés, és marás, harapás, karomolás, ó igen, valamikor az alkaromba is beleharapott, beleadott mindent, apait anyait. Amúgy, imádom a harapást, mondtam már? Szeretek harapni, ezért is martam bele az ajkába, hogy érezzem az ajkán legördülő vércseppek ízét, a fémes és a sós ízt, ami a verejtékével együtt keveredett, csak ne lenne ott az a rohadt illóolaj, ami kifolyt a bőrére az izzadtságával együtt. Provokál, még most is látom a szemeiben,hogy provokálni akar. Én pedig nem akarom megadni neki az örömöt, a megváltást, a megváltó halált, miért pont én?! Mert akkor neki attól jobb lesz? Kellett neki visszajönnie lidércként, miért nem lett farkas?! Miért nem küzdött jobban?! Francokat, tudom, hogy milyenek a farkasok, ha begőzöltek. Érzem, hogy már alig van benne erő, ahhoz hogy harcoljon. Én még bírnám, de gyanítom az, hogy nem változhat át, sokkal jobban legyengítette, több ütést kaphatott, mint amire korábban számított, fel volt készülve. - Nem, nem merem – mennydörögtem, még a farkas beszélt belőlem, azért volt olyan rekedt a hangom, és sokkal erőteljesebb, mint általában – nem teszem meg, mert tudom, hogy erre vágysz. – engedtem le a földre, de amint elengedtem a torkát, éreztem, hogy össze fog csuklani, ezért elkaptam és a karjaimba emeltem. Aztán tanácstalanul álltam a pusztítás közepén. Vérre votl szükségem a gyógyuláshoz, és bazi kajás lettem a vérveszteségtől is, szóval éhes, szomjas mindenféle voltam, de voltak prioritások. A rom eltakarítás nem érdekelt. A fürdőbe indultam az ájult terhemmel, a víz tisztít alapon úgy gondoltam, hogy nem fog ártani, ha mindketten lefürdünk, szerencsére a kád nagyméretű, így míg azt megengedtem a vízzel, levetkőztettem Annát, majd beültem vele a kellemesen forróságú vízbe. Egy szívacsot vettem magamhoz, az sem érdekelt volna,ha menet közben magához tér, bár szerintem annyira beütötte a fejét, hogy még egy darabig eszméletlen lesz. Nem áztattam sokáig magunkat, amikor végeztem, és a szappannal is lemostam a vért róla, meg magamat a szivaccsal, felkeltem és becsavartam egy lepedőbe, én a derekam köré kötöttem egyet , és lefektettem az ágyamra. Újra megnéztem a fejét, és megnyugodva konstatáltam, hogy azzal minden rendben van. Azért egy fehér törölközőt odabiggyesztettem a feje alá a párnára, nem azért mert finnyás volnék, a huzatom sötét színű. Ezután felhívtma a bétámat, hogy azonnal kerítsen kaját, mert rohadt éhes vagyok, egy raklapnyi jöhet. Tudta, hogy mi a dörgés, majd egy kajafutáros fajtárs érkezik a kajával, és kész. Ott ültem az ágy szélén a térdeimre könyökölve és a félig nyitott háló ajtón keresztül vettem szemügyre a rombolásunkat.
Az biztos, hogy harci kiáltásnak is beillő ordításom után nem kíméljük a másikat. Sem a házat. Képek törnek össze a falon, székek roskadnak össze alattunk, megreped a vékony fal, amikor neki vágódunk. Dühös vagyok és próbálom kitölteni ezt rajta, hogy érezze, mit is érzek jelenleg. Harcedzett ő is, akárcsak én, s habár ő nem tanult annyi technikát mint én, fajából adódóan erősebb nálam. Így amikor elkapja lábam és annál fogva vág neki a hűtőnek, annak ajtaja behorpad hátamtól és fejemtől. Karmai, a tárgyak felhasogatták ruhám, orromból is folyik a fér, szemöldököm felszakadt, és ezután a "landolás" után a fejemből is szivárogni kezd a vér. Kis híján elvesztem az eszméletem, homályosan pillantok fel a férfire, aki éppen elhajítja a viperát és kitépi a széklábat a lábából. Vagy asztal? Tudja franc. Nem figyeltem, mit állítok belé. A fejemet mintha valami súly húzná lefelé, szinte megerőltető tartani. Aztán oda lép hozzám, ruhámnál fogva emel fel a földről és hajol oda hozzám. Ajkamba harap, én pedig szédelegve próbálom eltolni magamtól, végig karmolok az arcán, utolsó dühös energiámat is kiadva magamból. Ekkor torkomra fog rám morog újra. Kezeim csuklójára szorulnak, de elfáradtam ebben az intenzív harcban. Így, hogy nem tudom a másik alakomat felvenni, háromszor, négyszer annyi ütést kaptam be, mint általában szoktam. Testem nem szokott hozzá ahhoz, hogy ennyire "használva" legyen. Szorul a marka a torkomon, lábaim pedig ránganak egyet, ahogy a levegő útját elszorítja. Ködös pillantással próbálok még egyet felé rúgni, leszedni magamról valahogy, bár ez már inkább csak erőtlen csapkodásnak tűnik az eddigi harchoz képest. Egyszerre félek és vagyok nyugodt. Félek, hogy megöl, pedig erre vágytam. Félek attól, mi lenne ezután. De nyugodt is vagyok, mert tudom, hogy megváltás lenne. Meg mert kételkedem is abban, hogy megtenné. A harc alatt láttam szemeiben, érzelmein az élvezetet is. Szinte kihívóvá válik a pillantásom, amolyan.. ~ Úgy sem mered! - gondolattal meredek rá, szinte egy lesajnáló mosoly is megjelenik az arcomon.
Szerintem én sem lehetek teljesen komplett, hogy egy lidércet heccelek, de egyszer élünk nem? Ahogy vicsorog úgy én is visszavicsorgok rá, nem fogom hagyni magamat, rossz lóra tett fel akkor. Időben emelem fel a karomat ahhoz, hogy ne teljes mellkasra kapjam a rúgást, de így is hátrább repülök, ebből érzem, hogy most már nem viccel, most már véresen komolyan veszi a harcot. Nagyon jó. Egy darabig hagyom, hogy tomboljon és én legyek a céltáblája, meg a berendezés is, de van az a pont, amikor már nekem is elegem lesz ebből. Visszatámadok, harapok, rúgok és annak ellenére, hogy ekkora izomagy vagyok, igen is tudok harcolni, ragadt rám valami az évszázadok alatt, attól függeltenül,hogy nem jártam mesterekhez, mint ahogy egyesek szoktak, én is tanultam. Részt vettem háborúkban, ott is tanítottak, és ahogy fejlődött a technika, úgy engem is érdekeltek a fegyverek, és ha valakit érdekelnek a fegyverek, óhatatlan hogy magára szed ezt, azt harci tudás terén, mert aki fegyverekkel seftel, az tudja is már megvédeni magát nem? de. Én is lököm, taszítom ahova csak puffan, a nappali már teljes romokban hever, kaffogva morgok fel, és vetem rá magam, hogy aztán puszta ököllel csépeljük egymást. Annak ellenére, hogy hogyan nézünk ki, groteszk módon élvezem ezt az egészet. Horzsolások tarkítják a testem, amelyek közül némelyik gyorsabban gyógyul, némelyik nehezebben, mert mélyebben talált el egy-egy üveglap, vagy élesebb tárgyra estem rá. Egy ponton ha sikerül elkapnom a lábait, bokáknál akkor felemelem a fejem fölé és bevágom a konyhába, egyenesen a hűtőnek. Legalábbis próbálom, zihálva közeledem felé, a combomból egy székláb áll ki, emiatt kissé bicegek is, vért köpök oldalra, és vicsorogva tíz körömmel kapaszkodom a márvány lapba.Megtörlöm a szám szélét újra, és oldalra sercintek ismét, nagy levegőt veszek és a viperáját szorongatom a kezemben. Leizzadtam, újra, merő izzadság és vér vagyok, a hajam csatakos és sötétre színezte a vérem, vagy kettőnk vére? Nem érdekel. Kihúzok egy meglazult fogamat, és elpöckölöm, számtalanszor nőtt már újra, sőt volt hogy az egész fogsorom is növésre szorult. Az volt ám az idegesítő! Megvakarom a viperával a hátam közepét és kissé meglengetem a karom, majd áthajítom a szobán a fenyítő eszközt. Beszarok, majd beszarok amikor a széklábat húzom ki a lábamból, és azt a darabot is félrehajítom, lehajolok hozzá, hogy a ruhájánál fogva emeljem fel a földről. Újra megnyúlik kissé az állkapcsom, belemarok az ajkába, szét akarom tépni! Ám a marásból csak az ajkai dühödt harapdálása lesz, miközben gyomorból jövőn morgok fel. Add fel! legyen ennyi elég, fajtársakat ennél brutálisabban is vertem már meg, de miért akarok vele még mindig csak simán szórakozni? Mert élvezem a harcot? Miért tüzel fel annyira? Gyűlöllek! Ha tudom, akkor a kezemet újra a torkára simítom, úgy mint négy nappal ezelőtt, amikor a falnak löktem. Nehezen uralom az állatomat, de megy, ha nem lenne elég önuralmam, nem lehetnék vezér sem, nem csak ezen múlik tudom, de akkor is tudhatok valamit. Azt hiszem. - Bef…befeh…befejezted?! – vicsorogok rá dühödten, és szorítok a fogásomon, ha tudok.
Kezdőlap
