2000, július 03. Mexico, Puerto Vallarta
Csak ülök a jég hideg, és sötét pincében, csurom véresen, meztelenül. Apám ismét kezet vetett rám, de nem úgy, ahogyan azt ti gondoljátok. Anyám lépteit hallom fent, amint elkezd kiabálni.
- Hol a francban van Kristen, Pedro? - ordítozik apámmal. - Mit csináltál vele? - a lépteit egyre hangosabban hallom, amint fel-alá járkál a konyhában. Én nem merek megszólalni, vagy megmozdulni, mert akkor apám ismét rossz dolgokat tesz velem.
- Ha most nem mondod el, hol van Kristen, esküszöm leszúrlak Pedro! - hallom anyám kétségbeesett szavait. Biztos vagyok benne, hogy apám egy pohár Whiskeyvel ül a kanapén, úri ember módjára, és a nyakkendőjét igazgatja. Nem szól semmit. Hirtelen meghallom, amint anyám torka szakadtából sikoltani kezd. Apám ekkora lerohan a pincébe, véres kezekkel, és úgy néz rám, mint maga az ördög. Én mélyen, és gyorsan kapkodok levegő után, mert nem hiszek a szememnek. Ijedt vagyok, kihűlt, és mocskos. Megölte anyámat. Az a személy, aki 23 évig volt anyám mellett, most megölte őt, és valószínűleg velem is végezni fog. Csak ültem összekuporodva a sarokban, hintáztattam magam, és a véres kezemmel a könnyeimet töröltem, amitől az arcom is véres lett. Így már teljes mértékben úgy néztem ki, mint egy gyilkos lánya.

2010. január 07.
18 éves vagyok. Amióta apám megölte anyámat, azóta engem felhasznál az összes, mocskos játékaira. Néha táncolnom kell neki, különböző ruhákban. Néha csak kényeztetnem őt, és néha pedig kérdezés nélkül azt tesz velem, amit akar. Napközben szájkosarat és maszkot kell hordanom, hogy ne nézhessen szembe azzal a ténnyel, hogy a lánya vagyok. Miközben táncolok neki, és miközben ő azt tesz velem, amit akar, aközben nem kell az arcomba néznie. Amióta anyám elment, rosszabb lett minden, mint volt.

2015. december 24.
Szenteste. A hálószobában egy karácsonyfa van felállítva, és kidíszítve. Alatta igényesen becsomagolt ajándékok. Nekem. Minden évben tudtam, hogy mit kapok, és minden évben úgy kellett tennem mintha meglepődnék, vagy mintha tetszene. Miután kibontogatom az ajándékokat, apám kíváncsian figyeli a tekintetemet, hogy mit szólok hozzá a legújabb ruhához, amit vásárolt nekem, amit majd felhúzhatok a tánchoz, vagy ahhoz, amihez éppen kedve van. Én, miután kibontom a csomagot, üres, tükrös tekintettel nézem végig a ruhát, ránézek apámra, és egy épp, hogy feltűnő halvány, és nagyon gyors mosolyt próbálok előhozni neki. Ezután, tudjátok mit következik...

2017. október 10.
17 év telt el azóta, amióta anyám elment. Jelenleg 25 éves vagyok, és a lelkemet, a szeretetemet, az emberségemet apámnak pontosan 17 évbe került kiölnie belőlem. Megbízott bennem, bár nem értem miért. Mert soha nem voltam hozzá kedves. Akárhányszor megtettem neki azt, amire kért, üveges tekintettel magam elé bámultam, és nem rá. Szabályos tánc mozdulataim közben, nem néztem rá soha, még akkor sem, ha kérte. Ezen az október 10.-ei reggelen, nyitva hagyta az ajtót, és elment. Először teljesen hülyeségnek tűnt az, hogy én megszökjek. Csak ülök a szobámban összekuporodva, és gondolkodom. Mi történne, ha megtenném? Felállok, elsétálok a tükrömig, közelebb állok, és milliméternyi pontossággal szemügyre veszem magamat. Ki vagyok én? Egy lélekben törött, embertelen, érzéstelen lényt látok magam előtt, aki nem képes semmire sem egyedül. Ekkor a saját szemeimbe nézek, a tükrön keresztül.
- Te vagy Kristen Krasno. Az anyád egy erős nő volt, de apád legyőzte őt. Azt akarod, hogy téged is legyőzzön? A lehetőséget maga az ördög adta neked, hogy elszökj most innen. Soha, még egy alkalmad nem adódik erre. Tedd meg. - súgta a fülembe valami, vagy valaki. De, az is lehet, hogy csak képzelődtem. Hirtelen úgy érzem, hogy megerősödőm, és meg tudom tenni. Nem viszek el innen semmit, mert nem akarom, hogy bármi emlék is fűződjön apámhoz, vagy az itt eltöltött időhöz. Csak magamat viszem úgy, ahogyan vagyok. Egy fehér hosszú hálóingbe, mezítláb lépek ki az ajtón, amikor a szél megcsapja a hosszú, barna hajamat, és a kavicsok a talpamat szurkálják. Elindulok valamerre, nem tudom, hogy merre, ugyanis eddig, még sosem léphettem ki a házból. Az emberek megbámulnak, és elhúzzák mellőlem a kis gyereküket, mert félnek tőlem. Ekkor érzem először, a hatalmat. Látom az emberek szemeibe, hogy azt gondolják, nem vagyok normális. A nem normálisaktól pedig, általában az emberek tartanak. Éppen átmennék az úton, amikor egy kocsi óriásit dudál, kiszáll belőle egy jól öltözött férfi, egy úri ember, aki a nyakkendőjét igazgatja, és beráncigál a kocsiba. A kíváncsiskodó szem páraknak int egyet, mintha minden rendben lenne, csak megszöktem az elmegyógyintézetből, és vállalja a felelősséget, hogy visszavisz. Nos, ez nem egy jól öltözött úri ember volt, hanem az apám. Miután beráncigált az autóba, egyenesen egy erődbe vitt. Lekötötte a szemeimet, a kezeimet és a lábaimat. A földre dobott, és ásni kezdett.
Én csak sírok, és könyörgők neki, hogy ne tegye. Megteszek neki újból bármit, amit csak szeretne, csak ne öljön meg. Nem hallgatott rám, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.
- Ugyanolyan vagy mint az anyád! Csak mennél és mennél a nagyvilágba! Azt gondoltad megfogsz tudni szökni? - kezd bele a mondandójába, mély zihálások közepette, ami közben a síromat ássa. - Hát nem fogsz! Ide foglak tenni, innen soha többé nem fogsz tudni elmenni sehova! Itt fogsz megrohadni örökre!

Néhány óra hosszát ott feküdtem lekötözött szemekkel, kezekkel és lábakkal, a hideg földön. Apám egyszer csak leveszi a szemeimről a kendőt, és ekkor mélyen a szemembe néz. Nem szól semmit, egy könnycseppet látok megejteni az arcán. A kés belém szúródik. A pupilláim kitágulnak, és levegőért próbálok kapkodni, de már késő. Nem kapok levegőt, és pár pillanat múlva minden elsötétedik.

Napjainkban
Miután magamhoz térek, valami óriási hatalmat érzek a kezemben. Nem esik nehezemre kimászni a gödörből, és a szúrás nyom sem látszik. Azonnal elhagyom Mexikót, és addig megyek, amíg csak látok. Hogy ki vagyok én mától? A nevem, Kyra Krasnova.