A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Sarkon fordulok, és megyek. Nem tudom, higgyek-e neki. Nem vagyok képes hinni neki, hiszen eddig meg lett volna rá az esélye. Most tér észhez?! Épp most?! Nem. Csak játszik velem, mint Ő! Elegem van belőlük! Elegem! Gyilkolni akarok. Mészárolni. Érzem, ahogy a fal eleinte erőszakosan ellen áll nekem, majd lassan, puhán enged, s áthaladok rajta. Elhagytam hát a házat. Az őrület azonban még mindig kaparja agyam hátsó felét. Pár sarokkal arrébb már egy házban sétálok. Meztelen talpaimon nesztelen lépkedek. Az emeletes házban sötét van. Alszanak. A konyhába lépve egy kést veszek magamhoz. Felsétálok az emeletre. Egy szoba, szülők hálója. Némán lépek oda, majd nem teszek mást, csak lecsapok. Szúrok újra és újra és újra. A nő felsikolt, ahogy férje halálhörgése felébreszti. De egy pillanat múlva átvágott torkán megakad a magas hang és ő is csak hörögni képes. Az ajtóban megjelenik tinédzser lányuk. A kés a mellkasában landol, olyan erővel dobom bele, hogy a markolatig merül. Átsétálok az ágyon szellemalakban. A folyosón összerogyott, remegő, hebegő lány tüdejében megforgatom a kést. Fájdalmas arckifejezéssel bámul az én dühtől torz arcomba. Igen! Érzed, hogy mennyire fáj?! Nekem is legalább ennyire fáj! Még jobban! Sokkal jobban fáj! Ezekkel a gondolatokkal forgatom meg benne még egyszer, másik irányba is a kést. Aztán felkelek, és tovább indulok. A falon képek lógnak. A család háromtagúnak tűnik azok alapján. A három családtag halott. Megkeresem a lány szobáját. A ruhái kicsit nagyok rám, mert nem olyan vékony, mint én, de egy öv a nadrágba épp elegendő. Abból van itt. Ugyan beterít a vér, s a ruhák is átveszik a nedvességet és a színt, nem érdekel jelenleg. A stílusa megfelel a mai trendeknek. Szerencsére nem a tinipicsa félébe tartozik, így nem tartok attól, hogy az utcán feltűnő lennék. Póló, bugyi, nadrág, zokni, cipő, s már sietnék a le a kabátért, amikor ismét érzem Maddockot. Hát semmit nem fogott fel abból, amit tettem? Nem akarom most látni. Nem akarok a közelében lenni! Azt akarom, hogy hagyjon békén! Már szinte hevesen fordulok is az ajtó felé, hogy ezt az arcába közöljem, de az aranysárga szempár megdermeszt. A lábaim földbe gyökereznek, szemeim elkerekednek. Nem véletlenül szoktam elbújva maradni teliholdkor. A pánik látható és érezhető rajtam egy farkas számára. A testem remegni kezd, az arcom sápad. Érzem, ahogy a vér visszahúzódik testembe végtagjaimból, így zsibbadni kezdenek ujjaim, karjaim, arcom. Több flashback is rám tör halálomról. A mostani szempár, akár az akkori. Az arany színű szemek merednek az enyémbe. A sötétbe vesző bunda, a hatalmas termet. - N-ne! - nyüsszenek fel rettegve. Emlékeim lassan erősebbek lesznek számomra, mint a valóság. Az előttem lévő farkas helyét másodpercenként, egyre erősebben veszi át a másik. A múlté. Mintha hallanám is a morgást, a vérszomjas hörgést, mielőtt nekem támadt a szuka. A szoba, a farkas már csak haloványan van jelen beszűkült tudatomban. Ez már inkább saját halálom ördögi, újra kezdődő köre. - Ne..! Segítség! Maddock! Segítség! - kiáltok fel kétségbe esetten, akárcsak régen.
Nehezebb velem, mert az állatom és én is kűzdünk, nem adjuk meg magunkat olyan könnyen, mint ahogy azt gondolja, érzem, ahogy a hátam már szinte beleroppan a fájdalomba, annyira ütlegelnek, végül csak sikerül neki, amit akar, nem önszántamból esek végig fokról fokra, mert már érzem a körülöttem levő környezetet is, csak az elmémbe vagyok bezárva. Morgok és egyre veszettebbül morgok. Valaki, ma megfog halni! - LEveszeeeeeeem! LEVEEESZEEEEEEEM! – üvöltök. Egyébként, olyan mintha egy vadaspark szabadul volna el idebent, hiszen a koromnak köszönhetően a sebesüléseim nagy része már gyógyuló félben vannak, és rombolok, újra és újra nekimegyek a cellámnak, szóval a pincébe vagyok, de nem bent, hanem kint. - Takarodj! Takarodj a fejemből! Leveszem! Leveeeszeeeeem! – üvöltök, kivetkőztem magamból, szó szerint is, eszelős lettem, mert éreztem, ahogy távolodik, hát nem érzi, hogy nem parancsolotam neki, nem tettem semmit?! Most pedig itt hagy! Magamra hagy! Nem akar belőlem! A vállaimmal döngetem a vas rácsokat, többször is, a fejemben mintha egy fának próbálnék nekrohanni többször is, nem érdekel,csak hadd fájjon, azzal is kevésbé van hatalma az elmém felett. Feldühített! Csontok ropogtak, állkapcsok deformálódtak. Mi az, hogy nem kér belőlem?! Sötét van, az ajtón bevilágít a hold fénye, és felkapom a fejem, megrázom a bundám, s körbe pillantok, tudom ,hogy hol vagyok, gyakran tértem le ide, ha itt volt dolgom a városban. A rácsokat tönkretettem, hiába… azt hiszem a magam részére erősebb visszatartó erő kell, ha el akarom zárni magam az emberek elől. Ennyire erős indulatot, haragot és vágyat soha nem éreztem még. Akartam őt! Meg akartam mutatni neki, hogy neki mellette van a helyem, nem érzi?! Mancsaim a hűs kövezetet érintették, ahogy felkeltem. Arany villanás volt a szemem, ahogy visszatükröződött rajtuk a fény. Lassan méltóságteljesen lépkedtem fel a pincéből. A konyhába tartottam, a kajám már rég odaégett, de az égett szag mellett is éreztem Anna szagát, a vére a helyiséget borította. Odamentem egy tócsához, és megszaglásztam, bele is nyaltam. Indulhat a vadászat! A bundám viszketett, a bőröm , a körmeim, majd én megmutatom neki, hogy kit tanítson móresre, főleg a klánjával fenyegetve! Halkan fenyegetve morogtam fel, még az éjjeli állatok is szétrebbentek körülöttem, nem vicceltem. A vadászat megkezdődött! Nem fogok felüvölteni, az túl egyértelmű lenne, és a falkát is összehívtam, akire most elvileg Zannek kellene vigyáznia valahol a bús picsában, de távol tőlem, hogy minél kevesebben szenvedjék meg az elkattanásomat, mert bizony elborult az agyam, a farkasom azt akarja, hogy az enyém legyen, hogy vigyek neki mindenféle ajándékot, nem érti, hogy a nyakláncot miért nem képes felfogni annak?! Azért bassza meg, mert megkötöttem vele, senki sem akar a rabszolgám lenni öcsi! Nem az erőmnek hódolt be sőt! Sosem fog behódolni már nekem , mert gyűlöl, amiatt a rohadt lánc miatt!
Visszakiabál. Csak most esik le, hogy hallotta, a hangokat. Nem érdekel. Nem érdekel! Elegem van belőle! Elegem van az erőszakosságából! Elegem van, hogy nem kérdez, de elvesz! Hogy nem értékeli, hogy békén hagytam, ahelyett, hogy álmában verem szét. Most nem verem szét! Pedig olyan gyilkolás vágy van bennem, mint akkor... régen. Mikor felkeltem holtomból. Elborít a vörös, fekete köd. Nem akarok mást, csak megszabadulni innen és gyilkolni. Mit gyilkolni! Mészárolni! Elvezetem az ajtóhoz, miután nagy nehezen sikerül rávenni, hogy felkeljen. Egyre nehezebb ezt a vágyat ültetni bele, s most meg is áll a pince lejáratánál. Az ajtófélfába kapaszkodik, mintha tudat alatt érezné a sorsát. - Még is nyakamban a lánc, akaratom ellenére. - suttogom a fülébe, úgy hogy hallja "oda bent" is, épp mielőtt mögé állnék és egy istenes spártai hátba rúgással leküldeném a pincébe. Nem sajnálom őt. Nem fog bele halni. A zúzódások, törések gyógyulnak. A falkája a környéken. Viszont időt és teret nyerek. Nem érdekel a ruha, a meztelenség, a táskám, a benne hagyott dolgok. Szerzek mindenből másikat, ha innen kijutottam. Ha sikerül lerúgnom őt a pincébe - ha kell, többször próbálkozom -, akkor becsukom az ajtót. Azzal már nem szarozok, hogy a ketrecbe megpróbáljam bezárni. Ennyi épp elég. Még addig fent tartom az emléket, ameddig lehet, amíg elég távol nem érek, hogy végre átváltozzak. Csak akkor szűnik meg a pince erdőnek lenni, ha én elhagytam a házat. De csak is akkor.
Nem hallom, hogy a valóságban motyogna, de az üvöltése elér hozzám. - NEM KIBASZOTT RABSZOLGÁT AKAROK! – üvöltöm vissza, ám nem hallom a választ, semmit sem, mintha egy kis időre egyedül maradtam volna, ám a kép nem változott, még mindig az erdőben vagyok, a fiam üldöz, érzem azt a félelmet, amit akkor, miután a feleségem meghalt, érzem azt a halálfélelmet, nappal, kora reggel az erdőben futva, amit akkor éreztem, amikor kiléptem a druida körből. Itt a vég! Hallom a sikolyokat, a csaholást és a közeledő szimatolás szagát. Eddig térdeltem, zihálok és izzadság csorog végig a hátamon, de érzem, hogy mennem kell, mégis hova a francba?! El innen! Engem senki sem fog megölni, újra , vagy megpróbálni megölni! Nem fognak megfélelmlíteni, kűzdeni fogok! A fiammal is, és a falkámért is! Így a szakadék szélén megállok, nem vagyok hajlandó tovább haladni. az ajtó félfába kapaszkodom, és nem moccanok, az izmaim kidagadnak és erőlködöm, engem innen nem fognak olyan könnyedén letaszítani.
Ismét változnak a vonások. Megbánás, bánat, keserűség. Hiába. Kértem őt! Nem egyszer, nem kétszer! Kértem! Szépen kértem, hogy vegye le! De neki nem volt elég a szép szó. Aztán fenyegettem, de a falkájának a biztonsága, annak tudata sem volt elég. És most, mikor dühömben elküldöm őt a halál farkára, akkor gondolja úgy, hogy akkor még is?! Hát már mindegy! Akkor szenvedjen! Nem fogok könyörögni neki! Nem én! - Azt hiszi játszhat velem?! Az érzéseimmel, a szabadságommal, az akaratommal?! Azt hiszi, függővé tehet magától? Nem! NEM! Ő is ezt csinálta! Ő is pontosan ugyan ezt csinálta! Nem leszek senki rabja többé! Soha-soha többé! - kiabálok magamnak dühösen, miközben továbbra is vezetem őt. Persze megpróbál elkapni, sikerül is megtépnie a pólót rajtam, de elég nagy ahhoz, hogy gond nélkül kibújjak belőle és megszabaduljak a fogástól. Nem érdekel, ha neki megy dolgoknak. Legszívesebben ütném most, addig, míg csak levegőt vesz. Azt hiszi, magához köthet úgy, hogy én nem akarom?! Ha eddig akartam is, hát már nem! Nem leszek szolga! Nem leszek vele, ha nem akarok! - NEM LESZEK SENKI RABJA! SENKIÉ!! - szorítom ökölbe a kezeimet, nem érdekelve, hogy ezek a szavak is belefonódhatnak az emlékbe, melyet most átél. Meg akarom ütni. Meg akarom fojtani. Szét akarom verni a fejét. Vért és halált akarok! Gyilkolni akarok. Bárkit. Akárkit. Azt akarom, hogy valaki meghaljon, most! Hirtelen egy másik emlék villan be tőle. Egy ketrec... oda lent. Tökéletes. Arra irányítom tehát, így megszabadulhatok tőle.
Követem, már másra nem vagyok képes, azt akarom, hogy ne menjen el, hogy soha nem hagyjon magamra, de… félek ha megteszi, komolyan nem látom többé! Fenyegetőzés, ez amolyan adok kapok nálam, és tényleg begőzölök ha a falkámat kezdik emlegetni. Legyünk felnőttek és intézzük el ketten a problémát. Most rosszat mondtam? Pedig megdicsértem, komolyan nem értem, hogy miért vicsorog rám, most már csak a horror filmekből ismerős vörös szemek hiányoznak, és tényleg egy valódi ördögfiókával nézek szemközt. Miközben mögötte sétálok, a bokáit lesem, igen régen ez a testrész igazán vonzó volt, ennél jobb már csak a keblek vonala volt, ami megvillant a ruhákban, ó de imádtam azokat a régi szép időket, és ahogy tudta azokat a ruhákat hordani! De most már a szobámban vagyunk, az egyetlen területen, amely megúszta a rombolást, a fürdővel egyetemben, na meg a konyha melletti pince lejáró a kamrából nyílt; ott a ketrec, ahova be szoktam zárni magam, telihold idején, ha nincs időm kutazni a városból. Az ordítására be kell fogjam a fülem és én is ráüvöltök, igazi farkasos fenyegető üvöltés, ösztönből jött, na! A belsőm nem engedi, hogy bárkinek is meghunyászkodjak, ám a szívem mégis dobban, és érzem hogy a szavai szíven találnak. Nem ismerem azt az Anthonyt de én nem vagyok olyan! Nem! Gyűlöl! Elkerekednek a szemeim és megereszkednek a vállaim, már nyúlnék a nyaklánca felé, hogy bebizonyítsam, hogy más vagyok, ám teljesen más történik, a kezem lesiklik a mellkasán, a hasán, és az oldalán. Újra térdelek, és nem látok semmit, a szaglásom kiélesedik, és kinyújtom a kezeimet. Tapogatok, tudom, hogy az elmémmel játszik, így haragosan morgok fel. Maradék tárgyakat söprök le szerkényekről, egyszer éreztem, hogy súroltam a testét, anyag reccsenését is hallottam, majd puffantam, hiszen utána vetődtem, igyekeztem a hangokat kirekeszteni a fejemből, de nehéz volt, az ő kétségbeesett sikolyait hallottam, mindenhonnan. Fájt az oldalam, a bordáim, a karjaim, szerintem mindennek nekivezetett, aminek tudott. Most gondolom úgy, hogy ezerötszáz év alatt kár volt, hogy nem kerestem fel olyan igazi harcművészt, mint Miyagi vagy akárhogy is hívják, mindegy, abban a filmben. Szóval… biztos tudtak volna valami trükköt tanítani. Egy ponton megállok, és nem vagyok hajlandó tovább menni sem. Mély levegőket veszek, igyekszem kirekeszteni őt, a sikolyokat a fejemből, de nem megy. Ezzel nem számoltam, nem gondoltam volna, hogy ha találkozok vele, akkor valaha használni fogja rajtam az erejét, azt amelyikkel manipulálni képes. Csak én voltam olyan hülye, hogy hiú ábrándokat kergettem olykor-olykor, amikor nem épp arról álmodoztam, hogy megölöm. Faszt! - Eléééég! – üvöltök fel, a parancs végig cikázik a béklyón, de azonnal tova is illan, én sosem akartam parancsolni neki, nem látta az imént, hogy…vonzódom hozzá, hogy vonz?! Hogy ezért nem vagyok képes elengedni őt?! Ezzel hugyoztam körbe őt, ha nem is szó szerint, ezzel jelöltem meg.
Látom az érzelmeket hullámozni auráján és arcán. Látom, tudja, hogy képes vagyok megtenni mindent, amit kimondok. Hogy szavaim nem viccesek és nem is szánom annak őket. Keze a derekamra siklik, s szorít, ebből tudom, hogy ismételten önmagával küzd. Hiszen összeszorítja száját, ahogy a falkájáról és róla beszélek, tudja, hogy veszélybe keveri őket azzal, ha nem enged el, még is makacsul csak áll és morog. Nem hat meg vele, csak fintorogva visszavicsorgok. Aztán elenged és már-már azt hinném, hogy a nyakláncért teszi, de hamis reményeket dédelgetek. Francokat. Megfenyeget, mire gúnyosan ingatom a fejemet. - Képzelem, mit tennél. Rosszabb dolgok is történtek velem, mint amit te képes lennél velem megtenni. - sziszegem. Idegesen megyek a ruháimért, de hűlt helyük van. Közben persze megint dumál, ott hagyva a kaját, pedig reménykedtem, hogy legalább az leköti a figyelmét addig, míg felöltözöm. Amint elmondja, hogy kidobta őket, dühösen morgó hangot hallatok, s irányt változtatok a hálója felé, hogy valami rövidnadrágnak is beillő alsót csórjak magamnak, de hirtelen megkerülve utamat állja. Mi a franc ütött belé?! Miért nem öltözhetek fel?! Hiába a dicséret, elismerés, vagy akármi is legyen ez, a düh egyre jobban gyűlik és gyűlik bennem, érzem arcomon, hogy egyre inkább vicsorba torzul tőle az arcom. Miért?! Miért?! Miért nem enged el?! Miért tesz a rabjává, ahelyett, hogy kiengesztelne?! Ahelyett, hogy valóban éreztetné, hogy élek, hogy érek is valamit?! EZT TESZI VELEM! - PONTOSAN UGYAN OLYAN VAGY MINT ANTONY! GYŰLÖLLEK!!! - ordítom az arcába, miközben dühtől tajtékozva lököm neki mellkasánál taszítva a szekrénynek. Artikulátlanul ordítva lépek egyet hátrébb, még testem is meggyörnyed, ahogy kiadom magamból a hangot. Aztán számára a szoba sötétje ismét az erdő sötétjébe tűnik át. A legutóbbról is ismerős erdőjébe. Kiáltásom még visszahangzik, innen-onnan fájdalmas sikolyaimat hallja, újra és újra vegyesen a dühösével, csak hogy zúgjon a feje. Engem nem lát itt, és ha illatomat érzi is, akkor is figyelek rá, hogy ne kaphasson el. Ellenben vezetni kezdem az "erdőben", illetve a lakásában az emlékén keresztül. Befogom zárni. Elfogok menni. És megbánja majd, amit velem tett!
Kíváncsian pillantottam le Annára, és hagytam magam úgy fordítani, ahogy ő akarta, noha éreztem, hogy kezdi a hátamat sütni a tűzhely, de hol volt még ez igazán attól a forróságtól, amit a kohó tűze mellett kellett kiállnom? Annál jobban élvezem azt, hogy így pipiskedve hozzám ér, rám nyomul, noha tisztán érzem, hogy mi a szándéka, mulatni akar rajtam, ki akar gúnyolni, látom a szeme csillanásából. Nem mozdulok, amikor megsimítja az arcom, sőt akkor sem, amikor beletúr a hajamba, rezzenetlenül állom a pillantását, és a derekára siklik a kezem, erősen szorítom azt, jó nem ütök lyukat a derekába, de azért legalább olyan erős a fogásom, mint az övé a hajamban. Amikor a falkámat említi, dühösen préselem össze az ajkaimat vékonyan, és előrébb lököm az állkapcsomat, állom a kihívást, a falkám nem adom, ahhoz semmi köze! Nem érhet senkihez sem egy újjal, senkit sem bánthat! Figyelmeztető morgás hagyja el a torkomat és lesiklik a kezem a derekáról. A hátam pecsenyére sült, még jó hogy nem vettem fel pólót, most tűzoltósdit játszanék a kinti homokba hemperegve, valószínűleg. Elléptem a tűzhely közvetlen közeléből, és figyeltem, ahogyan a ruhái után indul. Zavarodott voltam, mert idegesített a fenyegetése, hiába láttam azt a lányt látszólag, akiért odáig voltam, aki miatt odáig vetemedtem, hogy eljtászottam egy új házassági gyűrűvel, s amit meg is csináltam, és rohadt szentimentális okokból kifolyólag inkább meg sem semmisítettem, hanem mindig magammal hurcibáltam. Hiába… reméltem, a franc tudja, mit is?! Mert amúgy gyűlölnöm kéne, haragudnom kellene rá, hogy porig rombolta a terveimet, hogy meg sem kérdezett, hogy a rohadt életbe, akkor most ki a franc is volt az, aki megölte őt tulajdonképpen?! Szerintem a fiam. Szerinte a feleségem, szerintem nekem elmondta a fiam az igazat, de nem tudom, hogy figyeltme-e akkor rá, hiszen a harag jobban emésztett, a feleségem és iránta, mintsem olyan apróságokkal foglalkozzak, hogy igazat mond-e a gyerekem. Nem tudtam neki hinni, egyszerűen nem ment. Annál inkább hittem az előttem sétáló tornádónak. Tudtam, hogy képes megkeseríteni az életem, és és a kibaszott rühes életbe, hogy nagy valószínűséggel igaza van, nem tudnék neki ártani…? De hiszen korábban mennyire péppé vertem? Vagyis… a lehetőségekhez mérten vertem meg, de groteszk módon élveztem, ha megtámadnak nem tűröm, hogy verjenek is szarrá, visszaütök. Egyáltalán nem akartam róla levenni a láncot, mert nem hittem volna, hogy visszatérne hozzám, ugyan miért tenné?! Hiszen ő magam mondta, hogy próbálta, de képtelen normális életre. Akkor mit is akarok tőle? Nem tudom! A rohadt életbe egyáltalán nem tudom! Minden megváltozott abban a pillanatban, amint megláttam, és megéreztem az illatát. Egészen biztos, hogy ezzel is tisztában van. - Ha bántani mered a falkám, nem állok jót magamért. – felelem hűvösen, rekedt, mérges hangon. Komolyan is gondolom, semmi megingás a hangomban. – Rosszul jársz, ha a kettőnk ügyét kívülállókra is rávetíted. – rendíthetetlen határozottsággal mondtam mindezt, nagyon reméltem, hogy érzi a szavaim súlyát, és azt is, hogy ha a falkámat bántani meri, nem fogok kegyelmezni neki. Nem voltam képes levenni a láncot a nyakából, mert nem tudtam, hogy anélkül mellettem maradna-e Ő… nem az a naív szerelmes lányka volt már, dühtől és fájdalomtól izzott, de én sem a falu kovácsa voltam már. - A ruháidat keresed? – sétáltam utána – Kidobtam őket, mert használhatatlanok voltak. – igen, karmoltam és haraptam is, alig maradt valami azokból. – mellesleg jó ötlet volt a fenyőerdő illat. – elismerés? Dehogy. Csak tudomásul vettem, hogy képes efféle orrot becsapó dolgokat is alkalmazni, hiszen az ő illatát sosem cserélném össze más nőstényével, ő Anna és kész. Megálltam a szekrényem előtt és elálltam előle az utat, az biztos, hogy nem fog innen az én ruháimban távozni. Ami azt illeti valószínűleg távozni sem engedem majd.
Az ismerőseimről szóló szavakra látom arckifejezését. Nem igazán értem, ő kérdezte meg, hogy találtam rá. Hát így. Még csak nem is hazudok, mert bizony tényleg így történt, nem akarom feleslegesen használni a nyakláncot. Mi van, ha azt ő is megérezheti? Nem tudni, csinál e ilyet a tárgy, úgy hogy a kapcsolataimat használtam. A konyhában megemlítem szánalmas álnevét, mire rám förmed. Érzékeny pontra találtam. - A Moron jobban állna. - piszkálom tovább, feszegetve a határokat, miután kimondja az én nevemet. Ahhoz, aki voltam, nem túl sok közöm van már. Szinte név nélkül élek. Csak azok tudják a nevem egy részét,akikkel üzleteket kötök. Amikor elkezdem az érzelmi részt pedzegetni, először nem látok rajta semmit, de pár másodperc múlva az aurája szinte vibrálni kezd. A morgás is csak megerősít, ahogy a farkasszemezés is. A "szeretnéd mi?" mondatot meg se hallva léptem úgy közelebb hozzá, hogy közben úgy fordítottam őt, hogy háttal legyen a serpenyőnek és a gáztűzhelynek. Ugyan alacsonyabb vagyok nála, de lábujjhegyen pipiskedve képes vagyok az arcába nyomulni. Épp ezt teszem most is, miközben testemmel neki nyomom a meleg tűzhelynek. - Szóval igaz. Rejtegetheted, tagadhatod, de ami igaz, az igaz marad. - Mondom felemelve a kezem, arcára simítva, majd bele túrva hátul a hajába, kicsit bele is markolok, de közben én sem töröm meg a szemezést. - Tudod mit jelent ez? - kérdezem halkan búgva, és lassan oda hajolok, szinte az ajkára suttogom rá a következő mondatokat. - Nem tudsz megölni. És nem is akarsz. Másnak se engeded, mert bele őrülnél a hiányomba. Ez pedig azt jelenti, hogy a nyaklánc ellenére is nagyon-nagyon könnyen pokollá tudom tenni az életedet, Maddock. - nevét ejtve elhajoltam az ajkaitól a füléhez, hogy abba suttogjak tovább. - És a tiéddel együtt a falkádét is... Mert a nyaklánccal nem engedsz távol magadtól. Éreztem a súlyát. - fenyegetés? Ígéret? Ultimátum? Nevezheti, aminek akarja. Megverhet, de meg nem ölhet. Más megpróbálhat, de megfog védeni. Elfoghat, de nem tartósan, mert amint elég távol lép, ellebeghetek. Egyik sem tart vissza attól, hogy beteljesítsem a fenyegetésem. Azt hiszi,ha rám erőszakolja a társaságát, majd idióta módjára keblemre ölelem és csókolom? Nem. Ez dühössé tesz. A düh pedig - mindketten tudjuk, - hogy milyen dolgokat képes kihozni belőlem. - Te vagy az utolsó személy az életemből. Nem foglak megölni. De amíg így viseltetsz irántam, te se várj mást tőlem. - húzódom el, s mutatok a nyakláncra a nyakamban. Ezután sarkon fordulok, s ha engedi, akkor elmegyek megkeresni a ruháimat, hogy felöltözzek.
Mi van,ha évekkel ezelőtt feladtam a keresését, úgy igazán. De most komolyan. Mondja meg az ember, hogy van-e egy lidércnek, facebookja, vagy instagramja? De tényleg. Anna nem úgy nézett ki, mint aki élne effélével, és különben is, én mindig is Annának hívtam, a Reanna az valahogy nem illett hozzá. Meg aztán, hány hozzá hasonló nevű ember van a világon? Rengeteg! Kopogjak be mindhez?! Azt hiszi szerintem, hogy meg vagyok húzatva. Amikor az ismerőseiről beszél, csak lustán vonom fel a szemöldökömet. Nekem is vannak ismerőseim, unokák, ük onokák, olyan emberek rokonai mind akik életre szóló szívességgekkel tartoznak nekem, amik még a haláluk után is kötelezi őket, és családról családra száll ez a hagyomány, ráadásul ott van a falkám, a bétám már jó ötszáz éve van velem, olyan mintha az öcsém lenne, neki is vannak kapcsolatai. Szóval, szkeptikusan hallgatom a hencegését, mert jó-jó megértem,és? - Mi bajod van vele… - förmedek rá. – Legközelebb majd Duncan leszek – igen, a Maddock és annak változatai mindig is bejöttek, nem tudom ,szeretem a nevem, szeretem azt a nevet amelyet atyám hagyományozott rám. A nagy Mac Allastair klán egyik sarjaként, mindig is büszke voltam a nevemre, persze a klánom nevét mint vezetéknév eldobtam, jó-jó fontos volt, de nem annyira mint a saját nevem. Kicsit talán azt is akartam ,hogy ha keresne Anna, akkor megtaláljon. De nem így történt, én találtam meg őt! - De elsőnek mégis én találtalak meg, Reanna Liarie… - horkantottam. Nem volt egyszerű, de mégis sikerült. A kapcsolatok és az, hogy a tagjaimnak még a seggükön is van szeme. Ne vedd szó szerint, de nagyjából jah… Begyújtom a steak alatt a gázt, olajat öntöttem a serpenyőbe és uccu neki, az egyik oldal hamarosan majd el is kezd sercegni, hallom ahogy közeledik, így felé fordulok, kíváncsian pillantok le rá. Nem! Figyelmeztetem magam ,hogy ő egy lidérc! Hogy ő látja az érzelmeimet. ~foci-foci-foci, női amerikai foci-női amerikai foci- forró vas a kohóban!női amerikai fociii!~ Összefontam a kezeimet a mellkasom előtt,és áthelyeztem a súlypontomat az egyik lábamról a másikra, és gunyoros mosolyra húztam az ajkamat. - Szeretnéd mi? – életemben először utáltam igazán, hogy farkas vagyok. Sokkal kanosabb mint az átlag és mivel nem takargatom magam, mert amúgy nem vagyok az a szégyellős fajta, így látható ennek minden jele rajtam. De! Az érzelmeim az enyémek. Düh, hogy felfedezte a titkom, vágy, szinte már-már kétségbeesett, hogy birtokoljam őt, és azért kicsi agresszió is, ami annak szól, hogy időnként tényleg le akarom harapni a fejét a helyéről, mint például most, amikor ennyire idegesítően tudálékos. Az érzelmeimre pályázol?! Menj a francba! Halkan hosszan morogtam, rám fröccsent egy ki sercenő olaj csepp, de meg sem zavart. De kit is akarok átverni? magamat? Tényleg nem tudom,hogy hányadán állok vele, és igen, kibaszottul birtokolni akartam őt, amióta csak az eszemet tudtam, amióta ember voltam, azóta, folyamatosan. hallottam menedemondákat arról, hogy mi farkasok képesek vagyunk vonzódni, afféle párválasztási szarság, egy két falkámbélin láttam is, de hogy én? meg egy lidérc, könnyebb volt úgy gondolni, hogy csak a halott lány emlékéhez ragaszkodom, de nem , most hogy itt volt, „hús vér” valójában, teljesen más volt. Vad akartam lenni vele, dühödt és birtokló! Megakartam büntetni azért, mert ő sosem keresett, fájt az, ahogy lemondott rólam. Sokáig néztem vele farkas szemet. Még ha a saját érzéseimet nem is fogom bevallani, magamnak, nem adom fel ezt a néma csatát kettőnk között. Nem én fogom megtörni először a szemkontaktust.
Kezdőlap
