Valahol az elején illene kezdenem. Nagyon nehéz előkaparnom ezeket az emlékeket. Ha csak mondom, talán nem is érted, de mivel a saját emlékeim, álmaim nem tudom eléd tárni... kénytelen leszel beérni ezzel.
Nagyon-nagyon régen születtem. Nem tudom, megmondani, hogy pontosan hol. Az évszámot sem tudom pontosan, de a legegyszerűbb az, ha rábökök egy számra. Mondjuk úgy, hogy elmúltam már 18. Meg 1500 is. A régi, eredeti életemből nem sok van meg... Csupán egy dolog. Az oka a halálomnak. Tisztán emlékszem annak a férfinek az arcára, akibe szerelmes voltam. A barnás, hosszú haj, borostás arc, a kék szemek. A kovács vállai olyan szélesek voltak, hogy két gyerek is elfért a hátán. Karjai duzzadtak az izomtól és valahányszor csak láttam, mindig elképzeltem, hogyan ránt magához velük ütemesen, valamelyik istállóban. Akkoriban már nőnek számítottam. 16 évesen már férjem is volt, de őt sose szerettem. Nem csinált mást, csak kijárt a nyájjal, aztán este hazajött, evett és aludt. Szinte kényszerből voltunk egymással. Gyerekkel se áldott meg minket az Úr, noha próbálkozott is, fonnyadt lőcse sose "fertőzött" meg. Én egy igazi férfi után epekedtem. Egy olyan után, mint a kovács. Csak a baj az volt, hogy a kovácsnak volt egy felesége... meg egy gyereke. De nem számított egyik se, mikor végre meghágott az erdőszélen. Sok ideje először végre nőnek éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy kellek valakinek. Hát még akkor, mikor megüzente nekem, hogy találkozni akar velem az erdőben! Már izgatott voltam az újabb találkozástól, de amikor elmentem oda, nem volt ott. Pontosabban nem Ő volt ott. A következő, amire emlékszem, hogy hatalmas agyarak marnak húsomba. Úgy tépnek engem, mint mikor a gyermek tépázza a fák leveleit unalomból. Nem volt gyors. Nem volt halálos. A dühödt morgás még mindig a fülemben cseng néha, ahogy csontjaim ropogása is. A bőr szakadásának is különleges melódiája van, hallottad már? Én hallottam! Épp mikor az a dög feltépte a hasamat is. De nem végezte be egyből. Elengedett. Hagyta, hogy elvérezzek. Nem volt egy percnél se több. A vörös nedv, mely életet jelent sok lény számára olyan hamar távozott belőlem, mint a víz a lyukas aljú kancsóból.
Fogalmam sincs, hogy mikor tértem magamhoz. De olyan fékezhetetlen dühvel keltem fel, amelyet még soha életemben nem éreztem. Nem gondolkodtam. Csak cselekedtem.
Elsétáltam a faluig... csendben. Némán léptem a kovácsműhelyhez, ahol a tűz mindig égett. A tanonc figyelt rá, bár ahogy meglátott, megfagyott az ereiben a vér. Nem is foglalkoztam vele. Csak fogtam a fáklyának valót, begyújtottam, felkaptam a másik kezembe egy kardot és tovább mentem. Nem kellett messzire mennem a kovácsék házáig. Egy egyszerű mozdulattal dobtam a szalmatetőre a fáklyát és vártam. A tűz hamar megszívta magát az éghető anyagon. A füst és a forróság egyre nagyobb lett. Végül bentről csörömpölés és kiáltások hangjai hallatszottak. Megálltam az ajtó előtt és vártam. Mikor az feltárult, a kardom lendült. Az úgy fúrta át magát a nő nyakán, mintha csak kést szúrtam volna a vajba. Gyereke, ki a karjában ült, felsikoltott. A nő összeesett, ahogy a pengét tovább tolva átvágtam a gerincét. Kezemben meg is forgattam a kardot, s éreztem, hogyan áll ellen a fémnek húsa, csontja. Mindhiába. Az ajtóból a kovács rontott elő, gyermeke a sötétbe szaladt közben. Nem is tudtam még akkor hogyan, de egyszerűen csak átengedtem magamon. A kard kiesett a kezemből, a férfi átsétált rajtam. Ettől annyira meghökkent, ahogy én is, hogy csak álltunk egymásra bámulva. Egészen addig, míg egy nesztelen, légies lépést nem tettem felé. Ezután inkább ő is elszaladt. Amint a meglepettségem eltűnt, a kezeimre pillantottam, majd magamra. Haloványan áttetsző valómra. És a düh ismét fellángolt bennem, akár a kovács háza. A farkashoz léptem. Sokadik próbálkozásra felkaptam a kardot, markolatára fogtam és annak végén lévő gombbal addig ütöttem az arcát, míg pépes nem lett. Dühödten ordítottam, teljes erőmből csaptam le rá újra, és újra és újra. Vére úgy terített be engem, ahogy őt akkor, mikor az ő fogai martak belém újra, és újra és újra. Nem tudtam, mi a franc lehet ő. Mende-mondákat hallottam már ilyenekről. De holtan akartam. Holtan, hogy többé ne tudjon ártani...nekem. Biztosra mentem. Annyi darabba vágtam, amennyibe csak tudtam. Fej, nyak, kezek, alkarok, felkarok, felső test, alsó test, combok, lábszárak, lábfejek. Nem foglalkoztam a külvilággal. Nem foglalkoztam azzal, hogy az égő ház már többeket a közelembe vonzott. Nem mertek megközelíteni.
A népvándorlás kora alatt túl sok dolgot nem tudok mesélni. A kovács és a gyermeke, a férjem és a szüleim.. Soha többé nem láttam őket. Elmentem. Elhagytam a helyet. Britannia sok új dologgal kecsegtetett. Például önmagam megismerésével. Mivé változtam? Mi vagyok én? Ki vagyok én? Nem lehetek ugyan az. Bárhová mentem, mindig mást mondtam. Nem tudtam eleinte, mit csináljak. Nem volt pénzem. Nem volt családom. Nem volt kiinduló pontom. Nem voltak terveim, csak a fájdalom és a csillapíthatatlan düh. Nem számoltam a napokat, a hónapokat, az éveket. Úgy peregtek le előttem, akár a homok a homokórában. Házakban jártam, zaklattam lakóit. Kísértettem férfiakat, öltem ártatlanokat. Volt, hogy kísértethistóriák alapját szolgáltam, volt, hogy megpróbáltam újra rendes életet élni... Csak hogy nehéz volt egyedül mindent elkezdeni.
Egyszer, egy Antony nevű vámpír segített. Egy fogadóban találkoztunk, ahol éppen kísértettem a lakókat. Őt is megpróbáltam, de hát szinte halott volt ő is, nem ijedt meg tőlem. Beszélt hozzám, nem szaladt el. Meglepődtem ezen. Eleinte azt hittem, ő is farkas, de végül megnyugtatott, hogy ő inkább öngyilkos lenne, semmint vadállatként hasítsa teliholdanként az éjszakát. Tanított. Arra, hogy a dühömet hogyan használjam. Megtanított kést és kardot forgatni. Megtanított olvasni az emberekben, jellemeikben. Megtanította nekem, hogy milyen fajok léteznek a világban, hogy kik lehetnek rám veszélyesek, és hogyan. Megtanított arra, hogyan vegyüljek el. Magamtól jöttem rá a többire. Rájöttem, hogy képes vagyok másokból táplálkozni. Hogy manipulálni tudom őket egy kissé, legalább is terelgetni valamerre. Általában a halálukba üldöztem őket...

Emlékeim itt halványulnak. A következő képek, amelyekre emlékszem, az egy hajó. Talán az 1400-as vagy 1500-as években. Mintha tőle "menekültem" volna. Mintha csak elakartam volna szakadni Antonytól. Úgy éreztem, kihasznál. Eddigre már rendesen megtanultam használni az erőimet. Egy gyilkos, dühödt szellem lettem. Lidérces rémálmok hozója. Egy fúria. A hajóról úgy ugráltak le a tengerészek, mintha csak tűzzel üldöznék őket. A fedélzetről kacagtam le a vízben lévőkre, miközben a hajó tovább sodródott a vízen. Egy kalózhajó csáklyázta meg később a gályát. Nem volt nehéz a tatról, a falon keresztül átlebegnem a másik hajó tatjába. Ott rejtőzködtem és riogattam őket, míg ki nem kötöttünk. Fogalmam sem volt, hol voltam, de épp ismét szárazföld volt a lábam alatt. Neki vágtam hát a világnak. Ekkoriban találkoztam egy tapasztalt férfivel. Olyan bölcs volt, hogy csak egy szava is elég volt ahhoz, hogy megállítson az utcán. Azt mondta, érzi a dühömet, és ha nem kezdek el uralkodni rajta, hamarosan ez fogja jelenteni a végemet. Először kettesben találkoztunk. Fura volt. Fura volt, mert nem bíztam benne. Már az elején elmondta, hogy ő vérfarkas. Azokról pedig nem voltak jó benyomásaim. Valahányszor a kovács felesége eszembe jut... Tombolni tudnék! De az alfa más volt. Antony hiába próbált távol tartani a fajtájától, tudom, hogy manipulálni próbált. Nyitottabbnak kellett lennem a beilleszkedéshez, így tudom, hogy az alfa szavai igazak voltak irányomba. Amint sikerült túl tennem azon a tényen, hogy léteznek olyan farkasok, akik nem ártani akarnak nekem, elvitt a falkájába. Sivatagos terület, Arizóna. A Homoki farkasklán nem fogadott túl nagy lelkesedéssel először, de nem csodálkoztam rajta. Én sem kedveltem őket sokkal jobban eleinte. Azonban a kölcsönös segítség meghozta a gyümölcsét. Ők megtanították, hogyan uralkodjak magamon, én pedig megszereztem nekik azokat a dolgokat, amelyek kellettek egy távolabbi helyről. Azonban nem maradtam túl sokat. Épp eleget. Amint lehetett, tovább álltam.
Habár kezdtem felfogni, hogy az életem szebb is lehetne, ha nem egy gyilkológépként járnám a vidéket, a harag és a sértettség, az eddigi életem rám nyomta a bélyegét. Inkább beforduló lettem. Ritkán barátkoztam. Kapcsolatokat még ritkábban építettem, hiszen... annyi mindenen mentem keresztül! Úgy értem, megváltozott a világ. S míg a világ engem gyereknek lát, én már rég idősebb vagyok, mint az Egyesült Államok! Nehéz... nagyon nehéz így élni. Újfent vágyni valamire, ami soha nem lehet az enyém. Az új élet. Szerelmek, házasságok. Gyerek. A düh néha még feléled bennem, mikor körbe nézve idilli családi jeleneteket látok. Talán ezért keresem annyira vámpírok társaságát... vagy farkasokét. De főleg előbbiekét. Habár ők is szülnek -hogy rohadnának is meg ezért! Mákos tetűládák!- még is sokkal halott-szerűbbek, mint a farkasok. Azonban -egyelőre- egyik vámpír klán sem kívánt hosszútávon együtt dolgozni velem. Sőt, voltak olyanok, akik kifejezetten elutasítóak voltak velem szemben.
Aztán hallottam a hírt. A Homoki farkasklánt kiirtották. Nem hittem el eleinte, egészen addig, míg a saját szememmel meg nem néztem. Amíg el nem mentem oda és sorban, egyesével meg nem néztem az összes hullát. Habár nem éltem velük, tartottam az alfával a kapcsolatot. Jó viszonyt ápoltunk, mindig mesélt. Szerettem, mert elterelte a gondolataimat. Tudtam, hogy valaki hiányzik a sorból. Felkerestem tehát Derek Batemant. Mikor utoljára láttam alig pár éves volt. Nem hiszem, hogy emlékezhetett rám, de én ő rá nagyon is..habár felnőtt azóta, vagy legalább is idősödött, a vonásokat felismertem. Valami farmon élt, valami veteránnal. Nem volt túl nehéz a nyomára akadni, sok éves tapasztalattal rendelkezem abban, hogy a menekülők nyomaira akadjak.
Eleinte kinevetett. Még hogy a falkáját segítettem! Még hogy én, tudnék neki segíteni, fejlődni. Hiszen falkája halott, ő pedig egyedül van. Persze egy-két tanító célzatú pofon után rájött, hogy szavaimnak van háttere. Így hát segítettem Dereknek. Titokban persze, nem akartam, hogy pótapja tudomást szerezzen rólam. Edzettem vele egy kicsit, amennyit lehetett, a túl élése érdekében, megtanítottam neki.. Csak aztán apja elküldte a seregbe. Oda már nem mehettem utána. Tovább mentem hát. Magára maradt, de tudtam, hogy állni fogja a sarat. Erős fiúnak ismertem meg az alatt a "röpke" idő alatt, míg vele voltam.

Városról városra jártam, az idő telt. Tulajdonképpen mindenféle munkát elvállaltam. Voltam meglepő kiadású verőember, bérgyilkos, testőr, csali, célpont, üldöző és üldözött. Díszelegtem kurvaként az utcán, majd vágtam fel torkokat wc-n. Vadásztam le és szállítottam le embereket vámpíroknak, tüntettem el gyilkosság nyomait... És ezt idővel egyre könnyebb volt, hiszen egy ártatlan gyermek képében tettem mindezt.
A rendőrség sose kapott el. Ha sarokba szorítottak, hát ellebegtem. Sose kerültem aktákba. Hiszen mit mondtak volna? "Egy szellem tette" És paff, annyi volt a karriernek. Boszorkányokkal gyűlt már meg a bajom, természetesen... de hát mire is valóak a "barátok"? A kapcsolatok? Eddigi "ügyfeleimnek" se érdeke, hogy elpatkoljak. Így amikor nekem szükségem volt segítségre, ott voltak. Ahogy én is ott voltam, hogy elsikáljak valamit, ha épp ő maguk nem voltak képesek gondoskodni róla. Néha tehát pénzért, néha pedig szívességért dolgoztam. Hiszen egyeseknél a kettőnek igen csak eltérő értéke van.
Az évek pedig ismét teltek. Már nem is tartom számon. Csak sodródok az árral, figyelem a divatot és a trendeket. Beilleszkedek, ahogy tudok, hogy minél csendesebben nyomhassam ki a szemed, tépjem ki a nyelved és metszhessem fel hosszában a torkod. Mindezt csak azért, mert erre béreltek fel. Hogy a kovács meg a fia? Fogalmam sincs. Nem találkoztam velük azóta.. de ki tudja, lehet, hogy még fogok. De te arról már nem fogsz tudni... hisz a holnapot se fogod látni. Jó éjszakát!