A fórum már nem él, helyette figyelmetekbe ajánom a Silhouette in the Darkness frpg-t, reméljük minél többet csatlakoztok hozzánk! <3
Bevezetõ
Poison After Bite
Sötét köpenyek libbennek, hatalmas tappancsnyomok tarkítják az erdő talaját, vértelen áldozatok fölé démonok hajolnak. Valahol másutt a csillagtalan, hűvös éjszakában farkasvonyítás hallatszik, kövér hold fénye tör át a sötét felhőkön keresztül. A földtől néhány méterre alaktalan lény lebeg, várva a megfelelő pillanatra, hogy a kiszemelt áldozatára vesse magát, miközben egy halandó álmát épp egy hasonló lény őrzi. Az oldal kitalált világra épül, az egész csupán fikció, nagyrészt a legendákat vettünk alapul. Akad néhány sorozatból, filmből merített ötlet is, de saját elemekkel is tarkítottunk megújult világunkat. A Poison after bite a természetfeletti világnak ad otthont - fajok harcait, testvériségek felemelkedését, halandók átlagos életét, de akár falkák hierarchiáját is nyomon követheted. Vagy inkább a részese lennél mindennek? Gyere, csatlakozz bátran hozzánk, ahol összesen nyolc faj közül válogathatsz, de akadnak egyéb csoportok, kovenek, falkák, akik lehet, hogy éppen rád várnak. Hogy mi a teendőd? Önmagadnak lenni. Vagy kevésbé. A döntés egyedül a tiéd!
Nem tudom milyen indíttatásból érzem azt hogy Maddox lakása nm üres, de így van. A megérzéseim pedig általában helytállóak, és ezt az a szőke fasz is elszokta ismerni, ezért küld ki engem az ilyen esetekben, tudja hogy szeretek kószálni és nem bánom ha útba kell ejtenem ezt azt. Mint mondjuk most. Nem igazán tudom mire számítsak, de nem félek, szerintem én erre gyárilag képtelen vagyok hogy érezzek ilyesmit. Mindenesetre nem lep meg hogy igazam lett és észreveszem a nőt, akit nem tudok hová tenni. Ismeretlen, ebben egészen biztos vagyok hogy még soha sem láttam, mert az arcmemóriám elég jó és emlékeznék rá, nem ronda. - Ohó, nagyon is számít, ugyanis ez itt nem a te lakásod, hanem a bátyámé, és nagyon is érdekelne hogy az ő tudta nélkül miért is vagy te itt, hogy össze kell szedned a cuccaid - válaszolok, de egyenlőre nem erőszakosodok és nem állok elé, de nem is hagyom csak úgy elmenni. Érdekel hogy ki ez és mit akar, talán a bátyámtól is. Nem lenne szép ha bekavarna valaki Maddox életébe, úgy hogy megakadályozhatom. - Szóval kérlek, barátok közt, áruld el nekem miért vagy itt Mad kérójában - mosolyodok el kedvesen ahogy rápillantok, de kék szemeimben nincs igazán élet, csak a szokásos nihil, és nyugalom ahogy mindig is. Maddox is mindig Zennek becézget.
A telihold másnapján, miután Maddock letépte rólam a nyakláncot és elviharzott, én még egy kicsit vártam az ő barlangjában. Pólóját igazgattam magamon, majd végül a reggeli órákban megindultam vissza. A fák között megtaláltam annak a fiúnak a holt testét, aki farkasként rám támadt. A társa sehol nincs, így nagyobb a valószínűsége, hogy ő még él. A kamasz vérbe fagyva fekszik, és én még csak nem is érzek sajnálatot. Talán egy kis szánalmat. Olyasmi halált halt, amit én. Igen, talán együttérzek vele egy kicsit. De csak egy kicsit, mert éjjel ő játszadozott velem. Megérdemelte. Elveszem a tekintetem a hulláról és tovább megyek. Lépteim nesztelenek, mivel cipő nincs rajtam, csak egy pár (már nem) fehér zokni. Meg a megszaggatott, véres és koszos nadrág, és Madox friss pólója. Az volt az egyetlen, amit lecseréltem, mert véres volt az a felső, amit szereztem. Apropó. Kezemre nézek, megérintem nyakamat. Az alvadt vér még mindig a bőrömön feketéllik. Végül visszaérek Maddock házába. Ott megkeresem a cipőmet, fel is húzom. Ezután a táskámat, amiben megnézem a dolgaim és láthatóan minden meg van. Még a konyhába lépek, felveszem onnan az eldobott viperámat, aztán már lépek is kifelé a helyiségből, mikor szembe találom magamat egy magas, szőke fiúval. A romokon keresztül lépve megyek zavartalanul a táskámhoz, és teszem bele az eszközt, miközben felteszi a kérdéseit. - Nem számít, ki vagyok. Csak a cuccaimért jöttem vissza, és már itt sem vagyok. - mondom kiegyenesedve, rá pillantva, táskámat a vállamra téve. Talán visszamegyek a két utcával odébb lévő házba a tini lány felsőjéért, hamár azt le kellett cserélnem erre. Persze úgy sejtem, hogy a rendőrök már oda kint helyszínelnek, így talán offos ez az ötlet.
Valami nem stimmel. Nem tudnám megmondani micsoda, de az ösztöneim azt súgják hogy Maddox megint valamit tervez, vagy valamibe belekeveredett és most ennek utána akarok járni. Kora délelőtt eltűntem otthonról, és a kertvárosi részben csatangolok, egyenlőre céltalanul. Maddox egyik bér háza is van ezen a környéken és mivel a környék nyugalmas, így ház felé indulok, hiszen szóltak hogy mintha valami nem lenne teljesen megszokott. Ezért indultam neki. Kényelmes fekete lyukas térdű nadrágban kis lánccal az oldalán ami a pénztárcám hivatott hozzám kötni, és egy egyszerű szürke pólóvan, meg fekete dzsekivel. Gyalogosan jöttem ide, nem volt kedvem vezetni, vagy a motorom hátán suhanni. Most jól esik gyaloglás, és a lakáshoz érve engem is megcsap az idegen szag. Két késsel vagyok csak felszerelkezve, de azokkal mindig, amolyan állandó felszerelés, amúgy is vérfarkas vagyok, csak meg tudom védeni magam a számtalan küzdősportok egyikével amiket tanultam. A házba lépve óvatoskodom, de nem találok ott mást, mint egy idegen nőt. Bár azt is érzem hogy nem emberi teremtmény, így óvatos vagyok, és az egyik késemre fonódik a kezem ahogy lezseren zsebre tett kezekkel megállok az ajtóban. - No hát te meg, ki lennél? És mit csinálsz ebben a lakásban, ami nem a tiéd? - kérdezem, de egyenlőre még nem támadok. Én előbb szoktam kérdezni, nem úgy mint Maddox. Neki az csak akkor jut eszébe ha már a hulla felett térdel és a tarkóját vakargatja.
Tárgy: Re: Kertvárosi utcák Kedd Nov. 21, 2017 6:49 am
Később kódolok. \
Csendesen ülök a földön és gondolkodom arról, mi történt eddig. A hangját hallva, mi szerint ideje lenne mennünk, halkan sóhajtok és felkelek. Akkor menjünk. Mondhatnám, hogy nem? Nem. Akkor? Némán állva várok, ahogy elővesz egy tárcát, tele pénzzel és iratokkal. Aztán rám pillant, de én inkább elnézek a másik irányba. Hirtelen érzem, hogy kissé előre rándul a nyakam, ahogy letépi a láncot. Kikerekedett szemekkek nézem, ahogy aztán nagy lendületet véve leugrik. A szikla peremére állva lenézek, hogy várja-e az érkezésem, de nem. Csak elrohan. Egyszerre érzem magam felüdültnek és szomorúnak. De az, hogy képes volt elengedni, a jele annak, hogy fejlődhet. Amint megérti, hogy erőszak nélkül többet ér el, úgy hiszem, felfelé fog ívelni a kapcsolatunk. Addig magam is elindulok... Egyelőre még nem tudom, hogy merre.
Gyáva vagyok? Gyenge? Figyelem őt, ahogy ott ücsörög és engem néz, illetve nem néz, rám sem mer nézni. Legalább a pólómat magára vette… Több mint a semmi. Szeretném még a saját holmijaimban látni, nem is értem, hogy tengap miért nem engedtem neki, miért álltam elébe? Ám valójában nagyon is jól tudom. Nem akartam, hogy magamra hagyjon, hogy elhagyjon újra. Csak azért keresett meg, hogy levegyem róla a láncot ,egész biztos. Hosszú percekig nézem, majd megrázom a fejem. Szenvedek, szeretnék hozzáérni, de tudom, hogy nem venné jó néven, szeretném átölelni, de elutasítana, inkább hozzám sem szól, és ez rohadtul fáj. Érzem, hogy haragszik rám, az állatok ezt igazán megérzik, ha valaki haragszik rájuk, teljesen másak a rezgéseik olyankor az embereknek. - Ideje volna mennünk… - jegyezem meg félhangosan, miközben áttúrom a hajam, és lepillantok rá. A táskámhoz nyúlok és kiveszem az egyik tárcám. Tele van kézpénzzel, és az irataimmal, mindből van másolat, biztos ami biztos. Csak telefonom nincs. Minek is az? Elvileg a kocsimban lenne, de nem azzal jöttem, hanem gyalog. Hosszú lesz az út hazáig… - Csak… - megráztam a fejem, és hirtelen léptem Anna mellé, majd letéptem a nyakából a láncot és ott sem voltam, a több méteres magasságból ugrottam le a földre. Kibaszott nehéz volt. Nem akartam látni, hogy elhalványodik és boldogan tűnik el végre a szemeim elől. Összeszorítottam a fogaimat és a kezeimet ökölbe, és inkább futni kezdtem, sebesen, gyorsan. Lehet, hogy mégsem lesz szükségem stopra. Nem érzem többé, nem érzem ha a közelemben van. A mellkasomban növekszik valami, amit nem értem, furcsa és szúrós érzés. Biztos, hogy csak a légszomj, de hiába állok meg kilóméterek után, a térdemre hajolva, zihálva, levegőt kapkodva, ez egyre rosszabb. Remegnek a kezeim, és végül felüvöltök, majd térdre rogyok, kűzdök a testemben tomboló érzésekkel, a felszínt még érzem, hogy a selymes bundájú fenevadam is súrolja, legszívesebben előjönne, hogy enyhítsen a fájdalmaimon. Ez az, ki kell kapcsolnom, ha úgy gondolkodom, és érzek mint egy állat, nem lesz semmi gond nem? Az érzelmek nem fognak akadályozni, semmi esetre sem. Néhány perc múltán talpra állok és tovább futok, ezúttal sokkal szilárdabban, és határozottabban. Nem érdekel engem semmi nőstény, még akkor sem,ha évszázadok múltán kerül vissza a közelembe. Inkább belenyugszom, hogy soha többet nem fogom látni. A kezemben szorongatom azt a láncot amit letéptem a nyakából, észre sem vettem, hogy megtartottam, és nem dobtam el. Ki tudja, hogy hány órán át futottam, nem érdekelt, a Műhelynél lyukadtam ki. Ott ahol az igazi otthonom van, ahol a falkám is van. Talán a saját fajtámból kellene választanom valakit, de ez… nem megy. Valamiért nem tudom elengedni Annát. Hazamegyek és megfürdök, átöltözöm, és gépiesen kezdem végezni a feladatom. Beülök a gép elé, és a vázlatok elé, a munka jó, jót fog tenni, motort tervezek, gépen és papíron is egyaránt. Mintha mi sem történt volna az elmúlt pár napban.
Éjszaka rémálmok gyötörték elmém. Az erdőben voltam, de már nem tudom megmondani, hogy az itteniben, vagy az otthoniban. Éreztem, tudtam, hogy üldöznek. Futni akartam, de bármennyire is próbálkoztam, alig haladtam előre, vagy nem is mozdultam. Sejtelmes, vészjósló köd telepedett a fák alatt a földre, a hold fénye fehér színt adott neki. Telihold. Hallottam a csaholást, a morgást, ugatást, a nehéz talpak dobbanását a földön. A hideg a bőrömbe mart, láttam a leheletemet a levegőben. Hátra néztem, és megállíthatatlanul jöttek a farkasok. Akkor ébredtem fel, amikor rám ugrottak. Összerezzenve nyitom ki a szemeimet. Nappal van, a barlangba besüt a nap, sápadt bőröm szinte világít a napfényben. Maddock öltözködik. Készülődik. Én nem mozdulok, továbbra is oldalamon fekszem, mintha aludnék. A nyakamban érzem a hideg fémet... még mindig a rabja vagyok. Elkeseredem. Nem fogja levenni. Hiába mondta. Nem akarja. A tegnap éjjel pedig ürügy lesz neki, hogy jobb is, ha rajtam marad. Behunyom a szemem. Beletörődök a sorsomba. Keserűen, de mi mást tehetnék? Ő is tudja, hogy nem fogom megölni. Ő sem fog engem. A fenyegetésem semmit sem ért. Semmi sem tudja őt meggyőzni. Ébresztgetésére lassan nyitom ki a szemem, de nem nézek rá. Tegnap éjjel... Ez volt ebben az évszázadomban a legrosszabb estém. Majdnem széttéptek a farkasok, újra. Miért kellett neki az erdőbe hoznia? Miért nem tudott egyszerűen csak békén hagyni? Miért maradt mellettem, ha tudja, miként haltam meg és látta, hogy rettegek tőle? Miért kínzott tegnap éjjel? Halkan sóhajtva kelek fel és a váltásruhára pillantok, amit mellém rakott. A felsőm egy merő vér. A nadrágom, ha koszos is, de elmegy. Némán elfordulok tőle, leveszem a tönkre ment göncöket magamról és felveszem a pólóját. Nagy rám, nagyon nagy. Betűröm a nadrágomba, úgy legalább nem lóg rajtam. Mást nem veszek át. A cipője úgy se jó rám, olyan, mint két csónak. Persze továbbra se szólok egy szót se. Még is mit kéne mondanom? Hogy köszönöm, hogy veszélybe sodortál és kimentettél belőle? Hogy leszedhetné a nyakláncot? Két napja küzdök a makacssága ellen. Kezdem érteni, tudni, hogy mit érez. Ő csupán azt nem érti, hogy ezzel nem ér célt, sőt. Ezzel csak egyre távolabb lesz majd tőle. Én azonban nem vagyok jó ezekben a beszélgetésekben. És nem is biztos, hogy szándékomban áll jóban lenni vele... Nem, ez nem igaz. Ha nem így lenne, simán megölném. Az első adandó alkalommal megtettem volna. De az első kést akkor állította fagyos szívembe, amikor először, leges-legelőször megtámadott engem. Azt sem tudtam róla, hogy él, s úgy kellett megtudjam, hogy kardot hozott a szobámba, és rám vetette magát. Csodálkozott, hogy megakartam halni akkor a keze által? Hiszen az egyetlen, élő valaki, aki fontos lehetne számomra, az ellenségemként lépett fel, és azt se tudtam, miért. Soha, de soha nem éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor. Másodszor a nyaklánccal bántott meg. Mert habár értem, hogy akar engem, ő nem partnerként bánik velem. Ezzel a nyaklánccal elintézte, hogy ez egy alá-fölé rendelt kapcsolat legyen. Ez pedig nem tetszik. Dühít. Ha pedig dühös vagyok, nem tudok rendesen gondolkodni. Elkalandoztam. Nem tudom, szólt-e hozzám, amíg csendesen, letargikusan üldögéltem. Mindenesetre felé nézek, de továbbra sem arcára, hátha megismétli magát. Nem tudom, mit akar most. Nekem meg úgy is azt kell csinálom, amit ő akar. Különben nem enged el, ahogy a házában tette.
tMost, hogy megtisztogattam, magam is örülök, nem fut el tőlem, nem megy el mellőlem, itt marad, igaz mintha fájdalmat okoztam volna neki, ekkor el is kaptam a fejem, hiszen nem akartam bántani. Sokáig nem tudtam még aludni, ám idővel elaludtam mellette, így a reggel első sugarai a pucér seggemre világítottak rá, amint épp körbefonom magam Anna testén. Egyáltalán nem fáztam, sőt ha azt vesszük lényegében én takartam be őt, hiszen az átlagnál sokkal, melegebb testhőmérséklettel rendelkezünk. Belefúrom a fejem Anna vállgödrébe és még közelebb húzom magamhoz a testét, a sötét hajába bújok a nap elől. -Csak… ne hagyj…itt! – vakkantottam fel hirtelen. - Nem akarooooohkk! – felkelni, még jó hogy nem akarok felkelni bassza meg! Mert abban az illatban alszom, amire már évszázadok óta várok, ha felkelek, egészen biztos, hogy elillan ez az egész érzés, ahogy hogy őt ölelem magamhoz, nyilván, hogy a takaró lehet az… Mocorgok, ez… nem takaró, szalma. Nyögve nyújtózkodom, és körbepillantok a helyiségben. Egy…kettő… és megvan. Telihold. A fejemet a bicepszemre ejtem. Igyekszem összerakni a képet, hogy hogyan kerültem ide, kicsit zavaros a tegnap! Veszekedés…bepipult, mert nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy újra egyedül hagyjon, erre… olyan mintha kiszívták volna az agyamat a helyéről. Felültem, és megráztam a fejem. ~Erdő…Ruhásszekrény, erdő…Anna…lakás…Pince…~ Nem, egyáltalán nem zárt be a pincébe, sőt! Lerugdosott oda. Hogy…az…a! Belepiszkált a fejembe, összezavart, és utána lelépett. De, lassan tisztul a kép, megtaláltam egy másik házban, aztán halálra rémült tőlem egy öregasszony, vér és belek szagát éreztem, kár, hogy nem mentem fel lakmározni. Oldalra fordultam, és még mindig aludt mellettem, a ruhája még mindig tiszta vér volt, és sebes is volt még imitt, amott. Kisimítottam pár tincset az arcából, és őt figyeltem. Szerettem volna megcsókolni, hozzábújni. Valami történt vele, amiért úgy reagált a szekrényes esetre, de mi? Egy biztos, óvatosabb lettem, ahogy rá pillantottam. Eszembe jutott az is, hogy le akartam róla venni a nyakláncot, igen. Szabadon akartam engedni, mert én…nem az az Anthony vagyok vagy ki…. A kezem a lánchoz siklik, a szívem majd kiugrik a helyéről. Vegyes érzelmek kerítenek a hatalmába, félelem, hogy elhagy, rettegek attól a pillanattól, hogy újra eltűnik a szemem elől, de valami mélyen azt súgja, hogy el kell engednem. A farkasom nógat, hogy tegyem meg, engedjem el, nem tarthatom rabságban, járjak a kedvében, hiszen ez a leghőbb vágya. De nem. Nem akarom megtenni, már épp leszakítanám a nyakából a láncot, amikor hangok ütik meg a fülem. Túrázók vannak nem messze, hiszen ez magán terület, afféle rezervátum vagy mi a franc, ide nem tehetné be semmi természet buzi a lábát. Felpattanok és fülelek, ám hallom , hogy távolodnak. Talán az a két kis nyomorék akiket helyben hagytam, túlélték és most bocsánatért akarnak esedezni. Fel állok a barlang szájától pár méterre és nyújtózkodom, a táskámhoz lépek, azonnal elkezdek megmosakodni a kis törlőkendőkkel, tetőtől talpig. A hajmosást kint intézem a barlang szájánál, mint valami köcsög természet hippi a hatvanas évekből, igaz ami igaz, otthonosan mozgok errefelé, gyakran szoktam erre járni. Még emberi formámban is ,hogy feltöltsem a forrásaimat. Fogat is mosok , próbálom nem felébreszteni Annát, igazán nesztelenül is tudok mozogni, felöltözöm, hosszú fekete szövetnadrág, a felső egy sötétebb árnyalatú fekete póló, és edző cipő, és van még ruhám, egy váltásra való, szóval odakészítem Annának is. - Hé! Ébredj… - keltegetem, ha eddig nem ébredt fel.
Nem érti. Nem is értheti. A kimondott vágyálom után visszavisz a barlanghoz. Ott aztán leszállok róla, halkan sóhajtva ülök a szalmába. Oda húz mellém valamit, a sötétben nem látom túl jól. Megfogva egy táskát ismerek fel a tapintásból és kinyitva azt zacskót és ruhákat találok benne. Kiemelve egyet belőle, magam elé emelem a pólót. Kétszer is bele férnék... Arcomhoz emelve megszagolom. Kétségem sem fér ahhoz, hogy ez Maddocké. Tekintetem a barlang szájában mosakodó farkasra kúszik, aztán vissza a felsőre. Végül visszateszem azt a táskába. Gondolom átöltözést ajánlott fel, de szükségtelen. Ha felkel a nap, neki nagyobb szüksége lesz ezekre. Találok még "instant mosakodó kendőket", amelyekre végül is szükségem lett volna, ha nem nyalta volna le az arcomról a vért. Most csak a bokámnál lenne rá szükség, de amíg sebes, inkább nem piszkálom. Visszahúzom a cipzárt, aztán mire felnézek, már ismét itt van előttem. Összerezzenve meredek rá, aztán nyalogatni kezd. Selymes nyelvétől kiráz a hideg, kissé tartva tőle, hogy még is eszébe jut megkóstolni figyelem őt. Aztán hanyatt vágja magát, én pedig meglepett arccal figyelem őt. Ha valaha letudom küzdeni a félelmem, ha valaha volt és lesz esélyem, akkor ez az. Nagyot nyelve, óvatosan nyújtom ki felé a kezemet. Szinte kínzó lassúsággal, félve érek hasán a bundához. Félve nézek pofája felé, nehogy megharapjon, mert végül még se ezt akarja, de igazából nem ellenkezik, sőt. Erőt véve magamon simogatom meg a termetes állatot, de körülbelül csak két mozdulat és már inkább húzom is vissza a kezemet. Ennyi bőven elég volt. Persze nem gondolom, hogy megúszom. Ahogy körém fekszik, aprónak, védtelennek érzem magamat. Kiszolgáltatottnak. Ismét nyalogat és ezúttal csipked is. - Aucs! - húzom el a karomat tőle, aztán magamat átölelve meredek bundájára a sötétben. Halkan sóhajtok. Fáradtnak érzem magam, pedig igazából nem rég keltem fel a verekedésünk után. Ez a sok... hajsza, a félelem, a pánik, az emlékek, a túlvilági alakom. Fáradt vagyok. Óvatosan fordulok oldalamra, miközben az övére dőlök, de pofájának háttal. Nem tudnék pihenni, ha közben látnám a veszélyt. Arra gondolok, hogy csak egy kutya.... Egy... nagyon, nagyon nagy kutya. Nehéz erről meggyőznöm magam, tekintve, hogy szinte eltűnök a hatalmas test bundájában. De azért csak sikerül elnyomnia az álomnak, igaz, beletelik egy kis időbe. A fáradtság is nagy úr...
terelgetem, böködöm, és hagyom hogy rám támaszkodjon, de nem engedi… Haza? Rendben, megint mutato neki, hogy másszon a hátamra, ha ez megvolt, akkor újra visszamegyek vele a barlanghoz. Biztonságos. Megteszem ugyan azt az utat felfelé és ledöntöm a szalmába, előrángatom a táskámat, mellé húzom, majd kifekszem a barlang szájához, a mancsaimat kezdem tisztogatni, az összes vér ami rátapadt lekerült rólam, kivéve a fejemről, onnan lehetetlenség leszednem. Amikor végeztem magammal odaülök Anna mellé, a haját kezdem nyalogatni, tiszta vér, és ez nem csak a prédám vérének íze, ez ember vér…ó azokat az embereket biztos nekem vadásztad le! Elvágódom mellette és a hasamat mutatom neki, vakarj meg vakarj meg! A lábaim égnek állnak, mint négy antenna, és nyújtózkodom, tele van a gyomrom a korábbi szarvassal. Ha nem simogat, köré fekszem, és melegíteni kezdem. Otthon illata van, annak ellenére, hogy mennyi minden borítja a testét. A karját nyalogatom, és kicsit megcsipkedem a ruháját, tetvészkedem, nem tehetek róla na!
Kezdőlap
\
//
